Vállas férfi érkezett Chagrin városába, kimerült lovon. Sűrű, barna bajusza volt, amit halványan havaztak be az őszülő szálak. A hajszíne is fakult, a halántékánál már szürke volt, de kapott tőle egy kis férfias sármot.

Néhány hónappal ezelőtt összehúzott szemöldökkel méregették volna a helyiek, és alaposan megfontolták volna, hogy szóba álljanak-e az idegennel, de minél inkább újjáépült a város, annál szélesebbre tárta a szirmait a chagriniak vendégszeretete és bizalma.

Otthonos hely volt. Intettek neki az emberek, nagyokat köszöntek, kalapemeléssel üdvözölték, a hogyléte felől érdeklődtek.

A férfi leszállt a lóról, kantárszáron vezette a fáradt állatot.

- Állj! Ki vagy, és mit keresel Chagrinban? - toppant elé egy kislány, magasra emelt fakarddal. Az arcát forradás szelte át, amit magabiztosan fordított az idegen felé. Büszke volt a hegre, gyönyörűnek találta, bátorságának és harcmezei hősiességének bizonyítéka volt.

A vállán egy pinty ücsörgött.

- A seriffeteket keresem - felelte a férfi.

Clémence gyanakodva mérte végig.

- A régit, vagy az újat?

- Az újat.

- Ó, rendben van! - derült fel Clémence, és elszaladt a seriffért. - Várj itt!

A férfi biccentett, és megsimogatta a lova marját.

Várakozás közben észrevette, hogy éppen egy pékség előtt állította meg a kislány. A bejárat fölött a Marion név virított. Az ajtó mellett egy kifliformájú cégér lógott, a cégéren pedig...

- Bagoly!

Bagoly boldog huhogással üdvözölte a jövevényt.

- Hogy vagy, Bagoly?

Bagoly oldalra fordította a fejét, és széttárta a szárnyait. Megvagyok, mondta a mozdulat.

A férfi megérezte a pékségből kígyózó illatokat, és megkordult a gyomra. Éhes volt, alig evett az út utolsó szakaszán. Jól fog esni egy bagett, vagy egy barnálló buci.

Elővett a lova nyeregtáskájából egy szütyőt, amiben aranytallérok zörögtek. Fütyörészve indult a pékség felé. Fel-feldobta a szütyőt, és újra elkapta.

Ám az egyik dobás után nem hullott vissza a markába.

Egy ápolatlan, rongyos alak kapta ki a kezéből, és futásnak eredt vele.

A férfi megdöbbent. Mire felocsúdott, előrontott a pékségből egy asszony - minden bizonnyal Marion -, és elkiáltotta magát.

- Tolvaj!

A rongyos alak hátranézett, hogy üldözik-e, és nem vette észre a kinyújtott, ökölbe szorult kezet, amibe sikeresen belerohant. Fenékre pottyant, elejtette az elrabolt szütyőt.

- Lám csak, Florent, te is előkerültél végre! - mondta Cassandra, a kinyújtott ököl gazdája, Chagrin új seriffje.

Florent szédelegve ült a porban. Büdös volt és csontsovány. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy Cassandra megsajnálta.

- Na gyere! - nyújtott kezet. - A börtönben megmosakodhatsz és jóllakhatsz.

Ez nem is hangzott rosszul.

Florent elfogadta Cassandra kezét, talpra állt, és... hát, azt túlzás lenne állítani, hogy hálás volt, de hálához közeli érzés bontakozott ki a mellkasában.

- Clémence, kísérd el, kérlek! - mondta a kislánynak.

- Igenis! Indulás! - És rávágott a fakarddal Florent vádlijára. A szökevény csendőr nem kérette magát.

Cassandra lehajolt a szütyőért, majd megnézte végre, hogy ki a lopás károsultja. Amint meglátta, az ő kezéből is kiesett a szütyő.

- Apa?

Corona palotaőrségének nyugalmazott kapitánya mosolygó szemekkel nézte a lányát. Cassandra megváltozott, mióta elhagyta Coronát: boldogabbnak látszott.

Belevetette magát az apja ölelésébe.

- Szervusz, Cassandra!

- Hát te hogy kerülsz ide?

- Rapunzel megkapta az üzenetedet a Chagrinban történtekről és a Holdkő újboni megjelenéséről. Rögvest megüzente a Testvériségnek, hogy ki kell deríteni, vannak-e még Holdkő-darabok a Földön. Adira már elkezdte a kérdés felgöngyölítését. Azt hiszem, előbb-utóbb tőle is várhatsz egy látogatást.

Cassandra biccentett. Számított a fejleményre.

- És Rapunzel ide akart küldeni valakit, akinek személyesen is beszámolhatsz az eseményekről. Ő maga is szívesen jött volna, és Eugene-t is csábította a feladat, de a királynő és a legfőbb palotaőr nem hagyhatja el csak úgy Coronát. Úgyhogy én jöttem.

Cassandra az otthona felé terelte az apját. Abba a házba költöztek be, amelyben a legelső chagrini napját töltötte, mielőtt Olivier befogadta őket. Belle, Clémence és Mimi csak addig laktak itt, amíg újjá nem épült a leégett otthonuk, Cassandra és Appoline viszont végleg ebben a házban kívántak letelepedni.

Appoline az ajtóból figyelte, hogy ki lehet a férfi Cassandrával. Fidella az udvaron legelészett, és a kapitányt meglátva boldog nyerítésbe kezdett.

- Fidella! - paskolta meg a ló pofáját a kapitány. - Hoztam neked valamit. Max küldi. Kicsit megráncosodott, de az íze jó. - Egy almát vett elő, amit Fidella egyetlen harapással tüntetett el.

- Appoline, ő az apukám. Rapunzel küldte Coronából, miután megkapta az üzenetemet a város felszabadításáról. Apu, ő pedig Appoline, az én... - Nem mondta ki, hogy mije, de összekulcsolták az ujjaikat, ami mindent elmondott, amit el kellett mondani.

- Kerüljön beljebb! - invitálta Appoline.

Odabent Belle sertepertélt. Ő is üdvözölte a kapitányt, majd kitessékelte Appoline-t és Clémence-t a konyhából, hogy apa és lánya nyugodtan beszélgethessen.

- Hiányolnak az emberek Coronából - mondta a kapitány -, és folyton kérdezgetik, hogy jól megy-e a sorod. Örömmel látom, hogy igen.

Cassandra elmosolyodott. Melengette a szívét, hogy Corona lakói nem keserűséggel, hanem jóindulatú érdeklődéssel beszélnek róla.

Ezernyi kérdést tett fel a királyságról, Rapunzelről, Eugene-ról, Varianról, Pukkancsról, Vörösről, Lance-ról, Pascalról, Maxról, és mindenki másról, akit valaha ismert. Mesélt a chagriniak vitézségéről, Olivier kedvességéről, Amélie zsarnokságáról, a bujkálás edzéssel töltött hónapjáról, a bányáról, és a kőgólemről. A kapitány a lánya minden szavát megjegyezte, hogy pontosan és részletesen adhassa át a történetet Rapunzelnek.

- Meg akartam kérdezni, hogy hazajössz-e valamikor - mondta -, de úgy látom, neked már ez az otthonod.

- Természetesen meglátogatom Coronát. A bűneim ellenére is rengeteg kellemes emlék köt oda, és a barátomként tekintek Rapunzelre. Bár azt hiszem, szüksége van a barátságunknak a gyógyulásra - mondta -, de ez csak akkor lehetséges, ha nem zárom ki az életemből Coronát.

A kapitány megsüvegelendőnek tartotta Cassandra hozzáállását.

- És bárkit szívesen fogadok Coronából. Vendégszerető, barátságos közösséget szeretnék kovácsolni Chagrinból. De üzenjetek majd, mielőtt jöttök, különben lehet, hogy nem találtok itt. Be akarjuk járni Appoline-nal a világot.

- És mi lesz a várossal a seriffje nélkül?

- Van helyettesem. Olivier, a kovács. - Bizalmasan hajolt az apjához, hogy odasúgja neki: - Bár azt hiszem, Oliviernek nem fekszik a seriffi meló. Clémence-re is nyugodtabb szívvel hagynám a várost, mint Olivierre, akinek helyén van a szíve, de a háta közepére se kívánja a pozíciót.

- Akkor miért vállalta el?

- Gőzöm sincs - tárta szét a karját. - Azt hiszem, kötelességének érezte. Te apa! Van egy remek gondolatom. Nem szeretnél a helyettesem lenni?

- Én?

- Nem kell azonnal döntened. Tölts itt pár napot, ismerkedj meg a várossal, aztán térj vissza Coronába, mesélj el mindent Rapunzelnek, és fontolgasd a dolgot. Ha nemet mondasz, és inkább Coronában maradnál, elfogadom. De épül a város, és szívesen felhúzunk neked is egy házikót valamelyik megüresedett portán.

A kapitány összeráncolta az orrát.

- Annyit megígérek, hogy átgondolom az ajánlatot.

- Rendben van. Egyelőre ennyi is elég.

Még sokáig beszélgettek. Appoline egy idő után bedugta a fejét a konyhába, hogy közölje, lassan akár vacsorázhatnak is.

Körülülték hát az asztalt. Azon az estén minden a legnagyobb rendben volt.