Amélie Pierre felé lépett, akinek előrobbant a markából egy kék fénygolyó. Hanyatt lökte a banditákat az előtörő energia, még Amélie is megtorpant.

A Holdkő ereje szétterült Pierre-ben, hogy védje a veszélytől, és Pierre megmámorosodott. Lüktetett az izmaiban az erő, a kisujjával is ki tudta volna dönteni az erdő legvastagabb fáját. Már nem félt. Ezrével ronthattak rá a banditák, bátran nézett volna a szemükbe, hogy egyesével taszítsa őket szolgasorba. Vágyott rá, hogy ezek a nevetséges útonállók a talpa nyomát csókolgassák, a szavai szerint cselekedjenek, hogy bálványozzák őt.

Végigtekintett rajtuk. Arcukon sápadt félelem ült, de volt ott más is: az alázatos imádat. Pierre megbabonázta őket, a szemük láttára vált egyszerű emberből mindenható istenné, ami hátborzongató volt, de gyönyörű.

Amélie ajka remegett, sírni tudott volna a meghatottságtól. Féltette a nyavalyás életét, mégis meghalt volna Pierre-ért.

- Térdre! - döndült a hang Pierre élénkkék torkából.

Amélie a földbe szúrta a kardját, úgy ereszkedett térdre. Felajánlotta a szolgálatait Pierre-nek.

A valódi Pierre megszeppent volna, és dadogva kereste volna a szavakat a remegve térdeplő sokaság előtt, de Holdkő-Pierre ficánkolva fürdőzött a pillanatban.

- Vágyjátok-e az ilyesfajta erőt, vágyjátok-e a vele járó hatalmat? - A banditák mohón bólogattak.

Pierre Amélie-hez ballagott. (A káprázat szétoszlása után néhány bandita az életére esküdött volna, hogy a kéken ragyogó férfi nem a lábain, hanem a föld felett lebegve közelítette meg a nőt.) Amélie arcán meghatott, kövér könnycseppek folydogáltak, visszaverték a Holdkő fényét.

Pierre belenézett Amélie szemébe. Hatalmasra tágult íriszeiben meglátta önmaga tükörképét, és megborzongott. Az íriszből egy félisten pillantott vissza.

Illetve nem, hanem egy félisten ígérete. De ahhoz, hogy az ígéret megvalósuljon, szükség van a másik három darabkára, amik Belle-nél...

Nem! Nem, nem, nem, NEM, NEM!

Pierre emberi oldala tiltakozott. Nem küldheti a banditákat a családjára, nem játszhatja a kezükre Belle-t és a gyerekeket.

- Nektek adom a várost - dörgött a hang az izzó torokból -, és tiétek a bánya. A föld mélye rejti az erőt, gyönyörű opálok formájában. Az egyik opál nálam van - mondta, és kinyújtotta a tenyerét. Ott feküdt a Holdkő töredéke, belefészkelődve a férfi bőrébe, részévé válva az emberi testnek. - A másik hármat nektek kell megtalálnotok a... - Nem Belle-nél! Nem a családjánál! Pierre rácsapta az ajtót az információra, elrejtette a Holdkőből származó zsarnok elől. Hisz Belle úgyis lehozza a bányába a többi darabot, ugye? Nem kell odalökni őket a banditák fosztogató, gyilkos mancsai közé. - ...a bányában. Ha mind a négy darabra rálelünk, a lábunk előtt hever majd a világ.

- Igen - hebegte Amélie.

Pierre megölelte. Átpulzált a pusztító hatalom csodálatos ígérete Amélie-be. Pár másodpercre az ő vörös haja is kékbe fordult, a levegőbe emelkedve hullámoztak a tincsek.

Majd az ölelés abbamaradt, és Amélie az emberei felé fordult.

- A bányába! - mondta. - Szolgasorba mindenkivel, akit odalent találtok! Addig dolgoztatjuk őket, amíg meg nem találjuk a köveket, és ha a fáradtságtól kidőlnek... - Chagrin felé fordította a tekintetét. - ...egy egész városra való utánpótlás várja, hogy a föld alá hurcoljuk őket. Támadás!

A banditák ordítva rohantak a bányába.

Pierre lomhán követte őket. Léptei mentén élénkkéken izzott fel és szenesedett el a föld. Mire beért, vad kardcsapások püfölték a döbbent, fáradt bányászokat, akiket a semmiből rohamoztak meg. Nem volt lehetőségük védekezni.

De Pierre nem figyelt az esdeklésre, a sirámokra és a könyörgésre. Némán ballagott a bánya sötét bendője felé. Emberi énje elborzadt. Csak az vigasztalta, hogy a banditák a bányában vannak, és nem az ő otthonára rúgják rá az ajtót. Belle, Clémence és Appoline biztonságban vannak. És hogy mi lesz ezután? Az majd elválik. Egyelőre az a lényeg, hogy a banditák nem a családjára figyelnek.

Leült egy sötét tárnában. Néhány percre akart csak megpihenni, de túl nagy szeretettel üdvözölte a sötétség, békésen lehetett meditálni a szellős csendben.

Nem jött ki, amikor Amélie puccsot hajtott végre, és átvette a hatalmat. Akkor sem, amikor megalakult a csendőrség, és lehurcolták az első civileket a bányába. Ételért és italért sem ment a felszínre, hiszen nem volt szüksége energiára a Holdkövön kívül.

És Pierre a kő hatalomvágyának fogságában egyre csak azt susmogta a szörnyeteg fülébe: a kövek a bányában vannak! Idelenn kell megtalálni őket, nem odafenn! És Belle-t, Appoline-t és Clémence-t elzárta, mélyen elrejtette a bányába költözött démon elől. Ha kell, hulljon el mindenki Chagrinban, és mélyüljön addig a bánya, míg át nem lyukad a földgolyó, csak a családja ne kerüljön a banditák kezére.

Ült a sötétben, és mániákusan mantrázta, hogy a bánya, a bánya, a bánya. Az sem zökkentette ki, amikor a hideg fal elkezdte bekebelezni a bőrét. Nem volt se rémítő, se utálatos. Csodálatos volt. Hisz a bánya a végzete. Miért baj hát, ha a részévé válik?

Nyolc évet kellett várnia, hogy ráakadjanak egy újabb opáldarabra. A Holdkő-testvérek boldogok voltak, hogy ilyen hosszú távollét után újból együtt lehettek. Felnagyították egymásban az erőt, és a Pierre-ből lett falarc érezte, hogy a harmadik darab is a közelben van. Csak ki kéne nyújtania a kezét, hogy megkaparintsa.

De melyik irányba nyújtsa a kezet? Hol van a harmadik kő?

Hiába korcsosult el Pierre-ben az ember, az az elkorcsosult darabka a végsőkig küzdött, hogy elrejtse a titkot: a maradék Holdkő, a kiteljesedett hatalom utolsó kulcsa a családjánál van.

*

Néhány csendőr az erdő felé menekült, de ott Belle és Olivier csapataiba futottak, és rövid küzdelem után megkötözve henteregtek a fák tövében. Keveseknek sikerült áttörnie a lázadók egyre összébb záródó gyűrűjén. Ők is hetekig bolyongtak a végtelen fák között, míg bele nem botlottak egy emberlakta településbe, ahol elfogásukig folytathatták pitiáner tolvajéletüket.

Mire Cassandráék a bánya bejáratához értek, Fidella és Belle csapata már ott volt, és heves harcokat vívott a megmaradt csendőrséggel. A bányából is csatazaj hangzott. Néha-néha előrohant egy rémült csendőr, de megmenekülés helyett csapdában találták magukat.

Cassandra felpattant Fidella hátára, és üldözőbe vette azokat, akik a körgyűrű lyukain próbáltak átsurranni.

Olivier csapata éppen akkor érkezett meg - maga előtt hajtva egy tucatnyi rémült ellenfelet -, amikor előtódult a bányából a tömeg. Harcias, ordító bányarabok kergették elő a halálra vált, szánalmas csendőröket.

- Kerítsétek be őket! - kiáltotta Cassandra, és kinyújtotta az öklét, amibe belerohant egy elvakultan menekülő csendőr.

A lázadók félkörívben zártak össze, és a bánya falaihoz préselték a szedett-vedett csendőrséget, akik belátták, hogy egyetlen esélyük maradt: ha felveszik a harcot az iszonytató túlerővel szemben. Fordult a kocka: most ők voltak azok, akiknek nem volt veszítenivalójuk, ami felélesztette az életösztönüket. Lenyelték a rettegést, visszafogták a remegést, és kardot ragadtak.

A két fél egymásnak rontott, és durva harcok alakultak ki. Cassandrát kishíján lesodorták Fidella hátáról a meginduló seregek.

Fidelláról belátta az egész csatateret. Amélie-t kereste. Ha őt sikerül foglyul ejteni, megtörhet a csendőrség morális tartásának maradéka is, de sehol sem látta a seriffnőt, és rádöbbent, hogy Appoline-t sem. Egyikük sem jött elő a bányából. Létezik, hogy mindketten odavesztek?

Meglátta Christiant, az alkimistát, aki kövekkel dobálta a csendőröket. Odavágtázott hozzá.

- Hol van Appoline? - kérdezte. - Nem jött veletek?

- Dehogynem! - mondta Christian, és gyönyörű ívben talált halántékon egy ellenfelet a kövével. - A sereg élén állt, amikor kitörtünk.

- És most hol van?

Christiannak nem volt ideje válaszolni, mert megtámadták őket. Cassandra a földre küldte a támadókat, de Christian elsodródott.

Hajtotta Fidellát, hogy az egész harcmezőt bejárják, és ráleljenek Appoline-ra, de a lány sehol sem volt.

- Marion! - kiáltotta a pékasszonynak, aki egy nyöszörgő ellenfél lábait kötötte gúzsba. - Hol van Appoline?

- Nem tudom - felelte az asszony, és meghúzta a kötelet. - Utoljára akkor láttam, amikor kiparancsolt minket a felszínre.

- Ő nem jött ki?

- Amikor én láttam, félreállt, hogy figyelje, mindnyájan kiérünk-e. Biztos itt van a tömegben.

Cassandra biccentett, de kételkedett a pékasszony utolsó mondatának igazságában.

- Még a bányában van - mondta Fidellának. - Be kell mennünk érte.

Fidella kötelességtudóan fordult a tátongó bányabejárat felé, és galoppozva indult el.

Éppen átugrott egy csatázó csoportosulás felett, amikor egy eltévedt, kósza kődarab fejen találta Cassandrát. Lebucskázott Fidella hátáról, elterült a földön, összezárt körülötte a csatázók serege.

Fidella, miután a patái földet fogtak, rémülten fordult vissza, hogy a gazdája segítségére siessen, de Cassandra eltűnt a dobogó lábak sűrűjében.

Néhány bakancs megtaposta, a karjával védte magát a súlyos sérülésektől. Amint lett egy kis mozgástere, térdre állt. Villámgyorsan kellett előkapnia a kardját, hogy kivédjen egy halálos suhintást. Fel sem állt, térdről győzte le az ellenfelét.

Ám az ellenfél annyira lefoglalta a figyelmét, hogy túl későn vette észre a másik csendőrt. Zúgott a penge, átszelte a levegőt, megállíthatatlanul közelített Cassandra mellkasa felé. Emelte volna a kardját, de tudta, hogy elkésett, és nem fogja megúszni sérülés nélkül. De mielőtt az ellenfél kardja célba érhetett volna, egy apró test Cassandra elé vetette magát. Fakard térítette el a csapást, Clémence mentette meg Cassandrát.

A kislány kezében kettévált a gyakorlókard, és arccal esett a földre. Cassandra ájultra bokszolta a támadóját, és rémülten nézett Clémence felé, de a kislány mosolyogva, büszkén tekintett rá a porból. Arcát átszelte egy véres vágás, de komoly baja nem volt.

Ám nem figyelt, és fölé lépett egy bandita.

- Clémence, vigyázz!

Belle is meghallotta a kiáltást, és elhűlve nézte a lánya fölött álló, döfésre készülő gonosztevőt. Sem ő, sem Cassandra nem érhetett oda, hogy megakadályozza a tragédiát.

Odaért viszont Mimi.

A pinty szélsebesen, saját magát sem kímélve röppent a csendőr szemébe. A csendőr eldobta a fegyverét, ordítva kapott az arcához.

Clémence megmenekült.

Cassandra a kislány mellett termett, fölsegítette a földről.

- Köszönöm, hogy megmentettél - mondta -, de most sipirc innen! A csatatér nem gyereknek való hely. Fidella!

A ló három csendőrt feldöntve tört elő.

- Vidd innen Clémence-t!

Fidella a hátára kapta a kislányt. Clémence nem hagyta, hogy a ló hazavigye, ragaszkodott hozzá, hogy végignézze a harcot a fák közül. Fidella keresett egy bokros búvóhelyet, amit biztonságosnak ítélt, lerakta Clémence-t, és visszavágtatott a csatába.

Mimi, aki még szédelgett a csendőrrel való ütközéstől, Clémence vállára szállt. Ők megtették a magukét.

*

Amélie nem tudta legyőzni Appoline-t, Appoline pedig nem tudott visszatámadni. Patthelyzetbe kerültek: Amélie habzó szájjal támadott, Appoline magabiztosan védekezett. Mindketten a kivárásra, a másik fél elfáradására játszottak. Appoline a vállaiban és a felkarjában érezte a fáradtságot, az izmok mélyén és az ízületeiben bontakozott ki. Amélie fejéről fröcsögött a verejték, semmi szépség nem maradt az arcában, állatias vonásokba rendeződtek a ráncai. Ő is elfáradt, de egyikük sem állt meg pihenni. Tudták, hogy nem szusszanhatnak, amíg a másik talpon van.

- Apád büszke lenne rád - lihegte Amélie. Nehezen lehetett érteni a szavait, mert összetapasztotta az ajkait a lepedék, és kevés levegője maradt a beszédhez. Appoline így is értette, de nem volt hajlandó elhinni a seriffnő meséjét az apjáról. Inkább legyen halott, mint a csendőrök zsarnok vezére. - Erős vagy, és ő tiszteli az erőt.

Tiszteli?

Appoline-nak minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne torpanjon meg a jelen idejű szótól. Ekkor fogta csak fel, hogy ha Amélie igazat beszél, akkor az apja életben van.

- Ha akarod, meglátogathatjuk - folytatta Amélie. - Itt van nem messze, néhány tárnával arrébb. Azt nem ígérem, hogy rá fogsz ismerni, de...

- Fogd be a szád! - mondta Appoline. Végre valahára kiszabadult Amélie szorításából, és visszaszúrt a seriffnőre.

És a szúrás pillanatában Amélie meglátta.

Éppen csak felvillant Appoline szemében a Holdkő fénye. Káprázat is lehetett, de Amélie jól ismerte az élénkkék ragyogást. Tudta, mit lát.

- Nálad van! - mondta.

Appoline-nak fogalma sem volt róla, miről beszél.

A bánya megremegett. Appoline és Amélie a karjaikkal vitorláztak, hogy megtartsák az egyensúlyukat.

- Mi van nálam? - kérdezte Appoline, miközben megszűnt a vibrálás a talpuk alatt, de Amélie nem törődött a kérdéssel.

- És már apád is tudja. Megérezte, hogy itt van a bányában a harmadik Holdkő-darab.

Appoline-nak nem maradt ideje csodálkozni, el kellett kapnia a fejét Amélie pengéje elől.

A bánya ismét rengett. Kőtörmelék hullott a fejükre, de így sem hagyták abba a harcot.

Ha tudná a lány, micsoda erőt birtokló kődarab van nála, esélyem se lenne, gondolta Amélie, de szerencsémre tudatlan a nyelvékszer titkát illetően, így nem használhatja a pusztítás csábító esszenciáját ellenem.

Amélie magasabb fokozatra kapcsolt, mert tudta, mi minden múlthat azon, hogy le tudja-e győzni Appoline-t. Három opáldarabtól tovább nőne a hatalmuk, leverhetnék ezt a nyavalyás felkelést, és a negyedik követ is könnyebb lenne megtalálni. Hisz a Holdkő-darabok vágyakozva hívják egymást, nem akarnak rejtőzködni, kéz a kézben akarnak kiteljesedni, hogy szurokfekete romlásban fürösszék ezt a jelentéktelen bányászvárost.

De Appoline nem hagyta magát, és Amélie tanácstalan volt. Nem volt más ötlete, mint a fárasztás, de az visszafelé is elsülhetett. Hisz olyan fájdalom járta át mindkét karját, amilyennel még sosem találkozott, és félő volt, hogy hamarosan görcsbe állnak az izmai.

Aztán meghallották a morgó bányarengésen túl a paták dobogását.

Mikor Cassandra leugrott Fidella hátáról, hogy rátámadjon Amélie-re, a seriffnőnek nem volt érdemi ideje védekezni. Cassandra kardjának markolata a falhoz csapta a fejét.

Amélie annyira megrémült, mint még soha. Hiszen Cassandra halott, és mégsem az! Valahogy előmászott a föld mélyéről, visszakúszott a halálból, és most itt áll előtte, rettentő karddal a kezében.

- Mi a baj, Amélie, kísértetet látsz? - kérdezte.

Amélie támadott. Cassandra könnyűszerrel kivédte, és torkon bokszolta a seriffnőt. Míg Amélie a nyakához kapva hörgött, Appoline térden rúgta. Amélie összecsuklott. Fidella nem avatkozott közbe, de fenyegetőn fújta a levegőt, és a földre hullott törmeléket kaparta a patájával. Amélie arca jól emlékezett arra a patára.

Térdre rogyva hörgött, gyűlölettel nézett a párosra.

Még egyszer utoljára felordított, megsuhintotta hatalmas kardját, de Cassandra kiverte a kezéből. Ökle egyszerre indult meg Appoline-éval, és a dupla ökölcsapás kiterítette Amélie-t. Jó, hogy lyukat nem ütött a kőbe, amikor alélt teste elvágódott.

Cassandra diadalittasan nézte az ájult Amélie-t.

- Végül csak legyőztünk, te gerinctelen zsarnok.

Appoline-hoz fordult, hogy megnézze, sértetlen-e...

...és Appoline megcsókolta.

Cassandra megdöbbent, zavarba jött, felkavarodtak az érzései, de elöntötte a megkönnyebbülés. Kicsordult a lelkéből ennek a végtelenül hosszú napnak minden feszültsége, és tudta, hogy Appoline-nal ugyanez történik. Fidella pironkodva kapta el a fejét.

De a csók nem tarthatott sokáig, mert ismét rengeni kezdett a bánya, és ezúttal abba sem maradt.

- Be fog omlani! - kiáltotta Cassandra.

Mielőtt felpattantak Fidella hátára, megragadták Amélie-t, hogy magukkal vonszolják, de a test túl nagy volt ahhoz, hogy meg tudják mozdítani.

- Cassandra, nincs idő - mondta kétségbeesve Appoline, miután egy nagyobb kődarab a vállára hullott. Cassandra kelletlenül bólintott.

Fidella a hátára vette őket, és úgy szedte a lábait, mint még soha.

Mögöttük beomlottak a bánya folyosói.

Odakinn még folyt a harc, de a bányaomlásra többen is megálltak, dermedten figyelték a történéseket.

Fidella Belle-hez vitte Cassandráékat.

- Ó, hála istennek, hogy jól vagy! - ölelte magához az asszony a lányt.

- Legyőztük Amélie-t - mondta Appoline, ami a legkevésbé sem érdekelte az anyát. Csak az számított, hogy Appoline él és sértetlen.

Érdekelte viszont a közelükben ácsorgó banditákat, akik meghallották Appoline közlését. Susmorogni kezdtek, gyorsan terjedt a hír.

- Hallottad?

- Meghalt?

- Te sem láttad kijönni a bányából. Biztos agyonnyomták a kövek.

És ettől elpárolgott a maradék harcikedvük is. Hisz a bánya összeomlott, a vezérük bennrekedt, a lázadók túlerőben vannak.

Elhajították a fegyverüket, de senki sem foglalkozott velük, mert a bánya helyén emelkedni kezdett a föld. A szemük láttára bújt elő egy hegyorom. Záporoztak a kövek, hullott a törmelék, por ment az emberek szemébe.

Mégsem hegy volt az.

A bánya romjaiból, mint hamvaiból a főnix, világra született egy kőgólem. Sziklányi fején kéken ragyogott az arca.

Megkereste a tömegben Appoline-t.

Orbitális karjával a lány felé nyúlt.

*

Amikor felvillant Appoline szájában a Holdkő, Pierre felkapta a fejét.

Megvagy hát!

Izzani kezdtek a Holdkő-darabkái. Az izzásból kék fénycsápok tekergőztek elő, erekként szőtték be a kővé vált férfit, átvették a vér és a szív szerepét, virgoncan keringették az életet, és egymással is összefonódtak.

Az arc testet öltött, bekebelezte a falakat, életet lehelt a sziklákba, pusztításra vágyó energiát fecskendezett a járatokba, légcsövekké, érhálózattá, belekké alakította őket.

Lassan felguggolt. Fájt, ahogy elrepedt a kő, de a repedések mentén kirajzolódtak a végtagok, megjelent a törzs, formát kapott a nyak. Kín volt a felegyenesedés, csikorogtak a helyükre csapódó sziklacsigolyák. Nyíltak és csukódtak az ujjak, csitult a fájdalom.

Nem feszült már határvonal chagriniak és csendőrök közt, ugyanazt akarták mind: menekülni, menteni az életüket a szörnyetegtől.

Pierre élénkkék szeme a kétségbeesett tömeget pásztázta. Mohó volt, mohón kereste, hogy kinél van a harmadik Holdkő-darab. Meg akarta kaparintani, bele akarta olvasztani csodálatos testébe, hogy elpusztíthassa Chagrint, és a füstölgő, halott romokat maga mögött hagyva felfedezőútra induljon, falvakat taposson el, tanyákat zúzzon szét, királyságokat csonkítson meg.

Megállapodott a szeme Appoline-on.

- Fuss! - mondta Cassandra, amikor a kőgólem a lány felé nyúlt, de Appoline lába földbe gyökerezett.

Belle is megbabonázva bámulta a bányából született jelenést.

- Pierre - susogta az asszony. Nem is lehetett hallani, csak egy néma sóhajtás volt a halottnak hitt név, de Cassandra leolvasta az ajkairól.

Előhúzta a kardját, Appoline elé állt, és belenézett a kőszörny szemébe.

- Bagoly! - kiáltotta, és a madár már ott is volt. - Kerítsd elő Clémence-t, amilyen gyorsan csak tudod!

Bagoly igenis-huhogással szárnyra kapott.

A kőszörny megtorpant, de nem Cassandra kardrántása állította meg. Tekintetét továbbra is Appoline-on tartotta. Fel akarta kapni, hogy elbitorolja tőle a Holdkövet, de valami nem hagyta. Megfeszült a karja, nem hajlott a könyöke, mintha lefogta volna egy láthatatlan óriás.

Clémence előrongyolt az erdőből, nyomában Bagollyal és Mimivel. A kislány jelenléte kizökkentette Belle-t és Appoline-t.

- Miért jöttél ide? - rémült meg Belle. - Elmegyünk innen, most rögtön!

De Clémence nem törődött az anyjával, Cassandrához szaladt.

- Hívtál?

- Igen. Add gyorsan a nyelvékszered! Ígérem, majd megmagyarázom, de most add! - sürgette a gyanakvó arcú kislányt, akiben felrémlett, hogyan ütötte le Cassandra az anyját, hogy ellopja a nyelvékszerét, de lenyelte a gyanakvását, mert az ösztönei azt ordították, hogy hallgasson Cassandrára. - És a tiédre is szükségem van - fordult Appoline-hoz.

Appoline nem kérdezősködött, előkapta a nyelvéből a kövecskét, és Cassandra tenyerébe pottyantotta.

A testvérek kövei felragyogtak, örömmel köszöntötték egymást.

És ez Pierre mozdulatlanságának is véget vetett.

Mindkét kődarab itt van, ugyanabban a tenyérben! És ennek a tenyérnek a gazdáját nem félt bántani.

- Ide figyelj - ragadta meg Appoline kezét Cassandra. - Kihoztad az embereket a bányából, élükre álltál, bíznak benned és felnéznek rád. Tereld össze őket, és vigyél innen mindenkit! Ha minden jól megy, hamarosan találkozunk Olivier műhelye előtt, rendben?

Appoline bólintott, és Cassandra megcsókolta.

- Menj!

- Bármire is készülsz, sok sikert - mondta Appoline, és terelgetni kezdte az ijedtükben szétszéledő embereket.

Cassandra felült Fidella hátára. Bagoly a kőgólem szemei előtt repdesett, mint egy szemtelen légy, hogy zavarja a látását.

Cassandra tenyerében felforrósodtak a Holdkő-darabok. Pattogtak, picike villámokat szórtak, és repestek az örömtől, mert megismerték Cassandrában az édesanyjuk, a valódi Holdkő egykori hordozóját, és vidáman fecskendezték a pusztítás erejét Cassandrába.

Fidella hatalmas körben kerülte meg a kőgólemet. A szörnyeteg csapkodott, hessegette Bagolyt, de a madár kitartott. Körözött a kőszörny, döngött és rengett a lépteitől a föld. Szem elől tévesztette Cassandrát.

Fidella a szörnyeteg mögé került, és irányba vette az orbitális sziklalábakat.

Cassandra lehunyta a szemeit. Nagyot lélegzett, és a levegő lassú kiáramlása megnyugtatta gyorsan dobogó szívét.

- Készen állsz?

Fidella előrenyújtotta a fejét, patájával a földet kaparta, kilövésre készült.

- Akkor hajrá!

Fidella kirobbant, őrült sebességgel indult a szörnyeteg felé.

Cassandra összezárta a markát a Holdköveken, és kántálni kezdte a varázsigét.

Virág, légy sötét!

Sorvad mind, mi él.

Gát e földi lánc.

Nincs hitet adó fény.

Cassandra szemei sötétbe fordultak, haja kékké vált, ujjai közül gyilkos árnycsápok kígyóztak elő, mindenre rátekeredtek. Kiégett a föld, elfonnyadtak a bokrok, elhullatták leveleiket a kiszáradó fák.

A csápok Cassandra szívéig is eljutottak, jéghidegen simogatták, és Cassandra megértette a kőszörny vágyait. Segíteni akarta a város leigázásában és megsemmisítésében. Minden régi keserűsége a felszínre tört.

De csak egy pillanatig.

Aztán Appoline-ra gondolt. Bagolyra és Fidellára. Clémence-re, Mimire, még Belle-re is. A nagyhangú Olivierre. A helyiek vitézségére és bátorságára.

Coronára.

Varianra, Rapunzelre és Eugene-ra.

Az apjára, aki befogadta és felnevelte, aki bátor és nemes katonát faragott belőle, és aki megadta neki mindazt a szülői szeretetet, amit Gothel megtagadott tőle.

A keserűség visszaszorult, legyőzte a büszkeség, a gyengédség és a szeretet. Szerette a barátait, szerelmes volt Appoline-ba, és - végre valahára - önmagára is büszke volt.

Fidella odaért a kőgólem lábához. Cassandra élete legnagyobb csatakiáltásával nyomta a két Holdkő-darabot a szörnyeteg sarkának, éppen ott, ahol az Achilles-ínnak kellett volna lennie.

A pusztítás feketén bugyogva futott végig a szörnyetegen, és a nála lévő Holdkő-darabokat is megfertőzte. Így amikor a négy darabka egyesült, bennük is ott kavargott a pusztulás, és egyesülésük nem volt hosszú életű.

Az opálok szétrepedtek, fekete füstöt okádtak, és megsemmisültek.

A kőszörny addig ordított, míg az éjsötét pusztulás be nem tolakodott a szájába, le nem mászott a torkán, és szét nem feszítette belülről.

És valahol ennek a mélységnek a középpontjában, felsóhajtott Pierre emberségének pislákoló maradéka. A pusztulás őt sem kímélte, de nem börtön volt a halál, hanem felszabadulás, illékony szabadság, amelyet felkap és messzire visz az esti szél.

A bányából egy omló szélű szakadék maradt.

A csata helyén kiégett a föld, élettelen tarlóvá, ocsmány folttá változott, ahol nem serkent fű, nem nőttek fák, és madarak sem repkedtek fölötte.

*

A chagrini polgárok a város utcáiról nézték végig, ahogy a feketeség megmássza és elnyeli a szörnyeteget, és ujjongtak, amikor a gólem durva szemcsékké porladt. Hát vége van? Valóban ennyi volt? Nem bújik elő még egy szörny a föld alól, nem szül újabb átkot az ég? Megkezdődhet a gyógyulás és az újjáépülés?

Hihetetlen volt, és vonakodtak bízni a jószerencsében. Még alszanak rá egyet. Kipihenten, amikor az új nap első sugarai aranyos fénybe burkolják a világot, sokkal könnyebb reménykedni.

Appoline idegesen járkált Olivier kovácsműhelye előtt. Nagy volt az élet körülötte: a chagriniak megkötözött csendőröket hurcoltak a börtön felé, visszavették a városházát, kitakarították a banditák mocskát, Appoline mégis elszigetelve érezte magát közöttük.

Pár perce pusztulhatott el a kőgólem - akire még nem állt készen az apjaként gondolni, de tudta, hogy ezekkel az érzésekkel is szembe kell majd néznie -, az eltelt idő mégis óráknak tűnt.

Várta, hogy Cassandra megjelenjen, kőportól piszkos arccal jelentse be a győzelmet, megveregesse Fidella marját, hozzábújjon Bagoly tollaihoz, és minden rendben legyen, de Cassandra sehol sem volt.

Nagysokára (vagyis mintegy három perccel később) meghallotta a közelítő patadobogást, de Fidella érkezése előtt Bagoly is leszállt Olivier cégérére.

- Bagoly, jól van Cassandra?

Bagoly huhogott. Appoline nem tudta, mit jelent a madár válasza.

Ahogy Fidella közelebb ért, Appoline látta, hogy Cassandra nem ül a hátán. Keresztbe vetett, hanyagul feldobott zsákként feküdt a lovon, végtagjai ernyedten lógtak Fidella oldalán.

Appoline elébe szaladt a lónak.

Fidella térdre ereszkedett, gyengéden fektette a földre Cassandrát.

Cassandra élt, de arcán vastag, fekete erek dudorodtak, és fájdalmasan nyöszörgött.

Belle és Clémence is előjöttek Fidella érkezésére, még Mimi is aggódva nézte a jövevényeket.

Appoline az ölébe hajtotta Cassandra fejét, megsimogatta a haját a halántékánál.

- Tudod, hol vagy? Hallasz minket?

Cassandra köhögött. Először erőtlenül, majd magabiztosabban, végül köhögőrohamot kapott. A köhögéstől undok szurokdarabkák röpültek a szájából. Clémence ijedten lépett hátra a fekete fröcsögés elől.

Egy nagyobb köhögéstől felszakadt a méreg, és Cassandra óriási, sötét pacsnit okádott a földre. A hányás után egyenletesebb lett a légzése, eltűntek az arcáról a fekete erek, kitisztult a látása.

A földre hányt pacsni vonaglott, bugyogott, sipítva fickándozott, míg Clémence el nem taposta. Ezután füstölögve elpárolgott, és Clémence cipője még aznap szétfoszlott, de nagyobb baj nem történt.

- Jól vagyok - mondta Cassandra. - Most már minden rendben van.

Fidella megnyalogatta az arcát és meleg levegőt fújt a hajába. Bagoly leszállt a mellkasára, és nekidörzsölte borzas tollait az állának.

Cassandra megsimogatta a madár feje búbját.

- Én is örülök neked - mondta.

Appoline ölbe vette Cassandrát, és bevitte Olivier műhelyébe.

Olivier átengedte az ágyát Cassandrának. A kovácsmester királyi méretű ágyában Cassandra szinte elveszett, de a paplan puha volt, és Appoline is odafekhetett mellé.