Mielőtt felkészült a harcra, elnézett Amélie mellett, a távolodó Clémence-t keresve. A kislány elkerülte a csendőröket, és éppen Marion pékségének az ajtaján dörömbölt. Marion hálóköntösben csoszogott elő. Álmos szemei felélénkültek, amikor meglátta, hogy Clémence érkezett, akinek bujdosnia kellett volna. Cassandra nem hallotta a hangjukat, de Clémence Amélie-re és őrá mutogatott. Marion feléjük pillantott, majd beterelte a kislányt a pékségbe. Clémence biztonságba került. Jól van, nyugodott meg Cassandra, és talpra szökkent.

Úgy méregették egymást Amélie-vel, mint hús fölött acsargó kutyák.

- Ki bújtatott el? - kérdezte a seriffnő, akinél most nem volt számszeríj, de a hátára vetett hüvelyben óriási kard lapult.

- Senki - mondta Cassandra, saját kardja markolatát fogva. - Elhagyott házakban húztam meg magam.

Amélie előhúzta a fegyverét, Cassandra ugyanígy tett.

- Hazudsz - mondta. - Az elhagyott házakat pincétől a padlásig átkutattuk. Nem voltál egyikben sem.

- Biztosan elkerültük egymást - mondta Cassandra, és körözni kezdtek.

- Hol vannak a szökevények?

- Én nem tudok szökevényekről. Egymagam vagyok.

- Hol van a lovad?

- Az erdőben, egy fához kötve.

Amélie arcát fokozatosan öntötte el a méreg.

- Nem baj - mondta. Hangja higgadt maradt. - Tartsd meg a titkaidat, nélküled is megtaláljuk a szökevényeket. De elviszlek a bányába, ahol megállás nélkül foglak dolgoztatni. Míg a többi szolga alszik, pihen, vagy eszik, te addig is követ fogsz fejteni. Nem eszel mást, csak amit a többiek meghagynak, és higgy nekem, egy-két szem morzsán kívül mindent be szoktak falni. Napi két órát alhatsz, azt is a legszúrósabb köveken. Három nap múlva könyörögni fogsz, hogy adjunk egy korty vizet a szökevények rejtekhelyéért cserébe.

- Kitűnő terv - mondta Cassandra -, csak két ponton hibádzik. Egyrészt nem tudom, kik ezek a szökevények, és hol bujkálnak. Másrészt eszem ágában sincs a bányába kerülni.

Nekirontott Amélie-nek. Az arca felé sújtott a karddal, de Amélie felemelete a pengéjét, kivédte a támadást, és Cassandra felé bokszolt. Cassandra lehajolt, így Amélie elvétette az ütést. Cassandra átbújt a seriff lendülő karja alatt, mögé került, és beletiport a térdhajlatába.

Amélie megrogyott, elvesztette az egyensúlyát, és Cassandra tarkón vágta a markolattal. Lepottyant Amélie fejéről a csatos kalap.

Ám a nagydarab nő megrázta magát, megragadta Cassandra bokáját, és kirántotta a lábát. Cassandra hanyatt esett, kishíján elejtette a fegyverét.

Amélie a kardjára támaszkodva tápászkodott fel, és a hanyatt fekvő Cassandra felé suhintott. Cassandra keresztbe tette mellkasa előtt a kardlapot, felfogva a támadást. Amélie nem tágított, újból suhintott, amit Cassandra kivédett, de Amélie majdnem kiverte a kezéből a kardot.

Mielőtt Amélie harmadszor is támadhatott volna, Cassandra lába megmozdult, és ágyékon rúgta a nőt. Amélie felordított, megbicsaklott, és Cassandra végre talpra állt.

Lihegve szedték össze magukat, hajuk csapzott volt, verejtékezett a homlokuk.

- Csak az erődet pazarolod - mondta Amélie -, pedig szükséged lesz rá a bányában.

- Mondtam már, hogy nem megyek semmiféle bányába.

- Hát jó - mondta Amélie, és újra támadásba lendült.

A váratlan kardcsapás majdnem meglepte Cassandrát, de ezt a támadást is elhárította. Visszaszúrt, de elvétette Amélie-t. A következő csapás elől eltáncolt, a harmadikat kardlappal fogta fel, és arcon öklözte Amélie-t. A nő az orrához kapott, ujjai közül vér csordogált.

Cassandra mellkasában épp kibontakozott volna az elégedett diadalérzet, de Amélie szétkente az arcán a vért, és megvadult. Ordítva rontott Cassandrára, irdatlanul gyorsan forgott a kezében a kard. Veszettül vagdalkozott, és Cassandra védte ugyan az ütéseket, de addig hátrált, míg egy házfalnak ütközött. Nem volt hova lépnie, kétségbeesve védte magát a záporozó kardcsapásoktól. Másodpercenként háromszor csattantak a kardlapok.

Aztán két kardcsapás között kilőtt Amélie karja, és Cassandra tarkója nekivágódott a házfalnak. Arca, ami már felgyógyult az előző küzdelmükből, ismét megsebesült. Elejtette a kardját, ami tehetetlenül pattogott a porban, és vibráló pengével állapodott meg a ház tövénél.

Az elvadult Amélie felemelte a kardját, hogy markolatával vágja halántékon Cassandrát, és a bányába cipelje az ernyedt testét.

Hát ismét megvert, gondolta Cassandra. Kettő-null oda.

Felkészült Amélie kábító csapására, de közéjük vetette magát valaki, és kivédte az ütést.

Cassandrának kellett pár másodperc, hogy felfogja, mi történik, mert homályosan látott az arcát ért ökölcsapástól.

Appoline támadása felkészületlenül érte Amélie-t, de seperc alatt összeszedte magát, és ádáz harcba fogtak.

- Az egyik szökevény is megvan - lihegte túl a kardcsattogást Amélie.

Cassandra felkapta a pengét a porból, és ő is támadásba lendült. Ketten küzdöttek a seriffnő ellen, de Cassandra mozgása darabos és dekoncentrált volt, mert szédelgett az ütéstől.

Appoline állta a sarat, de nem sikerült Amélie fölé kerekednie. A lány meg szerette volna kérdezni Cassandrától, hogy Clémence biztonságban van-e, és hogy miért fekszik az anyja a rejtekszobába vezető folyosón, de Amélie előtt nem volt tanácsos sem a családjáról, sem a menedékhelyükről beszélni.

A csatazajok odacsődítették a járőröző csendőröket, akik számítottak a rendbontásra, de arra nem, hogy ketten is kardot fogtak a seriffjükkel szemben. Az összesereglett csendőröknek hála Cassandra és Appoline irtózatos hátrányba került, de észre sem vették, annyira elvakította őket az Amélie-vel folytatott viadal.

A csendőrök is beszálltak a harcba, hogy segítsék a seriffjüket. Cassandráéknak esélyük sem maradt. Cassandra feltartóztatta a csendőrök nagyját, míg Appoline Amélie-vel vívott, de Amélie kiverte a kardot Appoline kezéből. A lány fegyvertelen lett.

Amélie megragadta Appoline tarkóját, magához szorította a lányt, és nekinyomta a pengét a nyakának.

- Dobd el a kardot! - parancsolta, és Cassandra engedelmeskedett.

Amélie elrakta a fegyverét, mindkettejüket torkon ragadta, és maga felé fordította őket.

- Honnan szerezted a kardot? - kérdezte Appoline-tól. A lány arcon köpte a seriffnőt.

Amélie egy határozott fejrántással rázta le a nyálat, és összeszorította az ujjait a két torok körül.

- Kinél bujkál a családod?

Appoline továbbra is hallgatott, fortyogó megvetéssel nézte Amélie-t.

- Jó - mondta Amélie. - Ha így akartok játszani, játsszunk így.

Összekoccantotta a halántékukat.

Mindketten elájultak.

*

Cassandra magához tért. Appoline kótyagosan körözött a nyakával. Elmosódott a látásuk, csengett a fülük, hányingerük volt, és fájt a halántékuk.

A távolból odaszűrődött a csákányok ütemtelen kopácsolása, a szolgák éjszakai műszakja fejtette a követ. Keresték a Holdkő-darabkákat, méghozzá - ahogy azt Belle-től megtudtuk - feleslegesen.

Cassandra mozdulni próbált, hogy kitapogassa, a zsebében van-e Belle nyelvékszere, de láncba verték a kezeit. Appoline-ét szintúgy. Az egyik Holdkő-darab valószínűleg náluk van, okoskodott Cassandra. Biztos elvették Pierre-től, és annak a gonosz kisugárzásával tartják hatalmon magukat. De vajon elvették-e tőle Belle darabját, és belenyúltak-e Appoline szájába, ékszert sejtve a nyelvében? Az utóbbiban kételkedett, de az előbbit ijesztően valószínűnek tartotta.

Hűvös volt, ontották magukból az éjszakai hideget a sötét kőfalak. Homályos alakok mozogtak a háttérben, beszélgettek, elütötték az unalmas órákat.

- Te, ezek ébren vannak - szólt egy hang, és kihajolt a homályból egy rusnya pofa, bele Cassandra arcába.

- Már amennyire - mondta egy másik csendőr. - Alig vannak maguknál. Jó nagyot kaptak a fejükre.

Cassandra meg akart szólalni, de szétmorzsolódtak száraz torkán a szavak. Mindketten szomjasak voltak.

Meglepetésükre kaptak is egy-egy pohár vizet. Egy csendőr itatta meg őket. Appoline mohó kortyokban nyelte a vizet, de irritálta a torkát, és egy részét visszaköhögte.

- Szólj Amélie-nek! - hangzott az utasítás, és eltrappolt egy csizmás láb.

Miután Appoline köhögőrohama abbamaradt, leoldották a láncait. Appoline megmozgatta beállt vállait és megdörgölte a bőrt a csuklóján. Leraktak elé egy tányér gőzölgő ételt. Appoline - mint hetekkel ezelőtt Reno - gyanakodva figyelte a tányér tartalmát, de korgott a gyomra.

- Egyél! - biztatták a csendőrök. - Szükséged lesz az energiára.

Cassandra nem kapott ételt, és a láncokat is rajta hagyták. Nem tudta, ezt mit jelent, de rosszat sejtett. Úgy néz ki, Amélie nem viccelt, amikor azzal fenyegette, hogy a többiek maradékát eheti csak meg.

Aztán eszébe jutott valami.

Mi van, ha most, hogy Appoline-t elrabolták, Belle összecsődíti az összeesküvőket, támadást indít, és használni fogja Clémence Holdkő-darabját? Egy ilyen akció bárhogyan elsülhet a dicsőséges győzelemtől Chagrin pusztulásáig. Ráadásul Amélie-éknél is van egy Holdkő-darab, Appoline apjáé, és talán már Belle-é is. Meg ne találják Appoline-ét is! Mi történne, ha két olyan sereg feszülne egymásnak, ami a pusztítás ősi erejének instabil és irányíthatatlan fegyverével rendelkezik?

Appoline, miután rárivalltak, enni kezdett. Cassandrának is adni akart egy kanállal, de egy csendőr kiverte a kezéből az evőeszközt.

- Neki nem! - harsogta. - Amélie megtiltotta.

Nem baj, gondolta Cassandra. Olivier, Belle, Fidella és az összeesküvés nagyja még szabad. És Fidella egyszer már arcon rúgta Amélie-t, hogy megmentse Cassandrát, biztos szívesen megtenné másodjára is.

Legkésőbb délután támadni fognak, gondolta Cassandra, és nem spekulációként, hanem tényként kezelte a dolgot.

Becsörtetett Amélie, és láncánál fogva rántotta talpra Cassandrát.

Cassandra széke feldőlt. Appoline felkiáltott, fittyet hányva rá, hogy három csendőr próbálja befogni a száját.

- Kuss legyen! - szólt rá Amélie, és elrángatta Cassandrát.

Cassandra nem értette, mi történik. Azt hitte, evés nélkül nyomnak a kezébe egy csákányt, és addig dolgoztatják, míg bele nem hal a végkimerülésbe, de Amélie a bánya belsejébe hurcolta.

Kevés szolga dolgozott, nem látott köztük ismerőst. Az összeesküvés bányamunkára ítélt tagjai ezek szerint még alszanak, és reggel állnak csak munkába. Remélte, hogy Appoline-nak lesz alkalma jelezni nekik, hogy álljanak készen a lázadásra.

Amélie abba a tárnába ráncigálta, amelynek falán az élő arc lélegzett.

Cassandra nem látta az arcot, csak a lélegzést hallotta. Először azt hitte, alszik valaki a tárna mélyén, és a szuszogását visszhangozzák a falak, de aztán megfigyelte, miként emelkedik és süllyed a légzés ritmusára a kő.

A fallá lett arc feltárta szemeit.

Cassandra hátrahőkölt, megbotlott Amélie lábában, és fenékre esett. Egyetlen pillanatra sem tudta levenni a tekintetét a falon keletkezett arcról. Élénkkék ragyogása ismerős volt. Túlságosan is ismerős.

Én is így ragyogtam, amikor az enyém volt a Holdkő, gondolta.

Micsoda szörnyű létezés ez! Miféle démon kárhoztatta örök bányafogságra ezt a rémítő entitást? A Holdkő és a hatalomvágy rontotta meg ezt az akárkit? Ember volt, akin elhatalmasodott a kövek utáni vágyakozás, vagy egy Zhan Tirihez hasonló szellem tekint rám a falból?

Kavicsok záporozásának hangjával tárult fel a szájnyílás, és megszólalt a rekedt sziklahang.

- Hol szerezted ezt a kődarabot?

Amélie Cassandra arcába tolta Belle nyelvékszerét, de Appoline-ét nem. Ezek szerint azt nem találták meg.

- Néhány hete akadtam rá - hazudta. - Egy elhagyott házban éjszakáztam, és a manzárdszoba szekrényének a sarkában volt. Nagyon szép opálkő. Gondoltam, értékes lehet.

- Hazudsz - mondta a fal, és Amélie arcon ütötte Cassandrát.

- Nem hazudok! - tiltakozott. - Nem tudom, kié a kő, és hogy került oda. Én csak a szerencsés megtaláló vagyok, bár most nem érzem magam kifejezetten szerencsésnek.

Amélie megszorította Cassandra nyakát, felemelte, és a falhoz kente. Cassandra borzongott, mert érezte a háta mögött a kőfal pulzáló szívverését... Vagy bármi volt is az, ami pumpálta az életet ebben az ocsmány lényben.

- Ismered a Holdkövet - mondta a fal. - Érzem benned az energiáját. Erősen érzem. - A hang mohóvá vált, siettette Cassandrát. - Mi a Holdkő titka? Hogyan férhetek hozzá a pusztítás esszenciájához? Hogyan szabadíthatom ki az erejét?

- Nem tudom! - bizonygatta Cassandra. Amélie a falhoz verte a tarkóját.

- Ereszd el, Amélie - mondta a fal.

Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Amélie, minden gyengédség nélkül, talpra állította Cassandrát.

- Utoljára kérdezem - recsegte a fal, és pulzálni kezdett az élénkkék ragyogás a szemeiben és a torkában -: honnan szerezted a követ?

- Utoljára mondom: egy üres ház szekrényében találtam.

- Ezt az egyet?

- Ezt az egyet.

- Rendben van - mondta a fal.

Cassandra meglepődött. Elhitte, hogy igazat mondok?

Ám Amélie az ölébe kapta.

- Megadtuk a lehetőséget az együttműködésre - dörmögte a fal -, de te megmakacsoltad magad. Nem baj. A négy Holdkő-darabból kettő már a miénk, és a másik kettő is a közelben van. Érzem, hogy hívják egymást. Egyesülni szeretnének. És ha mind a négy az enyém lesz, kiszipolyozom ezt a nyomorult várost, míg el nem sorvad és meg nem hal. Te pedig sosem fogod elhagyni a bányát.

Amélie visszaindult Cassandrával a többi szolga felé. Cassandra nem tudott védekezni, mert még mindig láncban voltak a kezei. A levegőt rugdalta, és szidalmakat vágott Amélie fejéhez.

- Előbb halok bele a végtelen csákányozásba, mint hogy a kezetekre játsszak - sziszegte. - Belőlem nem húztok ki semmit!

- Ahogy gondolod - felelte Amélie, és belehajította Cassandrát egy feneketlen lyukba.

Cassandrának nem volt ideje meglepődni, már zuhant is a föld mélyének sötét bendője felé.

Amélie a lyukat nézte. Lehet, hogy ezt nem kellett volna, gondolta, de annyira jólesett megszabadulni az idegesítő idegentől.

Felkapott egy követ, és beletömte lyukba, hogy Cassandra véletlenül se tudjon visszamászni.

Nem mintha túlélné a zuhanást. A jó ég tudja, milyen mély és szűk a lyuk.

*

Appoline-t hajnalig faggatták, hogy kihúzzák belőle, honnan szerezte a kardot, merre bujkál a családja, és tud-e bármit a Holdkő opáljából készült ékszerekről. Az utolsó kérdést nem értette. Ő csak annyit tudott a Holdkőről, amennyit Cassandrától hallott, és el sem tudta képzelni, mi köze van mindennek Amélie-ékhez.

Szemhunyást sem aludt. Nyúzott volt, amikor bilincset raktak a bokájára. Kezébe nyomtak egy csákányt, és egy tárnába vezették.

Rengeteg munkás ütötte a köveket, szikrák röppentek a lesújtó csákányok érintése mentén.

Appoline mindenkit ismert. Néhányukat hónapok vagy évek után látta először. A legtöbben jól tartották magukat, megizmosodtak, de alig pislákolt a szemükben az élet, elfakultak a naphiánytól, és durva keményedések csúfították a tenyerüket.

Amikor meglátták, sajnálkozva fogadták, de kevesen merték megszólítani, nehogy ostorcsapással hallgattassa el őket egy csendőr.

Cassandra nem volt köztük, ami aggasztotta Appoline-t. Micsoda kínoknak vetheti alá Amélie, hogy kiszedje belőle az összeesküvés titkát, és Belle-ék hollétét... Appoline remélte, hogy Cassandrát nem lehet megtörni, és előbb hal meg, mint hogy kiadja a szövetségeseit. De hibáztatható lenne, ha a kínzástól beszélni kezdene?

Ügyetlenül állt a kezében a csákány, túlságosan lent markolta a nyelét. Kishíján kivitte a kezéből az első ütés lendülete, amit gúnyos röhögéssel és fenyegető ostorcsattogással jutalmaztak a csendőrök.

- Tartsd közelebb a fejéhez az egyik markodat - tanácsolta egy hang. Reno volt az, a vén csizmadia.

Appoline biccentett. Hamar ráálltak a kezei a munkára. A kialvatlanság nehezítette a dolgát, alig tudta nyitva tartani a szemeit, és elkókasztották a falra szerelt lámpások vetette halovány árnyékok.

- El ne aludj - figyelmeztette Reno -, mert letépik a hátadról a ruhát, és megkorbácsolnak!

- Bocsánat - súgta Appoline, de a csákányok csattogása, a kövek gördülése és a csillekerekek zakatolása igenis álmosította a lányt.

- Belle lánya vagy, ugye? - kérdezte Reno, hogy ébren tartsa.

- Igen.

- Szegény asszony, a férje és a lánya is a bányában köt ki... De ő és a húgod jól vannak?

- Azt hiszem, igen - bólintott Appoline, ám visszagondolt, miként látta őket utoljára: Belle ájultan feküdt Olivier alagútjában, Clémence pedig meggondolatlanul rohant az utcára.

- Sajnálom a házatokat - mondta Reno. - Épp az oltásban segédkeztem, amikor behoztak, mert vizet löttyintettem az egyikük csizmájára. Most jut eszembe: hát hol voltatok eddig, és mit tettetek, amiért felgyújtották a házatokat? Amikor engem idehoztak, arra számítottam, hogy mindhármótokat idelenn fogom találni. Mi történt?

- Pszt! - csitította Appoline, és a csendőrökre nézett, de azok nem velük foglalkoztak. - Erről nem beszélek, mert bajba keverem anyámékat, ha a csendőrök meghallanak.

- Ó! - mondta Reno. - Értem.

Pár másodpercig csendben maradtak, majd ismét a csizmadia szólalt meg.

- Azt nem tudod, hogy az inasom, Sabine jól van-e?

- Jól - mosolygott Appoline, és Reno arca felderült. - Ő viszi a csizmadiaműhelyt, és... - Megint hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a csendőrök nem hallják. - ...megtanult kardozni.

Reno nagyot nézett. Bolondokat beszél ez a lány?

- Ne hagyja abba a munkát - sziszegte Appoline -, mert magunkra vonjuk a figyelmet!

Reno bólogatott, és folytatta a csákányozást. Nagyokat vágott a kőre, hogy elnyomja a beszélgetésüket a zaj.

- Hogyhogy kardozni? - kérdezte.

- Az elmúlt hónapban Chagrin népe titokban közelharcot tanult. - Lopva tekintgetett jobbra-balra, miközben beszélt.

- Lázadásra készülnek?

Appoline bólintott. Még nem látott embert annyira csodálkozni, mint most Renót.

- Mikor?

- Nem tudom. Azt hiszem, hamarosan. - Azt nem tette hozzá, hogy Cassandra bányába kerülésével elvesztették a vezérüket, de biztosra vette, hogy Belle és Olivier átveszik a parancsnokságot. - Nekünk is készen kell állnunk. Ha Chagrin támad, és az őreink figyelme megoszlik, lépnünk kell.

Reno tettre készen bólintott, és úgy markolta meg a csákányát, mintha fegyvert tartana.

- Megmondom őszintén, erre a hírre nem számítottam, amikor hajnalban felébredtem, de üdvözlöm a fejleményt.

- Terjeszteni kellene a szót - mondta Appoline -, hogy a többiek is készen álljanak.

Reno bólintott, és amikor elcipelte a csillébe a kitermelt köveket, odasúgta a bányafelvonó kezelőjének:

- Chagrin fel fog lázadni, készen kell állnunk a harcra. Add tovább!

És már ott sem volt.

A felvonókezelő morcolt szemöldökkel nézett Reno után, nem tudta hová tenni a vén csizmadia közlését...

...de továbbadta az információt a következő kőcipelőnek.

A kőcipelő visszament a tárnájába, maga mögött húzva bokabilincsének láncait, és átadta a társainak a hírt. Egyikük Christian volt, az összeesküvés alkimista tagja, aki elégedetten bólintott. Végre!

*

Az egyik pillanatban még a zuhant, a következőben már a vaksötétben tért magához. Egész testét átjárta a fájdalom. Fájtak az ízületei, pokoli volt a mozgás. Úgy érezte, minden hajlata feldagadt. Láncaiban elpattantak a szemek.

Semmit sem látott, óvatosan tapogatózott maga körül. Üres tér és kőpadló. Fikarcnyi fény sem volt. Még a Variantól kapott rudacskákra sem számíthatott, mert Olivier raktárában hagyta őket, Fidella nyeregtáskájában.

Nem volt hova menni, nem volt mit tenni.

Óvatosan tapogatta maga körül a padlót, bárhol szakadékok vagy szűk lyukak lehettek, és ha beszorul, lassú és kínokkal teli halála lesz.

Addig tapogatózott, míg a falhoz nem ért. Annak mentén felállt, és azt is végigtapogatta, de semmi haszna sem volt. A fal hideg és tömör volt, nem talált rajta egyetlen lyukat vagy járatot sem, amelyen elindulhatott volna. Különben is, hova menne? Haláláig tévelyegne a sötétben, és belecsavarodna a vakságba.

Lekuporodott a fal tövébe, átkarolta a térdeit, és sírva fakadt. Minden felszakadt. Hiába hagyta el Coronát, hiába próbálta megtalálni az útját, egy sötét börtönben kötött ki, kiút és remény nélkül. Sose látja Fidellát és Bagolyt, Appoline-t és Rapunzelt. Eljut vajon sanyarú sorsának a híre Coronába, hogy az apja meggyászolhassa? Tudni fogja Rapunzel, mi lett az udvarhölgyével, vagy nem is érdekli a gyarló áruló végzete? Visszahódítja Chagrin lakossága a várost, vagy esélyük sincs a kettő Holdkő-darabot birtokló csendőrség ellen?

Sosem fogja megtudni. Ennek a harcnak is jelentéktelen epizódszereplőjévé vált, nélküle dőlnek el a fontos dolgok.

Sokáig sírt, óráknak tűnt a vaksötét lyukban, és hiába a kilátástalan helyzet, könnyebb lett a sírástól a lelke. Ez is valami. Ha a sors ennyi ajándékot szán neki, hát legyen, nem utasítja vissza.

Mielőtt végleg átadhatta volna magát a pusztulásnak, halk énekhang ütötte meg a fülét, és felragyogott a távolban a fény. Meglátott egy alagutat, amelyben egy alak közeledett. Ő énekelt, visszaverték csengő hangját az aranyba forduló kőfalak:

Virág, nyílj ki már,

Bimbód feszítsd szét!

Hozd vissza nekem,

Ami enyém volt rég!

Szórd az illatát,

Szórd csak szerteszét!

Hagyd, hogy láthassam,

Ami enyém volt rég,

Enyém volt rég.

Cassandra beárnyékolta a tekintetét, mert bántotta a látását az aranyszín ragyogás.

Az alaknak csak a sziluettje látszott, mezítlábas léptekkel érkezett Cassandrához. Arany haja, mely eddig ragyogón kígyózott a légben, a földre hullott, és elhalványult ugyan, de nem hunyt ki teljesen. Barátságos világosságban tartotta a helyet.

Cassandra szája elkerekedett.

- Rapunzel?

- Szia, Cass!

*

A csendőrök ebédhez csődítették a szolgákat.

Appoline tenyere véres és piszkos volt, de a kardleckék megedzették, így az apróbb sérülések és nyúzódások meg se kottyantak neki.

Nagyon éhes volt, hallhatóan korgott a gyomra.

Reno az alkarjával törölte le a homlokáról a kőporos verejtéket, ritkult haja csatakokban meredezett.

- Röpül az idő idelenn - mondta az öreg. - Éppen csak felkeltünk, és máris elment a nap fele.

Appoline nem értett egyet, számára végtelenül hosszúnak tűnt a nap. Mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy Clémence előrongyolt a kovácsműhelyből, pedig csak tizenkét-tizenhárom órája történhetett. Kezdett masszává olvadni az idő. Appoline sejtette, hogy Reno számára egymásba folynak a napok.

Dézsákban kaptak jéghideg vizet, abban mosakodhattak ki a mocsokból. A vizet nem volt mivel letörölni, így azok, akik a mosdás mellett döntöttek, a kövekre rázták a nagyját, és rongyos ruháikba törölték a maradékot. Appoline is így tett.

Az étkezéshez kijelölt tárna tágas volt, de nem volt benne se szék, se asztal. Az ölükben kellett elfogyasztaniuk a szegényes porciót. Appoline megismerte Marion kenyereit. Szegény pékasszony, vajon tudja, hogy az ő árujával etetik az elhurcoltakat? És kap pénzt a kenyerekért, vagy lopja őket a csendőrség?

Hiába az éhség, Appoline gyomra összehúzódott, nem akarta befogadni az ételt. Ernyedten lógatta a kenyerét - amihez hideg, benyálkásodott ragumaradékot is kapott -, és a kőfalat bámulta.

- Egyél - mondta Reno. - Ne akarj üres gyomorral dolgozni, és... - Körültekintett. - ...kelleni fog az erő, ha tényleg kitörünk.

Ez löketet adott Appoline-nak. Belemártotta a kanalat a nyálkás raguba, aminek gusztustalan volt az íze és az állaga, de Appoline a tálkát is kitunkolta a száraz kenyérmaradékkal.

Mire a csattogó ostorok visszaterelték őket a tárnájukba, már volt ott valaki. Egy újabb fogoly. Appoline szíve összeszorult.

Marion, a pékasszony volt az.

Appoline nehezen állta meg, hogy az asszonyhoz szaladjon, de tudta, hogy szíjat hasítana a hátából egy csendőr.

Hiszen Clémence a pékasszonyhoz menekült! Ő is itt van, egy másik tárnában? Vagy etetik épp, és mindjárt idehurcolják, bilincsekkel a bokáján?

Megremeghetett Appoline szemének a sarka, mert Reno megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Appoline nem felelt, mert odaért Marion mellé.

- Hol van Clémence? - kérdezte.

- Ne aggódj - mondta a pékasszony -, visszavittem Olivierhez. Ott bujkál, és... - A szokásos körültekintés. - ...ott gyülekeznek a többiek is. Tőlük jövök.

- Micsoda? - lepődött meg Appoline. - Önként jöttél?

- Igen. Vállaltam, hogy lejövök megüzenni: ma délután támadásba lendülünk. Megláttam Florent-t az utcán, és bevertem a képét, hogy engem is idehurcoljanak - mondta büszkén -, és nagyon, nagyon jólesett! Hol van Cassandra és az anyukád?

- Cassandrát nem láttam, mióta Amélie elvitte. De hogyhogy az anyukám? Őt is elkapták?

- Mi azt hittük - futott fel Marion szemöldöke. - Clémence látta őt utoljára, amikor összeszólalkozott Cassandrával. Azóta nincs meg. De hát miért veszekedtek? Clémence azt mondja, Cassandra meglopta az anyátokat. Mi történt?

- Nem tudom - rázta a fejét Appoline. - Én csak annyit láttam, hogy Clémence kirohan, Cassandra utánamegy, anya pedig ájultan fekszik a folyosón. Nem volt időm kérdezősködni, mert Amélie megtámadta Cassandrát. A segítségére siettem, de legyűrt minket a túlerő. Kizártnak tartom, hogy Cassandra meglopta volna anyát. Bízok benne. Nem tudom, Clémence mit látott, de félreértette a dolgot.

Marion összeráncolta a homlokát.

- Akkor hol van Belle? - kérdezte, ám nem volt válaszuk.

Nem beszélgethettek tovább, mert az egyik csendőr - maga Florent, akinek bevert orrlyukaiból egy vászonzsebkendő véres darabkái lógtak elő - rájuk rivallt, és végigvágott a szíjával Marion hátán.

Úgyhogy csákányt ragadtak, dolgozni kezdtek, és feszülten várakoztak.

*

- Szia, Cass! - mondta Rapunzel.

Cassandra reflexből a kardjához kapott, de elkobozták a csendőrök.

- Te nem Rapunzel vagy! - mondta. - Ő visszaküldte a Napcseppet az égbe, már nincsen varázshaja! Démon vagy, mint Zhan Tiri, és a barátom alakjában próbálsz a bizalmamba férkőzni, hogy kihasználd a nyomoromat!

Rapunzel felnevetett.

- A jó öreg Cass, harcias és bizalmatlan, mint mindig! Ha nem Rapunzel vagyok, honnan tudom, hogy együtt surrantuk ki a várfalon, hogy felkeressük a Napcseppvirág helyét? Vagy hogy együtt vettünk részt a bátrak bajnokságán, ahol mérges voltál rám, amiért nem viselkedtem olyan morcosan és katonásan, mint te? Vagy hogy Andrew-ról, a pasidról kiderült, hogy nem is a pasid, csak a közelébe édesgetted magad, mert sejtetted, hogy rosszban sántikál? Vagy hogy...

- Elég - állította le Cassandra, és közelebb lépett Rapunzelhez.

Rapunzel kíváncsian nézte, mi fog történni.

Cassandra kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Rapunzel szeplős arcát. Arra számított, hogy az arc eloszlik, mint a füst, de nem. Szilárd bőrt tapintott, Rapunzel bőrét.

- Ó, Raps! - mondta, és a nyakába vetette magát. - Tényleg te vagy az!

Rapunzel visszaölelte, és a hajába burkolta Cassandrát.

- Igen - mondta Rapunzel. - Én vagyok, és mégsem. Csapdába szorult elméd leképződése vagyok, a gyötrődésed és a kétségbeesésed szült a világra. Magadba néztél, ahol engem találtál. Nem tudtam, milyen fogadtatásra számítsak: hogy megölelsz-e, vagy a fejemhez vágod a nyomorodat. Örülök az előbbinek, de az utóbbit is megérdemelném.

Cassandra eltolta magától Rapunzelt, és kérdőn nézett rá.

Rapunzel lesütötte a tekintetét, szégyellt Cassandra szemébe nézni.

- Nem voltam jó barát - folytatta Rapunzel. - Gyötrődtél az árnyékomban, ki akartál törni, de a körülményeid nem engedték. Arra neveltek, hogy az udvarhölgyem legyél, és nem kaptál teret, hogy megvalósítsd önmagadat. És nem vettem észre, hogy szenvedsz, vagy ha észre is vettem, okítani kezdtelek ahelyett, hogy meghallgattam volna a mondandódat. Ezt sajnálom. De... - emelte fel a mutatóujját. - A döntéseid a tieid, azokért nem vállalhatok felelősséget.

- Tudom - mondta Cassandra. - És borzasztó döntés volt, hogy elmartam előled a Holdkövet. Nem így kellett volna konfrontáljalak.

- Igen - biccentett Rapunzel -, de konfrontáltál, vállaltuk a felelősségünket, és továbbléptünk. Mert továbbléptünk, ugye, Cass?

Most Cassandra kerülte a szemkontaktust.

Rapunzel megfogta a vállát.

- Szembenéztünk egymással - mondta -, és úgy hiszem, mindketten győztesen kerültünk ki a konfliktusból. Sajnálom, hogy ez ahhoz vezetett, hogy el kellett hagynod Coronát, és távolságot kellett ékelnünk egymás közé, de belátom, hogy ez volt a helyes döntés, és maximálisan támogatlak benne. Most mégis itt vagy, megcsömörlöttél, és fel akarod adni a harcot. Miért?

- Nem tehetek semmit.

- Mindig tehetsz valamit, de ehhez önmagaddal is szembe kell nézned, és meg kell küzdened a keserűségeddel.

- Raps, én...

- Már nem gátollak, Cassandra. Nem vetem rád az árnyékomat. Hagyom és támogatom, hogy megtaláld a magad fényét. Miért nem teszed hát?

- Kifogytam a lehetőségekből.

- Nem - mondta Rapunzel. - Ha kifogytál volna, nem lennék itt.

Megkondult valami a távolban.

- Nézz szembe magaddal, Cass - folytatta Rapunzel. - Küzdj, ne add fel, és esélyed lesz kikeveredni a csávából! - A kondulás megismétlődött, ezúttal közelebbről. - Én azért vagyok itt, hogy támogassalak - mondta, és előhúzta arany hajzuhatagából Cassandra kardját. - Fogd, és nézz szembe önmagaddal!

A kondulások állandósultak, mindegyik egy picivel közelebbről hallatszott.

Cassandra megfogta a kardját, és afelé az alagút felé fordult, ahonnan Rapunzel érkezett. Élénkkék fénypont ragyogott a távolban, útja mentén szikrákat vetett a kőfal.

Cassandra felvette a harci pozíciót, és pislogás nélkül bámulta az alagutat. Tudta, ki közelít, és megremegett a gyomra.

Már látta, hogy egy hatalmas kard szórja a szikrákat, amivel a közelítő alak a falat karistolta. Méghozzá milyen kard! Rémítő volt: fekete, mint az éjszaka, sötétkék fény csillogott a pengéjén.

Az alak megérkezett, és az egész penge kéken izzott fel.

Cassandra saját magával, önmaga Holdkövet birtokló, elvetemült másával nézett farkasszemet.

- Szóval hagyjuk, hogy megint Rapunzel húzzon ki minket a csávából? - kérdezte Holdkő-Cassandra. - Szép. Ellopja az anyánkat, túlragyogja az életünket, ellenséget csinál belőlünk, és még itt sem hagy nekünk békét.

Cassandra ordítva rontott Holdkő-másának, de az fogta a hatalmas kardot, és olyan erővel védte ki a támadást, hogy Cassandra a falnak kenődött.

- Ennyi vagy nélkülem - mondta Holdkő-Cassandra. - Corona királynőjének gyenge bábja. Mi lett veled? Éppen csak kitetted a lábad Coronából, és máris nyomorba taszítottakkal bujdokolsz, alamizsnán élsz, és egy bánya elhagyott járatában találod magad, csapdába esve a vaksötétben. Együtt miénk lehetett volna a dicsőség, de te ezt a sorsot választottad.

Cassandra újból támadott, de gonosz hasonmása ismét feltaszajtotta. Cassandra hanyatt esett, métereket csúszott a kövön.

- Arra kellett volna használnunk a Holdkövet, hogy elpusztítsuk Zhan Tirit, leigázzuk Coronát, és életünk végéig uralkodhattunk volna. Féltek volna tőlünk, de tiszteltek volna minket. Gyönyörű, de tekintélyes királynő válhatott volna belőlünk. Nem pazarolnád az idődet eldugott, nyomorult bányászvárosokra. Kik ezek az emberek? Mit tettek érted? Amióta találkoztál velük, rab vagy. Nem a csendőrök ejtettek foglyul, hanem a város maga. Szánalmas...

Cassandra harmadszor is megrohamozta gonosz énjét, és harmadszor is a földön találta magát.

- Ezek is kihasználnak - folytatta Holdkő-Cassandra. - Nem szeretnek, csak a harci képességeid miatt kellesz nekik. Azt hiszed, nem hagytak volna megrohadni, ha nem tudnál kardot forgatni? Bár ahogy elnézem - kuncogott -, most nem sokra mész a tudásoddal. Felkavartad Chagrin városát, de a nép a vesztébe rohan. És ezt neked köszönhetik. Jobb lenne nekik nélküled.

A negyedik támadás is sikertelennek bizonyult.

- Ráadásul elvitted Amélie-nek Belle Holdkövét. Az ellenségedet erősítetted, a szövetségeseidet gyengítetted. Milyen hadvezér vagy te? És te szerettél volna a palotaőrség kapitánya lenni? Imádkozz, hogy apánk sose tudja meg, mi lett belőled. Szégyent hoznál a fejére, túl sem élné a megaláztatást.

- Tévedsz! - mondta Cassandra, és negyedszer is felállt a földről. - Apám igazságérzetét az bántaná, ha látom Chagrin nyomorát, de nem teszek semmit. Ha magára hagyom Appoline-t és Clémence-t. Ha hagyom, hogy Belle kiszabadítsa a Holdkő pusztító erejét. - Fenyegetőn lépett gonosz énje felé. - Esélyt akartam adni a városnak, lehetőséget a szabadságra. Az eddigi túlélésünk a kölcsönös segítségnyújtáson és önzetlenségen alapult. Ha elbukunk, hát elbukunk. Ha a harc után nem lesz szükségük rám, hát nem lesz szükségük rám. Ez terhelje az ő lelkiismeretüket, ne az enyémet. Igen, történtek hibák. Ha okosabbak lettünk volna, most nem lenne kettő Holdkő-darabja Amélie-éknek. De a csata még el sem kezdődött, és te máris kárörvendően gúnyolódsz a vereségen? Micsoda megkeseredett, nyomorult lélek vagy te? Hánynom kell és szégyellem magam, amiért az álnok dicsőségedre áhítoztam!

Nekirontott a hasonmásának, és sorozni kezdte a kardcsapásokkal.

Holdkő-Cassandra védekezett, de nem tudott riposztolni. Hatalmas kardja kék szikrákat vetett, ahogy kivédte a támadásokat.

- A Holdkő erőt adott neked - mondta Cassandra -, de az emberségedtől és az empátiádtól megfosztott. Beleburkolództál a haragodba, a keserűségedből építettél várat, és engem nevezel nyomorultnak? Te álnok, kétszínű szemétláda!

Újra és újra lesújtott, és megsebezte Holdkő-énjének csuklóját. A gonosz Cassandra felnyögött, megbillent a kezében a kard, és Cassandra arcon bokszolta.

- Minden szavad egy cseppnyi bűzös méreg, de nem csepegteted többé senki fülébe!

Holdkő-Cassandra vicsorogva nézett tiszta énjére. Ott szúrta mellkason a kard, ahol a Holdkő picike opálja ragyogott.

- Pusztulj, démon!

Ahogy kirántotta a kardot gonosz énje holdköves mellkasából, a jelenés semmivé foszlott. Cassandrát ismét elnyelte a vaksötét.

Lihegve terült el a kövön. Már nem volt kard a kezében, sem erő a tagjaiban. Fájt mindene, sajogtak az ízületei, lüktetett a fájdalom a csontjaiban.

És most? Hogyan tovább?

Egyelőre sehogy. Hadd pihenjen, semmihez sem maradt ereje.

A vaksötét belekúszott az elméjébe, szétterült a szervezetében, minden porcikáját átjárta.

Éppen elaludt volna, amikor felriasztotta egy hang.

Egy hang, amit nagyon jól ismert, és ami most is, mint mindig, gyerekesen gúnyolódónak hangzott.

Egy pinty csipogása.

- Mimi? - kapta fel a fejét.

Nem látott semmit, de a csipogás válaszolt. Mintha azt mondaná a madár: Igen, én vagyok.

- Mimi, hol vagy?

Addig kapkodta a fejét, míg rá nem állt a füle a pinty hangjára. Elindult felé, és meghallotta a huhogást is.

- Bagoly!

Bagoly odatalált Cassandrához, rászállt a vállára.

Cassandra nekidörgölte az arcát a bagoly pihepuha tollainak, és Bagoly feje nekisimult Cassandra megviselt bőrének.

Mimi sürgetően szólalt meg, hangjával jelezte az utat. Cassandra vakon követte, bízott a madárban. Tágas folyosókat szelt át, szűk lyukakon passzírozta magát keresztül, borotvaéles sziklákat mászott meg. Már érezte a huzatot, megcsapta a természetből áramló szellő.

Meglátta a napfényt egy vékonyka járat túloldalán. Ha egy kicsit szélesebb vállai lettek volna, nem fért volna keresztül, de így, ha nagy nehezen is, át tudott bújni rajta. Igaz, szanaszéjjel horzsolta a bőrét.

Elérte a lyuk kijáratát, kitolta magát a nyíláson, átbukott a sziklameredélyen, és elterült a fűben. Felordított, ahogy a fény a szemét érte, hisz több mint egy hónap elteltével látta meg újra a napot.

Ahogy feküdt, megérzett valami szőröset az orra mellett, és végigfutott az orcáin a meleg levegő.

- Fidella! - Vakon nyúlt fel, hogy megsimogassa a hűséges ló pofáját.

- Ó, hála az égnek, hogy rád akadtak! - szólt egy hang.

Cassandra felült, beárnyékolta a szemeit. A fényes homályból Belle bontakozott ki.

- Én küldtem le a nyíláson a madarakat, hátha megtalálnak titeket - mondta az asszony. - Appoline nincs veled?

- Nincs. Azt hiszem, őt munkára fogták.

- Értem - tördelte az ujjait Belle, és félrefordította az arcát. - Azt hittem, használni fogod a Holdkő-darabokat, hogy kiszabaduljatok. Ebben a reményben küldtem le Mimiéket. Nem számítottam rá, hogy valóban rálelnek valamelyikőtökre.

Cassandra - bár hálás volt a segítségért -, megvetően nézett az asszonyra, amiért azt gondolta, használni fogja a Holdkövet.

Belle érezte a lekicsinylést Cassandra tekintetében.

- Menjünk - mondta. - Az összeesküvés támadni készül. Szükségünk van a hadvezérünkre.

Cassandra feltápászkodott, és Belle után indult.

- Nem tudom eldönteni, kedvellek-e - mondta az asszonynak.

Belle biccentett.

- Megértem. Tessék! - Átnyújtott egy kardot Cassandrának. - Erre szükséged lesz.