Cassandra egy este, miután az utolsó tanórája is véget ért, csapzottan hajolt előre, és lihegve támasztotta a térdeire a tenyerét. Minden nap kardforgatást tanított, amitől remek erőnlétre tett szert és megizmosodott. (Ez egyébként a legtöbbjükre igaz volt: Cassandra izmot is pakolt a helyiekre, és Chagrin népe szép lassan vállasodni kezdett.)

De most elfáradt, szüksége volt a pihenésre.

Odament a dézsához, amibe Olivier reggelente tiszta vizet hozott, és belemártotta az arcát, hogy lemossa a verejtéket és kiáztassa a hajából a zsírt. Kutyaként rázta meg magát, összefröcskölve a falat. Máris felfrissült.

Appoline szótlanul ücsörgött a fekhelyén. Összekulcsolta az ujjait a térdei közt, malmozott a hüvelykujjaival, és a földet bámulta.

- Jól vagy? - ült mellé Cassandra.

- Persze - mondta Appoline, de nem emelte fel a fejét. - Csak izgulok. Várom már, hogy vége legyen. Így, vagy úgy.

- Diadalmaskodni fogunk! - mondta Cassandra, és megfogta Appoline vállát. Appoline végre ránézett. - Ígérem! Hetek óta figyelem, milyen gyorsan fejlődik mindenki. Te is! Higgy nekem, sokkal tehetségesebbek és elszántabbak vagyunk a csendőrségnél. Őket Amélie tartja össze, aki valóban erős, de a többiek gyengék. Harcoltam ellenük, úgyhogy nekem elhiheted, hogy messze nem olyan jók, mint gondolják.

Appoline biccentett, és ráhajtotta a fejét Cassandra vállára.

- Még nem meséltem az apámról - mondta -, pedig nagyon szerettem őt. Pierre-nek hívták. Elsők között vitték a bányába.

- Gondolod... - kezdte Cassandra, majd megköszörülte a torkát, és újra belefogott: - Gondolod, hogy életben van?

- Nem hiszem. Nagyon-nagyon rég hurcolták el. Eleinte reméltem, hogy meg tud szökni. Bányász volt, kiismerte magát a föld alatt, nem voltak idegenek számára a tárnák. Vártam, hogy előbb-utóbb előmászik és hazajön, de az első hónap után elhervadtak a reményeim.

- Nem tudtam, hogy apukád bányász volt - mondta Cassandra.

- Bizony! - emelte fel a fejét Appoline. - Akkoriban imádtam a bányát. Izgalmas hely volt! Néha lejártam apuval. Kaptam bányászsisakot, beleültetett a csillébe, világíthattam a lámpásokkal. Mindenki a szabad akaratából volt ott, munkásnótákat énekeltek, senkinek sem volt lánc a bokáján. De ez régen volt. A bánya varázsa odalett, apuval együtt.

Visszahajtotta a fejét Cassandra vállára. Könnyek csorogtak az arcán, belehullottak Cassandra ölébe.

Cassandra magához ölelte. Percekig maradtak így, és egy szót sem szóltak. Cassandra hagyta, hogy Appoline kisírja magát és emésztgesse a felszakadt érzéseket.

Az ő szíve is sajgott, nyomta a múlt. Appoline megnyílása őt is beszédre késztette.

- El kell mondanom valamit - kezdte. - Annak a történetét, hogy miért hagytam el Coronát.

Appoline szemei óriásinak tűntek a könnyektől, kíváncsian fürkészték Cassandrát.

- Négyéves voltam, amikor anyám, Gothel, elrabolta Corona királyának és királynőjének újszülött gyermekét, Rapunzelt. Az elrabolt csecsemővel egy égig érő toronyba költözött, engem pedig magamra hagyott. A palotaőrség kapitánya vett magához, amikor a házunkban járt, anyámat és Rapunzelt keresve. Elvitt a várba, ott nevelt fel.

- Gothel a varázshaja miatt rabolta el Rapunzelt, mert a hajnak gyógyító ereje volt, és örök fiatalságot adott anyámnak. Emlékszel, mit meséltem arról, hogy miért volt Rapunzelnek varázshaja?

- Igen - bólintott Appoline. - Mert egy csepp napfény hullt a földre, és aranyvirágot növesztett. Amikor Corona állapotos királynője beteg lett, a palotába vitték a virágot, és azzal gyógyították meg.

- És a virág ereje Rapunzelben élt tovább - bólintott Cassandra. - Azonban tizennyolc év elteltével egy Eugene Fitzherbert nevű tolvaj, akit akkoriban Flynn Rider néven ismertek, rábukkant Rapunzel tornyára, megmentette az elrabolt hercegnőt, és visszavitte őt a királyi párhoz. De Gothel nem akarta elengedni Rapunzelt, úgyhogy Eugene levágta a hercegnő varázshaját. Így odalett Rapunzel gyógyító ereje, és a haj pusztulásával anyámat is elérte a vég. Amikor Rapunzel tizennyolc év után visszatért a palotába, megismerkedett velem: én lettem az udvarhölgye. És gyűlöltem az lenni! A palotaőrség tagja akartam lenni, mint a nevelőapám. És nem jöttem ki a hercegnővel... Ő... Ő túl vidám és barátságos volt az én ízlésemnek.

- Heh, azt elhiszem - élcelődött Appoline. - Te nagyon morcos tudsz lenni, amikor olyanod van.

Cassandra vállai megroggyantak, de nem mondott ellent. Folytatta inkább a történetet.

- Idővel megkedveltem Rapunzelt. Olyannyira, hogy amikor Ingvarr királynője helyet ajánlott a seregében, nemet mondtam, és Rapunzel udvarhölgye maradtam. Azt hiszem, ez hiba volt. Pillanatnyi érzelmi ellágyulásból hoztam a döntést. Épp kezdtünk barátok lenni Rapunzellel, úgyhogy maradtam, de továbbra is a palotaőrségbe vágytam - mondta. - Viszont egész jól éreztem magam Rapunzel udvarhölgyeként.

- Miután Eugene visszahozta Rapunzelt Coronába, a szülei túlságosan óvták őt, és megtiltották, hogy a várfalon kívül tartózkodjon. Ez elszomorította Rapunzelt. Fel akartam vidítani, úgyhogy felajánlottam, hogy surranjunk ki kettesben. Elvittem őt oda, ahol a napfény cseppjéből serkent aranyvirág volt, míg le nem tépték. Hatalmas, fekete köveket találtunk a helyén. Rapunzel megérintette az egyiket, mire még több kő tört elő a földből, és Rapunzel varázshaja visszanőtt, de ezúttal nem gyógyított, hanem pajzsként védelmezett. Karddal sem lehetett levágni.

- Ezután a fekete kövek elszaporodtak a környéken, és olyanok voltak, mint Rapunzel haja: nem fogott rajtuk a kard, nem lehetett elpusztítani őket. Senki sem értette, mi történik.

- Egy nap Rapunzel szülei elvonultak a hegyekbe, hogy megünnepeljék az évfordulójukat, és Rapunzelre hagyták a királyságot. Ám egy Zhan Tiri nevű ősdémon hóvihart kavart, csapdába ejtve a királyt és a királynőt a hegyi hágók között. Coronát elborította a hó. Rapunzel evakuálta a kastélyt, és mentőakciót indított a királyi pár megmentésére, de megérkezett Varian, az alkimista barátunk Régi Corona falujából. Varian azt mondta, Régi Coronát ellepték a fekete kövek. Megpróbálta alkimista módszerekkel tanulmányozni őket, de a kísérlet félresikerült, és az egyik kő kristályokat növesztett. A kristályok ránőttek Varian apjára, Quirinre, és bekebelezték a férfit. Varian segítséget kért Rapunzeltől, de Rapunzelnek a királyi pár megmentésével és a palota evakuálásával kellett foglalkoznia. Cserbenhagyta Variant. A királyi pár megmenekült, Zhan Tiri legyőzettetett, de Quirin a kristály fogságában maradt. Varian megharagudott Rapunzelre, és Corona ellen fordult.

- A fekete kövek olyannyira elszaporodtak, hogy félő volt, hogy Corona pusztulásához vezetnek. Találtunk Varian otthonában egy tekercsdarabot, amely szerint a köveknek közük van a Napcseppvirághoz. A tekercsdarab megtalálása után álruhás alakok támadtak ránk. Mint kiderült, Rapunzel apja küldte őket, hogy megvédelmezzenek minket az igazságtól. Rapunzel nem hagyta magát, és konfrontálta az apját. A király színt vallott: amikor a Rapunzellel terhes felesége megbetegedett, Quirin figyelmeztette a királyt, hogy a Napcseppvirág letépése súlyos következményekkel járhat, és elszabadulhat egy sötét erő. A király figyelmen kívül hagyta az intelmet, leszakította a virágot, és meggyógyította a királynőt. Emiatt jelentek meg tizenkilenc évvel később a fekete kövek.

- Varian, a kövek okozta krízist kihasználva, megtámadta Coronát. Elrabolta a királynőt, és megsebesítette apámat. A király és Rapunzel ellentámadást indított, amelynek során én vettem át apám helyét a palotaőrség élén. Végre a helyemen éreztem magam, és udvarhölgyből katonává avanzsáltam! Legyőztük és börtönbe vetettük Variant, megmentettük a királynőt, de nem sikerült kiszabadítanunk Quirint a kristályból. Varian veresége után különös dolog történt: a fekete kövek elterültek a földön, és nyilakat formáztak. Rapunzel úgy döntött, követni fogja őket. Nem sokáig élvezhettem a szerepemet a palotaőrségben, mert Rapunzellel kellett tartanom, és a saját álmaim megvalósítása helyett arra kárhoztattam, hogy Rapunzel sorsának beteljesüléséhez asszisztáljak.

- Utunk során találkoztunk egy Adira nevű harcossal, a Sötét Birodalom egykori katonájával, a Testvériség nevű klán tagjával. Adira időnként felbukkant, rejtélyesen viselkedett, titokzatoskodott, aztán eltűnt. Én nem bíztam benne, de Rapunzel igen, ami konfliktusokat és feszültséget szült köztünk. Adira birtokolta a Varian házában talált tekercs második darabját. Nekünk adta, és egy hegyorom tetején található ősi múzeumba irányított minket, ahol a tekercs harmadik darabját is megszereztük. A tekercset évezredekkel ezelőtt írta egy Demanitus nevű mérnök. Demanitus rengeteg gonosz szellemet és démont győzött le és ejtett fogságba, köztük azt a Zhan Tirit is, aki hóvihart kavart Coronában. Demanitus azért tépte darabokra a tekercset, mert olyan tudást tartalmazott, ami rossz kezekben veszélyessé válhatott volna.

- Mi volt a tekercsen? - kérdezte Appoline.

- A Napcsepp és a Holdkő története - felelte Cassandra.

- Holdkő? - vonta fel a szemöldökét Appoline. - Mi az a Holdkő?

- A Napcsepp párja. A Napcsepp a gyógyítás, a Holdkő a pusztítás. A Napcsepp a fény, a Holdkő a sötétség. És a Holdkövet a Sötét Birodalomban őrizték, ahonnan Adira származott. A Testvériség tagjai megfogadták, hogy mindenkit távol tartanak a Sötét Birodalomtól, hogy senkit se ronthasson meg a Holdkő, és senki se élhessen vissza pusztító hatalmával. Egykoron Varian apja, Quirin is a Testvériséghez tartozott.

- És Adira miért segített nektek, ha ő is a Testvériség tagja volt? - kérdezte Appoline, és Cassandra elmosolyodott.

- Látod - mondta -, pontosan az ilyen ellentmondások miatt nem bíztam Adirában. Azért segített - magyarázta -, mert Rapunzel maga vált a Napcsepp erejének megtestesítőjévé. A Holdkő és a Napcsepp valaha egyet alkottak, és újra egyesülni akartak. Ezért jelentek meg a fekete kövek: felkutatták Rapunzelt, hogy irányt mutassanak neki a Sötét Birodalom felé, ahol egyesítheti a Napcseppet és a Holdkövet. Adira tudta, hogy ha Rapunzel nem jut el a Sötét Birodalomba, a fekete kövek örökké követni fogják őt, elpusztítva maguk körül mindent, ahogy Coronát is majdnem elpusztították. Rapunzelnek el kellett jutnia a Holdkőhöz.

- Világos - bólintott Appoline. - És a Testvériség többi tagja? Ők is így vélekedtek?

- Nem - rázta a fejét Cassandra. - Eljutottunk az Óriás Fához, ami egy... Nos, egy óriási fa volt, amit megrontott Zhan Tiri sötét mágiája. Az Óriás Fánál ráleltünk arra a varázsigére, amivel aktiválni lehet a Holdkő pusztító erejét. - Cassandra lesütötte a szemét, és szavalni kezdett:

Virág, légy sötét!

Sorvad mind, mi él.

Gát e földi lánc.

Nincs hitet adó fény.

Miután elszavalta a varázsigét, néhány másodpercig csendben maradt, a lábfejét bámulta. Appoline torkában bizsergett egy gombóc.

- Ebből tudhattuk, hogy Zhan Tiri a Holdkövet akarja: a birtokában volt az ártó varázsige, de maga a Holdkő nem. Azt továbbra is a Sötét Birodalomban őrizték.

- Az Óriás Fánál találkoztunk Hectorral, Adira bátyjával, aki szintén a Testvériség tagja volt. Hector meg akarta akadályozni, hogy eljussunk a Sötét Birodalomba, és kieresztette Zhan Tiri fekete mágiáját, amit Demanitus zárt az Óriás Fa szívébe úgy, hogy egy mágikus lándzsát döfött bele. Ezt a lándzsát húzta ki Hector a Fa szívéből, hogy kiengedje a fekete mágiát. A mágia megszállta Hectort, és úgy tűnt, legyőz minket. Sarokba szorultunk. Rapunzel úgy döntött, használni fogja az ártó varázslatot Hector ellen.

- Hogyan? - kérdezte Appoline. - Hiszen nem volt nálatok a Holdkő.

- Nem, de ne feledd, hogy Rapunzel volt a Napcsepp megtestesítője, és a Napcsepp meg a Holdkő egyek voltak, míg szét nem váltak. Le akartam beszélni Rapunzelt az ártó varázsige használatáról, mert nem tudta kontrollálni, és irtózatos pusztítást idézhetett volna elő. Könyörögtem, hogy hadd próbáljam meg visszadöfni a lándzsát a Fa szívébe, de Rapunzel nem bízott a tervemben, és elszavalta a varázsigét. Hátborzongató volt: arany haja feketébe fordult, elöntötte a szemeit a sötétség. Nem tudta irányítani a pusztulást, elhatalmasodott rajta az ártó erő. Megragadtam a karját, hogy kizökkentsem, és ki is zökkent, de a kezem elszenesedett az érintéstől. Szétégette a pusztulás. Ez fokozta a keserűségemet Rapunzel iránt: Adirában megbízott, de az én tervemben nem, aminek az lett a vége, hogy megbénult a karom. Mérges voltam, és minden nyomoromért Rapunzelt hibáztattam.

- Közben Demanitus szelleme megszállt egy majmot, és elvezette Rapunzelt és Eugene-t a tekercs utolsó darabjához...

- Várj, mi? - nevetett Appoline. - Demanitus szelleme megszállt egy majmot?

- Hagyjuk - mosolygott Cassandra. - Maradjunk annyiban, hogy így történt. Szóval megtaláltuk a tekercs utolsó darabját, ami annak a leírását tartalmazta, hogy hogyan használható a Napcsepp és a Holdkő együttes ereje. Ha a Napcsepp és a Holdkő egyesül, erejük hatalmassá válik, ami egyaránt használható jóra és rosszra. Ezért tépte szét Demanitus a tekercset: tudta, hogy ha egy Zhan Tirihez hasonló entitás megismerné a Napcsepp és a Holdkő együttes használatának módját, elmondhatatlan gonoszságokra lenne képes.

- Ahogy közeledtünk a Sötét Birodalomhoz, kísérteni kezdett egy elvarázsolt kislány. Nem tudtam, hogy Zhan Tiri az. Tőle tudtam meg, hogy Gothel az anyám; míg nem találkoztam Zhan Tirivel, nem emlékeztem sem a gyerekkoromra, sem arra, hogy Gothel elhagyott Rapunzelért. Zhan Tiri intrikái és manipulációi felhangosították a keserű gondolataimat, és mindenért, mindenért Rapunzelt hibáztattam: miatta hagyott el az anyukám, miatta nem lehettem sem Ingvarr seregének, sem Corona palotaőrségének a tagja, miatta szenesedett el a karom, miatta éreztem magam nyomorultul, miatta voltam jelentéktelen, miközben őt mindenki szerette. Ő a történet hőse, ő az imádott hercegnő. Azt hiszem, voltak pillanatok, amikor szívből gyűlöltem Rapunzelt. Úgyhogy elárultam őt.

Beállt a csend. Appoline feszülten figyelte Cassandrát, aki elveszett a gondolataiban. Távol járt, kóválygott az elméje. Talán nem is Appoline-hoz beszélt, amikor folytatta, hanem a ködös semmibe csorgatta a szavait.

- Megérkeztünk a Sötét Birodalomba, átverekedtük magunkat a Testvériség maradékán, és ráleltünk a Holdkőre. Rapunzel készen állt a Holdkő és a Napcsepp egyesítésére. Nyúlt a Holdkő felé, már majdnem hozzáértek az ujjai, amikor eldurrant bennem valami. Kilőtt a karom, megelőztem Rapunzelt, és összezárult a markom a Holdkövön. Elöntött az opál energiája, végigfolyt az ereimen, és csodálatosan éreztem magam! Végre kiléptem Rapunzel árnyékából, végre hoztam egy döntést a saját sorsom érdekében! Meggyőztem magamat, hogy a Holdkő nem Rapunzel végzete, hanem az enyém.

- De elbizonytalanodtam, és Rapunzel megpróbált a lelkemre hatni. Le akart beszélni a Holdkő birtoklásáról, türelemre intett, de olyan lekezelő volt, hogy a mérgem ismét elhatalmasodott. Lehordtam Rapunzelt, amiért magas lóról beszél, és elhagytam a Sötét Birodalmat, Rapunzel pedig visszatért Coronába.

- Az elvarázsolt kislánynak álcázott Zhan Tiri még mindig a nyomomban volt, és meggyőzött, hogy Rapunzel gyűlöl engem. Elhitette, hogy az a végzetem, hogy leszámoljak Rapunzellel. Úgyhogy visszamentem Coronába. Szerencsére út közben kezdtem keresztüllátni Zhan Tiri manipulációin, és visszatért néhány gyermekkori emlékem is. Kapizsgáltam, hogy Gothel egy manipulatív, önző szipirtyó volt, aki sosem szeretett sem engem, sem Rapunzelt. Rájöttem, hogy nem hibáztathatom Rapunzelt azért, amiért az anyám elhagyott. Egyedül Gothelt terhelte érte a felelősség. És ez elgondolkoztatott. Átértékeltem az érzéseimet Rapunzel iránt, és beláttam, hogy igazságtalan voltam. Nem volt tökéletes a barátságunk, de szerettük egymást, és nem volt fair Rapunzelt hibáztatni a nyomoromért. Úgy döntöttem, nem pusztító, hanem békülő szándékkal megyek Coronába, ám félő volt, hogy ha meglátnak, rám küldik a palotaőrséget, és börtönbe kerülök. Egy mágikus, alakváltó köpennyel, amit abból az ősi múzeumból szereztem, ahol a tekercs harmadik darabját is találtuk, Rapunzel szobalányának álcáztam magam. Amit nem tudtam, hogy Varian, aki megbánta a bűneit és kibékült Rapunzellel, épített egy fegyvert, amellyel, ha a helyzet úgy kívánja, elpusztíthatnak engem. Amikor úgy tűnt, szobalányformámban közel kerülhetek Rapunzelhez és békét ajánlhatok, Zhan Tiri lerántotta rólam a mágikus köpenyt, felfedve a személyazonosságomat. Corona lakói megrémültek, és az elpusztításomra épített fegyver elsült. Teljesen megdöbbentem. Tudtam, hogy megromlott a kapcsolatom Rapunzellel, és tudtam, hogy Corona fenyegetést lát bennem, de nem gondoltam volna, hogy képesek az életemre törni. Úgyhogy nem, szó sem lehetett békéről. Corona a halálomat akarta, ezért úgy döntöttem, leigázom a királyságot. - Újabb szünet. Majd: - De Rapunzel nem kívánta a halálomat. Zhan Tiri sütötte el a fegyvert, az ő manipulációjának estem ismét áldozatául.

- Mérges voltam Zhan Tirire, amiért a bábjaként használ, ezért a Holdkő erejével foglyul ejtettem, és nélküle indultam Corona ellen. Ám Zhan Tiri megszökött, és utánam jött a palotába. Harcoltam Rapunzellel. Rapunzel teljes egészében rám eresztette a Napcsepp erejét, és a Napcsepp egy sárga kövecske formájában manifesztálódott Rapunzel mellkasán. Elragadtam a követ, megkaparintottam a Napcseppet, amikor megjelent Zhan Tiri. Elvette tőlem a Napcseppet és a Holdkövet, és felöltötte valódi démonformáját. Tombolni kezdett a királyságban.

- Én viszont szabad lettem. Megszűnt a Holdkő fojtogatása, de átvette a helyét az őszinte bűntudat. Megtörve esedeztem Rapunzel bocsánatáért. Természetesen megbocsátott. Rapunzel jó lélek, bízik az emberekben, és tudta, hogy a keserű intrikáimnak vége.

- Úgy tűnt, végünk van, hisz Rapunzel elvesztette a Napcsepp erejét, és esélyünk sem volt Zhan Tirivel szemben. De akkor észrevettem, hogy a harcban lepattant egy darabka a Holdkőből, és megült a páncélomon. Odaadtam a darabkát Rapunzelnek, aki ettől visszanyerte az erői egy részét. Kettesben indultunk Zhan Tiri ellen. Győztünk, de belehaltam az ütközetbe.

- Beleha... Micsoda?? Hogyhogy? - döbbent meg Appoline, aztán a homlokához kapott. - A Napcsepp gyógyító ereje! Rapunzel feltámasztott, ugye?

- Igen - mosolygott Cassandra, és felemelte a jobb kezét. - Akkor gyógyult meg az elszenesedett karom is. Zhan Tiri legyőzése után Rapunzel visszaküldte az égbe az egyesített Holdkövet és Napcseppet, hogy senki se élhessen vissza többé az erejükkel. És - bár kibékültem Rapunzellel, és a királyság megbocsátotta az árulásomat - elhagytam Coronát. Nem maradhattam, meg kellett találnom a helyemet, kezembe kellett vennem a sorsomat. Ingvarr felé vettem az irányt, és ekkor botlottam belétek.

Véget ért a meséje. Appoline alaposan megfontolta a mondandóját.

- Ne haragudj, Cassandra - kezdte -, de nekem úgy tűnik, nem múlt a keserűséged. Marcangolod magad a hibáid miatt, gyötrődsz, és nem léptél tovább. Így hiába mész Ingvarrba. Ha magaddal cipeled a múltat, sehol sem leszel boldog.

Cassandra nem felelt. Emésztette a bűneit és Appoline szavait, amik kemények voltak, de igazak. Cassandra haragudott egy picit a lányra, mert melegségre vágyott a szilárd szembesítés helyett.

De aztán Appoline megölelte.

- De nem kell magányosan birkóznod a múlttal - mondta. - Itt vagyok neked.

Cassandra visszaölelte, és - Corona óta először - elbőgte magát.

De nem sok ideje volt sírdogálni, mert feltárult a raktár ajtaja, és belépett Belle.

- Cassandra - mondta -, gyere velem, kérlek!

Cassandra kibontakozott az ölelésből, kitörölte a szeméből a könnyeket, és az asszony felé indult.

Clémence, aki eddig a fakarddal kergette Mimit és Bagolyt, szeppenten nézte a helyiségen átballagó Cassandrát. Még sosem látta ennyire szomorúnak, és megilletődött Cassandra felszakadt érzelmeitől.

Belle kezében a vécének használt vödör lógott; elvitte a folyosó túlsó végén lévő rejtekajtóhoz, és átadta Oliviernek, hogy a kovács kiüríthesse és megtisztíthassa. Míg ott volt, váltottak néhány szólt arról, hogy mi folyik a külvilágban, hisz Belle-ék hetek óta bujkáltak a raktárhelyiségben. A költözés délutánja óta nem látták a napfényt, ami meglátszott tésztafehér bőrükön. Cassandra aggódott, hogy Belle sanyarú híreket hozott, mert ingerültnek és komolynak tűnt.

- Ezt vidd a helyére - lökte a vödröt Clémence-hez -, te pedig gyere a folyosóra! - ragadta meg Cassandrát.

Belevájtak az ujjai Cassandra bőrébe. A folyosón lobogó fáklyák ijesztően világították meg az arcát. Minden ránca, minden vonása árnyékot vetett, és Cassandra megborzongott, mert egy röpke másodpercig úgy tűnt, boszorkány áll vele szemben.

Belle nekipenderítette a falnak.

- Miért nem mondtad, hogy hordoztad a Holdkövet? - kérdezte. - Azt mondtad, a titkodnak nincs köze a Chagrinban történtekhez!

Cassandra megijedt az asszony szemeiben lobogó vadságtól, de felháborította, hogy Belle kihallgatta a legszemélyesebb és legszégyentelibb titkát.

- Mert semmi közöd hozzá - mondta, és ellökte az asszonyt.

Belle mély levegőt vett, megrázta magát.

- Azt mondod - kezdte, miután valamelyest lehiggadt -, hogy nem tudod, mi történik a bányában? Fogalmad sincs, mit keresnek Amélie-ék, és puszta véletlen, hogy te, a Holdkő kevés ismert hordozóinak egyike, idetévedtél?

- Nem értem - mondta Cassandra. Gyanakodva húzta össze a szemöldökét.

Az értetlensége valódi volt, amit Belle is érzékelt.

Hátat fordított Cassandrának, fel-alá járkált, gondolkozott. Árnyéka sötét sziluettként mozgott vele.

Cassandra elvesztette a türelmét.

- Többet tudsz Amélie-ék céljáról, mint amennyit elmondasz nekünk, és a Holdkövet is ismered. Látom, hogy azon gyötrődsz, megoszd-e velem a titkodat. Belle, te magad kértél fel, hogy vezessem csatába Chagrin lakóit, úgyhogy a forradalmunk kapitányaként tudnom kell, mivel állunk szemben. Mi van a bányában, és mi köze van mindehhez a Holdkőnek? Hisz a Holdkő már nincs a Földön, Rapunzel visszaküldte az égbe!

Belle megtorpant, morfondírozva morzsolta az állát, majd Cassandra szemébe nézett. Cassandra ismét meglátta a nő íriszének legmélyén a másodpercre felvillanó fénypöttyöt.

Az asszony előhúzott a zsebéből egy darab száraz kalácsot, amit Olivier nyomott a kezébe, hogy adja Clémence-nek.

- A Napcsepp és a Holdkő valaha egyek voltak - mondta, és felmutatta a kalácsot -, de kettéváltak. - Eltépte a kalácsot. A tépés mentén morzsalék záporozott a földre.

Visszasüllyesztette a zsebébe a kalács darabkáit, mélyedést formált a markával, és beleseperte a földre hullt morzsalékot.

- A Napcsepp és a Holdkő szétválása mentén apró darabkák, jelentéktelen törmelékek hulltak a Földre - mondta, és Cassandra felé nyújtotta morzsás tenyerét. - Ezeknek a törmelékeknek az ereje semmi a Napcsepp és a Holdkő valódi erejéhez képest, de arra elegek, hogy egy elszigetelt bányászvárost terror alatt tartsanak.

- Úgy érted...?

- Amélie-ék a Holdkő törmelékét keresik a bányában - bólintott az asszony, és lefújta a tenyeréről a morzsákat.

Cassandra elszédült. Hányingere támadt, lüktetett a fájdalom a szemgolyóiban. Hát itt is utolérte a múlt...

- De nem fogják megtalálni - mondta titokzatosan Belle. Árnyék suhant végig az arcán. Cassandrának nem tetszett a látvány, borsózott tőle a háta. - Húsz éve megváltozott valami - folytatta az asszony. Nem nézett Cassandrára, a semmibe bámult. Szemei árnyékba borultak. - Megromlott Chagrin földje, iszapossá váltak a kutak, megbetegedett a termény, feszültség lett úrrá a lakosokon. Megszaporodtak a banditák és a fosztogatók, elkerültek minket a vándorárusok. Most már tudom, mi történt húsz éve. - És végre Cassandrára pillantott. Hideg lángok lobogtak a szemében.

Cassandra nyelt egyet. Ő maga mondta ki, hogy mire gondol az asszony:

- Corona királya letépte a Napcseppvirágot, hogy meggyógyítsa a feleségét, és felébredt a bányában szunnyadó Holdkő-törmelék.

Belle bólintott.

- De nem történt katasztrófa - folytatta az asszony. - Mélyen volt eltemetve a Holdkő-törmelék, satnya volt a várost ért hatása. A termény újra bőséges lett, a vizek kitisztultak, a banditák megritkultak.

- Várj! - emelte fel a tenyerét Cassandra. - Mélyen volt eltemetve a Holdkő-törmelék... Ez azt jelenti, hogy már nincsen? A Holdkő elhagyta a bányát, és Amélie-ék hiába keresik?

- Nyolc évvel ezelőtt a férjem, Pierre, négy gyönyörű opáldarabra lelt a bányában - mondta Belle. Cassandra megrémült.

- Felhozta őket! A férjed kihozta a Holdkövet a börtönéből!

- Igen, és újból felütötte a fejét Chagrinban a balsors. Először nem jöttünk rá, hogy a kövek miatt van, de aztán megéreztük, micsoda borzalmas erő pulzál bennük. Kutakodtunk, de sosem tudtuk meg a kövek teljes titkát. Egészen máig. Te hoztad magaddal a megfejtést. Már mindent értek.

- A kövek - ragadta meg az asszony vállait Cassandra. - Hol vannak a Holdkő darabjai?

- Pierre-rel tudtuk, hogy a kövek gonoszak - mondta Belle -, ezért vissza kellett vinnünk őket a bányába. Az volt a terv, hogy a sötét alagútrendszer négy távoli pontján rejtjük el őket, kettőt Pierre, kettőt én, és egymásnak sem áruljuk el a rejtekhelyeket. Ám amikor Pierre elindult az első darabkával, Amélie és a bandája megérkezett, és tudták, hogy van valami a bányában, amivel hatalmat szerezhetnek. Rajtaütöttek a férjemen, és elsők között hurcolták el. Így rám maradt a maradék három darabka elrejtése. Nem vihettem őket a bányába, mert tudtam, hogy Amélie emberei ott keresik őket.

- Hol vannak a kövek, Belle? - kérdezte Cassandra. - Megszabadultál tőlük, ugye?

- A kövek hihetetlen erőt rejtenek - mondta az asszony. - Tudtam, hogy szükségünk lehet rájuk, ha szembe akarunk szállni Amélie-ékkel. A Holdkő darabkáival győzhetünk, és visszafoglalhatjuk a várost.

- Hol vannak a kövek?

- De nem tudtam, hogyan férhetek hozzá az erejükhöz, mert nem ismertem a varázsigét. Most már ismerem. A te szádból hallottam.

- Belle! - Cassandra megrázta az asszonyt, hogy észhez térítse. - Nem hallottad a történetnek azt a részét, hogy Rapunzel nem tudta kontrollálni a Holdkő erejét? Hogy belőlem bosszúszomjas szörnyeteget csinált, aki a saját népe leigázására készült?

- Mert az túl nagy erő volt - mondta megbabonázva az asszony -, de ezek a kövek csak törmelékei a Holdkőnek. Kontrollálhatóak. Visszafoglalhatjuk velük a várost.

- Belle... Hol vannak a kövek?

- Amikor megérkeztél - mondta -, a kövek reagáltak rád. Azt hiszem, felismerték benned a Holdkő korábbi hordozóját. Ezért voltam bizalmatlan veled. Megrémítettél, és azt hittem, te is egyike vagy a pusztítás hatalmára vágyó gonosz erőknek. De most már tudom, hogy a győzelem kulcsát hoztad el nekünk.

Az asszony tekintetére köd szállt.

Ennek teljesen elment az esze!, rémült meg Cassandra, amikor Belle szavalni kezdett.

Virág, légy sötét!

Sorvad mind, mi él.

Feketévé változtak a szemei, élénkkéken izzott a haja, és akkor Cassandra meglátta.

A nyelvékszer!

A Holdkő egyik darabkája felragyogott az asszony szájában.

A folyosó fáklyái megnyúltak, hideg fényt árasztottak, ők maguk is árnyakká váltak. Cassandra inaló egereket látott, és egy molylepkét, akit utolért egy árnyék, és összepöndörödött szárnyakkal hullott a padlóra, ahol nem mozdult többé.

Nem, nem, nem!, öntötte el Cassandrát a pánik.

Az asszony torka a varázsige harmadik sorát is a világra hörögte...

Gát e földi lánc.

...amikor Cassandra ökle ösztönszerűen mozdult.

Félt az érintéstől. Tisztán élt az emlékezetében, miként szenesedett el a karja, amikor az ártás varázsigéjét kántáló Rapunzelhez ért.

De nem történt tragédia.

Az ököl épp az arca közepén találta el az asszonyt, és Belle nyekkenve ájult a padlóra. Hajának izzása abbamaradt, szemeiből eltűnt a feketeség, az árnyékok visszahúzódtak. Az asszony ártalmatlan volt.

Cassandra leguggolt az alélt testhez, és belenyúlt a szájába, hogy kiszedje a Holdkő-darabból készült nyelvékszert, de egy rémült kiáltás félbeszakította.

- Áruló tolvaj!

Clémence állt a raktár ajtajában. Az ijesztő zajok keltették fel az érdeklődését, és éppen akkor tárta fel az ajtót, amikor Cassandra leütötte az anyját.

Cassandra rémülten nézte a megütközött kislányt, ujjaival még mindig az anya szájában.

- Clémence, én nem... Félreérted! - De Clémence már rohant is felé, és rettentő csatakiáltással vágta tarkón a fakarddal.

Cassandra orra bukott, és ijedten nézte, hogy Clémence a műhely felé rohan, tolvajt kiáltva.

Kiszedte végre az ékszert Belle nyelvéből, és Clémence után szaladt.

- Clémence, várj! Ne menj ki, hallod? Veszélyes!

De Clémence feltépte a rejtekajtót, és ordítva rontott a műhelyen át az utcára, segítségért kiáltozva.

Cassandra utánafutott.

- Clémence, könyörgök, gyere vissza!

De az ijedt kislány fittyet hányt az áruló Cassandrára, és eltűnt a sarkon.

Cassandra is befordult. Rögvest fenékre ült, mert lepattant az óriási testről, amibe sikerült belerohannia.

Megmasszírozta a halántékát, és felnézett.

- No lám, előkerültél végre! - mondta Amélie, akinek gyönyörű arcán felváltotta a döbbenetet a csúf öröm.