A napot takarítással töltötték. Poroltak, pókhálóztak, kiseperték a konyhát, felmosták a szobákat. Cassandra amilyen ügyes volt a karddal, olyan ügyetlenül kalimpált a söprűvel, mert kevésbé házias feladatokhoz volt szokva.

Még Bagoly és Mimi is segített, tollseprűként használták a szárnyukat, hogy ritkítsák a porréteget a szekrények tetején. Fidella a pincében szundikált, de előjött ő is, hogy töltsön egy kis időt a sertepertélő társasággal. Azt sem bánta, amikor Mimi a hátára szállt.

Belle elment hazulról, és órák óta nem jött vissza. Appoline és Clémence aggódtak az anyjukért, de az asszony biztosította a gyermekeit, hogy nincsen félnivalójuk, mert a csendőrség az erdőben keresi őket, és nem lesz nehéz elvegyülnie a barátságos lakosok közt.

És a lakosok valóban barátságosak voltak, mindhárman ezt mondták Cassandrának. Összekovácsolta őket a csendőrség iránti félelem és gyűlölet, és visszahúzódó, de összetartó közösséggé váltak, hogy könnyebben viseljék az élősködő banda uralmát.

Úgyhogy nem lesz probléma, mantrázták egymásnak a testvérek. Anya hamarosan visszajön.

Megéheztek, de csínján kellett bánniuk a készleteikkel. Ételeik nagy része odalett az otthonukat elemésztő tűzben. Remélték, hogy Belle szerez egy kis kenyérmaradékot, vagy eladatlan cipót a péktől. Húsban nem reménykedtek, mert nem akartak begyújtani a sütéshez. Gyanús lett volna, ha az elhagyottnak hitt házikó kéménye füstölni kezd, jelezve, hogy itt húzták meg magukat a szökevények.

Másnapos kenyeret ettek, és zöldségeket ropogtattak. Cassandra, aki nem akart visszaélni a család vendégszeretetével, a maga ősrégi, csontszáraz kenyerén nyammogott. Rengeteg vizet ivott, hogy puhítsa a falatokat. Egyedül Bagoly, Fidella és Mimi lakott jól. Miminek bőven volt magja, Bagoly kirepülhetett rágcsálókra vadászni, Fidella számára pedig bőséggel jutott a régi, de ízletes szénából.

Clémence és Appoline a falnak dőlve ettek. Clémence felhúzott térdekkel, összegömbölyödve majszolta a kenyerét. Aggódott az anyukájáért, és hiányzott neki a tegnap reggel, amikor minden jobb volt, mert nem fenyegette őket közvetlen veszély. Appoline csendben simogatta a húga haját.

Cassandra szemközt ült velük, és magányosan ropogtatta a kenyeret. Mimi boldogan csipegette a lehulló morzsalékot. Tudta Cassandra, hogy el kell menniük. Azt is tudta, hogy ez nehéz és veszélyes vállalás. Ha az erdőben csendőrökbe botlanak – ami valószínű –, muszáj lesz átverekedniük magukat rajtuk. Bízott Fidella gyorsaságában, de Fidellának az ellátmányon kívül négy embert is el kell bírnia, ami akkor is necces volna, ha nem lenne vágás az oldalán. Meg kell várniuk, míg meggyógyul.

Támadt egy ötlete, hogy hogyan lehetne hasznosan tölteni a Fidella gyógyulásával járó időt.

– Hogy bántok a karddal? – kérdezte a testvéreket.

Clémence tartózkodón, Appoline kíváncsian emelte fel a fejét.

– Sehogy – mondta Appoline.

– Én megtaníthatom nektek, hogy hogyan kell használni. Ha valóban a szökés mellett döntünk, szükségetek lesz a közelharci tudásra, hogy keresztüljussunk a csendőrség gyűrűjén. Míg Fidella összeszedi magát, edzenünk kellene.

Clémence arca felragyogott. Tetszett neki a gondolat, hogy megtanulhat kardozni, de Appoline lehűtötte a kedélyeket.

– A csendőrségen kívül egész Chagrinban a tiéd az egyetlen kard – mondta. – Hacsak nem lopunk egyet mindnyájunknak, nem lesz mivel gyakorolnunk.

Cassandra feje lehanyatlott. Gondolkodóba esett: lehetne-e kardot lopni anélkül, hogy felhívják magukra a figyelmet? Hiszen a saját kardja sincs nála, Belle azóta sem adta vissza.

Appoline leült mellé.

– Ismerjük Oliviert, a kovácsmestert. Szigorúan tilos kardot gyártania, hacsak nem a csendőrség megrendelésére teszi. Megkérhetjük, hogy kovácsoljon nekünk egy-egy pengét, de azzal a bányát kockáztatná.

Cassandra tovább gondolkozott. Coronára gondolt, és Corona kovácsára, Xavierre. A nagydarab, szakállas kovácsmesternek eszébe sem jutna vacillálni, már készítené is a kardokat, köpve a veszélyre. De Xavier barátja és szövetségese Cassandrának... Azaz... Valóban barát és szövetséges? Cassandra nem volt biztos benne, hogy Rapunzel elárulásával és Corona megtámadásával nem vágta-e el Xavier barátságát.

– Min jár a fejed? – kérdezte Appoline.

– Az esélyeinket latolgatom – hárított Cassandra, de hangja távolságtartó volt. Beleburkolózott keserű, önmarcangoló gondolataiba.

Ezt Appoline is észrevette.

Megérintette Cassandra vállát, és Cassandra összerezzent. Sőt, egy pillanatra úgy tűnt, le akarja sodorni Appoline kezét a válláról, de aztán leengedte a gátjait, és barátsággal tekintett a lányra.

– Bánt valami?

– Erről nem szeretnék beszélni – felelte, és nekidöntötte a homlokát a térdének. Appoline tenyere továbbra is a vállain nyugodott, és Cassandra azt akarta, hogy ez maradjon is így. Megnyugtatta.

De Appoline visszahúzta a kezét.

– Rendben van – mondta. – De ha nyomja valami a lelkedet, szívesen meghallgatlak. Segíteni szeretnék, amiért te is segítettél.

Cassandra még mindig a térdén nyugtatta a homlokát, és motyogva válaszolt.

– Nem tartozol semmivel.

Appoline nézte egy darabig, majd bólintott.

– Szóval megüzenjük Oliviernek, hogy kardra van szükségünk – mondta végül.

– Biztos, hogy nem baj? – kérdezte Cassandra. – Veszélybe sodorja magát, ha segít.

– Olivier kemény fickó – mondta Appoline. – Nincs ellenére a veszély. Ha nemet mond, hát nemet mond, de az is lehet, hogy velünk akar majd jönni.

Cassandra némán emésztette a gondolatot. Ha a kovács tényleg úgy dönt, hogy velük jön, akkor Fidellának öt emberrel kell keresztülszáguldania az erdőn. Ráadásul a kovácsok nagydarab, izmos emberek. Lehet, hogy kelleni fog még egy ló? Vagy egy szekér? Úgy nehéz lenne lopakodniuk, márpedig a lopakodás fontos. Igen, a csendőrség elkerülése – Appoline beszámolói szerint – lehetetlen feladatnak hangzik, de akkor sem kellene felhívniuk magukra a figyelmet, amíg nem muszáj. Márpedig ha ló vontatta szekéren kelnek útra, sokkal észrevehetőbbek lesznek.

Ezt át kell gondolnia.

Még mindig a markában volt a száraz kenyér maradéka. A szájába vette, és ropogtatta, miközben a terven elmélkedett.

– Mit eszel?

Clémence szólította meg.

A kislány csak a ropogást hallotta, nem látta, mi van Cassandra kezében. Azt hitte, cukorka, vagy egyéb finomság lapul nála.

Cassandra zavarba jött, mert Clémence eddig távolságtartó volt. Rámosolygott, ami inkább fintor lett.

– Kenyeret – nyújtotta ki a tenyerét. Peregtek a morzsák az ujjai közül, Mimi legnagyobb örömére.

– Nagyon ropog – mondta Clémence.

– Régi – magyarázta Cassandra. – Corona óta cipelem. Még Attila és a jó öreg Monty sütötte. Frissen nagyon finom volt, és jó puha.

– Ki az az Attila és Monty? – faggatózott a kislány.

– Ó, hát Monty az édességboltos Coronában. Egy jókedélyű öregember, akit mindenki szeret, és ő is kedvel mindenkit. Kivéve Rapunzelt. – Cassandra elmosolyodott Rapunzel és Monty adok-kapok kapcsolatának emlékétől. – Monty volt az egyetlen, aki nem kedvelte Rapunzelt, ami nagyon szúrta Raps oldalát. Rapunzel Corona királynője – magyarázta –, de akkoriban hercegnő volt. Attila pedig... Ő egy mókás figura. Úgy néz ki, mint egy viking harcos: sisakot hord, két hatalmas szarvval az oldalán. Első ránézésre ijesztőnek tűnik, de lágyszívű és kedves. Nem fogod elhinni, de péksége van! Ő Monty üzlettársa. De nem indult fényesen a kapcsolatuk. Képzeld, nem sokkal azután, hogy Attila megnyitotta a pékséget, valaki szétrombolta Monty üzletét. Attilára terelődött a gyanú, mert az emberek azt hitték, el akarja lehetetleníteni Monty boltját, hogy őhozzá járjanak a vásárlók. Egyedül Rapunzel hitt az ártatlanságában.

Clémence közelebb húzódott Cassandrához.

– És mi történt azután?

– Kiderült, hogy egy Milton nevű kecske barmolta szét a boltot.

– Egy kecske? – kerekedtek el Clémence szemei. Appoline felnevetett, és Cassandra is elmosolyodott.

– Na gyere, elmesélem, hogyan történt. – Clémence helyet foglalt Cassandra mellett. – Legyen mondjuk az a címe a történetnek, hogy 'Az édességbolt rejtélye'.

És Cassandra mesélni kezdett. Clémence minden szavát itta. Appoline mosolyogva nézte, hogyan melegedik hozzá a kishúga Cassandrához.

Cassandra ekkor gondolt hosszú idő után először keserűség és önsajnálat nélkül Coronára.

Mesélt a bátrak bajnokságáról, Lance és Eugene barátságáról, Pukkancsról és Vörösről, Varian találmányairól és árulásáról, és arról, miként vette át az apja helyét a palotaőrség élén, amikor az apja harci sérülésekből lábadozott.

Egészen addig mesélt, míg Belle vissza nem ért. Csomagot hozott a hátára kötve.

– Itt van, ni – mondta, és leoldotta a batyut.

Öregnek tűnt. Az aggódás, az egész napos sompolygás, és a szövetséges házakból való ki-besurranás megvénítette az asszonyt. A hátán lévő batyutól úgy tűnt, púpot is növesztett. De hiába a kimerültség és a fáradt ráncok, Cassandra az elszántságot és a legyőzhetetlenséget is látni vélte a tartásában. Mint egy anyamedve, aki az ördöggel is szembeszállna a bocsaiért.

A batyuból cipók, gyümölcsök, üvegpalackba zárt italok, száraz sütemény és hideg sült hús került elő.

– A hús régi, úgyhogy azt egyétek, mielőtt megkukacosodik. Na, látom, kisöpörtetek. Nem látott meg senki? Nem mentetek ki a házból?

A három lány – de még Mimi és Fidella is – megrázta a fejét.

– Örülök, hogy elfoglaltátok magatokat, mert az unalom és a bezártság csendes gyilkosok – mondta –, de nem maradunk sokáig.

– Nem? – kérdezte Appoline.

– Nem. Éjjel továbbállunk.

– Hova? – csodálkozott a lány.

– Olivier elbújtat minket – válaszolta az asszony.

Cassandra és Appoline összenéztek. Ezek szerint Olivier valóban szövetséges, és vállalja a veszélyt. Jó!

– Na, mutasd a lábadat – ültette le Appoline-t.

Lefejtette a kötést a sebről. Nem volt mély, de a szélei csúnyán pirosak voltak, és kezdett gennyedzni. Belle orvosságos tégelyeket vett elő. Belemártotta az ujjait egy kenőcsbe, és óvatosan kenegette Appoline lábát.

– Tessék – lökte a tégelyt Cassandrának. – Bekenheted a lovadat.

Fidella sérülése sem tűnt vészesnek, de nem volt szép. A vértől és a gennytől becsomósodott és összeragadt a szőre. Cassandra kitisztította és bekente a sebet. Fidellát csípte a kenőcs, kényelmetlenül toporgott kenés közben.

– Jól van, csajszi, semmi baj – nyugtatta Cassandra, és megsimogatta a szügyét.

Ezután visszakötözte a sebet, és adott egy almát a lónak. Appoline lába addigra készen volt.

– Ezt kend szét a kezeden – mondta Belle, és egy másik készítményt adott Appoline-nak. A kenőcs hideg volt, mégis olyan érzése lett tőle a bőrnek, mintha izzana, de nem volt kellemetlen.

Cassandra is kapott a krémből. Az arcára kente, csípték a szemét a kipárolgások.

Appoline, miközben a kezeit dörzsölte, hogy beigya a bőre a kenőcsöt, szóvá tette az anyjának a kardszerzés kérdését.

– Anya – mondta –, Cassandra felajánlotta, hogy megtanítja nekünk, hogyan kell bánni a karddal. Azt mondta, és én egyetértek vele, hogy tudnunk kell harcolni, ha megkíséreljük a szökést.

– Értem – mondta Belle. – És honnan akartok kardot szerezni?

– Hát, arra gondoltunk, hogy megkérjük Oliviert... Ha vállalja a veszélyt és bújtat minket, talán a kardok is beleférnek.

Belle bólogatott, és Cassandra felé fordult. Farkasszemet néztek, pattogzott köztük a feszültség. Cassandra szemei résnyire szűkültek. Ha nála lett volna a kardja, biztosan közeledett volna a keze a markolathoz.

Belle elszakította a tekintetét Cassandráétól, és újra Appoline-hoz fordult.

– Nagyszerű ötlet – mondta, és megszűnt a feszültség.

Cassandrát meglepte Belle beleegyezése, mert az ápolás ellenére is elutasító hozzáállást érzékelt az asszony kisugárzásában. Appoline viszont természetesnek vette, hogy az anyja rábólint a javaslatra. Clémence fellelkesült a hírre, és kardozni kezdett a levegőben egy száraz bagettel.

– Elhallgass, ránk csődíted a csendőrséget! – feddte Belle.

Clémence elcsendesedett, de a játékot nem hagyta abba: Mimit próbálta lecsapni a bagettel.

– Cassandra! – Cassandra épp belemasszírozta az arcbőrébe a még be nem ivódott kenőcsöt, amikor az asszony megszólította. – Gyere a pincébe, kérlek!

Cassandra bátorítást várva nézett Appoline-ra, aki aprót biccentett: 'Menj csak!'

Belle már a kamrában járt, és hatalmas nyögéssel támasztotta ki a pinceajtót, mire Cassandra utánaindult.

Az asszony eltűnt a lejáróban. Mire Cassandra is leért, Belle meggyújtott kettő gyertyát, és Cassandra kezébe nyomta őket.

– Világíts ahhoz a falhoz, légy szíves! – mondta, és annak a falnak a tövére mutatott, amelyiknél Fidella fekhelye volt.

A gyertya lángjai lobogva ugráltatták az árnyékokat a falon, ami lyukacsos és nedves volt, és gyökerek álltak ki belőle. Belle az egyik lyukban tapogatózott.

– Á-há! – mondta, és előhúzta Cassandra kardját.

A kard piszkos lett, pengéjén földgöröngyök ültek, és benedvesedett a markolata. Belle lesöpörte a nagyobb göröngyöket és lefújta az apró porszemeket, de így sem volt tiszta a kard, amikor Cassandra kezébe került.

– Ez nem jelenti azt, hogy bízok benned – szögezte le az asszony –, de a helyzet rákényszerít, hogy visszaadjam a kardodat. Remélem, hogy nem kell használnod, amikor átköltözünk Olivierhez, de jobb, ha nálad van. Oliviernél megbeszéljük a további terveket. Én is örülnék, ha megtanítanál minket a kard használatára. – Felemelte a mutatóujját. – De tudom, hogy titkolsz valamit. Nem baj, mindenkinek vannak titkai. Viszont úgy gondolom, a titkodnak köze van mindahhoz, ami a városban történik. Ha igen, tudnom kell róla.

Cassandra félrebillent fejjel hallgatta.

– Nincsen. Ígérem, hogy semmi közöm sincsen se a bányához, se a csendőrséghez, se Amélie-hez. Amélie-t és a csendőrséget tegnap láttam először, a bányáról pedig ma értesültem Appoline-tól.

Belle összeszűkült szemekkel vizslatta Cassandrát a gyertyafényben. Cassandra hátrébb húzta az arcát, mintha támadástól tartana, de Belle bólintott.

– Rendben van. De ha kiderül, hogy átvertél... – Nem fejezte be a mondatot, de mintha fénypont ragyogott volna fel a szeme mélyén, mely rögvest ki is hunyt.

Mivel sötétedett és veszélyes lett volna gyertyát gyújtani, Belle a pincébe terelte a társaságot. Ott biztonságosan világíthattak, nem látszott az utcáról a fény. Cassandra ellenezte a dolgot.

– Nincsen egérutunk – mondta. – Ha valaki bejön, hogy ránk találjon, csapdában leszünk, mert a pincéből nincs kiút.

Clémence elbújt az anyja lábai mögött. Már nem akart a pincébe menni, nem akart csapdába esni.

– Ne aggódj – nyugtatta Appoline. – Cassandra és Fidella megment minket, ha bajba kerülünk. – Rávillantotta a szemeit Cassandrára.

Cassandra zavartan motyogott, nem akarta megijeszteni a kislányt, úgyhogy küldött felé egy mosolyt, és előrántotta a kardját.

– Így van! Ha valamelyik csendőr ide találja dugni a mocskos képét, lenyisszantom az orrát. – Clémence nem tűnt nyugodtabbnak Cassandra ígéretétől, úgyhogy Cassandra Bagoly felé fordult. – Őrködj az utcán, és ha látsz valakit a ház környékén, jelezd! – Bagoly bólintott, és kiröppent a szürkületbe. – Így ni, most már lemehetünk.

Clémence félénken kukkantott elő Belle mögül, de bizakodóbbnak tűnt.

Appoline rámosolygott Cassandrára, majd a pincébe menet odasúgta neki:

– Egész jó vagy a gyerekekkel a magad katonás módján.

– Eh – legyintett Cassandra, és Appoline felkacagott.

Hiába volt a pince hideg, sötét és nyirkos, egész otthonosan berendezkedtek. Belle több gyertyát is meggyújtott, körben állította fel őket. Foltos lepedőkön foglaltak helyet, hogy ne legyen mocskos a fenekük. Fidella szénás-szalmás fekhelyétől kellemes istállóillat lengte be a helyiséget.

Clémence nyaggatta Cassandrát, hogy meséljen még a kalandjairól Rapunzellel és Eugene-nal, és Cassandra készséggel tett eleget a kérésnek. Appoline is kíváncsian hallgatta a beszámolóit, de még a tűzkörtől távolabb ülő Belle arca is érdeklődést tükrözött. Sőt, kérdései is voltak!

– Én lemaradtam arról a meséről, hogy hogyan lett Rapunzelnek varázshaja.

– Jaj, hát úgy – kezdte Clémence, de Belle leintette.

– Cassandrához beszéltem, kicsim.

Clémence nem sértődött meg. Gyermeki áhítattal nézett Cassandrára, mert újra hallani akarta Rapunzel történetét a toronyrabságról, Gothelről, és a napfény cseppjéből nőtt virágról.

Ám mielőtt Cassandra mesélni kezdhetett volna, meghallották Bagoly huhogását.

– Jön valaki! – Cassandra előhúzta a kardját. – Maradjatok itt! Fidella, vigyázz rájuk!

A ló kötelességtudóan horkantott.

Cassandra felosont a sötét házba, nyikorgott az öreg deszkapadló a léptei alatt. Bagoly a nyomában röpült, suttogva huhogott a fülébe.

Rongyos konyharuhát aggattak az ablak elé, hogy ne lehessen belátni. Cassandra éppen csak annyira húzta félre, hogy kikukucskálhasson.

Az utcát óriási, vállas alak járta. Ha nem lett volna kopasz, Amélie-nek is tűnhetett volna. Lomha elefántmozgással közeledett a menedékük felé.

Menj tovább!, mormolta Cassandra. Ne itt legyen dolgod!

Ám az alak megállt, szemben a házzal. Végigjáratta rajta a tekintetét, körülpillantott az utcán, és a kapu felé indult. Alig lehetett hallani, ahogy nyílik és csukódik a korhadt fakapu.

Cassandra a falhoz lapult, a közeledő lépteket hallgatta.

Zörgött az ajtó, az alak zörgette.

– Belle! – Öblös hang szólalt meg. Cassandra úgy gondolta, egy ilyen hang akkor sem tudna suttogni, ha akarna. – Belle, itt vagyok!

Cassandra szabad kezével a kamra és a pincelejáró felé mutatott, és Bagoly a jelzett irányba röppent.

Feltépte az ajtót, és már a markában is volt az óriási alak gallérja. Berántotta a házba, nekivágta a falnak, és a torkához szorította a pengét.

– Ki vagy? – kérdezte. Ellentmondást nem tűrve nézett az arcába.

– Ho-ho-ho-hó, jól van, értem én – harsogta a nagyhangú alak, de Cassandra lepisszegte.

– Halkabban, mert idecsődíted a bajt! Még egyszer kérdem: ki vagy?

– Olivier vagyok, a kovácsmester. Ha nem tévedek, az én régi hússzeleteimet etted vacsorára. Belle tudja, hogy jövök. Te pedig nem lehetsz más, csak Cassandra. – Felemelte a kezét, melyben papírlapot szorongatott. – Megjegyzem, élőben nincs olyan hatalmas állad, mint a körözési plakáton.

– Hatalmas állam? – Cassandra kitépte a kovácsmester kezéből a papírt. Valóban, csúnyán elnagyolták az állát, és a szemei is bandzsák és butatekintetűek voltak. – Ó, anyám...

– Köszönöm, Cassandra, most már elengedheted. – Belle jött elő a kamrából, mögötte Bagollyal. – Szervusz, Olivier. Bocsáss meg a fogadtatásért, a helyzet óvatosságot kíván.

– Ugyan, nem először fogtak pengét a nyakamhoz – mondta a kovácsmester, és hurkás ujjaival a torkát dörzsölgette. – Készen álltok?

Belle bólintott.

– Cassandra, ő Olivier. Olivier, ő Cassandra.

– Nagyon örvendek – nyújtott kezet a kovács.

Cassandra még mindig a körözési plakátot bámulta. Már tudta, mit érzett Eugene, amikor tolvaj volt, és csúnya poszterekkel körözték. Zsebre gyűrte a papírlapot, elrakta a kardot, és fogadta Olivier kéznyújtását.

– Bocsánat a kard...ÉRT! – Az utolsó szóba belebicsaklott a nyelve, hála Olivier csontropogtató kézfogásának.

Míg Cassandra kirázta az ujjaiból a fájdalmat, Belle felsorakoztatta az összekészített batyukat, és kiterelte a társaságot a pincéből. Mindenkire felkötött egy-egy batyut, Fidella hármat is a hátára vett.

– Legyen készenlétben a kardod – parancsolt Cassandrára.

Míg a társaság készülődött, Olivier kiballagott az utcára, amit Cassandra oktalanságnak tartott, és a rongyos konyharuha-függöny mögül figyelte a kovácsot.

– Indulhatunk? – kérdezte Belle.

A lányok bólogattak.

Kisurrantak az éjszakába. Olivier ment elől Cassandrával, Fidella hátulról fedezte a menetet. Bagoly a levegőből kémlelte a várost, dögivel látott járőröző csendőröket.

Pár perc után Cassandra észrevette, hogy bokrokból, házaljakból és kerítések mögül figyelik őket. Olivier is látta a kukkoló alakokat, sőt, kézjelekkel kommunikált velük. Cassandra elámult, és Belle-re pillantott. Az asszony is a rejtőzködő informátorokat figyelte. Tekintete találkozott Cassandráéval. Cassandra kérdőn húzta fel a szemöldökét, mire Belle titokzatosan elmosolyodott.

Ez a költözés jobban meg lett szervezve, mint Cassandra gondolta volna. Egy kész összeesküvés segítette őket. De kik ezek az emberek?

Egyszerű polgárok. Chagrint valóban összehozta a csendőrség rémuralma.

Itt készül valami, gondolta Cassandra, és úgy sejtette, ennek a valaminek épp most válik ő is a részévé. Az előérzete azt súgta, hogy a szerepe kulcsfontosságú lesz.

Bagoly rájuk huhogott a légből, és előremutatott az úton.

Olivier és Belle egy bokros kerítésalj felé fordult, ahol hevesen kalimpált egy nő. Ő is abba az irányba mutatott, amerre Bagoly.

Megláttak egy sziluettet. Még messze járt, komótosan andalgott feléjük.

– Ez Florent – súgta Appoline.

– Helyes! – felelte Cassandra, és megragadta a kardját. – Ő gyenge és gyáva, egy pillanat alatt földre küldöm.

Belle megfogta Cassandra könyökét.

– A csendőrség azt hiszi, hogy az erdőn át próbálunk szökni. Ha megtámadunk egy csendőrt, tudni fogják, hogy a városban maradtunk. Kerüljük az összetűzést, amíg lehet.

Cassandra biccentett, és elengedte a kardot.

– Arra – bökött egy ház falához Olivier.

A fal mellett hordók és ládák álltak. Szűkösen ugyan, de beszuszakolták magukat közéjük. Fidella is odakuporodott. Napfényben könnyebb lett volna észrevenni őket, de most minden éjszakai árnyék a cinkosuk volt.

Florent a közelükbe ért. Halkan dudorászott, kényelmetlenül lassan ballagott.

Clémence apró testére túl lazán kötötték fel a batyut, és a csomag csúszni kezdett a hátáról. Cassandra észrevette, de nem volt elég mozgástere. Félő volt, hogy felbillenti valamelyik hordót, ha megpróbál Clémence batyuja alá nyúlni.

Odapisszegett Appoline-nak.

Appoline, aki feszülten nézte Florent-t, csak a harmadik pisszegést vette észre. Cassandra a szemeivel jelezte az egyre lejjebb csúszó batyut.

Appoline-nak ki kellett csavarnia a karját, hogy a batyu alá nyúlhasson. Clémence meglátta, hogy Appoline feléje nyúlkál, és túl nagy elánnal fordult a nővére irányába. A mozdulattól lepottyant a hátáról a batyu. Appoline még éppen el tudta kapni, mielőtt a földre huppanhatott volna, de bevágta a könyökét az egyik hordóba.

Florent megtorpant.

Visszatartották a lélegzetüket. Cassandra megmarkolta a kardot.

– Van ott valaki? – kiáltotta Florent.

Lekapta a válláról a számszeríjat, és a hordók felé fordította.

Clémence megijedt, majdnem elsírta magát. Belle mindkét tenyerét a kislány szájára szorította.

Florent lépett kettőt a hordók irányába, remegett a számszeríj a kezében.

Nyikorgott Cassandra bőrkesztyűje, ahogy összébb zárta az ujjait a kard markolatán. Összenézett Olivierrel és Belle-lel, akik aprót bólintottak: jóváhagyták, hogy Cassandra használja a kardot.

Florent már csak másfél méterre volt a hordóktól, de az árnyékok még mindig bújtatták a társaságot.

Még két lépés, és Cassandra kardot ránt. Már csak egy...

Mimi, aki eddig Clémence vállán ücsörgött, kirontott a hordók mögül, és szélsebesen röppent a sötét ég felé.

– Ó, te! – rikkantotta Florent, megijedve az előtörő pintytől. A madár után lőtte a nyilat, de Mimi beleolvadt az égboltba. – Megállj, elkaplak! – szitkozódott Florent, és Mimi után futott.

Már messze járt, amikor megszólította egy másik csendőr.

– Mi történt?

– Azt hittem, hallok valakit, de csak egy madár ijesztgetett. Majdnem lelőttem, de meglógott.

Elhalkult a csendőrök beszélgetése, és a társaság fellélegezhetett.

– Bocsánat – mondta Clémence. Könnyes volt az arca, kiszipogta magából a feloldódott feszültséget. Senki sem haragudott rá.

– Ne sírj – ölelte magához Appoline. – Nem a te hibád, én löktem meg a hordót.

– Miminek nem lesz baja? – kérdezte Cassandra, de Appoline legyintett.

– Nem először kergetik a csendőrök. Okosabb, mint amilyennek mutatja magát.

Igaz, bólintott Cassandra, hiszen rengeteg fejfájást spórolt meg nekik a pinty a magánakciójával.

Bagoly huhogással jelezte, hogy elmúlt a vész, tiszta az út, mehetnek tovább.

Belle visszakötözte a lányára a kibomlott csomagot. Duplán ellenőrizte, hogy elég szoros-e a bog, majd letörölte a hüvelykujjával a kósza könnycseppeket Clémence pofijáról.

– Az ott már a műhelyem – bökött egy néma épületre Olivier. Cassandra ismét megállapította, hogy a férfi képtelen a suttogásra.

Bagoly a cégér tartóvasán álldogált, amikor a többiek odaértek. Mimi még nem került elő.

Olivier orbitális kulcsot húzott elő. Bántóan zajosnak hatott a zár kattanása az éjszakában.

– Óvatosan – mondta Belle, miközben a helyiségbe terelte a gyermekeit és Cassandrát. – Fel ne döntsetek valamit, mert seperc alatt a nyakunkon lesznek a csendőrök, ha borulni kezdenek a vasáruk.

A műhely ablakait ellenzők takarták. A helyiség tágas volt, de zsúfolt. A műhely felett emeleti lakás volt, abban élt Olivier.

– Öhm – nézett körbe Cassandra –, hogy fogunk ennyien elférni?

Olivier a hátsó falhoz ment, ahol egymásra hányták a vasdarabokat, a piszkavasakat, a fújtatókat, az ilyen-olyan kacatokat és szerszámokat, és nekiállt a kupac széthordásának.

– Kérhetek egy kis segítségét? – Cassandra és Appoline már szorgoskodtak is, és másfél perc alatt lecsupaszították a falat. Csak egy üres fáklyatartó állt ki belőle, más semmi.

Olivier a falra fektette a tenyerét, megragadta a fáklyatartót, és rántott rajta egyet. Ezzel egy időben megtolta kőfalat.

Zárszerkezet kattanását hallották, és feltárult egy rejtekajtó. Pincefolyosóra vezetett, fáklyák világították az utat.

– Raktárhelyiség – mondta Olivier. – Még az ükapám építtette egy háborúban, hogy elrejtse a kincseit, az áruit és a családját a fosztogatók elől. Fáradjatok be!

Cassandra, Appoline, Clémence és Fidella tátott szájjal ballagtak a folyosóra. Belle sokatmondóan somolygott.

A folyosó végén faajtó volt, tágas helyiségre nyílt.

– Cassandra, idenézz! – sikkantott lelkesen Appoline, és nevetve mutatott körbe. Odabent rengeteg kard lógott a falakon.

Cassandra úgy nézte a kovácsmester titkos raktárhelyiségét, mintha isteni csodának lenne a szemtanúja. Nem járt messze az igazságtól.

Belle megfogta a vállát.

– Lesz mivel tanítanod minket – mondta. Cassandra először érezte, hogy nem bujkál bizalmatlanság az asszony mosolyában.

– Rendezkedjetek be, aludjátok ki magatokat – mondta Olivier. – Mire felébredtek, reggelivel várlak titeket. Ha bármi kívánságotok van, küldjétek fel a baglyot a szobámba, és már jövök is!

Bagoly büszkén düllesztette a mellét, és örömhuhogásba kezdett.