Hogy mi volt különös hármójuk társaságában? Például az, hogy csak az egyikük volt ember. Fekete bob-frizurája, melyet kilenc napja mosott meg utoljára egy erdei patakban, izzadtan és ápolatlanul lógatta zsíros tincseit a sápadt arcra. Barnászöld írisze, mely dicsőségesebb pillanatokban aranykoronaként ragyogta körül a sötét szembogarat, fakó fáradtsággal meredt az ismeretlen ösvényre.

Úgy hívták, Cassandra.

Cassandra kantáron vezetett egy barna lovat. A ló, bár próbálta fenntartani marcona állását, kimerülten lépkedett Cassandra mögött. Szája habzott, horpasza beesett, oldala lomhán emelkedett és süllyedt. Ő volt Fidella.

Kettejük fölött egy picike bagoly röpült. Bár kicsi volt, tekintetéből magabiztosság, fegyelem és feljebbvalóság áradt, és jól látszott, hogy nem fél szembeszállni semmilyen veszedelemmel, ha a helyzet úgy kívánja. Neve egyszerűen annyi volt, hogy Bagoly.

Cassandra bőrkesztyűs tenyerében megfeszült a kantár, ahogy Fidella megállt. Bagoly leszállt egy tölgy ágára, hogy kifújja magát.

– Ígérem, hamarosan letáborozunk – fordult hátra Cassandra, és tenyere közé fogta Fidella fejét. – Bírod még?

A ló fújtatott, a füleit rebegtette, és makacsul ült egy fa mellé. Bagoly lehuhogott az ágról.

– Én is tudom, hogy eltévedtünk – mondta Cassandra –, de nem állhatunk meg az út szélén. Ez az ösvény vezet valahová. Ha szerencsénk van, beérünk egy faluba, ahol útbaigazítást kapunk Ingvarr felé. De ha nincs is falu a közelben, valamilyen táborhely biztosan akad.

Fidella ismét fújtatott.

– Jó – mondta Cassandra. – Tíz percet kaptok, többet nem.

Azzal leült egy kőre egy fa tövében.

Bosszús volt. A nap lemenőben volt, közeledett az alkony. A fák között hamar sötétedett, és Cassandra nem akart az út mentén tábort verni. Ám be kellett látnia, hogy neki is jólesik a pihenés. Hátát a kérges törzsnek döntötte, és becsukta a szemét, hogy tisztuljon a fejében lévő köd. Egy-két perc után észlelte, hogy éhes; a nagy menetben nem is figyelt a gyomra korgására. Felállt, és a legelésző Fidella nyergéhez ballagott.

Fidella csalódottan turkálta az orrával a fák alatti bokrokat és kórókat. Száraz és szúrós volt minden, nem talált dúsan zöldellő fűcsomókat. Még az ágakról lógó levelek is sárgák és fonnyadtak voltak.

Cassandra előkotorta csekély ételmaradékukat a nyeregtáskából.

– Fidella, idenézz! – mondta. Tenyerében egy ráncos, de még finomnak látszó almát tartott. – Úgy oszd be, hogy ez az utolsó almánk. Nem a legfrissebb, de ezeknél a száraz gallyaknál biztosan jobb.

Fidella, fittyet hányva Cassandra intelmére, egy harapással kivégezte az almát. Máris sokkal energikusabbnak érezte magát.

Bagoly szemrehányóan huhogott a fáról.

– Te meg fogj magadnak pockot! – mondta Cassandra, de a markába gyűjtötte a száraz kenyér lemorzsolódott darabkáit, és Bagolynak adta őket. Így mindjárt más, gondolta Bagoly, és összecsipegette a morzsalékot Cassandra tenyeréből.

Cassandra nem evett sokat – ő komolyan gondolta az étel beosztását –, de attól a kevéstől is jobban és erősebbnek érezte magát.

– Induljunk – mondta. – Keressünk egy táborhelyet, mielőtt ránk sötétedik.

Bagolyt előreküldték, hogy felderítse az erdőt a fák koronái fölül, hátha meglát egy tisztást, vagy egy falu kéményeinek vékony füstkígyóit.

Fidella idegesen lépkedett Cassandra mögött.

– Ne aggódj – szólt hátra Cassandra. – Ha minden kötél szakad, alszunk a fák között, és reggel megyünk tovább. Biztos vagyok benne, hogy legkésőbb holnap találkozunk valakivel.

Amikor ezt kimondta, keze a kardja felé közelített. Cassandra ereiben katonavér csordogált, és kitűnő érzékkel szúrta ki, mikor bízhat egy idegenben, és mikor kell harcra készülnie.

Kisvártatva visszatért Bagoly, és huhogva mutogatta a szárnyával, hogy talált valamit.

– Na látod – mondta Cassandra, és felült Fidella hátára.

Bagoly repült elöl, Fidella vágtatva szállította Cassandrát a madár után.

Nem kellett sokat menniük, néhány perc múlva egy tisztáshoz értek. A tisztáson egy régi táborhely maradványai voltak. A tűzrakóhelyen elfeledett hamumaradék feketéllett, a nagyját széthordta a szél. Látszott, hogy régóta nem járt itt senki. A tisztás túloldalán víz csobogott, egy patak keresztezte az ösvényt.

A táborhelyen egy elhagyott, kifosztott szekér korhadt. Cassandrában felmerült a gyanú, hogy útonállók lehetnek a közelben, de elvetette a gondolatot. Túlságosan rég volt már, hogy ezt a szekeret kifosztották. Egyelőre nem kell tartani senkitől, de jobb az óvatosság, úgyhogy fél fülét a távoli neszek kiszúrására használta.

Letelepedtek. Fidella a szekérmaradvány mellett pihent, Bagoly a jobb időket látott petrencerúdról figyelte Cassandrát, aki tűzifát gyűjtögetett a tisztás szélén.

– Nézd át, maradt-e valami használható abban a szekérben – parancsolt Bagolyra, és a madár szolgalelkű huhogással állt neki a hiábavaló feladatnak. Semmit sem talált, még egy hátrahagyott szalmaszálat sem.

Cassandra a tűzhelyhez hordta a begyűjtött ágakat, és szép kis máglyarakást épített. Amikor elhagyta Corona királyságát, Varian, a királyi mérnök és alkimista, különös porból készült, barna fejű rudacskákat adott neki, amik dörzsölés hatására lángra lobbantak. Az egyik ilyen rudacskát használta, hogy tüzet csiholjon.

A rudacska szikrákat hányt, de mielőtt lángra kapott volna, eltörött.

– Átkozott – káromkodott Cassandra, mire az egyik fáról lecsipogott egy madár. Cassandra a hang felé fordult. Egy picike pinty figyelte őt. – Ne gúnyolódj! – vetette oda, mire a madár újabbat csipogott. Bagoly összehúzott szemmel figyelte a szemtelen konkurenciát, Fidella viszont nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a csúfolódó madárnak.

Cassandra frusztrált lett, amikor a második rúd is eltörött, de a harmadik meggyulladt, és éledezni kezdtek a tűzrakóhelyen a lángok.

– Hah! – Diadalmasan fordult az ágon ücsörgő pinty felé. A kismadár félrebillent fejjel nézte őt, és újabbat csipogott, picit sem zavartatva magát.

Cassandra leült a tűz mellé, és mosolyogva nézte a mámorító lángokat. Még a füstnek is kellemes illatát érezte. Álmodozott róla, hogy megfürdik a patakban, a haját is megmossa, és megszárítkozik a tűznél, de kiütötte az egész napos menetelés, és nehéz feladatnak bizonyult az ébren maradás. Pedig még be sem köszöntött az alkony, nem bukott le a nap a horizonton.

Barátságosan ropogott a tűz, el-elpattant egy felforrósodott görcs a fadarabokon. Egyre hűvösebb lett körülöttük, így Fidella és Bagoly is közelebb húzódott a tűzhöz. A pinty továbbra is az ágon maradt. Olyan rendíthetetlenül figyelte hármójukat, mintha a világ legizgalmasabb dolga lenne a tűz körbeülése.

Cassandra laposakat pislogott. Fidella egyenletes hortyogása arra utalt, hogy a ló megadta magát a kimerültségnek, és a jól megérdemelt alvást élvezi. Monoton légzése tovább pillesztette Cassandrát, és a fiatal nő éppen készült elterülni a fűben, hogy ő is álomra hajtsa a fejét, amikor pattanó hangot hallott, mintha elszakadt volna egy megfeszült, vastag cérnaszál. A hangot sebes suhanás követte.

Bagoly felháborodottan csapkodott a levegőben, éppen csak elkerülte a nyílvessző a szárnyát. Egy-két tollát így is kiszakította a menetszél.

Cassandra akkor kapta fel a fejét, amikor a második pendülés újabb nyilat küldött a madár irányába, de Bagoly, aki már számított a veszedelemre, kitért az útjából. A nyílvessző keresztülrepült a szürkületen, és srégen fúródott a talajba, földgöröngyöket és fűcsomókat fröcskölve maga köré.

– Fidella! – kiáltotta Cassandra, hogy felébressze a lovat, de Fidella már talpon volt, és elszánt fújtatással nyújtotta előre izmos nyakát. Összehúzott szemei a fákat vizslatták, hogy kiszúrják a támadót.

A harmadik nyílvessző a lovat vette célba, de Cassandra, aki a legelső lövés óta a kard markolatán tartotta a kezét, előrántotta a pengét, és a levegőben vágta ketté a nyilat. Közben azt is megfigyelte, honnan jönnek a lövések. A félhomályban is látta eltűnni a zöld sipkát egy bokor mögött.

– Azt már nem! – harsogta, és kardját a magasba emelve rohant a bokor irányába.

A támadó ismét előbújt, és Cassandra ki tudta venni az arcát. Nem volt banditához illő a fizimiskája; álla csupasz volt, mint egy gyermeké, arcának két oldala lebernyegeket növesztett a zsírtól, orra hegyesen nyúlt előre. Szemeiben sunyi gonoszság villant – legalábbis az egyikben, mert a másikat a célzás miatt csukva tartotta. Cassandrát egy sapkás rágcsálóra emlékeztette.

Félrebillentette a fejét a számszeríj mögött, és a nyíl Cassandra mellkasára meredt. Cassandrának kétsége sem volt a férfi gyilkos szándékát illetően.

Újabb pendülés, újabb surranás, és a vessző elindult Cassandra szíve felé, de ezt is keresztülvágta a penge. A fegyver olyan gyorsan forgott a kezében, mint a légörvény. A nyílvessző kettő darabban hullott a földre, és eltűnt a gazban.

A támadó észlelte, hogy nincs ideje újratölteni. Hátára kapta a számszeríjat, megpördült, és belevetette magát az erdőbe.

Cassandra nem akarta futni hagyni. Fidella kötelességtudóan vágtatott Cassandra mögött, hogy segítsen a bandita elfogásában. Bagoly lemaradva követte őket. A pinty, aki Cassandra tűzgyújtási kísérletein gúnyolódott, izgatott csipogással figyelte a fejleményeket, és ugrándozva szurkolt a három útitársnak, hogy fülön csípjék a nyilas lövöldözőt.

Fidella utolérte Cassandrát, aki felugrott a kanca hátára. Bagoly Cassandra vállán telepedett meg. Cassandra megragadta Fidella kantárszárát.

– Vágta! – adta ki a parancsot, és Fidella irtózatos sebességgel vetette magát a fák közé. Bagolyt kishíján lesodorták a csapódó ágak Cassandra válláról. Cassandra még mindig a kezében tartotta a kirántott kardot, azzal próbált utat vágni maguknak az ágak-bogok között.

Gyakorlatlan szemek elől könnyen meglóghatott volna a bandita, de Cassandra és Fidella számára tökéletesen látszott az elhajlott ágakról, a letaposott cserjékről és a kilapult fűcsomókról, hogy merre menekül a támadójuk. Meg is látták a loholó alakot a távolban, hátát ütemtelenül csapkodta a számszeríj. Bár köpcös teste ügyetlenül mozgott, jól ismerte az erdőt, és tudta, merre kell menekülnie. Tudása azonban mit sem ért Fidella gyorsaságával szemben. Hamarosan utolérték a lövöldöző gonosztevőt.

Cassandra határozottan koppintott kardja markolatával a férfi tarkójára. A bandita kapálózva esett hasra. Esés közben lehullott a fejéről a sipka, szabaddá téve a feje tetején lévő terjedelmes kopasz-foltot.

Cassandra leugrott Fidella hátáról, csizmája éppen a bandita nyöszörgő arca mellett toppant. Megragadta a férfi gallérját, hogy ülő helyzetbe rángassa.

– Ki vagy te?

A férfi tekintete zavaros volt a tarkóját ért ütéstől. Kótyagosan nézett Cassandrára, de a ködön át is megcsillant a tekintetében a sunyi gonoszság.

– Hé! – csettintett a szemei előtt Cassandra. – Azt kérdeztem, ki vagy te, és miért lőttél ránk?

– Nem vagyok egyedül – mondta a férfi. Hangjában félelem rezdült, de a kijelentés magabiztosnak tűnt.

Cassandra nem ért rá latolgatni, hogy igazat mond-e. Egyelőre nem számított, hogy valóban vannak-e társai a közelben. Velük akkor foglalkozik, ha időszerű lesz, most a magányos támadó a lényeg.

– Majdnem lelőtted a baglyomat – mondta, mire Bagoly rosszallóan huhogott feléjük Fidella marjáról. – Engem is próbáltál megölni. Miért? Mi nem ártottunk neked, békésen vertünk tábort a tisztáson.

– Karddal rontottál felém – tiltakozott a férfi. – Ezért lőttem rád.

– Láttad, hogy békében ülünk a tűz körül. Tudnod kellett, hogy Bagoly velem van, és a lovamra is fegyvert fogtál. – Ismét összezárta bőrkesztyűs öklét a férfi gallérján, feljebb rántotta a bulldogszerű arcot, és szabadon maradt kezét fenyegetően emelte ütésre. – Ilyet ártatlan ember nem csinál. Kifosztani sem tudtál volna minket, hisz egy üres nyeregtáskán kívül semmink sincsen. Miért támadtál ránk? Háromig számolok. – Összébb szorította ütésre emelt öklét, ijesztően nyikordult a bőrkesztyű. – Egy...

– Nem vagyok egyedül!

– Kettő...

– El fogunk kapni, és a bányában fogsz megdögleni!

– Három!

– Segítség! Segítség! Segít... – Cassandra öklének tompa puffanása fojtotta belé a szót, eszméletét vesztve ernyedt el. Gallérja, mely továbbra is Cassandra markában szorult, megfeszült az alélt test hanyatlásától.

De a segélykiáltás nem halt el.

Cassandra felkapta a fejét, és a távoli hangfoszlányok felé fordult. Szemöldöke kíváncsian ívelt a magasba, csodálkozó szája nyitva maradt. Fidella hegyes fülei az égbe meredtek, ráálltak a hang lokalizálására. Bagoly a levegőbe röppent, hátha rálát a segélykérőre, de a fák eltakarták a bajban lévő gyermeket – merthogy gyermekhang kiáltott.

– Vigyázz rá! – bökött az alélt banditára Cassandra, Bagolyhoz intézve a szavait. Megragadta Fidella kantárszárát, és a hang irányába indultak. Halkan közlekedtek, gondosan füleltek, de az időnként felhangzó „Segítség!"-en kívül nem volt hang az erdőben.

– Állj! – Cassandra Fidella szügyére tette a tenyerét, megtorpanásra késztetve az állatot.

A fák között, egy ritkásabb területen, két lányt látott. A nagyobbik megsérült, sántikálva támaszkodott a húgára – merthogy tagadhatatlanul testvérek voltak.

– Nem tudok továbbmenni – mondta a nővér.

– Muszáj! – makacskodott a gyerek, és nógatva rángatta a nővére karját, hogy álljon fel. A nővére ugyanis térdre rogyott.

– Ide figyelj – mondta –, és ne vitatkozz! Vidd ezt el anyának, és...

– Vidd el neki te! Nem hagylak itt.

– Clémence! – ragadta meg minden gyengédség nélkül a húga vállait. – Ez most fontos! Vidd el anyának, és akkor talán ki tudtok váltani. Ő tudni fogja, mit kell kezdeni vele. – Belenyúlt a szájába, és matatni kezdett.

Cassandra értetlenül nézte, hogy mi történik. A nagyobbik lány továbbra is a szájában szerelt, miközben a kisebbik – Clémence – hangosan sírdogált.

Mögöttük csörtetés hallatszott. Jöttek valakik, nem is kevesen.

A nagylány kiszedte a kezét a szájából, ujjai között apró nyelvékszert tartott.

– Fogd! – parancsolt Clémence-re. – Fogd és fuss! Ne törődj velem, én rendben leszek. Hamarosan szabad leszek, és újra látjuk egymást. – Cassandra tudta, hogy a nagylány hazudik.

Clémence megölelte a nővérét. A nővér bizonytalanul, de meleg szeretettel ölelte vissza a kishúgát. Látszott rajta, hogy nem tudja, van-e idő az ölelésre, mert a csörtetés egyre hangosodott, mégsem akarta enélkül útjára bocsátani Clémence-t.

– Sok sikert! – mondta.

Clémence könnyes, gyűrött arccal nézte a nővérét, majd megfordult, és futásnak eredt, egyenesen Cassandra irányába.

Közben banditák csoportja rontott elő, közrefogva az avarban térdelő lányt.

Clémence hátranézett, hogy lássa, mekkora bajban van a nővére, és nekiütközött a némán figyelő Cassandrának.

Riadtan sikkantott a váratlan találkozástól. Felnézett, és Cassandra marcona arca minden reményt kifacsart picike szívéből. Újabb banditát látott a nőben.

De Cassandra nem bántotta.

– Pszt – tette az ajkára a mutatóujját. – Nincsen semmi baj. Clémence, ugye? – A kislány bizonytalanul bólintott. Nem tudta, bízhat-e Cassandrában. – Bújj el! Nem lesz semmi gond, segítek a nővéreden.

Előugrott Fidellával a fák közül.

A banditáknak nem volt idejük meglepődni, Fidella már arcon is rúgta kettejüket. Cassandra is gyomorszájon vágott egy ordítva rárontó gonosztevőt, akiből az ütésre kiszaladt a levegő, és a hasát fogva, mintha súlyos görcsei lennének, lehullott a levelek közé.

A sánta lány döbbenten nézte a spontán kialakuló ütközetet. Meglepte a semmiből előrontó Cassandra, és a felgyorsult események annyira túlterhelték az agyát, hogy eszébe sem jutott szökni. Mereven ült a földön. Aztán az egyik bandita, akit Cassandra félfordulatból bokszolt állkapcson, éppen felé dőlve készült elájulni, ami kizökkentette bénultságából, és arrébb vetette magát. Puffant a fűben a kiütött bandita, felverte maga körül az avart.

A lány négykézláb próbált elsurranni a verekedők lábszárai mellett. A fákat pásztázta, hogy meglássa, hol bújt el Clémence. Időnként rátaposott egy-egy súlyos csizmasarok az ujjaira, amik lila színt öltöttek, de zúzódáson kívül nagyobb bajuk nem lett.

Clémence, megfeledkezve a menekülésről, a fák közül figyelte a történéseket, és úgy kiáltotta a nővére nevét, hogy ne keltsen feltűnést. Nem is hallotta meg senki. A banditák azért, mert a csatározással voltak elfoglalva, a nővére hallását pedig a körülötte tipró talpak és a puffanó ökölcsapások tompították. Egyedül Cassandra figyelt fel Clémence kiáltozására, amiből megtudta, hogy a nővért Appoline-nak hívják.

Éppen jelezni akart Appoline-nak, hogy merre találja Clémence-t, amikor az egyik bandita észrevette a négykézlábas leányzót. Megragadta a haját, állásba kényszerítette, és a nyakához szorította a kését.

Cassandra elkiáltotta magát:

– Fidella!

A ló látta, mire figyelmezteti a gazdája. Hátsó lábai kilőtték, és reccsenve találták telibe a késes férfi pofacsontját. A férfi három métert repült, és egymást nézték a szemei, amikor földet érés után megpróbált felülni. A próbálkozás szánalmasra sikeredett, a férfi elterült az avarban.

Hiába tűnt úgy, hogy a banditák nem akarnak elfogyni, egyre nőtt a földön fekvők aránya a harcolókéval szemben, és Cassandra úgy érezte, több tere van lélegezni, mert kevesebben rontanak rá.

Kupán kólintott egy újabb gonosztevőt, majd ismét Fidellának szentelte a szavait.

– Fogd a lányokat, vidd őket biztonságos helyre! – Fidella bizonytalanul fújtatott, és összeráncolta a homlokát. Kételkedett benne, hogy jó ötlet-e egyedül hagyni Cassandrát, de Cassandra éppen kettévágta egy bandita pengéjét, amitől Fidella megnyugodott.

Fejével arrébb taszajtotta a banditákat Appoline közeléből, és térdre ereszkedett a sérült lány mellett. Appoline nem tétovázott, átkarolta Fidella marját, egészséges lábával a kengyelbe lépett, fájós lábát átvetette a ló hátán, és már indultak is Clémence felé.

Clémence megriadt a felé vágtató lótól, és összehúzta magát, amikor Fidella beugrott a fák közé. A ló nem állt meg, csak lassított. Csattantak a fogai Clémence gallérján, és egy magabiztos nyakmozdulattal a hátára hajította a kislányt, éppen Appoline gondoskodó karjai közé. Appoline, amennyire a kapaszkodástól tehette, magához ölelte a húgát.

– Honnan jött ez a nő? – kérdezte.

– Biztos ő az őrangyalod – mondta Clémence.

Appoline nem válaszolt, mert jobb ötlete neki sem volt.

A küzdelem még néhány percig tartott. A banditák ájultan hevertek az avarban, nyöszörögve fájlalták a sérüléseiket, vagy riadtan rebbentek szét, hogy minél messzebb kerüljenek a veszedelemtől.

Cassandra elfáradt. Sajogtak a karjai, szúrt a tüdeje, egyre rosszabbul látott a sötétben, de térden rúgta az utolsó banditát is, aki a földre rogyott, és Cassandra orrba bokszolta. A bandita hanyatt feküdt, kiterült, és hortyogni kezdett.

Cassandra a földbe szúrta a kardját, és úgy támaszkodott rá, mint a mankóra szokás. Csípte a szemeit a homlokából beléjük folyó verejték, hajtincsei mocskosan tapadtak a bőréhez. Büszke volt magára. Egy kisebb seregre való emberrel megvívott, és egyetlen karcolás nélkül megúszta. Elégedetten nevetett, amire megszólalt a jól ismert csipogás.

Körülnézett, hogy megtalálja a szemtelen pintyet.

– Most már hiába gúnyolsz – mondta a madárnak. – Én győztem!

A madár ismét csipogott, amivel majdnem túlharsogta a pendülést.

Cassandra éppen csak hasra tudta vetni magát. Ott, ahol fél másodperce még a feje volt, elsuhant egy nyílvessző. Rettenet hangosan csapódott egy fába, felnyársalta a kérget, hegye a törzs túlsó oldalán jött ki.

Cassandra nem mozdult. A magas fű takarásából figyelte, honnan jött a lövés.

Óriási ember lépett elő a fák közül. A sötétben csak a sziluettje látszott. Egész felsőtestére ráomlott sűrű, hullámos haja. Vállai szélesek és inasak, combjai hosszúak és izmosak voltak. Kezében akkora számszeríjat tartott, amekkorát Cassandra még sohasem látott.

Az alak magasra nyúló csatos kalapot, éjfekete kabátot és gyönyörű bőrcsizmát viselt. Ahogy közeledett, kivehetővé váltak a vonásai. Dús haja vörös volt, tökéletes arcán méregzöldek voltak a szemek. Ez a nő szép, gondolta Cassandra. Szép, de mégis csúnya, mert semennyi melegség sincs a tekintetében. Rideg és fagyos volt, mint egy nyálkás szikla a viharos óceán peremén.

A nő nem látta a sötétben hasaló Cassandrát, így Cassandra, amikor a nő közel ért, a meglepetés erejével akart élni. Ordítva felugrott, és a számszeríj felé csapott. A számszeríj elsült, ahogy Cassandra pengéje eltalálta, és beleküldte a vesszőt a sötét semmibe. Ám a kard nem hatolt át a számszeríjon, csak belefúródott a fájába, ahol megszorult.

A nő rávetette hideg tekintetét Cassandrára, aki nyögdécselve próbálta kirángatni a kardot a számszeríjból. A számszeríj felemelkedett, és Cassandra, aki továbbra is a kardját markolta, vele emelkedett. A nő olyan könnyedén emelte meg őt számszeríjastól, mintha bot végére tűzött döglött béka lenne.

Cassandra elengedte a kardját, visszahuppant a földre, és a nő arca felé ütött, de a nő villámgyors mozdulattal kapta el Cassandra kezét. Ujjbegyei belefúródtak Cassandra öklébe, ami a bőrkesztyűn át is borzasztóan fájdalmas volt.

Aztán a nő eldobta a karddal együtt a számszeríjat, és felszabadult kezével belebokszolt Cassandra arcába.

Cassandra csak fél másodpercig érezte a fájdalmat, mielőtt elájult, de az a fél másodperc annyira fájt, mint még semmi az életben.