Emma kibontakozott az ölelésből, és szemöldökét összevonva nézett rám.

- Itt találkoztál Goldd-dal?

- Nem, dehogy! - válaszolom sietve.

- Akkor mit kerestél itt? - jött a logikus kérdés. - Sosem jössz ide, amióta Storybrooke-ban vagyunk.

Ez igaz. Nem voltam a hajón az érkezésünk óta. Nem akartam szembesülni a szörnyű múlttal, aminek emlékei mind a Jolly Rogerhez fűződtek. Inkább kipakoltam a fontosabb holmiaimat, és egy fogadóban szálltam meg.

- Én... Én csak... - kezdtem, és éreztem, ahogy vigyor kúszik az arcomra. Az a tipikus vigyor, amit csak akkor vetek be, ha hazudok valakinek. Mint amire most is készültem. És kétlem, hogy nem veszi majd észre, mert Emmának megvan az a képessége, hogy egyből kiszúrja, ha valaki hazudik. - Nem vittem magammal valamit a Nagyihoz, és visszajöttem érte.

Látszott, hogy nem hisz nekem. De hát csak nem mondhatom neki, hogy : Tudod, drágám, az úgy volt; hogy feleségül akarlak venni és egyezséget kötöttem miattad Rumpelstiltskinnel, mert azt gondolom, úgy jobban elfogadsz; ha normálisnak tűnök. Aztán ide jöttem; a Jolly Rogerre, anyám gyűrűjéért, mert nem tudok kimenni ebből az istenverte városból, hogy gyűrűt vegyek. Mellesleg már a szívemhez nőtt, és tudom, hogy nem fog tetszeni, de Goldnál sem akartam venni, mert... Oké, ezt csak azzal tudnám magyarázni, hogy nekem nem kell semmi, amit ő szerzett, ki tudja hogy.

Ahha. Inkább nem.

Emma furcsa tekintettel elemzett, majd így szólt:

- Értem. Figyelj... Azon gondolkoztam... Meghívhatlak vacsorára? - hadarta.

Egy szót sem tudtam kinyögni. És az sem segített, hogy Henry továbbra is engem bámult, mintha sokkot kapott volna. Hmm, talán azért lehet, mert letámadtad az anyját, te idióta! - jegyeztem meg gondolatban.

Akkor hát Emma is készül valamire? Még nem is volt normális randink. Nem úgy lenne illendő, ha én hívnám el? De mostmár nem utasáthatom vissza.

- Jól hangzik.. De Swan...

- Igen?

- Henry jól van? - néztem jelentőségteljesen a háta mögé.

Ő is hátranézett. Különös, mintha meg is feledkezett volna a fia jelenlétéről.

- Henry, jól vagy? - sétált közelebb hozzá aggodalmasan. Két keze közé fogta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. Henry végre levette rólam a szemét.

Nem arról van szó, szeretem a srácot. De vannak néha ezek a pillanatok, amikor le sem veszi a szemét rólam. Lehet hogy félti Swant. Pedig már nincs rá oka. Azt hiszem...

- Kölyök?

- Ja.. Éh.. Én... Persze. Kiválóan. Csak kicsit meglepődtem, ennyi az egész.

Emma továbbra is aggodalmasan figyelte.

- Komolyan, jól vagyok, anya! Csak.. Menjünk haza, jó? - kérte Henry, miközben az arca falfehér lett, és elkezdett verejtékezni a homloka.

- Rendben, kölyök. Szerintem le kéne dőlnöd egy kicsit. Nagyon sápadt vagy! Biztos minden rendben?

- Igen, csak menjünk már! Kérlek! - könyörgött.

- Oké. Killian! - fordult hozzám. - Velünk jössz?

- Persze! - vágtam rá sugárzó arccal.

És ekkor Henry elájult.