Kirishima Eijiro szemszög:

Öt éves korom óta szerelmes vagyok Ashido Minába!

A szüleink már jóval születésünk előtt jóban voltak, sőt, az anyáink és apáink házasságuk előtt jóban voltak már, Mina apukája és anyukája az én második apukám és anyukám, ez nincs máshogy fordítva sem. Szóval ez egy ördögi kör és nem volt kérdés, hogy minket is össze akarnak barátkoztatni. Minának csak fiútestvérei, nekem pedig csak lánytestvéreim vannak, ezért velük is tökre kijövünk. Ha együtt megyünk el valahova, nem tudnák elkülöníteni ki kinek a testvére, ha nem lenne Mina családjában mindenkinek érdekes bőrszíne és fekete szeme.

Ezt már csak azt tetézte, hogy anyáink életcélja, hogy legalább egy gyerekük összejöjjön a másikkal és mivel az idősebb testvéreknél ez nem történt meg, maradtunk mi, mert a többiek még nagyon fiatalok ehhez.

Meg kell mondjam, nekem nincs ellenemre az összeboronálás, de Mina nem lát bennem többet egy öcsinél! (Mina idősebb 3 hónappal) Én viszont akkor beleszerettem, mikor öt évesen előjött a képességem, ő pedig ott volt mellettem, az ő 6 éves énjével, aki születése óta együtt él a metamorfózisával és képességével. 6 éveshez képest elég higgadtan kezelte a helyzetet, nem pánikolt, csak leszakított egy darabot a kedvenc rózsaszín szoknyácskájáról és az vérző sebemre szorította azt, amit saját magamon okoztam, és mai napig viselem a heget a szemöldökömnél. Visszagondolva elég fájdalmas volt, viszont nem törődtem vele, mert nagyon menő volt Mina, és én fülig beleszerettem.

Több éven át próbáltam, titkoltam az iránta táplált érzéseimet, de alsóközépben, akkor mikor majdnem tönkretettem magam, be kellett vallanom magamnak, hogy szeretem őt. Mivel úgyis sokat kell várnunk rá, addig el is regélem.

Sose mertem addig hangosan kimondani, hogy én is hős akarok lenni, hogy olyan akarok lenni, mint a példaképem, hogy felvételizek. Emiatt sokszor éreztem rosszul magam, de egyszersem annyira, mint amikor azt a srácot bántotték. Nem léptem egyből, nem ugrottam reflexből, nem viselkedtem úgy, mint egy igazi hős!

Mina viszont képes volt rá!

Ezután nagyon depressziós lettem, szégyelltem magamat, ahogy viselkedtem és mindezekért Minát okoltam. Miért ilyen jó ember, miért képes ilyen lenni, miért jobb hős alapanyag, mint én... miért?! Így teltek a napjaim, még vele is összevesztem, mikor átjött és megpróbált megvigasztalni. Már csak a tény, hogy segíteni próbált felidegesített.

– Eijiro, Eijiro! – Rontott be a szobámba, mint egy kisebb vihar, én éppen az ágyamban depiztem a paplan alatt. – Anyád mondta, hogy már vagy három napja nem jöttél ki a szobádból és – szimatolt bele a levegőbe, majd elborzadt és befogta az orrát, – te ebben a három napban nem is fürödtél?! – Legyezett maga előtt.

– Térj a lényegre, nekem nagyon fontos dolgom van! – Morogtam rá mogorván.

– És megkérdezhetem, Mr. „Nekem nagyon fontos dolgom van", hogy mi is az pontosan? Ha?! Feküdni az ágyban és a világ összes Emo zenéjét meghallgatni?! – Utalt a most is szóló mély hörgős depis zenére, ami a hangszóróból morajlott.

– Törődj a magad dolgával! – Fröccsentem rá dühösen.

– Épp azt teszem, te a barátom vagy és a barátok ezt teszik – nézett rám mosolyogva, ami egyre jobban irritált – kirugdossák a másikat az ágyból, ha éppen arra van szükségük! – Nevette el magát a saját viccén.

– Haha, nagyon vicces! – Tetettem a nevetést. – Mikor is mondtam, hogy mi barátok vagyunk?

– Eiji...

– Miért barátkoznák egy magadfajtával?! – Szakítottam félbe és én is meglepődtem a saját gorombaságomon, de valamiért nem tudtam leállni, csak özönleni kezdtek belőlem a szavak, amelyekről éreztem, hogy pont azért mondom, hogy letörjem a mosolyát. – Csak azért mert a szüleink barátok? Mert pelenkás korunk óta ismerjük egymást és bölcsitől a mai napig mindenhova együtt mentünk?

– Nem, én ezt nem akarom! – Ordítottam magamban, de kifele csak folytattam.

– Ez nem jogosít fel, hogy ide gyere, játszad a nagy önzetlent, a jóakaratút, hogy megmutasd milyen kiváló hős leszel!

– Ne! Ne folytasd! Állj le, mielőtt valami rosszat mondanál! – Próbálkoztam tudatalatt, de a haragtól, a csalódottságtól és a szomorúságtól nem láttam, nem hallottam semmit, még magamat sem.

– Te!? Te akarsz hős lenni?! Inkább menj el egy farsangi bálra, vagy az Alian új filmjére, épp ideális leszel oda statisztának!

– Eijiro állj le, te nem ezt gondolod igazából, szereted ezt a lányt, miért bántod? – Éreztem, hogy nemsokára elpárolog a dühöm és nem marad más, csak a keserűség.

– Belőled sohase lesz hős – fejeztem be halkan. Magamhoz térve a dühkitörésemből, hatalmas magány tört rám.

Míg dühöngtem, észre se vettem, hogy már mindketten állunk egymással szemben én pedig lihegek, alig kapok levegőt. Arra számítottam, hogy Mina félbeszakít és ő is elkezd velem ordítozni és helyretesz, mint ahogy szokta, mert ő egy erős nő, aki bármelyik sráccal felvenné a szóharcot, legyen az kétszer akkora vagy sem.

Viszont mikor kitisztult a tekintetem, nem láttam mást, mint a fájdalmasan rám néző, zokogó Mina, aki csak csendesen törölgette a könnyeit.

– Én csak segíteni akartam, ezért jöttem át – mondta zokogva, de nem nézett a szemembe, mégis teljesen éreztem, hogy hozzám beszél.

A hangja pengeként hasított a mellkasomba, amitől összerezzentem és soha nem érzett fájdalom hasított belém, amit már nem testemmel éreztem, hanem a bensőmmel, a lelkemmel.

– De nem gondoltam, hogy ezt fogom kapni – nevetett fel keserűen. – Nem vagyunk barátok, elmondod, hogy mit gondolsz rólam igazából, nem leszek hős? – Kérdezte és minden egyes kijelentésnél új vágást éreztem. – Nem barátkozol egy „Magamfajtával"? – Nevetett fel újra majd közelebb lépett hozzám és lekevert egy hatalmas pofont.

– Inkább én nem barátkozom egy magadfajtával! – Ordította torkaszakadtából, rekedt és sírós hangján. – Tudtam, hogy valami gondod van, de arra nem számítottam, hogy én vagyok az – szörtyentett egyet. – Nem tudom, hogy mi a bajod, de szedd össze magad, mert így nem maradunk barátok – hallgatott el, és az ajtómhoz sietett.

Megállt az ajtó előtt és a kilincsért nyúlt, viszont nem fogta meg, hanem hátrafordult és kedvesen utoljára rám mosolygott. Kedvesen. Hogy képes mindezek után is ezt tenni? Éreztem, hogy ez a tőr egyenesen a szívemet találta el, amibe az bele is sajdult.

– Ha rendbe hoztad magad és tisztáztad a dolgokat, tudod, hol találsz – törölte meg az orrát, kinyitotta az ajtót és elviharzott.

Ott álltam a szobám közepén. Csendben és egyedül. Egyedül a gondolataimmal, a már magam iránt érzett haragommal, sajgó arccal és mellkassal, meg egy az eddigieknél mindennél nagyobb depresszióval.

A nővérem bejött, egyenesen felém és egy akkora jobbhoroggal talált el a képességét használva, hogy felszakadt a szám és összeestem a padlón.

– Faszkalap.

Ennyit mondott, majd kiment és jelezve, hogy most tényleg dühös rám, ami még soha nem történt meg, becsapta maga után az ajtót.

Ma volt Mina születésnapja.

Még vagy 3 napig depressziósan tengtek a napjaim, majd anyám kitakarított a házból, hogy kitakarítsa a szemétkupacomat és azért, hogy érjen egy kis napfény.

Ekkor láttam meg a lányokat az osztályamból, és azt a hatalmas félelmetes alakot. Mielőtt közbeléphettem volna, Mina már megint megelőzött és miután az illető elment, zokogva esett a térdeire.

Egyből segíteni akartam volna neki, de azonnal megálljt parancsoltam magamnak. Minának nincs rám szüksége, én csak bánatot okozok neki. Úgyhogy gyáva nyúl módjára megfutamodtam és hazáig meg sem álltam. Amikor lerogytam az asztalomhoz és a szemközti falba behúztam egyet, direkt nem a képességemmel, hogy fájjon és megbüntessem magam, a polcomról leeset egy Holofelvétel Crimson Riotról, az egyik leghíresebb beszédjéről.

Ez adott nekem elég erőt és rájöttem, mit miért tettem és nem szeretném, ha így maradnának a dolgok. Kikaptam egy tollat a fiokomból, majd lapot kerestem, de csak egy füzetet leltem, úgyhogy nagy erővel kiszakítottam a lapot és írni kezdtem:

„Mina

Az egész az én hibám. Minden miattam történt. Féltékeny lettem rád és arra, hogy milyen elhivatott vagy. Én pedig téged hibáztattalak a saját gyengeségeim miatt, kérlek, bocsáss meg nekem. Mindig is az egyik legfontosabb ember és barátom leszel az életemben. Bocsánat, hogy azokat a csúnya dolgokat vágtam a fejedhez.

Eijiro"

Nem akartam túlhúzni, vagy kisregényt írni, így felkaptam a darab lapot, a sportcipőmet és átszaladtam a szemközti házba, ahol Mináék laktak és csengettem.

Kazuki nyitott ajtót, Mina második legidősebb bátyja, aki huszonhárom éves volt. Amikor megláttam, arra gondoltam, hogy behúz nekem egyet, amiért azt tettem a húgával amit. Ő viszont csak a szájamon lévő sebre mutatott.

– Kezeled te azt rendesen? – Kérdezte, majd a zsebéből elővett egy kis fehér tubust, majd egy kis krémet nyomva az ujjára, bekente a sebemet vele. – Sawának még mindig erősek az öklei.

– Gondolom láttad már egyszer-kétszer akcióban.

Kazuki-nii és Sawa-nee ugyanabban a hősügynökségben dolgoznak, szóval biztosan láthatta akcióban a nővéremet. Kazuki-nii egy évvel idősebb a legfiatalabb nővéremtől Sawa-neetől. Ők ketten olyanok, mint a víz meg az olaj, vagy a kutyák és a macskák, mindig beszólnak egymásnak a legelső adandó alkalommal. Én viszont nagyon bírom Kazuki-niit, olyan férfias, kigyúrt a teste, a bőre narancssárga, a hajába pedig pár tincset vörösre fest mindig és azt felzselézi, ami teljesen úgy néz ki, mintha lángolna a haja. Nagyon menő.

– Jobb, megkértem Sawa kezét – közölte velem teljesen, mintha csak az időjárásról beszélne és akkor vettem észre, hogy az ő szája is ki van csattanva.

– Á, Oneesan meg behúzott neked és így utasított el, meg leordított a sárga földig?

– Igent mondott – túrt bele lángokat imitáló hajába és levakarhatatlan mosoly ereszkedett az arcára.

– De ezt hogy? Azóta utál, mióta... mióta... olyan régóta, hogy nem is e lékszem, hogy miért!

– Mióta elüldöztem a középiskolás pasiját? – Fejezte be, mire eszembe jutott, harmadikos voltam és hatalmas perpatvart csapott az egészből.

– Akkor mégis, hogy?

– Öcsi, elmondom a titkom! – Hajolt közzel hozzám bennfentesen. – Odamész hozzá és könyörögsz a bocsánatáért, amúgy szerinted miért üldöztem el a csávót, féltékenységből, mi másból?

– És ez bevált?

– Ahha.

Elgondolkodtam, a levelemre néztem majd Kazuki-niire, ahogy látom nem véletlen mondta el nekem az egészet. Elmosolyodtam és bólintottam. Meghoztam a döntést, mindenképpen megoldom a helyzetet. Ha a levél nem használ, akkor térden állva kérek bocsánatot.

A levelemet odaadtam a jövendőbeli sógoromnak, hazamentem és vártam. Egész este nem jött válasz, sem másnap, sem utána. A levél átadás harmadik napja után nem bírtam tovább, épp indulni akartam, mikor Mina becsörtetett a szobámba edzőruhában, nyakában és kezében egy-egy kendővel. Az egyiket felém dobta és már ment is kifele az ajtón.

– Mi az?! – Fordult vissza – Nem úgy volt, hogy együtt készülünk a felvételire? Mire valók a BARÁTOK, ha nem arra, hogy kirugdossák a barátjuk seggét a szobájukból edzeni, hogy ne bukjon meg azon a vizsgán, amin az egész családja átment? – kérdezte, a „barát" szót nyomatékosítva.

Kicsit ledöbbentem, majd a több napja komor tekintetemre visszatért a mosoly és már indultam is.

– Igen, pont erre valók a Barátok – bólintottam.

Most még megelégszem a barát titulussal...

...egyelőre.

Na sziasztok, itt az új rész, remélem tetszett nektek Kirishima és Mina hátértörténete! Ennek a párosnak a háttérsztoriját annyi féle képen el tudom képzelni, annyi sok nézetből vagy sztoriszállal. De a kedvencem még mindig ez a közeli gyerekkori barátok, akiknek a szüleik is barátok és az hogy mindkettőjüknek nagy családjuk van és középső gyerekek.

A folytatás nemsokára érkezik, utána pedig ugrálgatni fogunk az időben és újonnan írt részek lesznek. 

Plus Ultra!