A templomra halálos csönd szállt rá. Mintha megfagyott volna a levegő, vagy megállt volna a világ. A pap némán, kigúvadt szemekkel nézett a vőlegényre, akinek kezdeti sápadtsága most kezdett vörösbe váltani. Eltorzult arccal meredt a tárva nyitva álló templomajtóra ahol egy perce a menyasszony távozott. Látta maga előtt ahogy a lány ruhája beleakad az ajtóba, vagy ahogy az apja próbálja őt megállítani, de kitépi magát a kezeiből. Rosita még egyszer visszanézett rá, majd elfutott.

Elfutott! Ott hagyta őt az oltár előtt! Ott hagyta őt a szégyenben! Vele ezt nem teheti meg egy nő, aki ha nem olyan makacs, perceken belül az övé lett volna!

A férfi levette az öltönyét, és lehajította a földre. Körbenézett a násznépen, majd szó nélkül kiviharzott a templomból. Megállt, és lassan kifújta a levegőt. Egy kicsit meg kellett nyugodnia.

Rositát már sehol sem látta, nyilván nem várta meg, hogy valaki utána menjen.

Más talán összetört volna ilyenkor. Esetleg magába roskad, sír és szomorkodik. De min segít az? Ilyenkor csak a bosszú enyhítheti a megaláztatás fájdalmát. Legalábbis ő így gondolkodott.

- Nincs más választásom - motyogta magában elégedett vigyorral. Dühösen kaszabolta maga előtt a növényeket egy kis pengéjű tőrrel, s taposta el maga előtt az épp csak kinyíló virágokat.

Mindjárt ott van! Már közel jár! Nagyon közel... És akkor meglátta a roskadozó házat az erdő fái között.

( -)-(-)-(-)-(-)-(-)-(-)-(-)

- Azt akarom, hogy emlékezzen! Mind az agya, mind a teste!

(-)-(-)-(-)-(-)-(-)-(-)-(-)

- Hát megtaláltalak, Rosie - suttogott, és a kuporgó alak fölé hajolt. A félhomályban az alakja baljósan magasodott a törékeny lány fölé. - Ugye nem hitted, hogy megszökhetsz előlem? - felnevetett.

- De, azt hittem. - a lány vesztett, ezt tudta, de nem adta fel a méltóságát, annál büszkébb volt. A kezei és a lábai megkötözve, bezárva egy házba, egyes egyedül. Még akkor is kitartott, nem tehetett mást.

- Hát rosszul hitted! - a férfi szinte ordított dühében. Nem erre várt. Tudta, hogy Rosita erős lány, de nem hitte, hogy még most is ilyen vakmerő lesz.

- De legalább megpróbáltam - mondta a lány.

- Csak magadnak kerested a bajt vele, Rosie, mert elhiheted, én nem tűröm jól a megaláztatás - jelentette ki, és durván maga felé fordította a lány arcát.

- Elhiszem, megnyugodhatsz - és kirántotta az arcát a férfi szorításából. - És mi a terved velem? - kérdezte csevegő hangnemre váltva.

- Egészen egyszerű terv, be kell valljam - tűnődött el a férfi. - De nemsokára te is megtudod mi az.

Mosolygott.

Elővett egy kis bádogdobozt a kabátja zsebéből, és felmutatta.

- Látod ezt, Rosie? - eszelős tekintettel nézte a dobozt, majd felnyitotta a tetejét. Tessék, kapsz belőle egy picit - felnevetett, majd a lányra öntötte a dobozka egész tartalmát.

- Mi ez? - kérdezte idegesen a lány, és próbálta lerázni magáról a seszínű port.

- Hogy mi ez? Ez drágám az én személyes bosszúm. Emlékszel mit mondtam neked tegnap este?

* előző este*

Csak ők ketten voltak a szobában. Senki más nem hallhatta csak ők ketten. A menyasszony és a vőlegény.

- Jól figyelj most, Rosita.

A lány háttal állt neki, a tükör előtt. Már hálóingben volt, a vörös haját fésülte egy ezüstös fésűvel. Rosie megfordult, hogy szembenézzen a vőlegényével. Arca kíváncsiságot tükrözött, belül mégis aggódott, hogy mit fog hallani.

- Holnap elveszlek feleségül, akár akarod akár nem. Senki vagy hozzám képest. Egy tizenhat éves csitri, akinek a gazdag szülei úgy döntöttek hozzám adják. Semmi trükk, holnap ott leszel a templomban, és kimondod az igent. És emlékezz erre a pillanatra, mielőtt bármit is teszel.

Majd kiment. A szobában percekig csönd volt, olyan csend, mint még talán soha.

Jól ismer, gondolta a lány. Mozdulatlanul állt a tükör előtt, kezében a fésűvel.

Sokáig állt még így amikor észrevette, hogy remeg a keze. Leült az ágyára és azt gondolta:

Ismer téged, Rosie, de nem eléggé!

- Emlékszem - felnézett a férfi szemébe. Abba a szempárba, amit annyira gyűlölt. És a szempárba, ami ellen nem tehetett semmit.

És igazat mondott. Amikor ott állt az oltár előtt és az egész templom az ő válaszára várt, akkor újra élte azt a pillanatot. Az előző estét. És tudta mit kell tennie, csak akkor jött rá. Nem akarta megpecsételni az életét egy házassággal amiben csak nem is lehetne boldog. Szabad akart lenni, ezért nemet mondott. Nem tudta, hogy ezzel még jobban megpecsételi az egész életét...

- Szerintem nem elég jó a memóriád - tűnődtek el a szemek. - És ezen most segítettünk, nézd csak!

Egy bicskát vett elő a kabátjából, és a lányhoz lépett. Megfogta a karját, majd kicsivel a könyöke alatt belevágta a kést. A lány sikított, de nem tehetett semmit a vasmarkok szorítása ellen. Végre a férfi elengedte, és újra felegyenesedett.

- Ez nem fog eltűnni soha. Valamennyire begyógyul, de már sosem lesz ép a bőröd, mert a tested emlékszik.

Rosie elszörnyedve nézett a vágásra a karján. Hónapok kérdése és az egész teste szétroncsolódik. Az arca, a keze a lába, minden csupa seb lesz, karcolás. Még ha megcsípi egy szúnyog, az is látszani fog. Örökre.

- De megnyugodhatsz, nem csak a tested fog emlékezni. Mostantól olyan jó lesz a memóriád... Semmit sem felejtesz el, ettől a perctől fogva, minden emléked élénk marad, nem fakul ki, ugyan olyan marad.

Egy könnycsepp gördült le a lány arcán. És az elsőt követte a második, harmadik... sokadik. Zokogott, a férfi pedig mosolyogva nézte.

- És? Mit teszel velem ezek után? - kérdezte szaggatottan. Felnézett, és várta a választ.

- Itt maradsz. Főzöl, mosol, takarítasz. Mint egy rendes feleség. Csak nem vagy az. Én keresek magamnak valaki mást, te pedig engem szolgálsz majd életed végéig. Ugye megértetted?

<Öt évvel később>

- Mikor unod meg? - sikította. Az ostor csattant a vállán, majd tébolyult kiáltás hallatszott: - Soha!

A lány az évek során nővé érett, de erről senki sem tudott, csak ő és a férfi. A városban halottnak könyvelték el, vagy úgy csináltak mintha az lenne. Ők is megbocsáthatatlannak tartották, amit azon a bizonyos napon tett.

A testét mindenhol vágások borították, a szeme karikás volt, és bevérzedt. A szája egy helyen felszakadt, ömlött belőle a vér, vöröslő mellkasára. Lábai ezer helyen felhorzsolódtak, a haja összeragadt a vér, az izzadtság, és a kosz bizarr keverékétől.

- Na, Rosie, emlékszel? - kérdezte a férfi.

- Emlékszem. Minden percre.