Barcelona egyszerűen csodás. A pálmafák, az épületek, minden, még az is hogy február közepe felé pulcsiban lehetett járkálni az utcán. Na igen, nekem ez a pulcsi az ámulatba ejtő Spanyol nagydíjnak otthont adó pályán a Red Bull Racing egyendarabja volt, természetesen nem az, amit Maxtól kaptam, azóta sajátom is lett.

A repülőút kissé magányosan telt, hiszen Victorian kívül még mindig senkivel nem ápoltam beszélgetős kapcsolatot, a lány pedig valószínűleg Max magángépével utazott. Persze, ő megteheti, mert már elég nagy tapasztalata van a csapatnál, ehhez képest itt vagyok én, aki még csak most diplomázott, teljesen megértem, amiért rendes járattal kellett utaznom.

Kedd este értem a hotelbe, ahol az egész csapat megszállt, és már meg sem említem, milyen hatalmas és csodás volt. Az ötödik emeleti szobámból a kilátás rávetített Barcelona egész városára, mely az esti fények miatt különösen gyönyörűnek látszott.

Na igen, miután lepakoltam a cuccaimat, hasam korgása helezte, hogy bizony szükségem van némi táplálékra, ezért úgy, ahogy voltam, az utazástól csapzottan elindultam az éttermi részleg felé, egy kis energia reményében.

- Szia, Aysel, ugye? - állt meg előttem egy Red Bull pólós, negyven év körüli nő másnap reggel.
- Igen, én vagyok - bólintottam zavartan.
- Én pedig Nora - nyújtotta felém kezét, melyet egy kis fáziskéséssel, de elfogadtam - én leszek ma veled, hogy megmutassam mi hogy van, körbevezesselek, ilyesmi.
- Rendben - mosolyodtam el.
- Szerintem már el is indulhatunk, a legtöbben már ott vannak - mutatott az ajtó felé, én pedig végigsimítva magas derekú fekete szoknyámon bólintottam.

- A garázsnak három része van - kíváncsian néztem körbe a helyiségben, melyről épp Nora magyarázott - Van a mérnökök fala - mutatott oldalra, ahol valóban székek, és számítógépek sorakoztak - illetve vannak mérnökök, akik kint vannak a boxutcában, de ez téged nem fog érinteni. Itt - sétáltunk kicsit arrébb, a garázs közepére - itt van értelemszerűen az autó, és a szerelők, illetve a gumik, szárnyak - végigfuttattam szemeim az említett szerelőkön, akik belefeletkezve munkájukba az autót babrálták - hátul pedig a pilóták szobája van, majd ha kijönnek, őket is bemutatom neked.
- Nem szükséges, volt szerencsénk már találkozni - feleltem zavartan, Nora pedig válaszként csak bólintott. Egy óra alatt szinte mindenhol körbevezetett, bemutatta az embereket, így találkozhattam pár kedves gazdaságis lánnyal, és pár befeszült, csak a munkájára koncentráló mérnök sráccal.

- Tudod.. - összerezzentem a hang hallatán, és mikor megfordultam, egy gúnyos Max Verstappen féle mosollyal találtam szembe magam - ha valamit kölcsönkérsz, azt vissza szokás adni.
- N...n ne haragudj én - rosszul esett a fiú bunkósága, és legszívesebben ezt meg is mondtam volna neki, de nem mertem.

Nem mertem, mert pont ő az a személy, akihez egy rossz szót szólok és volt munkám, nincs munkám. - csak nem találkoztam veled sehol eddig, de ígérem, a hotelben visszaadom.
- 325 - ös a szobám - bólintott lassan, bár láttam, szemei még mindig szikráznak. Természetesen sok sok interjúját, rádiózását hallottam már, és azt hittem, hogy ő egy kedves ember, aki néha dühbe jön, de ennyi. Úgy tűnik félreismertem, a média azt nem mutatja, mennyire leereszkedő, szánakozó, nagyképű, legalábbis velem, bár őszintén, fogalmam sincs mit tettem ellene.

- Na mesélj, hogy tetszik eddig? - kérdezte Victoria a kávéját kavargatva, a garázs pultjának dőlve.
- Még mindig alig ismerek valakit, de egyébként jó - rántottam meg vállaim.
- Tudom hogy félsz - nézett mélyen a szemembe, én pedig meglepődötten pillantottam rá - én is így kezdtem, de hidd el, hamar be fogsz szokni.
- Remélem, bár nem mindenki viszonyul hozzám kedvesen - forgattam meg smaragd íriszeimet, mire a lány elnevette magát.
- Max ilyen, de hidd el majd hozzászoksz. Egy nagyon értékes ember, csak nem hagyja hogy az idegenek is ezt látssák, nagyon kevés embert enged közel magához.
- Akkor azt hiszem tényleg hozzá kell szoknom - mosolyodtam el, bár belül egyáltalán nem éreztem ezt.

Természetesen zavart, hogy másokkal nem viselkedik így, csak velem, miközben nem is ismer, és szinte csak pár szót beszéltünk. Mit ártottam neki?
- Egyébként szerintem ne hagyd magad, nem harap. Ha beszól, nyugodtan szólj vissza, nem fognak kirúgni ezért - kortolyt bele italába.
- Ne is mondd, a szobájába kell vinnem a pulcsit amit kölcsönadott - a hajamba beletúrva sójajtottam egyet, és a lányra néztem.
- Odaadom neki szívesen - ajánlkozott, mire szemeim felcsillantak.
- Komolyan?
- Persze, úgy is beszélnem kell vele még - rántotta meg vállait.
- Nagyon köszönöm - küldtem egy hálás pillantást felé - ezzel megkímélsz még egy kínos beszélgetéstől.
- Ez nem olyan biztos - húzta el a száját mögém nézve, mire kérdőn fordultam hátra. Max és Pierre nevetve sétált félénk, a francia fiú pedig Catet karolta át, akit meglátva azonnal elmosolyodtam.

- Atyaég, szia! - integetett hevesen, majd a következő pillanatban magához húzva megölelt, mely kissé lesokkolt, de viszonoztam.
- Szia, nem is tudtam hogy itt leszel!
- Általában mindig jövök ha az időm engedi - rántotta meg vállait, majd a két beszélgető fiú felé fordult, gondolom hogy észhez térítse őket.
- Ne haragudj, illetlen voltam - nézett rám a francia fiú kedvesen, és a kezét felém nyújtotta - Pierre vagyok, bár már találkoztunk.
- Aysel - bólintottam mosolyogva - gratulálok az előléptetésednek, nyilván megérdemelten vagy itt.
- Nagyon köszönöm, reméljük helyt állok- felelte, miközben barátnője fejére nyomott egy puszit - ha jól tudom, te is új vagy mérnöksegédként nem?
- Nem hiszem hogy sokáig - szólalt meg az a bizonyos unott hang, mire kikerekedett szemekkel néztem Maxra, majd egy nagyot nyelve lesütöttem szemeimet, és úgy tettem mintha meg sem hallottam volna.
- Igen, ez az első napom, de gyakornokoskodtam már a csapatnál.
- Max, miért mondasz ilyeneket? - csattant fel hirtelen Cate, és dühösen nézett a fiúra.
- Most minek kerülgessük a forró kását? Előbb utóbb úgy is kihullik lányként, vagy ő maga adja fel - túrt bele hajába a holland mélyen a szemeimbe nézve, én pedig egyre több dühöt kezdtem érezni iránta, de tudtam hogy nem törhetek ki, most nem.
- Szegénynek ez az első napja, hagyd már békén - szólalt meg Pierre is - Max, nem korrekt ahogy viselkedsz.
- Csak az igazság - tette maga elé védekezően kezeit, majd szimplán elsétált.
- Sajnálom, tényleg, és kérlek ne vedd magadra - egy ideig a fiú távolodó alakját kémleltem, majd Cate aggódó tekintetével találtam szembe magam, aki bátorítóan nézett rám - fogalmam sincs mi baja van.
- Nem fogom - mosolyodtam el halványan, majd Victoria felé fordultam, aki egész végig csendesen nézte a történéseket - hogyhogy ilyen szótlan vagy?
- Csak nem tudom mi baja lehet, nem szokott így viselkedni - rázott egy aprót fején - na mindegy is, majd megnyugszik. Szerintem menned kéne, lassan kezdünk.

Este tízkor úgy estem be az ágyamba, mint ha fejbe vágtak volna, nem gondoltam hogy ez a nap ennyire le fog fárasztani. Eleve a tömérdek új ember, akikkel együtt kell mostantól dolgoznom, a tesztről nem is beszélve. Próbáltam beleszólni abba, ami történik, de kevés tapasztalatom, és persze tekintélyem miatt ez nem nagyon sikerült, ezért inkább csak csendes megfigyelőként követtem végig az eseményeket, ami elég izgalmas volt számomra.

Kénytelen voltam még zuhanyozni, ám mikor felálltam, a látóterembe került Max pulcsija. Basszus, elfelejtettem odaadni Victorianak. Kénytelen voltam felkapni a darabot, és úgy, ahogy voltam, mezitláb elindultam a 325 - ös számmal ellátott szoba felé, hogy minél hamarabb letudjam a kínos pillanatokat. Az ajtó előtt megállva sóhajtottam egyet, és bekopogtam.
- Fél tizenegy van - a fiú rekedtes hanggal és kíváncsi tekintettel nyitotta ki az ajtót, bár mikor meglátott, arca egyből unott lett - tökéletes időzítés, mit ne mondjak.
- Ne haragudj, teljesen elfelejtkeztem róla - sütöttem le szemeim zavartan, és tényleg kissé bűntudatom volt, amiért a valószínűleg fáradt pilótához ilyen későn állítottam be.
- És mi lesz, nem adod oda? - tárta szét kezeit, mire gyorsan észbe kapva odanyújtottam neki a pulóvert, ő pedig már elkezdte becsukni az ajtót.
- Várj! - hirtelen ötlettől vezérelve szólaltam meg, valamiféle bátorságot éreztem így estefelé - valami rosszat tettem amiért ilyen vagy velem?
- Szimplán azt, hogy itt vagy - rántotta meg vállait, szavai késként fúródtak szívembe, és hatalmas önmegtartóztatást kellett bevetnem, hogy ne sírjam el magam.
- Ez igazán kedves - végül csak ennyit tudtam kinyögni ajkaimon, Max pedig becsukta előttem az ajtót, ezzel lezárva a beszélgetést.

Sziasztok:))

Őszintén nem terveztem máris hozni nektek a következő részt de hát na, úgy tűnik a türelmetlenségem fog a sírba vinni😃
Várom a véleményeiteket, szerintetek Max miért viselkedik így?

Legyen szép hetetek, puszi

xx T❤