A hollóm károgott egyet, majd egyenesen a szemembe nézett. Kihagyott egyet a szívverésem. Honnan tudja a hollóm, hogy ez a szerelmem sírja? Egyszer kihoztam őt a temetőbe, de hogy jegyezte meg hogy ez az? A sír csak egy volt a sok közül, kereszt alakja volt, és RIP felirat díszítette. Annyival különbözött a többi sírtól, hogy Martin neve volt ráírva. De hogy a fenébe találta meg a hollóm a sírt? Ezt még mindig nem tudtam felfogni. A holló egy perc múlva visszaszállt a kezemre, és megint károgott egyet. Talán a hollóknak időérzetük is van, mert ebben a pillanatban éjfélt ütött a közeli gótikus templom harangja. Ebben a templomban is sokszor jártam már. Tetszett a stílusa, sőt a mai napig tetszik. Mindegy. Hirtelen a hátam mögött valaki elkezdte énekelni a Came back haunted-et. Hátranéztem, és azonnal frászt kaptam. Mert mögöttem egy csontváz lépkedett. Aki a szerelmem kísértete volt. Akkor mégiscsak igaz a halloweeni legenda. Alig hittem el.
-Ááááááá!-sikítottam. A barátnőim felém fordultak, majd ők is kiáltozni kezdtek.
-Segítség!-kiabáltuk torkaszakadtából, majd szaladni kezdtünk kifelé a temetőből amilyen gyorsan csak tudtunk. Viszont nem csak egy csontváz volt. Egyre több és több csontváz bukkant fel a sírokból, és futva üldöztek minket. Koponyák álltak ki a földből, gyertyák pislákoltak, és vér folyt mindenhol. Horrorisztikus volt az egész. Bár gót létünkre szerettük az ijesztő dolgokat, azért ez nekünk is sok volt.
-Jézusom! Azonnal tűnjünk el innen!-ijedezett Anna, a cybergoth, akit elhoztunk a temetőbe. Ha már ennyire jóban lettünk, miért ne jött volna el? A cybergothok kevésbé bírják a horrort mint mi, ők inkább a futurisztikát kedvelik, így érthető volt, hogy miért ijedt meg ennyire. Minden gót stílus más.
-Szerintetek van remény, hogy kijutunk innen?-kérdeztem lihegve, mert elfáradtam a sok futásban.
-Nem nagyon-ismerte be az egyik barátnőm.
-De próbáljuk meg!-nyűgösködött Anna remegve. Nagyon félt, látszott rajta.
-Rendben, próbáljunk eljutni a templomig. Talán ott biztonságban leszünk-mondtam, aztán visszanéztem a csontvázszerű kísértetekre, és a horrorisztikus temetőre. Én is félni kezdtem. Talán a halottak rossz szándékúak lennének? Ezt nem hittem volna. De amint visszanéztem a rémisztő helyre, elgondolkoztam. Akkor is találkozni szeretnék a szerelmemmel. Muszály szembenéznem ezekkel a csontvázakkal és a horrorisztikus temetővel, ha beszélni szeretnék vele. A hollóm is károgott egyet, mintha olvasna a gondolataimban. Lassan megfordultam, és elém tárult a temető horrorba illő képe. A földön mindenhol koponyák hevertek, a víz vérré vált, a gyertyák fénye pedig még rémisztőbbé tették a képet. A kis patakban most vér folyt, amelyből a kísértetek furcsa, kereszt alakú, csontból készült poharakkal ittak. Hollók és varjúk repkedtek a levegőben, akikhez később Darkness is csatlakozott. A halottak táncoltak, énekeltek, iszogattak, és úgy tűnt, hogy nagyon jól érzik magukat. Négyen elég rossz szándékúnak tűntek, mert kést fogva futottak felénk. Vagy lehet, hogy berúgtak? Nem hinném hogy a kísértetek be tudnak rúgni, úgyhogy azt gondoltam, hogy ők a pokolban élhetnek. Amikor visszafordultam, futni kezdtem, bár már alig kaptam levegőt. A csontvázak megálltak, és rámmosolyogtak. Nem tudtam miért. Azért mert gót vagyok? Vagy mert ilyen bátor vagyok? Nem tudtam. Koponyákat és vérpocsolyákat ugráltam át, aztán egyenesen a szerelmem sírjához mentem. A szerelmem a síron ült, és még mindig a Came back haunted-et énekelte. Körbefuttatta a tekintetét a koponyákkal és vérrel borított rémisztő temetőn, a mulatozó halottakon, majd egyenesen a szemembe nézett. Ebben a pillanatban csoda történt. A csontváz test szertefoszlott, majd megjelent helyette az a test, amelyet mindig is ismertem. A szerelmem, Martin szelleme.