Mindent megpróbáltunk. Újjáélesztés, gyógyszerek, és sorolhatnám. Miután egyik sem sikerült, beigazolódott, hogy már soha sem lehetünk együtt, már soha sem fogunk beszélgetni és soha többé nem fog megcsókolni. Borzasztó érzés volt, még soha sem éreztem magam ilyen rosszul. Napokat végigsírtam Cure dalokat hallgatva, de aztán megnyugodtam. Vajon a szelleme egyszer még visszatér hozzám? Nem tudtam.
A temetés Halloween előtt 3 nappal volt. Eléggé szomorú voltam, egész nap a Black Celebration-t hallgattam a Depeche Mode-tól, és fehér ruhába öltöztem. Mivel gót vagyok, ezért én úgy érzem, hogy a fehér az a szín, ami szomorúságot fejez ki, ha rajtam van. Szinte beleolvadtam a ruhába. Ékszereket sem vettem fel, csak azt a keresztes nyakláncot, amit még ő vett nekem. Ez volt az egyetlen emlékem tőle. Ha ránéztem a keresztre, azonnal ő jutott eszembe. Hiányzott. Nagyon hiányzott.
A temetésre elhívtam a gót barátnőimet is, akik hozzám hasonlóan hófehér ruhát viseltek. A többi, feketébe öltözött ember közül eléggé kitűntünk a ruhánk miatt. Csomóan furcsán is néztek ránk, mert nem öltöztünk feketébe. Nem foglalkoztunk velük, hisz mi a fehérben éreztük magunkat úgy, mint ahogy ők a feketében. Közben elkezdődött a temetés, én pedig gyorsan odamentem a sírhoz mielőtt lecsukták volna. Érdeklődő, máshol nagyon is fura tekintetek meredtek rám, de én nem foglakoztam velük. Egyenesen a szerelmem sírjához vezettek a lépteim. Odaléptem a sírhoz, majd belehelyeztem az ujjamról a gyűrűt, amit még ő húzott az ujjamra. Megfogtam a jéghideg kezét, és lehúztam a gyűrűt az ő kezéről is. A hideg kezétől egy pillanatra jeges, de jóleső borzongás töltött el. Hirtelen a tekintetem a mozdulatlan égkék szemére tévedt, amibe belenézve megint megborzongtam. Körbejártattam a szemem a fekete, arcába hulló haján, a piersingjein, a száján, amivel engem csókolt, a testén, a lábán, mindenhol. Aztán újra megfogtam a kezét, és a jéghideg szemébe néztem. A könnyeim közben elkezdtek hullani, eláztatva a sminkem és a ruhám. A sírba is pottyant néhány könnycsepp, és tudtam, hogy valahol érzi, hogy itt vagyok. Közelebb hajoltam hozzá, majd könnyeimmel küszködve beszélni kezdtem hozzá.
-Kincsem! Valamit még muszáj neked mondanom, és tudom, hogy valahol mindent hallasz és mindent látsz. Azt is hogy itt vagyok, és tudom, hogy még mindig rám gondolsz, ha máshol is, de valahol igen. Az egész az én hibám volt. Nem kellett volna elvinnelek a koncertre, utólag bevallom, nagyon rossz döntés volt. De most már nem tudok mit csinálni. Ittál, megfeledkeztél a betegségedről és most pedig meghaltál. Az egészről én tehetek, és ha már élőben nem tudok bocsánatot kérni, akkor most kérek. Megnézhetted volna videón is a koncertet. Tudom, hogy minden álmod ez volt, de még máskor is teljesülhetett volna. De most teljesült, és tudom, hogy belül nagyon is boldog vagy. De én nem. Napokat sírtam miattad, Cure-t hallgattam, fehéret hordtam. Hiányzol! Az egyetlen emlék tőled az a kereszt, amit még te vettél nekem születésnapomra. És a fotók. De én szépnek tartom a halált ezt te is tudod, mindenkinek eljön az idő. Neked ez most volt. És csak hogy tudd. A halál szép, de a legszomorúbb dolog a világon. Martin. Remélem egy napon visszatérsz hozzám. Szeretlek és mindig is szeretni foglak!-mondtam, majd megfogtam a kezét, és megcsókoltam a száját.