- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt ezt tanácsolni neki? - libbent elő Tikki a rejtekhelyéről, amint biztonságban érezte magát a távozó macskától. A kérdezett csak a fejét rázta. Nyílván vannak dolgok amiket ki kell mondani, és vannak amiket az ember inkább nem piszkál.

- Ha Chat vallani fog valakinek, az a saját döntése lesz, én csak egy lökést adtam neki – itt cinkosan a társára kacsintott. - Néha mindenkinek jól jön egy kis lökés.

- Én akkor is úgy érzem, hogy ez nem volt jó lépés.

Marinette vállat vont, majd a falon mosolygó Adrien gyűjteményére pillantott. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy fojtogatja a megannyi derűsen zöldellő tekintet.

- Szerinted elment már?

A kwami lehunyt szemmel gondolkozott kicsit és határozottan bólintott.

- Már nem érzem a közelben. Messze jár, vagy már nincs átalakulva.

- Sosem mondtad, hogy ennyire tisztán érzed őt– csodálkozott rá a válaszra a lány. Fölnézve megpillantotta az éjjeli eget, ami hívogatóan sötétlett odakint a szabadban.

- Valójában a kwamiját érzem – vallotta szégyenlősen a kis lény. - De csak mióta Wayzz megtanította nekem, hogyan kell felismernem az ő rezgéseit.

Marintette megértően bólogatott, majd a zsebéhez kapott. Megrezdült a telefonja. Kíváncsian vetett egy pillantást a bejövő üzeneteire.

„Kutyaharapást szőrivel! Engedd szeretni magad mertmegérdemled. Légy jó kislány!"

- Ahh! Hogy lehet ilyen buta tanácsot adni?

Tikki vetett egy pillantást Alya üzenetére és halkan felkuncogott, majd társa pillantására egy pillanat alatt elnémult és megértően tovalibegett.

A lány magához intette őt és kimondta a vágyott szavakat, amik hatására légiesen könnyűnek érezte magát. Testére a piros fekete anyag második bőreként feszűlt, s mintha kilós kövek hullottak volna le a mellkasáról. Kilesett a kis tetőablakon, majd egy hirtelen mozdulattal ügyesen kisiklott rajta és nekilódult a tetőkön keresztűl a hűs éjszakába.

Kurjantani tudott volna a szabadság érzésétől. A szél az arcába csapott, a jojó varázslatosan tette a dolgát, szinte repült. Nem volt célja az éjjeli kiosonással de piszokúl szüksége volt rá, hogy kiszellőztesse a fejét az egész délutánon át tartó önsajnálatban dagonyázás után. Egy pillanatra nem is értette mire volt jó, utána lelkét ismét elkezdték a mélybe rántani az Adrien-nel való beszélgetés emlékei. Erre újra lendűlt egyet és addig folytatta a tetőről tetőre ugrálást, amíg teljesen kimerűlten a földre nem rogyott. A Louvre teteje nem volt ugyan akkora dobás, mint az Eiffel toronyé, de látványnak nagyon is megtette. Percekig lihegve nyelte a levegőt, miközben a hátán fekve pásztázta az eget a csillagok után. Túl nagy volt a város fény szennyezettsége, így a föld sokkal szebb kilátássla kecsegtette A téren halkan csobogott a szökőkút vize, s a kivilágított üvegpiramis fényei álmosan remegtek a víz tűkrében. Ez a nyugalom volt, amire vágyott.

- Csak nem a bogárkám ? - hajolt fölé egy ismerős arc. Hegyes macskafülek, szőke hajkorona, sármos mosoly, magabiztos és átható zöld tekintet.

- Csak nem egy kóbor cica? - viszonozta a köszönést hasonló stílusban, levéve tekintetét az oly vaksi égboltról.

- Ez csak a sors keze lehet. Éppen azon merengtem, hogy mit csinálhat az én Bogárkám – mesélte látható élvezettel.

- Csak egy kis mozgásra vágytam – magyarázta. - Ne értsd félre, csak pocsék napom volt és jólesne egy kis magány.

A fiú még szélesebb mosollyal huppant le a földre, pontosan a piros ruhás mellé.

- Nahát, micsoda véletlen, én is ugyanezt érzem. Csatlakozhatom a magányodhoz?

- Az egyszerűen lehetetlen – méltatlankodott Katica.

- Nincs is jobb annál, ha ketten vagyunk magányosak – folytatta lelkesen, észre sem véve a társa ellenkező pillantását.

- Csak egy kis nyugalmat akartam! - kiáltotta indulatosan. Macska megilletődötten vette tudomásul a lány kirohanását és mosolya elvesztette az élénk ragyogását. Fülei teljesen lekonyultak, és szemei könnybe lábadtak

- Sajnálom, nem akartalak zavarni – Katica mélyet sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.

- Nagyszerű. Most én vagyok a rossz, mert neked be nem áll a szád – Macska nemet intett a bűntudatával küzdő lánynak, de nem láthatta

- Én csak nem szeretem ha magányos vagy – suttogta elcsukló hangon, lesütött szemmel. Utána némán lefeküdt a lány mellé a földre, az ellentétesirányból, hogy a fejük egymás mellett legyen.

Katica kisandított a karja alatt és látta, hogy a társa lehunyt szemmel fekszik mellette. Csakazért sem távozik mellőle. Újra mélyet sóhajtott, s elcsípett egy halk suttogást a baljáról.

- Szeretem ha mosolyogsz. Annyira szeretlek!

Villámként vert belé a felismerés, hogy az esti szóváltásuk alkalmával ő maga buzdította erre a lépésre. Tehetetlenséggel megtelve ugrott föl és nézett vissza a kérdően felé pillantó zöld szempárba.

- Mit mondtál?

- Szeretlek! - felelte a macska a lehető legtermészetesebb hangon, egy pillanatra sem véve le a szemét a lányról.

Katica lesokkolva meredt vissza a derűsen várakozó alakra.