Egy kicsit csalódott vagyok, hogy az előző elhintett kis nyomaimról senki nem tett említést ^^' Bizonyos cselekményeket és érzéseket könyebb elmondani, ha tudom mihez hasonlítani ... ezért vágtam be képeket és videókat...

***

Marinette teljesen belesüppedt a káoszba. Érzései majd szét tépték a lelkét. Az árulás gondolata, a magány érzése. Hogy nincs senkije, ha most eltűnne a világból nem hiányolná senki. A totális magára hagyottság és a tehetetlenség késként vagdosta őt belülről. Zokogni akart. Összegömbölyödni annyira kicsire, hogy senki ne vehesse őt észre. A külvilág lassan elmosódott számára, s egyre mélyebbre zuhant ebbe a kényelmes belső depresszióba.

Már semmi sem számít, hisz a lelke egyetlen vaskos fájdalomcsomó.

Aztán eszébe jutott Tikki, aki a végletekig ellenállt annak, hogy teljesítse Gabriel akaratát. Az életét is feláldozta volna csak ne kerüljön rossz kézbe az ereje. Ott voltak a szülei, akik biztosan összeomlottak volna ha vele történik valami. Alya, aki a végletekig támogatta őt. S még sokan mások, akik ha nem is álltak nyíltan elé, de számíthatott a törődésükre.

A tény, hogy Tikky lassan már csak rövideket pihegett a földön, hogy Adrien látszólag sértetlenül és  érdeklődve figyelte apja furcsa megnyilvánulásait, hogy Marinette úgy érezte magára maradt, valahogy egy csapásra olyan adrenalinlökettel látták el, hogy reszkető lábakkal állt föl, hogy a szívébe költöző haragot meglovagolva próbáljon még egy utolsó szalmaszállal az ellenfél életére törni. Tenyere élével elkente a könnyeket az arcán, s visszaszipogta a sírástól megeredt orra tartalmát.

– Nocsak! – csillant föl Gabriel szeme a lány látványos hangulatváltását látva.

– Ezt nem teheti! – remegett fel Marinette gyenge hangja. Az érzelmeit még nem sikerült tökéletesen rendeznie. Annak ellenére sem, hogy helyrerakta magában, hogy ez a férfi annyira mélyen élte át szerelme elvesztését, hogy az egész világot felégetné csak visszakapja. S ha ehhez másokon keresztül vezet az út, akkor átgázol rajtuk könyörtelenül.

– Nem? – mosolyodott el gúnyosan a férfi, s Adrien keze után nyúlt. – Nekem úgy rémlik már megmutattam mire vagyok képes.

Adrien úgy tűnt kábán figyelte a jelenetet és pillantása aggódón pihent meg az ellenállásban kimerült kis piros kwamin. Üveges tekintettel révedt előre s figyelemre sem méltatta a rajta átnyúló férfikezet. Eme apró bakit sajnos rajta kívül más nem érzékelte.

– Ha nem parancsolod meg neki az engedelmességet, akkor mindketten megkeserülik – sziszegte a férfi fenyegetően.

Marinette lelkében ekkor eltört valami. Hogy is volna képes választani a kedves barátja és a szívszerelme között? Lehajtotta a fejét, s meglepetten vette észre, hogy egy kis szempár érdeklődve figyeli őt. Egy lélegzetvételnyi időre elcsodálkozott a dolgon, aztán megértette, hogy mi történt. Riadt kis lila szemek keresték a pillantását már egy ideje s ő ezt csak most vette észre. Ujjai szorosabban simultak rá az addig önkéntelenül szorongatott tárgyra. Kezeit a nyakához emelte, s elszántan bólintott. Igen, felveszi a harcot és nem fog tehetetlenül sírni tovább a földön.

Gabriel szűkre húzott szemekkel figyelte az eseményeket, melyeket nem értett. A lány láthatóan erőre kapott s készült valamire. Mikor észrevette, hogy nem magában beszél, hanem egy apró teremtéshez, hirtelen úrrá lett rajta a pánik. Adrient és riadtan tett egy lépést előre, de akkor már késő volt. A lány megacélozta szívét és kemény tekintettel nézett rá. Ajkai szóra nyíltak.

– Nooroo, változtass át!

A lila fény magába olvasztotta egy pillanat alatt a vékony testét, majd elült s a nyomában a harcra kész hősnő állt, egy teljesen más kivitelben. Testére lila anyag feszült a megszokott piros helyett, vállainál lepkeszárny finomságú díszek susogtak, haja természetesen kibontva, fülei mögül kínai kék lepke szárnyacskák kukucskáltak elő, lábain combközépig érő fekete csizmák voltak. Arcát egyszerű lila maszk takarta, s kezében egy pillanatnyi meglepetésre adott okot a pillangó mintás pálca. Hirtelen nm is tudta mihez kezdhetne vele, hisz a jojóhoz volt szokva. A pálca fejrészében az aranyló lepkemintát négy apró színes kő díszítette. Idő persze nem volt arra, hogy jobban megcsodálja, vagy végignézzen a kinézetén, mert Gabriel egyenesen neki rontott, elfeledve, hogy hasznavehetetlennek titulálta nemrég az általa birtokolt talizmánt.

– Hogy mered a tőlem lopott talizmánt felhasználni? Nooroo te kis áruló, ezért megfizetsz!

Tikki segítsége nélkül a férfinek csak a nyers ereje maradt, azzal vetette magát új erővel felruházott ellenfelére. Közben észre sem vették, hogy a háttérben Adrien alakja megremegett és semmivé foszlott.

Mariposa (ezt a nevet a fejében Nooroo hangja súgta neki) nem tudta mihez kezdhetne, így a hang további javaslatára suhintott egyet a botjával, melynek fejéből ezernyi kis fénylő pillangó rebbent elő, s körbevették szorosan a férfit, hogy mozdulni se tudjon. A lány elégedetten figyelte, hogy a kis rovarok az ő gondolatai szerint cselekedve egyetlen szempillantás alatt teszik ártalmatlanná a támadóját.

– Ekkora hatalom, és maga nem volt képes vele boldogulni? Milyen kár, hogy az olyan erős érzelmekre reagál, mint a harag, a gyűlölet vagy a kétségbeesés. Mondja csak, mennyire kétségbeesett most? – tette föl a kérdést vontatott hangon, szinte csak magának. Tudta, hogy immár hatalma van felette, hisz Tikki sokat mesélt neki Nooroo erejéről. – És most kérem vissza a fülbevalókat!

Parancsa a látványosan vergődőnek szólt, aki még mindig küzdött az őt már hatalmába kerítő varázslat ellen. Arca előtt megjelent a fényes, lepke formájú közvetítő varázs, s egyszerre hallotta személyesen és valahol mélyen a gondolataiban a lány szavait. Próbált volna a füléhez kapni, vagy a fejéhez, de mozdulni sem bírt. A fehér lepkék megbéklyózták őt és mozdulatlanságra ítélték. Fogcsikorgatva próbálta félrefordítani a fejét, hogy még egy sóvárgó pillantást vethessen a koporsóra a zöld övezet közepén. Tehetetlen dühében, hogy így ki lett játszva, elderesedett a tekintete. Hiszen majdnem elérte a célját.

– Soha. Nem. Fogom. Föladni. Meg kell őt mentenem! – zihálta az ellene használt erővel küzdve. Mariposa követte a pillantását.

– A saját fiát is feláldozta volna ezért – sziszegte, s kék szemeiben szikrák pattogtak. Megmarkolta a pálcáját, s arra gondolt, hogy véget akar vetni végre a szenvedésnek. Végre be akarja fejezni ezt a lehetetlen hajszát, az állandóan átváltozó frusztrált emberek hajkurászását, a kimerülten ébredést, a folytonos késést, a meghitt élcelődést Macskával, mindent. Utóbbi gondolataira kissé elbizonytalanodott. Lehetséges, hogy most mindennek véget vetnek és onnantól minden a régi lesz? Vagy már soha többé nem lehetnek a dolgok olyanok? Most akkor megbízhat Adrienben vagy nem? Az udvarlás neki szólt, vagy csak a pöttyös ruhának?

– Marinette! Ne! – nyögte Tikki halkan. A lány őt hallva mélységes keserűséggel a lelkében lépett előre, s vette vissza a saját két kezével az eltulajdonított ékszert a tiltakozva rángatózni próbáló divatkirálytól. Kedves barátját amilyen óvatosan csak lehetett, a tenyerébe emelte és aggódva figyelte erőtlenül lihegő kis testét.

– Sajnálom, hogy így alakult – szólt melankólikusan. Fejében annyi dolog száguldozott. Kezdve a koporsóban fekvő nő állapotával, a saját nyomorúságával egészen a szeretett fiú összetört csontjaiig. Az élet nem lehet ennyire értéktelen, hogy mindenkin átgázoljanak. Tisztelni kell a másikét és a sajátunkat is, hiszen mindannyiunknak csak ez az egy élete van. Legyen az rövid vagy hosszú. – A halál az egyetlen, ami biztos ebben az életben. Az egész életünk egy csak oda útra szóló jegy a megsemmisülésbe. Nincs túlvilág, nincs menny, nincs pokol, vége! Semmivé válunk s akinek a tudata képes felfogni ennek az értelmét, annak eluralkodhat az elméjén a rettegés a megsemmisüléstől. Az emberek görcsösen próbálnak hinni valamiben, újjászületésben, körforgásban, istenekben, bármiben, ami elhiteti velük, hogy a porhüvelyüket elhagyva lenézhetnek majd az élőkre. Pedig ez nevetségesen hangzik – nevetett hamisan a gondolata végére érve. Eközben érzékelte, hogy újabb alakok érkeztek a lyukon át, de rájuk sem figyelt míg meg nem érezte a tétován a vállára csúszó kezet. Félrepillantott, s a róka maszkja alól egy ismerős szempár pislogott rá aggódón. Rena háta mögött Carapace füttyentett elismerően a földalatti létesítményt méregetve, s ő mögötte egy sárga-fekete csíkos ruhás lány fanyalgott a csatornaszag miatt. Érdeklődésük megnőtt és összpontosult, meglátva a lila kosztümbe vedlett és lepke motívumos pálcát tartó ismeretlent. Első reakciójuk óvatos távolságtartás volt, végül is a lepke hordozója ezidáig az ellenségükként munkálkodott.

– Engedje el Agreste urat! – kiáltott rá Queen Bee teljesen félreértve az eléjük táruló látványt. Rena megcsóválta a fejét. Ő azonnal felismerte a barátnőjét az új szerelésben, s elég okos volt hozzá, hogy rájöjjön mibe csöppentek bele.

– Hát a te káprázatod volt Adrien – állapította meg Marinette csalódottan, s barátnője bólintott neki, majd a továbbra is nézelődő partnerére pillantott.

– Segíteni jöttünk, de úgy látom már nincs rá szükséged. El akartam terelni a figyelmét és reméltem, hogy te rájössz a dologra. Plagg is jobban van, őt is elhoztuk.

– Dehogy nincs szükségem rátok – szólt s a sárga társukra pillantott. – Adrien akkor még mindig a szobájában kell legyen. Kérlek menj és segíts rajta. Komolyak a sérülései.

– Mi? Te csak ne osztogass nekem utasításokat!

A válaszul kopott dohogásra Rena-ban felmerült a kérdés miért is hozta őt is magával, de hát ő itt kemény csatára számított. Azokat hozta magával, akiket ismert, mások kilétét sajnos nem tudta. A fekete hajú halk és fáradt sóhajt eresztett meg. Látványosan kimerítette a dolog.

– Nooroo, változtass vissza – szólt, s egyetlen fénylobbanással megszűnt körülötte a varázslat, ami a rókán kívül mindenkit meglepett.

– Dupain-Cheng? A vörös azt mondta Katicát jövünk megmenteni, erre csak te vagy itt?

Marinette már nem tudott Chloé dühöngésének többé jelentőséget tulajdonítani. Annyi mindneen ment át az elmúlt egyetlen napban, hogy az osztálytársa hisztérikus természete eltörpült a dolgok mellett. A kezében lévő fülbevalókat visszaillesztette a fülébe, s halkan megköszönte a lepkének a segítségét és átadta Rena kezébe a brosst..

– Tikki jól vagy? – A kérdezett fáradtan sóhajtott, s bólintott. – Készen állsz?

Az újabb bólintást követőn elhangzottak számára a szavak, melyekkel összeolvad a fülbevalókkal és Katicára bízhatta az irányítást. Marinette erőre kapott a jól megszokott ruhájában, s bár sajgott minden tagja, újra a negyedik társukhoz fordult. – Chloé! Kérlek juttasd kórházba Adrient. Erre te vagy a legjobb választás, mert tudom, hogy vigyázni fogsz rá.

Szavait a többiek legnagyobb megdöbbenésére azonnal tettek követték. A méhecske engedelmesen ugrott fel a lyukon át melyen érkeztek, hogy megkeresse a fiút.

– Hol van Plagg?

Katica hangja idegesen csengett. Rena elővette a gyűrűs dobozt a palástja alól és odanyújtotta a barátnőjének.

– Most mihez fogunk kezdeni? – kérdezte a férfira pillantva, akit abban a pillanatban szabadon engedtek a lepkék, amint a lány levette magáról a kosztümjét. Szanaszét rebbentek és várakoztak a további parancsra. Gabriel a földre roskadt és nem mozdult. Elszorult torokkal várta az ítéletet. – Hol van Macska? Azt hittem itt lesz ő is.

A pettyes ruhás hősnő előtt elmosódtak a dolgok, miközben kinyitotta az ékszeres doboz fedelét.

– Igen, itt van.

– Hol?

– A házban – hallatszott a kurta felelet.

– Öcsém, láttátok, hogy ott egy nő fekszik az üveg mögött? Szerintetek halott?

Hallható tasli talált gazdára abban a pillanatban.

– Te érzéketlen barom. Előbb vedd ki üresből az agyad, mielőtt sebességbe kapcsolod a szádat – mutatott a rókaruhás lány a földön szenvedőre. A mondat után hangos hüppögés hallatszott az irányából.

– Hali mindenkinek – jött egy újabb tag a kis csapathoz álmos hangon, de látványosan jobb bőrben, mint legutóbb volt. – Kimaradtam valamiből? – kérdezte, s körülnézett. Megállapította a helyet, az alakokat, felismerte a lepke talizmánját a szállítója kezei között, majd várakozón nézett a könnyes szemű Katicabogárra. – Na és most? – tárta szét uszonyos kis fekete karjait.

– Szerencsetalizmán! – kiáltotta a pettyes és egy apró holmi pottyant a markába. Végső tanácstalanságában hívta elő erejét, mert teste és lelke egyaránt olyan elcsigázott volt, hogy már nem volt ereje gondolkozni sem. Mindannyian kérdően pillantottak rá, miközben szemügyre vette a kapott eszközt.

– Ó – nyögött föl a kis macska és megropogtatta tagjait, majd tiltakozóan hátrább lebegett. – Ez nem jó ötlet.

– Úgy fest már csak ez a lépés maradt – sóhajtott föl halkan a lány.

– Higgy nekem kiscsaj. Tökre megkedveltelek. Ez egy nagyon szar döntés. Ne higgy annak a több ezer éves vacaknak....

A pusztítás gyűrűje felkerült a teremtést birtokló Katica ujjára, Rena legnagyobb kétségbeesésére, de még mielőtt figyelmeztethette volna barátnőjét a mestertől hallottakra, már túl késő volt.

– Plagg! Tedd a dolgod!

***

* Kiírtam az üzenőfalamra is, hogy megjelent az új fejezet, mert sokan jelezték, hogy a Wattpad nem küld értesítést az új feltöltésről. Ha nem szeretnéd, hogy téged is megtréfáljon a wattpad az ilyen benyelt értesítőkkel, javaslom neked is a követés gombot.  ʕ•́ᴥ•̀ʔっ♡

*Mivel elég éjjel és álmosan dobtam össze a végső verziót, légyszi mindenféle logikai hibát és elírást jelezzetek, amit észrevesztek...

*A Marinette - Lepkeharcos kinézet kialakulása megér egy külön mesét. Meg is írtam a "Vizuális elmeszekszuálás" című rajzmappám 12. ik fejezetében, külön linkelve minden gondolatot, amit felvázoltam papirra, és megmagyarázva szerintem miért így néz ki a legjobban.

*Azok kedvéért, akik nem ismernék a pillangókisasszony történetét egy rövid guglizást megérne.

* Elérkeztünk a fináléhoz, de még tartogatok meglepetést, hisz kiszámíthatatlanra terveztem a végét - hihi.

* szeretnék kicsit haladni mindennel így nem ígérek nagyokat, de már a következő történet alapjait írom >__< szívesen adnék belőle ízelítőt , de nem fogok ... sajnos kopi van öcséim - sóhaj ...

* A "Reflections" ben jeleztük, hogy Adventi történetekre várunk szavakat, ha még nem voltál arra, most még beugorhatsz hátha van szabad hely.

* a kepek es rajzok ezen az oldalon mind a sajat termekeim. ❤️