A férfi mérhetetlen megkönnyebbülést érzett.

Majdnem elérte a célját. Meghatódott, lelke elérzékenyült, s gyomra a várakozás izgalmától görcsösen rángatózott egyszerre. Ha minden jól megy, akkor végre újra megölelheti az üveg mögött őrzött törékeny testet. Ha semmi nem áll az útjába, akkor estére már egy családként ölelheti meg élete szerelmét és szerelmük gyümölcsét. Még azt is megbocsájtja neki, hogy annyi időn át ellene és a terve ellen dolgozott. Lehunyt szemmel mélyet lélegzett a csatorna áporodott dohos levegőjéből, de szemei előtt már csak a finálé lebegett földöntúli fénnyel, akárcsak az üvegkapszulában, a friss levegőt befecskendező gépezet párnázott vánkosán fekvő nő.

Halk szipogás, köhögés, nehéz légzés hangjai rántották vissza élénk álmaiból a férfit. Már- már szánta a kislányt, akitől elvette a fülbevalóját, de neki nagyobb szüksége volt az abban rejlő varázserőre. Ő nem hősködni akart vele, neki nem háztetőkön ugrálás volt a célja, hanem valami sokkal magasztosabb. Vissza akarta kapni az életét. Az életét, melyet egy Tibeti utazás szakított félbe kegyetlenül. Halkan felsóhajtott. Nemsokára vége ennek az egész rémálomnak. Szánakozva pillantott a földre, az ott heverő lányra. Pár perce megdöbbenve állapította meg, hogy egy fiatal lány szórakozott vele egész idő alatt. Jobban megnézve az elnyűtt farmert és a kötött pulóvert, amit viselt, még stílusa is volt. Haja pontosan ugyanolyan copfba volt kötve, mint Katicaként, s ez meglepte. Furcsák ezek a talizmánok. Egyeseknek teljesen más külsőt varázsolnak, míg másoknak csak a legkevesebb eltérést, s így sem lehet rájuk ismerni – merengett a dolgon, a saját fia átalakulására gondolva, s arra hogy még neki sem tűnt föl a hasonlóság. Arca megnyúlt, ahogy a lány fölnézett és kísértetiesen ismerős kék szemeit egyenesen neki szegezte. Vádlón, fájón, könnyekkel telve pihentette meg rajta, míg halkan szipogott még párat.

– Marinette Dupain Cheng – tátogta a férfi a nevet, amit hozzákapcsolt ahhoz a nagyon tehetségesnek gondolt félig kínai kislányhoz, aki tömegeket utasított maga mögé a pályázatain a kreativitásával.

– Ki van a koporsóban? – kérdezte szemtelenül a földre taszított iskoláslány, hogy legalább azzal tisztában legyen, hogy mire megy ki ez az egész rémálom, amiben legalább három embert súlyosan megsebesített. Halálfej megdermedt, s kínzóan lassan nézett végig a megalázottan földön fekvőre. Ajkát kinyitotta ugyan, de úgy tűnt, hosszan latolgatja a válaszát, végül hosszú sóhajjal kezdte a válaszadást. Hát legyen, elmondja, hogy miért áldozott föl mindent maga körül az átkozott talizmánok megszerzése érdekében.

– A napsugaram, az életem értelme – lehelte a bűzös csatornába a gondolatai végét, de a lány hallotta az elhaló mondatot. Valaki, aki Halálfejnek fontos?

Ekkor belé hasított az a gondolat, amiről már egyszer beszélgetett a mesterrel. Akkor a sértett önérzetével a pokolba kívánta Halálfejet, s az öreg kioktatta őt, hogy nem tudni mi vezérli őt. Nincs jó, nincs rossz, nincs monokróm átmenet, nincsenek gonoszok, ahogy angyali teremtmények sem léteznek. Csupán az emberi elme által kreált színskála van, amibe egyesek másokat bekategorizálnak a saját erkölcsi normáik szerint, és egy olyan lehetetlenül színes paletta van, amin mindenkinek egy saját színspektrum terül el. Csak vegyen egy absztrakt festményt, amit minden ember a maga lelkivilága szerint talál szépnek vagy csúnyának, felkavarónak, esetleg unalmasnak.

Hát lehet így bármit is hitelesen mérni?

– Ennyi? Egyetlen emberért áldozol föl mindenki mást? – gondolt a lány a sok áldozatra, azokra akiken az évek alatt segíteniük kellett. A szája sarkából szivárgó vér foltott hagyott elnyűtt kötött pulóverén, ahogy a kézfejével megtörölte azt. Felrémlett előtte rettegő, támadástól félő emberek arca, s a tulajdon szülei, nagyszülei is. Felvillant az ájult Adrien, az eltűnt Macska, Nathalie, Plagg. Fölült, megtörölte a szemeit, s megvetően mérte végig az előtte álló gonosztevőt. – Egy önző féreg vagy!

– Úgy gondolod? – kérdezett vissza elmerengve a nyers sértésen, s az azt a fejéhez vágó könnyes szemű reszketeg kislányon. Még semmit sem tud az életről – gondolta szomorúan. Semmit nem tud a mindent elsöprő szerelemről, amikor centikkel lebegsz a föld fölött és az imádottadon kívül semmit nem látsz, csakis őt követted, a boldogsága fényében melengeted az arcod. A jövő, mint olyan nem létezik, csakis a csodálatos örökké tartó pillanat, amikor vele vagy. A melegség, a fény, a véget nem érő boldogság, amiben minden lebeg egy csodálatosan súlytalan, vattacukorfelhős környezetben. Aztán jön a tragédia, ami a lelked összezúzza, a zsigereid porrá őrli s a görcsös fájdalom úgy szorul meg a rekeszizmaid között, mintha össze akarna roppantani, s a kínok alatt vergődve próbálsz ezen tonnányi nyomás alatt levegőért kapni. Folyton csak aludnál, hogy aztán arra ébredj, hogy csak rémálom volt. Hogy ezerszer mész a jól ismert úton, az együtt látogatott helyek felé, hogy benyitsz az üresen ásító szobába, és a kilincsre szoruló kézzel görcsösen kívánod, hogy odabent legyen, annak ellenére, hogy tudod, ez soha nem fog megtörténni.

Végül úgy döntött, hogy nem tartozik magyarázattal a kislánynak, megvetően elfordult tőle.

– Hol van Macska? – tette föl újra a kérdést, hiszen már csak az volt számára a legfontosabb, hogy az ő jól létéről megbizonyosodjon. Ha itt és most mindketten elbuktak, legalább annyit tudjon, hogy neki nem esett komolyabb baja. Tekintetük egy pillanatra összeakadt, fürkészték egymást, majd a férfi bosszúsan fordult el újra.

– Micsoda ostoba fruska vagy, hogy még mindig nem jöttél rá – fújtatott türelmetlenül. – Az a fiú végig ott volt előtted.

– Végig e.lőttem... – Marinette összezavarodottan ráncolta a homlokát, aztán bevillant Adrien arca. Elsápadt, ahogy végigpörgette magában az eseményeket. Lassan kezdtek értelmet nyerni a dolgok. Az, hogy Macska ott tűnt el, hogy Adrien hangját elsőre összekeverte az övével, hiszen ők ketten ugyanazok. A fekete hajú lány elsápadt. – Ó, egek! – suttogta kétségbeesetten. Hirtelen a tény, hogy Adrien volt Macska, mindent más színbe helyezett. Adrien szerelmes volt Katicába, Marinette pedig Adrienbe, s elkeseredettségében engedett a szerelmes Macska csábításának. De valójában mindketten visszavedlettek így ezt leszámítva gyakorlatilag Marinette lefeküdt Adriennel. Ezen gondolatfonalon végiglovagolva észre sem vette, hogy arca lángvörössé izzik föl. Ellenfele ugyan nem látta ezt a lelki krízist, s nem is érdekelte. Ő teljesen elégedett volt magával, hisz a macska gyűrűt már a kezében érezte. Tudta, hogy ahogy a Katica talizmán házhoz érkezett, úgy számíthat a gyűrű visszatérésére is. Elvégre egy tucat hősködni vágyó tini lebzsel valahol odakint. A legkevesebb, hogy várni fogja őket. Ezen gondolatain halkan el kacarászott magának. Legmélyebb gondolataiba merülve, örvendve, tocsogva, elkövette azt a hibát, hogy lebecsülte a földön térdeplőt, aki csak erre várt. Szöcskeként ugrott előre, egyenesen a maszkos férfi nyakába és olyan ragaszkodóan csimpaszkodott belé, hogy az a meglepetéstől hirtelen megtántorodott, majd vadul próbálta elérni a hátán lovagló kislányt, aki folyamatosan a markában szorongatott fülbevaló felé kapott a kezeivel. Csatájuk újfent visszhangzásra kényszerítette a csatornát és ádáz harcuk a céljaikért mindkettejük bukását okozták. Marinette miután felfogta, hogy Halálfej mindenáron megvédi a fülbevalókat, a sebtében belé hasító B tervhez tartotta magát és megragadta a férfi nyakában a pillangó alakú nyakkendőtűt, hogy diadalmas mosollyal tépje ki a nyakából azt. A fölvillanó fény és a lány zuhanása csak egy pillanatig tartott. Halálfej utolsó mozdulata a fekete hajú lány rettenetes erejű eltaszítása volt, s mintha a visszaváltozással járó felszabaduló energia is rásegített volna erre a taszításra, úgy robbant le a hátáról a tehetetlen test, markában az elorzott talizmánnal. Marinette nehezen kapkodta az áporodott levegőt, s úgy szorította magához a kis ékszert, mintha az élete múlt volna rajta. Gyűszűnyire zsugorodott gyomorral emelte föl sajgó tagjait, hogy végre annak az embernek a szemébe nézhessen, aki az elmúlt évek szenvedését hozta a város lakói s az ő szerettei életébe. Keserűsége azonban még inkább megcsavarta a szívét. Az előtte álló férfit végigmérve ugyanis arra kellett rádöbbennie, hogy az tagadhatatlanul az az ember volt, akire ő egész életében felnézett. Így esett, hogy egyetlen nap alatt veszítette el a lelke alapköveit. A partnerét, a szerelmét a jövője motiválóját. Hirtelen elfogyott minden empátiája és a lelke megtelt értetlenséggel, keserűséggel, és zavarral. Hogyan is kellene kezelnie ezt a helyzetet? Hogy az az ember, akire a legjobban felnézett a szakmai tudása miatt, egyben volt a nemzet bűnözője is. Ibolyakék szemei úgy teltek meg könnyekkel, ahogy a lelkét öntötte el a kétség és az őrület, hogy minden fenekestül fordult föl az életében. Egy pillanatig élénken égett benne a pánik, hogy a férfi vissza akarja tőle szerezni a zsákmányát, de úgy festett, hogy a saját talizmánját kevesebbre értékelte, mint amit nem sokkal ezelőtt ragadt el, mert nem szándékozott visszakapni azt.

– Miért? – követelte a magyarázatot elhaló hangon, ahogy a fehér hajú férfi tétován megfordult és végigmérte őt hideg szemeivel. Ott álltak végre szembe azzal, akit oly sokáig kergettek, akivel már össze csaptak, s értetlenül nézték egymást. Mindkettőnek megvolt az oka a harcra, s mindkettőnek megvolt az oka, hogy ne adja fel. Gabriel megigazította a szemüvegét s visszafordult a koporsó felé. Nem tartozik ugyan magyarázattal ennek a kis ostobának, mégis a pillantását látva eszébe jutott, hogy Emilie is gyakran nézett rá ilyen szemekkel. Keserűen küszködve nyelte le a hatalmas labdát apróra szűkült torkán át, hogy reszkető gyomrában lufivá fújódva kínozza tovább a zsigereit. Hosszú, vékony ujjaival reszketve túrt bele kényesen hátrasimított hajába, s tekintete a távolba révedt. A koporsóban nyugvó alakra gondolt.

– Csak vissza akarom őt kapni! – Hangja erőtlennek csengett a csatorna magányában. A távolban a halk csobogás erősítette ezt az érzetet, s a csepegés hangja is hozzátette a magáét a drámai duetthez.

– Közben mindenki mást tönkretesz maga körül? – kérdezte Marinette. A férfi hátrafordult, szemében félelmetes elszántság csillant meg. A földön ülő lány észre sem vette, hogy akaratlanul is szorított egyet a markában őrzött talizmánon. Továbbra is félt tőle, hogy vissza akarja venni tőle. A divatmogul mintha olvasott volna a gondolataiban, gúnyosan elmosolyodott.

– Fölösleges úgy szorongatnod. Már semmi szükségem nincs arra az értéktelen tárgyra. – Szemével megvetőn illette a lány markából kilógó kis lila szárnyacskát, majd markát megmozgatta, hogy érezze benne az, amire mindig is vágyott. Vagyis csak az egyik, amire vágyott. Lehunyta a szemét s elképzelte, szinte érezte, hogy a másik talizmán már úton van felé. Már csak egy kicsit kell türelemmel lennie. Addig meg miért is ne beszélgethetne el ezzel a naiv kis hülyegyerekkel? Óvatosan megnyalta a szája szélét, hisz a kislány a jojójával itt -ott keményen eltalálta az arcát, s neki is voltak sebei tőle, ám a vérző szája szélétől eltekintve csak egy kimerült diákot látott maga előtt.

– Gondolkodás nélkül bárkit feláldoznék érte, csak ő újra velünk legyen! Akár téged, vagy bármelyik kis csatlósodat...

– A saját fiát is? – vágott közbe szipogva a szemtelen kislány, ami miatt kénytelen volt megszakítani a szemkontaktust az üvegtartállyal, s újfent hátrapillantani az elesetten ülőre. Szája szélét pengevékonnyá préselve lépett elé, s leguggolt mellé, hogy a húzódozása ellenére az álla alá nyúljon s megemelve a szemébe nézzen. Marinette rettegett minden mozdulatától, reszketett az érintésétől és undorodott attól a pillantástól, amivel végigmérte őt.

– Tudod te egyáltalán, hogy miféle hatalommal jár, ha a két talizmánt egyesítik? – Marinette az ajkába harapott. Be kellett látnia, hogy Fu mester volt az egyetlen, aki tudhatott volna erről bármit, de az ő tudása is véges volt, hiszen csak tanonc volt, amikor a talizmánokat őrző kolostort a katasztrófa érte. Eddig nem értette, hogy miről hadovál Gabriel, de erre a kérdésre elkezdett kialakulni benne egy elképzelés arról, hogy miféle teljthatalomról ábrándozik ellenfele. Az elképzelt megalomániákus őrült szándékkal ellentétben ez a férfi csupán vissza akart kapni valami, amit elveszített. Elveszített? Ez itt Gabriel Agreste! - félrepillantott a koporsó felé, s hirtelen összeálltak a fejében a kirakós darabkái. Önmagához mérten is végtelenül együgyűnek és ostobának érezte magát.

– Az ott...

– Igen! – bólintott az ezüstös üstök. – Bármit feláldoznék érte, hogy Emilie újra életben legyen – nyomatékosította újra az előbbi kijelentését.

– De hát miért?

– Hogyan is magyaráznám meg a világnak, hogy a Tibetben balesetet szenvedett feleségem hirtelen életben van, nemde? A legnagyobb titokban ide hozattam őt, megépíttettem ezt a berendezést, ami életben tartja a testét, hogy időt nyerjek míg én megszerzem a talizmánokat. – Itt elmosolyodott, s elengedte a lány állát. – Nem érdekel kin kell átgázolnom, ha kell a saját fiamat is feláldozom, hogy megszerezzem őket. – mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét. – Ha megvannak, az erejük segítségével már gyerekjáték mindent visszacsinálni. Ha kellett volna, a két kezemmel öltelek volna meg titeket, meg sem éreztétek volna a dolgot, mert a talizmánok végtelen hatalmával visszaforgattam volna az időt. Egyedül én volnék az élő tanúja annak, amin végigmentem – állapította meg szomorúan. – Most, hogy ez itt van – magyarázta tovább rezzenéstelen arccal – már semmi nem állíthat meg.

– A gyűrűre is szüksége van! Ne tegyen úgy, mintha azt is megszerezte volna! – emlékeztette őt a lány, de ő csak gúnyos, lenéző mosollyal felelt neki.

– Már megint alábecsülöd az erejüket. Ez a két talizmán hihetetlen erővel vonzza egymást. – a szája széle megrándul. – De erre már biztosan rájöttél, hisz a kisfiam megállás nélkül csapta a szelet Katicának.

Marinette lelkébe újabb tőr hatolt. Adrien valóban csak Katicát látta meg benne. Katicát szerette, nem őt, Marinette-et. Elcsigázva figyelte, hogy Gabriel föláll és megindul a kivilágított, növényekkel beültetett rész felé. Kezében látta megvillanni a fülbevalóit.

– Nincs más dolgom, mint leülni és megvárni, hogy valamelyik önjelölt hősöcske elhozza nekem a gyűrűmet – nevetett föl elégedetten a férfi. – Addig is foglalkozzunk azzal, amink van!

– Jaj, Alya – sóhajtotta Marinette elkeseredetten. Féltette barátnőjét, s már régen megbánta, hogy nem volt vele erélyesebb, amikor haza kellett volna küldenie. Ha senki nem tudott volna a távozásáról, akkor most nem kellene attól félnie, hogy ennek az elmebetegnek igaza lesz s hirtelen valaki be fog toppanni a gyűrűvel. Az iménti mondat azonban fájó kétellyel kapaszkodott a lelkébe. Ha a két talizmán ennyire vonzza egymást, akkor eleve elrendeltetett volt, hogy ő beadja végül a derekát a másik hordozónak? Tikky már mesélt valami ilyesmiről neki, de ő váltig állította, hogy semmi esélye nincs Macskának arra, hogy az érzelmeit viszonozza. Szemeiből sorban potyogtak a könnyek erősen szorongatott kincsére, a megszerzett pillangó brossra. Gabriel Agreste ezalatt összeszorította ajkait és a szerzett fülbevaló tüskéjével erőszakosan szakította át fülcimpáját, hogy beletűzze előbb az egyikbe, majd reszkető kézzel az égő fájdalomra felkészülten a másikba is a pár egy- egy darabját. Marinette akaratlanul is eltátotta a száját, ahogy a jól ismert kis pirosfejű kwami megjelent mellette egy rózsaszín fénylabda villanást követően.

Gabriel sötéten elvigyorodott és kiadta az utasítást a mellette lebegő értetlen tekintetű csöppségnek.

– Mostantól én vagyok a gazdád. Parancsolom, hogy mondd meg a neved!

A katica el sem bírta szakítani a tekintetét a magas, fehér ruhás fickóról, akit divatmogulnak tekintettek, s most egy rikító piros fülbevaló rikított vértől lágyan szivárgó füleiben, arcán már- már eszelős kifejezéssel.

– Tikky vagyok – hagyták el a szavak automatikusan a kis lény apró száját. Marinette rettegő tekintettel, némán tátogva intett nemet neki a távolból. Hangot nem volt képes kipréselni a torkán, így kénytelen volt némán figyelni a rövid jelenetet.

– Tikky, változtass át!

*****

Ezt a fejezetet egyszerűen HawkMoth-al kellett nyitnom. Egyszerűen meg kell érteni az ő indokait is. Nagyon szerettem volna nektek megmagyarázni és elmesélni, hogy a saját karját is levágná abban a tudatban, hogy a talizmánok ereje majd segíti őt az idő visszaforgatásában. Ez egyszerre elkeserítő, bátor és valahol egy végletekig elkeseredett emberről szól, aki bár az egész világot porrá égetné csak a szerelmét visszakapja. Kicsit komolyabb témákat is érintettem, de gondolom erre sikerült lassan felkészíteni a lelketeket... A folytatásban egy újabb alak csatlakozik a szadomazo játszóteremhez, most őt fogjuk egy kicsit megkínozni, ugye benne vagytok?

Remélem már nagyon vártátok ezt a fejezetet... Lassan, de biztosan már az utolsókat rúgjuk. 

Egy kicsit több és hosszabb lett az eseményszál, mint amennyit írni szoktam, mert mindenképpen ennél a végnél szerettem volna rátok csapni a történet fedelét :D

remélem azért nincs harag...

A következő fejezeteket a fejemben legpontosabban néhány olyan anime szálával tudnám jellemezni, amiket biztosan ismertek... De mindent majd a maga idejében... A háttérinfókat majd a fejezetek után fogom napvilágra tárni :3

♪♫

A fülszövegben lévő zenét angolul tettem be hátha többen fogják érteni, de ide az eredetit is beillesztem a hangzás miatt...

Aki ismeri a Fairy Tail - arcban ezt az openinget, tudni fogja, hogy mi vezérelt... ha nem, akkor csak csukd le a szemed, dugd be a fülesed és nyomj rá itt a lejátszásra, hogy a zsigereidet megremegtesse ez a zene...

https://youtu.be/jHfvEISc3s0