A hűvös, steril szobán lassan végig lebegett a bugyogó víz sós illata. Egy hatalmas fazékban forrt a víz, amiben a konyhás a virslit főzte. Odabújt a tűzhely mellé, hogy legalább egy kicsit elterelje figyelmét a tavaszi esőről, ami már órák óta zuhogott. Már beleunt a vihar monoton zajába, mégis kinyitotta az ablakot. A huzat vadul rohant át a folyosón, és a 3/B-sek termének ajtaja abban a pillanatban becsapódott.

Ez az emlék jutott először Alma eszébe, amikor meglátta azt a bizonyos képet. Ő sem értette miért, hiszen elég jelentéttelennek tűnt. Csak egy árva délután. Tíz évvel ezelőttről. Egy apró részlet. Apró érzés. Talán a kezdete mindennek. Talán az okozója annak, hogy egy pillantás után eldöntötte, hogy melyik oldalra húzza a képet. Hihetetlen, hogy egy ujjmozdulatnak milyen nagy hatása lehet valakinek az életére.

Kriszti néni nagyot sóhajtott, lomhán kinyitotta az ajtót, majd egy székkel kitámasztotta. „Hülye napközi" gondolta magában.

- Csak egy kis huzat ne aggódjatok – erőltetett arcára mosolyt a fiatal hölgy. – Csináljátok csak! – futott végig tekintete a szűk, gazdagon díszített osztálytermen. – Matyika, ne csináld meg kérlek a következő fejezetet, jó? Tudom, hogy unatkozol, de már megbeszéltük. Olvasd inkább a könyvecskédet, oké? – lépett az okoska Matyi mellé, megsimítva vállát. – Illés Rudolf, ne akard, hogy odakössem a lábad a székhez – emelte fel hangját, ahogy az osztály „rosszgyereke" mellé ért, aki éppen hintázott, majd sértődötten az asztalára könyökölt. – Csináld meg a leckét! – mutatott Krisztinéni a megviselt, darabokban álló feladatgyűjteményére. Miután hátrébb sétált az asztalok között, elért a kedvencek négyeséhez. A tündéri Panna, cserfes Csenge, angyali Kamilla, és álmodozó Alma. – Ó, drágáim, hát máris végeztetek? Ügyi – vigyorgott.

- Tanító néni, ki mehetek a mosdóba? – kérdezte félénken a vöröshajú Alma, akit nem túl kreatív néven csúfoltak.

- Persze, menj csak – bólogatott Kriszti néni, és a kis Alma ki is futott a teremből. – Mindenki rendben van? Akkor én is megyek, megnézem a konyhás nénit, hogy áll az a virsli – mondta. Illés Rudolfnak összeszorult a torka, hallva ezt a bűvös szót. Már hallotta magában az egész osztály csúfolódását.

- Viselkedjetek! – Tette hozzá Kriszti néni határázottan, majd ő is kisétált a konyháig. A szeme sarkából még látta is, ahogy Alma nehezen kinyitja a WC számára hatalmas ajtaját. A konyhán éppen elkészült a virsli, így Kriszti néni épp időben érkezett, hogy segítsen felvágni, és tányérokra tenni az uzsonnának valót.

Alma amint végzett gyorsan sietett volna vissza a terembe, de félúton megérezte a hideg szellőt, amit az iskolaudvarra nyíló ajtó engedett be. Tárva nyitva állt, és a szél finoman a kikopott falhoz sodorta kilincsét. Alma ellenállt volna kíváncsiságának, mikor hirtelen megpillantott egy alakot az esőben. Nem értette, hogy ki menne ilyenkor ki az esőbe? Esernyő nélkül? Hogy elázzon?

- Gyere drágám, kész az uzsi – hallotta meg Kriszti nénit, féllábbal a teremből.

Alma visszament a terembe, ahol a helyén már várta a tányérja, rajta két fél virslivel, és egy szelet kenyérrel. Cseppet sem volt éhes. Hozzá sem nyúlt, inkább rajzolt tovább a füzetje szélére.

- Illés Rudolf! – kiáltotta Kriszti néni, majd kirohant a teremből. Mindenki értetlenül nézett egymásra, míg a fiúk néhányan nevetni kezdtek. Apró zsivaj alakult ki a gyerekek között, mikor a tanítónéni visszatért, Illés Rudolffal, akit a fülénél fogva húzott maga után. – ÓRIÁSI FEKETEPONT! – ültette le a helyére a teljesen elázott fiúcskát.

- Én is csak mosdóba mentem – felelte a fiú, ahogy az esőcseppek leperegtek göndör hajáról.

- Hát persze, az udvaron át?! – ült az asztalhoz. Agresszívan az asztalra csapta osztálynaplóját.

- A másik épületben van kéztörlő, itt elfogyott – próbált magyarázkodni. Néma csönd lett a teremben.

- Ne feleselj, mert kifordulok magamból! - karakánul véste be a méretes feketepontot. – Hatalmas szerencséd van kisfiam, hogy én vagyok itt, nem Anita néni – motyogta. – Még egy ilyen, és nem úszod meg ilyen könnyen!

Alma összehúzódott a székén félelmében. Csenge gyorsan megfogta a kezét, elfeledtetve vele pillanatnyi érzelmeit. Megijedt a tanárnéni hangnemétől. Túl sokszor hallott már ilyet, és sosem következett utána jó dolog, csak rossz. Mégis, ahogy ránézett az elázott fiúra, csak azt látta rajta, hogy ugyanolyan unott, mint tíz perccel ezelőtt. Vagy két órával később.

A víz már majdnem megszáradt a fiú ruháin, mikor a tanítónéni bezárta a terem ajtaját, és sorban a folyosói padra ültette a kicsiket. Azokat a kicsiket, akiknek a szüleik szokás szerint elkéstek. Köztük ült Csenge, Alma és az egyetlen fiú, Illés Rudolf.

- Holnap találkozunk tücskök – integetett Kriszti néni, majd tovább állt. A portás kihajtotta ajtaját, hogy jobban lássa a gyerekeket, míg ők csendben üldögéltek a hosszú padon. Az óra mutatói mintha megálltak volna. Először Csengeért jöttek, pedig ő szeretett volna legkevésbé menni.

A rosszfiú most maradt ilyen sokáig először. Eddig sosem késtek a szülei. Alma tanácstalanul ült, ujjaival játszva a fiú mellett. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Előre félt minden kimondatlan szótól, mégis a néma csönd még azoknál is ijesztőbbnek tűnt.

- Akarsz kő-papír-ollózni? – kérdezte a lány halkan.

- Aham – fordult felé a fiú.

Játszani kezdtek, és Alma akarata ellenére is folyton nyert. A fiú hamarosan beleunt, és inkább egy követ kezdett rugdosni a falba, ahonnan visszapattanva újra elrúgta.

- Érted ki fog jönni? – motyogta Alma.

- Apa. És érted?

- Értem is – vett a lány mély levegőt, míg a kavics csattogásának ritmusára kezdte pattogtatni ujjait a padon.

- Na, ezt be lehet fejezni! – nézett ki az ajtón a portás, és a fiú szótfogadott. Sóhajtott, majd hátradőlt, forgatva szemét. Most kivételesen nehezen bírt magával.

- Miért mentél ki az esőbe? – csúszott ki a száján Almának.

- Mert unatkoztam – felelte gyorsan a rosszfiú.

- Oh – bólogatott Alma, mikor az apukája lépett be az ajtón, kezében Alma rózsaszín esernyőjével. A lányka megölelte apukáját, miközben az megnézte magának a fiút.

- Szia törpe, ki a kis barátod? – fogták meg egymás kezét, még ha Almának magasra is kellett nyúlnia.

- Rudi – mosolygott a lányka.

- Ó, a híres Rudi – nevetett gúnyosan a hamvas férfi. – Szia Rudi – intett a kisfiúnak, miközben magához húzva lányát, az ajtó felé indult. Alma még csak el sem tudott köszönni. Egy apró pillantás jutott csak neki, míg a kanyarban a válla fölött tekintete találkozott a rosszfiúéval.

Sokat gondolt erre az emlékre később is. Persze Illés Rudolf édes anyukája sosem késett el ezután, és Alma nem is igen beszélt a „rosszfiúval." Sok évvel később, még az általánosiskolában, míg legalább egy évfolyamban voltak, tervezte, hogyha úgy alakul a helyzet, elmondja neki, hogy sajnálja, ahogy akkor a többiek bántak vele. Elmondja, hogy titokban mindig is nagyon kedvelte. Még fogalma sem volt mi az az apró szikra, az az ici-pici melegség, amit akkor a hideg folyosón, a tavaszi esőben, a kemény fapadon, ez az apró kislány, aziránt a víztől ázott göndörhajú kisfiú iránt érzett. Ha ostobaságnak is hangzik.

Az akkor még ilyen apró ábránd mostanra olyan naggyá nőtt, hogy teljes hazugságra, átverésre vette rá Almát, aminek meggyengülten, hátat fordítva józan eszének, képtelen volt nemet mondani. 

Hi! Köszönöm szépen, hogy elolvastad, remélem tetszett ez a kis bevezető! Hamarosan hozom a fejezeteket! Áldanálak titeket egy-két véleményért, és előre is köszönök minden eggyes kis csillagot! ♥♥♥