-Most már érzem a veszélyt. - suttogtam.

Harry felsóhajtott és újra a számra hajolt. Egy kis hang a fülemben azt suttogta, hogy mi van, ha meglátnak, de egy részem biztos volt benne, hogy Harry erről gondoskodott.

Teljes nyugalommal bíztam rá magam és a szájára, egészen, amíg a bódulat ködén keresztül realizáltam, hogy Én vagyok az idősebb, és elő nem bújt belőlem az irányítási kényszer. Harry kezei eddig a derekamnál voltak, azzal tartott, csípőm egy lépésnyire volt az asztaltól. Az én kezeim hol a hajába téptek, hol a nyakán és a mellkasán simítottak végig, de most határozottan megragadtam a vállánál fogva, és hiába volt magasabb és erősebb, hagyta, hogy az asztalnak lökjem, még mindig hevesen csókolva, hol a száját tépve, hol a nyakát szívva. Harry felpattant az asztalra, én pedig a lábai között álltam. Most ő túrt bele a hajamba, amitől felnyögtem, de ő csak még közelebb húzott magához.

Mindketten mohók voltunk, nem tudtunk betelni a másikkal, de szépen lassan megnyugtatott minket a másik közelsége, és az eddig határozottan viharosból valami lassabb, de még mindig szenvedélyes csók lett.

Játszottunk az ajkainkkal, sóhajtoztunk, és kivehetetlen szavakat suttogtunk a másik szájába. Végül elszakadtam az ajkaitól, és az arcára kezdtem finom puszikat adni, végig az állkapcsa mentén. Közben kigomboltam a csontszín ingjének első két gombját. Harry gyorsan vette a levegő, éreztem, ahogy a szíve őrült tempóban kalapál, de nem gondoltam, hogy az enyémet túlszárnyalja, azt lehetetlen. A kezem enyhén remegett, és minden egyes eremben adrenalin száguldott. Őrült, és mámorító érzés volt.

A finom puszijaimmal egyre lejjebb haladtam az arcán még végül elértem a nyakát. Éreztem, hogy egy kissé megfeszült, majd kifújja a levegőt, és a derekamnál fogva szorosabban húz magához, pedig ez szinte lehetetlennek tűnt. A finom csókok lassan elérték a nyaka alját, ő pedig sokadszorra felsóhajtott. Már majdnem elértem a kulcscsontjánt, és úgy voltam vele, ezt a helyet könnyű eltakarni, így megszívtam a bőrt, úgy, hogy nyoma maradjon.

Aztán...

Nem tudom mi történt.

Harry addig csukott szemei kipattantak, és szinte ellökött magától. A tekintete... az szörnyű volt. Kétségbeesett. Ijedt. Megdöbbent. Zavarodott. És enyhén dühös.

Annyi érzelem tombolt a szemében, hogy nem tudtam kivenni őket, és Harry hirtelen tényleg nem tűnt többnek egy fiúnál. Nem számított a sok élettapasztalat, a katonai rangok, az önfegyelme, az álarcai, mert ott, nem tudom, miért és hogyan, de egy nagyon sérülékeny részét mutatta meg, azt, amelyik egy nálam egy évvel fiatalabb, kétségbeesett, ijedt, megdöbbent, dühös fiúé volt.

Abban a pillanatban Harry volt a gyerek, és én a felnőtt, és ez ijesztő volt, hogy felborult a rangsorunk. De minden ezzel kapcsolatos félelmemet félretettem, és Harry felé léptem egyet. Ez rossz döntés volt.

-Ne érj hozzám! - hátrált.
-Harry... mi a baj? Mi történt? Valami... valami olyat tettem amit nem akartál? - nyögtem ki nagy nehezen. Minden szó szúrós és keserű volt, a torkomon akadtak.

A nap már lement, és körülöttünk egyre inkább zavaró lett a félhomály. Harry egyenkabátja a földre esve állt egy kupacban az asztal lábánál, de nem foglalkozott vele. Csontszín ingje gyűrötten és féloldalasan állt rajta, szinte lecsúszott az egyik válláról. Göndör haja sosem volt még ilyen kócos, és nem segített rajta, hogy folyamatosan beletúrt, miközben fel-alá járkált előttem.

-Ennek... nem szabadott volna megtörténnie. - suttogta, majd megfordult és gyors léptekkel, szinte futva indult a kijárat felé. Láttam, ahogy a belülről a zárban lévő kulcsot elfordította -tényleg gondoskodott arról, hogy ne zavarjanak meg minket - és kirontott az ajtón. A hatalmas vaskapu nyikorogva becsapódott. A kulcs a zárban maradt.

***

Valami olyan helyre kellett mennem, ahol össze tudom szedni magam. Kikaptam a kulcsot a zárból, bezártam a bejáratot, és elindultam. Szinte tudatlanul a menedék felé indultam, be az erdőbe.

A fejem majd szétrobbant. A gondolatok össze vissza száguldottak bennem, nem tudtam melyiket kapjam el.

Harry megcsókolt. Ez volt mind közül a legerőteljesebb. Ő csókolt meg engem. Nem egyszer. Nem érzelemmentesen. És aztán ellökött magától. Csak arra a kétségbeesett tekintetre tudtam gondolni, mintha eddig nem is tudta volna, hogy mit csinált, és most rádöbbent, vagy mintha én követtem volna el ellene valami szörnyűséget.

Annyira fiatalnak tűnt. És ez mindent úgy összezavart.

Eddig felnéztem Harryre. Ő jelentette a jó példát, a biztonságot, az erőt, a kitartást, mindent. Ő volt az én istenem. De azzal, hogy előbújt ez a gyenge énje, hirtelen ez a kép összeomlott. Többé nem volt valóságos. Az istenem sebezhető lett. A védelmem támogatásra szorult. Bármennyire fájt ezt kimondanom... kiábrándító volt. Valami megingott bennem.

Kinyitottam a menedék ajtaját, de előtte felnéztem a fejfába vésett szavakra. Mindnyájan magunkban hordozzuk az Eget és a Poklot.

Hét eleje lévén nem sokan voltak a bárban. A pultos egy visszafogott mosollyal biccentett nekem, majd whiskyt töltött valaki poharába. És ez volt az az ember, akit kerestem.

Sötét haja most is kócosan állt, modern öltözéke kifogástalanul állt rajta, és jól nézett ki benne. Kellemes hangja betöltötte a körülötte lévő teret, miközben a magasba emelte a közben kezébe került whiskyspoharat.

Leültem a mellette lévő bárszékre, és hamar megcsapott kellemes kölnije, és az elmaradhatatlan alkoholszaga.

A szokásos csibészes mosolyával pillantott rám.

-Á, Mr. Tomlinson! Örülök a viszontlátásnak! Bár ha a legutóbbit számba vesszük, az talán hagy némi kivánni valót maga után. - mondta elgondolkodva hajába nyúlva, majd szórakozottan beleivott a poharába.

-Jó estét, Mr. Roseberg. - köszöntöttem udvariasan.

-Ah, ne legyél nevetséges, már mondtam, hogy csak Al. Vagy Alan. Inkább Al. -tűnődött.
-Netán megint másokat elgyepálni jöttél? Vagy velem óhajtasz meginni valamit? Esetleg Haroldról akarsz beszélgetni?

Abban a pillanatban mindhármat akartam egyszerre.

Alan kiváncsian, mosolyogva nézett rám. Áradt belőle a fesztelenség.

-A hadnagyról szeretnék...
-Harryről - javított ki Alan.
-Harryről szeretnék önnel...
-Veled - szólt újra közbe.
-... veled beszélni. - sóhajtottam fel szemforgatva.
-Nem igazán vagyok biztos benne, milyen jellegű kérdéseket szeretnél feltenni, és hogy jogomban áll-e válaszolni rájuk. - felelte úgy, mintha igazán szórakoztatná valami, és ismét beleivott a poharába.
-Azért biztos vagyok benne, hogy van egy halvány elképzelésed - feleltem fojtott hangon, miközben a csapos töltött nekem is egy pohár whiskyt, amit a felkaptam és kortyolni kezdtem.
-Netán a nem létező szexuális életünk érdekel Harolddal? - kérdezte mosolyogva, mire én félrenyeltem az italt és köhögni kezdtem. Nem tudom melyik döbbentett meg jobban, a 'nem létező' rész, vagy, hogy a 'szexuális életünk' szavakat használta. - Maga igen prűd - nevetett Alan, mire újra köhögni kezdtem, a csókra gondolva. Az nem volt prűd.

-Ilyen jellegű dolgok - köhögés - nem igazán érdekelnek. Mr. Styles a hadnagyom és a kiképzőtisztem.
-De azért kedveled őt - mondta Alan miközben csillogó szemekkel nézte, ahogy a csapos újra tölt neki.
-Én... - teljesen lefagytam.

Igen, ezen sokadt gondolkodtam. Tudtam magamról, hogy a szebbik nem sosem volt olyan attraktív számomra, mint a körülöttem lévőknek. És egy idő után... már tudtam, hogy soha nem is lesznek vonzóak számomra.

-...Különben nem lennél itt. - rángatott vissza a jelenbe Alan, és áthatóan rámnézett.

Ő tudta. Biztosan tudta, hogy érzek Harry iránt.

-Valóban. - fújtam ki egy nagy szusszra a levegőt. - De nem igazán vagyok biztos benne, mit akarok megtudni pontosan. - néztem magam elé.

Alanből sugárzott az állandó jókedv, és mindenféle józanságtól való mentesség, ugyanakkor mikor a szemembe nézett, volt benne valami komoly.

-Ha kérdéseid vannak Haroldról... talán az lenne a legjobb, ha tőle magától kérdeznéd meg. - mondta.

Ezen elgondolkodtam. És egyetértettem.

-Köszönöm. - néztem rá halványan elmosolyodva, de addigra ismét eltűnt a józansága és komolysága.
-Viszlát, Mr. Tomlinson! Mosolyogjon többet, jól áll magának!

***

Mire visszaértem a táborba már igazán későre járt. Főként csak a Hold világított, és egy két házból szűrődött ki némi fény. Bármennyire is nem szép, kifelé menet a bárból elloptam egy cigarettatárcát. Kivettem egy szálat, és a másik zsebembe nyúltam a gyufásdobozomért, de helyette valami fémeset érintett a kezem. Egy kulcscsomót. Felsóhajtottam. Ezt vissza kell adnom Harrynek, mielőtt még valakinek feltűnik a kulcsok hiánya. A kulccsomókat a tiszteknek mindig le kell adni.

Nehéz léptekkel indultam meg a tiszti tábor bejáratához.

-Styles hadnagyhoz jöttem. Útba tudnának igazítani? - kérdeztem az őröket, akik segítettek és beengedtek.

Lassú léptekkel indultam el. A gyomrom görcsbe rándult, azt kívántam bár soha nem érnék oda. De egyszer megérkeztem az ajtóhoz.

Nagy levegőt vettem, megpróbáltam csillapítani a testem remegését, és elfojtani minden félelmemet azzal kapcsolatban, hogy mit fog mondani Harry. Felemeltem a kezem és bekopogtam.

A tiszti falu szuperkicsi bungalókból állt, úgy tippeltem, hogy csak egy apró fürdő, egy ágy, esetleg egy-két szekrény, és egy íróasztal férhet el benne. Harry házának ablakán halvány fény szűrődött ki, így biztos lehettem benne, hogy még ébren van.

Bentről neszezés hallatszott, majd egy kulcs fordult a zárban, és az ajtó kinyílt.

A szívem őrült tempóban dobogott a torkomban, a tenyerem izzadt, és úgy éreztem, egy szót sem tudnék szólni.

Elsőre, a bentről kiáramló fény miatt, csak Harry alakját láttam, az arcát nem. Aztán, ahogy hozzászokott a szemem, jobban szemügyre tudtam őt venni. A szemei enyhén fel voltak dagadva, de most nem a verekedéstől, hanem a sírástól, viszont a határozott, tiszteletetparanacsoló kisugárzását hibátlanul sikerült visszaállítani. Újra az erős, régi hadnagyom volt... de mégsem.

-Mit keresel itt? -nézett rám rezzenéstelenül, bár az ajtót kijjebb tárta, szóval beléptem. A köszönést teljesen hanyagolta, és úgy tűnt, a magázásról is lemondott már.

Becsukta mögöttem az ajtót, beállt az íróasztalának széke mögé, és egyik kezével a támláját fogta, én pedig a válaszon gondolkodtam. Hiszem csak a kulcsot hoztam vissza. De ha már itt vagyok, megkérdezhetném, hogy miért futott el előlem. Vagy, hogy jól van-e. Esetleg, hogy mit várjak ezután ettől az egésztől. Hogy várjak-e valamit.

-Louis, miért vagy itt? - kérdezte újra, de most több érzelemmel a hangjában. Mellettem az íróasztal állt, a másik falnál, szemben pedig egy ágy és egy szekrény. Pont, ahogy gondoltam.

Elővettem a kulcsot a zsebemből, és ledobtam az asztalra.

-Ezt ott hagytad. Ma délután. - mondtam, és bárhogy igyekeztem, éreztem, hogy a hangom enyhén vádló, és könyörgő. Harry az asztalra szegezte a tekintetét, nem nézett fel rám.

-Köszönöm. - suttogta.

Kellemetlen, sűrű csend állt be közénk. Nem küldött el, de mást se mondott.

-Valamit... elrontottam? Rosszul csináltam? - szólaltam meg halkan, mire ő megszorította a szék támláját, hogy elfehéredtek az ujjai. -Miért futottál el tőlem? - suttogtam.

Harry másik kezével is megfogta a szék támláját, mintha abba kapaszkodna. Látszott rajta, hogy majd szétfeszíti belülről valami. Erősen beharapta az alsó ajkát, becsukta a szemeit, és kissé lehajtotta a fejét, mintha egyszerűen nem tudná kezelni a fájdalmát, mintha az tönkretenné és marná, mintha nem hagyná élni.

A következő pillanatban hihetetlenül gyorsan félrelépett, és teljes erejéből a falba ütötte a kezét. Aztán a másikat. És újra. A következő alkalommal már egy apró vérfolt volt az ökle helyén.

Egy pillanatig lefagyva álltam, aztán már mellette voltam. Rettegtem. Mert Harry nem úgy nézett ki, mint egy toporzékoló kisgyerek, nem rugdosta a falat, mintha ki akarna hisztizni magának valamit, nem. Úgy nézett ki, mint aki azt akarja, hogy fájjon, saját magának. Mint aki úgy gondolja, hogy a fájdalom feloldozza, megszünteti a fájdalmát. Mint aki élvezi, ha fáj.

Mellé léptem, és lefogtam mindkét karját. Egy ideig még küzdött, de aztán hagyta magát, hogy háttal a fal felé fordítsam, és a teste mellé szorítsam mindkét karját.

-Harry! Harry! Nézz rám! Mit csinálsz? Miért csinálod ezt? - néztem rá kétségbeesetten.
-Miattam csinálod? Mert akkor elmegyek, esküszöm, és többet a közeledbe sem megyek, csak hagyd abba!

Abbahagyta az ellenkezést, és hagyta, hogy teljesen lefogjam. Halkan, szomorúan felnevetett.

-Ez... Ez nem miattad van. - mondta, és kerülte a szemkontaktust, ennek ellenére megnyugodtam, hogy nem én vagyok a rohamának az oka.

Az erőlködéstől leizzadt, néhány tincs vizesen tapadt a homlokához. Finoman az arcára simítottam a kezem, mire ő felszisszent, de nem kapta el a fejét. Még mindig teljes testemmel szorítottam a falnak, félve, hogy megint valamilyen rohama lesz.

-Menj el Louis - suttogta könyörgőn - mielőtt még egy hibát elkövetek, mielőtt megint nem tudok uralkodni magamon, mielőtt megint elvesztem a türelmem, mielőtt megint nem tudom kontrollálni az akaratom. - suttogta.

Nem tudtam, pontosan miről beszél, de valamiért úgy gondoltam, hogy nem csak rólam és a csókunkról van szó. Túlságosan féltem, hogy ha itt hagyom, még nagyobb kárt tesz magában.

-Pont ezért maradok, - mondtam halkan - hogy vigyázzak rád. - felemeltem az egyik kezét, és finoman megcsókoltam véres-sebes kézhelyét. Magán halkan nevetve bámult véres bütykeire.

-Nem tudsz segíteni, ez nem olyan, hogy hirtelen majd megnyugszom, hogy hirtelen minden jó lesz, mert ez ne... - megcsókoltam. Finoman, puhán, azt akartam, hogy a csók megnyugtassa. Felvezettem a két kezét a falra a feje mellé, és összekulcsoltam az ujjainkat. Harry egy pillanatra meglepődött, de azonnal viszonozta a csókot. Egyik kezét leengedte, és ákarolta a derekamat, én pedig a hajába túrtam.

Aztán valaki kopogott az ajtón.