Harry nem egyszerűen verekedett. Ez valami teljesen más volt.

Fáradtan roskadtam az ablakpárkányra, onnan bámultam ki az udvarra, az ott gyülekező emberekre, a sorban álló jelentkezőkre, és a kör közepén álló férfira és hadnagyra. Az én hadnagyomra.

Kétségbeesett volt. Kétségbeesetten harcolt. De nem úgy, mint egy sarokba szorított állat, hanem, mint valaki, aki menekül maga elől, akinek csak ez tereli el a figyelmét, aki így nyer feloldozást. Úgy harcolt, mint én.

Valahol a harmadik körénél beleájultam az ágyba. Egyszerűen éreztem, hogy minden elszáll a kimerültségtől. Már nem éreztem a belső fájdalmat, valami meghatározhatatlan nyugodtság szállt meg. Kiűztem magamból.

Egy-két óra múlva felébredtem. Kint már teljesen sötét volt, csak a csillagok és az ajtó alatt beszűrődő fény nyújtott világosságot. Lassan feltápászkodtam, és elindultam lefelé a földszintre.

Ahogy leértem, gyorsan körbenéztem. Estére teljesen megtelt a hely; csupán pár szabad hely maradt. Férfiak beszélgettek egy-egy üveg sör mellett, örömlányok táncoltak és illegették magukat, egy csapat pókerezett az egyik asztalnál. Megpillantottam Alan-t aki egyik kezével épp egy férfi vállára támaszkodott. Alan lehajolt, és valamit az illető fülébe súgott, mire az csillogó szemekkel nézett fel rá. Csillogó, zöld szemekkel. Harry volt az. Intett Alan-nek aki lehajolt. A hadnagy egyik kezével felnyúlt az újságíró arcához, mintha a fülébe akarna suttogni, de a keze lejjebb csúszott, a férfi szája felé, arca egyáltalán nem a férfi fülénél volt, és túl hamar húzodott el, minthogy összefüggő szavakat mondhatott volna neki. Arcon csókolta - döbbentem rá, és a felismerés hihetetlen erővel ütött meg. Több dolog miatt is. Először is, egyértelmű volt, hogy Harry többet érez Alan iránt szimpla barátságnál, többet érzett egy férfi iránt. Vagy ha csak barátság is, nem a hétköznapi fajta. Ennek egyrészt hihetetlenül örültem, másrészt a féltékenység maró savként égette a torkom, a szívem elnehezedett, és mintha megzavarodott volna.

Azt hiszem, akkor már tudtam egy ideje. Tudtam, hogy ezek nem egyszerű érzések, amiket Harryhez, a hadnagyomhoz fűzök. A kétségbeesettség, ahogy az elismeréséért küzdöttem, hogy soha nem tudtam kiverni a fejemből, hogy időről időre megjelent az álmaimban, az aggodalom, amikor láttam rajta, hogy rossz napja van, ezek mind többek voltak, mint amiknek lenniük szabadott volna.

Bármennyire volt szimpatikus Alan, és bármennyire sajgott minden egyes tagom, legszívesebben nekimentem volna, és addig ütöttem volna, míg lélegezni tud.

Hirtelen egy másik dolog is arcon csapott, másik oldalról, erősen csattanva. Harry kártyázott. Csak az zakatolt a fejemben, amit a szerencsejátékosokról, és a többi itt lévő, a bűnbarlang által nyújtott könnyen elérhető szenvedélyeket élvezőkről mondott.

"Ezek beteg emberek. A vágyaik túlnőnek rajtuk. Nem tudják kordában tartani a szenvedélyeiket, bármit megtesznek érte. Átlépnek szabályokat, csalnak, hazudnak, amíg teljesen bele nem pusztulnak. És miközben megszegik a szabályokat, másokat is tönkretesznek."

Csak néztem Harryt, kétségbeesetten, és kerestem a szemében azt az izgatott, mégis tompa csillogást, ami a szerencsejátékosokra jellemző, azt a csendes idegességet, ami áradni szokott belőlük, és kifújtam a némán visszatartott levegőt, mikor semmi ilyesmit nem láttam rajta. Mégis, a csalódottság ott volt. Megvetéssel beszélt minden szenvedélyről, és most kártyázik, miközben nyilvánosan ad csókot egy férfi arcára, és a bal keze mellett pedig egy sörösüveg áll?

Összerázkódtam.

Harry lassan felállt, kezeiben számtalan zsetonnal, miközben a többi játékos dühödt pillantásokkal bombázta. A hadnagy nyilvánvalóan nyert. Miközben felállt, mosolyogva nézett fel Alanre. Igazán mosolyogva. Úgy, ahogy azelőtt még sosem láttam.

Még mindig dermedve álltam, már ki tudja, mióta a pult mellett és csak őt néztem, de senki sem szólt rám érte.

Alan mondott neki valamit, mire ő halkan felnevetett, majd felnézett és a tekintete megállapodott. Rajtam.

Az arcán izzadságtól odaragadt por volt ami még az udvaron került rá, a szemöldöke felrepedt egy kicsit, de már nem vérzett. Alsó ajka még mindig nem gyógyult be teljesen, és most bedagadt.

Megdermedt, láttam, ahogy elkerekedik a szeme, arcán döbbent kifejezés ült. Minden jókedve egy szempillantás alatt elpárolgott, én meg azon gondolkodtam, hogy mit kéne csinálnom. Odamenni? Elmenni? Megvárni, hogy ő jöjjön ide?

Végül nem mozdultam, csak egy enyhe, gúnyos mosollyal a számon néztem, mivel nem tudtam elvonatkoztatni a mellette álldogáló Alan látványától, aki láthatóan nem sokat vett észre a körülötte történő dolgokból. Vidáman intett nekem, mire Harry abszolút döbbenettel fordult felé, és mikor mosolyogva visszaintettem az újságírónak még jobban elkerekedett a szeme.

Hol rám, hol Alanre nézett, akinek egyre zavarodottabb feje lett, és úgy tűnt lassan leesik neki, hogy Harryvel ismerjük egymást, és hogy mit hisz a hadnagy, hol, vagy hogyan találkozhattunk egymással.

Alan gyorsan magyarázkodni kezdett, de ő meg sem hallgatta, egy pillantással belefojtott minden hangot, és elindult felém.

Valamiért keserű örömmel töltött el, hogy Harry ideges, hogy féltékeny, hogy azt hiszi kapcsolatom van a szeretőjével.

Harry megállt előttem, nagyon közel, zöld szemét az enyémbe fúrta, és a pillantása éles volt, vágó és maró, tele dühvel, ijedtséggel és kétségbeeséssel. Félt a véleményemtől vagy, az elutasítástól, vagy féltette Alant.

Csak néztünk egymás szemébe, nem tudom meddig, talán egy percig? Meg se szólaltunk, csak bámultunk, és így próbáltunk mindent elmondani. Add tudtomra, mit érzel! Mit gondolsz? - támadott meg esdekelve a tekintetével. Nem ítéllek el Alanért. Én is olyan vagyok, mint te. - üzentem, mire a feszültsége egy aprót csökkent, bár abba nem voltam biztos, hogy az üzenetem második felét is értette.

De a többi gondolatomat nem tudtam neki így kimutatni. Nem tudtam neki elmondani, hogy dühös vagyok, mert kártyázott, mikor mélységesen megvetette a szerencsejátokosokat. Hogy egész végig egy olyan kifordított oldalát mutatta nekem, ami valójában nem is volt igazán ő, és ez azért zavart, mert így hirtelen olyan volt, mintha nem is ismerném az igazi Harryt.

-Szeretne mondani valamit, hadnagy? - néztem fel rá kihívó mosollyal.

Harry élesen beszívta a levegőt, megragadta a karomat, és a lépcső melletti szertárhoz vonszolt és belökött. Üzent valamit Alannek a tekintetével, amit én nem tudtam leolvasni, majd bezárta az ajtót, és egy hirtelen mozdulattal felkapcsolta a bent lévő kislámpát. Nagyon gyér fénnyel világította be éppenhogy a pici helységet. Körülöttünk seprűk, felmosórongyok, és különböző takarító és növényvédő szerek vettek körül minket. Riasztóan közel álltunk egymáshoz.

Ahogy felnéztem rá, mivel egy fejjel alacsonyabb voltam nála, majdnem bevertem a fejem az állába. Mindketten egy fél lépést hátráltunk, de a köztünk lévő hely így is minimális volt. Nekidőltem a közvetlenül mögöttem lévő polcnak, amin megzörrentek az üvegcsék. Karba fontam a kezem, és csak mosolyogva meredtem rá.

Láttam Harryn, hogy zavarja, de a világért se mutatta volna ki. Miután egyáltalán nem volt hajlandó megszólalni, és gyűlöltem a csendet, én törtem meg:

-Nos, gondolom van valami oka, amiért berángatott ide. - vontam fel a szemöldökömet.
Harry egy pillanatig még csendben maradt.
-Mennyit látott? - kérdezte feszült hangon. Harry Stylesnak feszült volt a hangja.
-Az attól függ, mire gondol, hadnagy úr. - nyomtam meg az utolsó szavakat. - A verekedéseire? Mellesleg állítólag a maga kiütés rekordjának közelébe kerültem. Büszke lehet rám. - vontan fel a szemöldököm pimaszul. -Esetleg a kártyapartijára, ahol rengeteg zsetont nyert el szerencsejáték függőktől? Vagy az alkoholfogyasztásra? Netalán... a kapcsolatára, Mr. Roseberggel? - néztem merészen a szemébe, mire elpattant benne valami, és nekem jött.

Észre se vettem, hogy ahogy beleéltem magam a beszédbe, egy kissé előrébb léptem Harryhez, aki most teljes erejével visszalökött a polcnak a vállaimnál fogva, és azokat markolva szegezett a falhoz, de nem hagytam magam, én is elkaptam a csuklyásizmát, amit ha erősen megszorítottam volna, iszonyúan fájt volna neki, de egyenlőre csak tartottam, arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok.

Harry felszisszent.

-Ez nem az, aminek látszik. Nem mondhatod el senkinek, érted? Semmit nem mondhatsz el! Nem... egyszerűen nem teheted meg! Amúgy sem tudod az egészet, csak elkapott dolgokat láttál, és rossz következtetéseket vontál le! - a hangja szörnyen kétségbeesett volt. De ő hazug, hazug, hazug. - suttogta valami nagyon utálatos a fejemben.

-Nocsak, hadnagy úr... letegezett? - húztam tovább, mire még erősebben lökött a falhoz, én pedig erősebben szorítottam meg a vállát. A feszültség csak úgy pattogott a levegőben.

-Elegem van itt mindenből - sziszegtem neki. - nem katonákat képeznek, hanem roncsokat amik kint majd még jobban tönkremennek - folytattam és közben a bátyám üres tekintetére gondoltam és Collins elkeseredett kirohanására. - Itt olyan, mintha minden hazugság lenne vagy titok! - gondoltam a szovjet támadásra amit napokkal később tudtunk meg, én is Harrytől. - És mikor azt hittem, hogy maga, maga talán más, kiderült, hogy az a rengeteg fal, amiről azt hittem leépítettem ön körül, vagy átláttam rajta, valójában még mindig ott van, és dupla olyan vastag! Annyit erőlködtem, hogy megismerhessem! Igaz volt egyáltalán valami abból a hűvös udvariasságból amit a katonái felé tanusított? Vagy az a visszafogott jókedv? A fegyelem a szabályok felé? A kikezdhetetlensége? Igaz volt bármi? - a hangom a végén szinte kiabálás volt, de az utolsó szavakra elhalkult.

Harry lazított a szorításon. Hirtelen eszembe jutott mi minden csúszott ki a számon, a legnagyobb fájdalmaim és félelmeim, és most úgy éreztem, mintha átlátna rajtam, egyenesen belém. Lesütöttem a szemem.

Harry kezei még mindig fogták a vállaimat, az enyémek viszont lecsúsztak, végig a mellkasán és végül megállt az oldalam mellett.

A hadnagyban egy pillanatra megakadt a levegő.

Néma csend volt közöttünk, a kis szertárba csak a kintről beszűrődő hangfoszlányok jutottak el és a lámpa elektromos zizegése.

-Volt, ami igaz volt - szólalt meg halkan - és sok nem. Nem tisztelem az elavult, túl szigorú szabályokat, de be kell tartanom őket, mert... nincs más választásom. Elítélem azokat az embereket akiken eluralkodik a szenvedélyük és nem tudják kordában tartani, mert én is ilyen vagyok. - mondta halkan, és lesütötte a szemét.- Ha egyszer valamiért odaleszek... nem tudom megállni. Túlnő rajtam, nem tudom kontrollálni és ez kikészít. Nem vagyok kikezdhetetlen, pláne nem erős. Descensus averno facilis est. - suttogta olyan mély és érzelmes hangon, hogy elakadt a lélekzetem. Sose ment a latin, de az alapján amit tanultam, ezt a mondatot le tudtam fordítani. Pokolra szállni könnyű. -És sose vagyok nyugodt. Magamra erőltetni a türelmet életem egyik legnehezebb feladata. De az nem hazugság volt, hogy szívesen megismernélek, hogy szeretem az irodalmat, és számomra az sem volt megjátszott, amikor annyira egyre gondoltunk. Egy csomószor az járt a fejemben, hogy meg akarom tudni, mi van a te fejedben, mitől csillog úgy a szemed...

Hihetetlenül közel álltunk egymáshoz. Felnéztem rá, zöld szemei szinte világítottak a félhomályban. Egyfajta köd ereszkedett elém. Harry egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, ami így most csillogott. Elképzelhetetlenül rózsaszín szája volt. Az illata szappan és egy enyhe alkohol szag volt. Sötét tincsei a homlokára borultak, és a kezeimért sikoltottak, hogy símítsak végig rajtuk, markoljak bele. A szeméből valami kiismerhetetlenség sütött. És akkor elkezdett lejjebb hajolni.

A mellkasára simítottam a kezem, ezzel megtartva őt. Az egyik kezét ő is levezette az oldalamhoz. Az illata teljesen magával ragadott, a közelsége megőrjített, a tekintete beszippantott, és egyre közelített, egészen addig, amíg meg nem állítottam. Döbbenten nézett rám. Úgy éreztem, hogy ha sokat áll még ilyen közel, a maradék önuralmam is elvesztem.

-Megint letegezett, hadnagy úr. - a hangom rekedt volt. - A titkai biztonságban lesznek nálam. - fúrtam élesen a tekintetem az övébe. - Sajnálom, ha elrontottam az estéjét. Gondolom holnap délután találkozunk. - szóltam, majd finoman lefejtettem a kezeit a vállamról, elléptem mellőle, és kimentem az ajtón. Szótlanul bámult utánam.

Sziasztok! Ne haragudjatok a sok késésért, cserébe holnap is lesz rész! Remélem tetszett❤️
G