-Hová megyünk? - néztem Collinsra, aki magabiztosan lépkedett előttem. Odakint már teljesen besötétedett, ennek ellenére jóval többen járkáltak kint, mint mikor legutóbb erre voltam.
-Az étkezőbe. Ilyenkor ott szoktak összegyűlni az emberek, dumálnak meg minden. Ráadásul van pinpong asztal is. Imádok pinpongozni. Te játszottál már?
-Hát... nagyon régen szerintem. -válaszoltam őszintén. A közelben már látszott az étkező, ablakaiból erős fény áramlott ki.
-Akkor itt az ideje feleleveníteni a tudásod! -kiáltotta Collins jókedvűn, majd elkapta a karom és konkrétan berántott az épületbe.

Bár a nap folyamán már jártam itt, csak most sikerült jobban szemügyre vennem belülről. Nagyobb volt, mint amire emlékeztem, de ennek az is lehetett az oka, hogy az asztalokat és a legtöbb széket a sarokba vitték, és az addig ott lévő kanapékat behúzták középre. Sokan ültek rajtuk, a cigijük hamuját elegánsan a kisasztalokon lévő hamutartóba pöccintették és beszélgettek, mások kártyáztak. Néhol egy-egy üveg sört is látni lehetett, de ez nem igazán volt jellemző. Nyilván ez afféle jutalom lehetett, alkoholt kapni. A falak fehérek voltak, de már sárgulni kezdtek. A pinpong asztalok a terem hátsó végében voltak, összesen 3 darab, és mindhárom körül nagy tömeg volt. Harsány kiáltások, biztató szavak, és káromkodás hallattszott, meg a labda folyamatos pattogása.

Rengetegen voltak, a levegőben dohány, és enyhe izzadságszag terjengett, egy rádióból zene szólt. Az egésznek volt valami hihetetlen varázsa, ami beszippantotta az embert.

-Gyere! -húzott tovább Collins én pedig lelkesen követtem. Természetesen a pinpongozókhoz mentünk, ahol Collins egy barna hajú srác mellett állt meg, aki szerintem egy bungalóban lehetett velünk.

-Ő itt Jim Carvell- mutatta be őt Collins.
-Nagyon örvendek. - ráztunk kezet - Louis Tomlinson.
-Már láttalak. Egy házban vagyunk. -mondta egyszerűen, majd a zsebéből előhalászott egy doboz cigit. A tenyerem szinte viszketett, ahogy lassan előhúzott egy szálat, és a szájába tette.
-Kérsz? - nézett rám, és felém nyújtotta a dobozt.
-Naná. - vettem ki kettőt, az egyiket a számba, a másikat pedig a fülem mögé tettem.
-Pofátlan dög - mondta mosolyogva Jim, és elővett egy doboz gyufát. Először a sajátját gyújtotta meg, majd az enyém alá tette a lángot. Boldogan tüdőztem le a füstöt, majd fújtam ki. Collins köhögni kezdett mellettünk, ahogy Jimmel egyszerre fújtuk ki. A barna hajú elnevette magát.
-Mi van Collins, nem bírod a dohányt?
-Te se bírnád, ha egyszerre két oldalról fújnák a pofádba ezt a szart. - fulldoklott még mindig a szőke.

Én csak nevetve ráztam a fejem, majd körülnéztem, kik vannak az asztaloknál. Az elsőnél pont Jackson játszott, Montgomery mellette szurkolt egy másik férfival, bár úgy tűnt Jackson vesztésre áll. Veríték csorgott a halántékán a koncentrációtól, látszott rajta, hogy nagyon győzni akar. A második asztalt kezdtem nézni, de ott éppen veszekedtek valamin, talán azon, hogy kié a pont, szóval velük nem nagyon foglalkoztam. A harmadik asztalnál nagyon szoros volt a meccs. Egy fiatal fiú játszott valaki ellen, akit nem láttam, mert pont háttal állt nekem. Minden találatnál hangosan kiabálták be a pontokat. Elmélyülten néztem a meccset, miközben fél füllel Jim és Collins beszélgetését hallgattam, és a cigimet szívtam. Hallgattam a labda pattogását, néztem a trükkös ütéseket, és vártam a végét, ami csak nem akart eljönni. Végül a nekem háttal álló férfi hatalmasat ütött a labdába, az pattant egyet a túloldalon még, de a fiatal srác már nem tudta elérni.

-Igen! Így kell ezt! Így! - kiabáltak a nyertes körül, a haverjai a vállába öklöztek és füttyögtek, miközben ő csak mosolygott, majd körbefordulve meghajolt. Hallattszott a nevetése, hogy igazából viccesnek találja a helyzetet, nem csinál ebből nagy ügyet, csak megjátsza magát. Végül teljesen megfordult, én pedig az ismerős arctól félrenyeltem a füstöt, és iszonyatos köhögésbe kezdtem.

-Haver, jól vagy?
-Persze, igyekszem bent tartani a tüdőm és nem kiköpni - nyögtem és tovább fulldoklottam, majd amikor jobb lett, megköszörültem a torkom.
-Jól van, megmaradsz - nevetett Collins és hátba veregetett, mire én bólintottam.
-A hadnagy nyert - mondtam rekedt hangon.-Nem gondoltam volna, hogy a tisztek is itt vannak.
-Nincsenek. -válaszolt egyszerűen Jim, és beleszívott a cigarettájába - de Styles fiatal, és nem igazán élvezi az öregek társaságát.
-Styles? -mondta ki Collins, amit én akartam kérdezni.
-Ja. Harry Styles. Az apja vezeti a tábort.
-Nagyon fiatalnak tűnik. -állapítottam meg.
-Aha. Annyi idős mint én.
-Az apja miatt hadnagy? - tettem fel egy kissé rosszindulatúnak hangzó kérdést.
-Hát, korán kezdte, az biztos- rántotta meg a vállát Jim, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

-Tomlinson! Nézd, felszabadult egy asztal! -kiáltotta a szőke, odaküzdötte magát, és lecsapott az ütőkre. Lassan sétáltam oda, elnyomtam egy hamutartóban a cigit, Collins pedig felém dobta az egyik ütőt, amit gyorsan elkaptam.

Beálltunk az asztal két végébe, Collins lendítette az ütőt, eltalálta a labdát, ami finoman pattant egyet-egyet mindkét oldalon, én pedig visszaütöttem. "Menni fog ez" gondoltam, és elégedetten vártam a szőke srác visszaadását. Hirtelen ütötte meg, olyan erővel, hogy el akartam ugrani előle, de végül megpróbáltam visszaadni. És sikerült. Collins meglepetten kiáltott fel, és ütötte vissza.

Egymás után szereztem a pontokat, akárcsak ő. Nem bírtuk legyőzni a másikat. Ha valaki szerzett egy pontot, egyből utána a másik is. Kisebb tömeg gyűlt körénk, szurkoltak nekünk, füttyögtek, és fogadtak ránk. Éreztem, hogy a pólómat kezdi átitatni az izzadság, és a levegő is egyre fülledtebb lesz.

Erőből ütöttem meg a labdát, amit Collins villámgyorsan visszaütött, olyan lendülettel, hogy éreztem, már nem érem el. Ha a következő pont is Colins-é, akkor ő nyert.

Fáradtságtól remegő kézzel dobta föl a golyót, és ütött bele. Igyekeztem minnél erősebbeket visszaadni, mint ahogy ő is. Próbáltam nem a körülöttem lévőkre figyelni, csak a labdára koncentrálni. Visszaadtam, Collins pedig beleütött. Emeltem az ütőm, minden idegszálam a labdára figyelt, amikor hatalmas csattanás hallattszott, én pedig riadtan kaptam fel a fejem. A labda lepattant az asztalról, és elgurult a földön.

-Bocsi, csak egy hamutartó! - kiáltotta valaki az étkező túlsó feléről.
-Kösz, bazdmeg - morogtam az orrom alatt, majd mosolyogva odafordultam Collinshoz.
-Haver, azért előre szólhattál volna, hogy ilyen király vagy - tárta szét a karját vigyorogva, mire elnevettem magam.
-Nem emlékeztem rá - sütöttem le a szemem, majd a kezemet nyújtottam neki. -Gratulálok - ő pedig elfogadta, és egy pillanatra magához húzott egy gyors ölelésre, majd maga mellé állított, átkarolta a vállam, és megtapsoltatott a körülöttünk állókkal. Én csak nevetve ráztam a fejem, majd én is megtapsoltattam őt.

-A győztes! - kiabáltam és magasba emeltem a kezét.

A körülöttünk állók vigyorogva tapsoltak, majd újabb játszmát követeltek. Nekem nem volt már hozzá kedvem, se erőm, szóval átnyújtottam az ütőt Jimnek, megköszöntem Collinsnak a játékot és sietve elbúcsúztam a többiektől.

Magamra kaptam az egyenkabátom, és kiléptem a szabadba. Kicsit arrébb sétáltam az étkező sarkához, oda, ahol kevesebben ácsorogtak, és kivettem a fülem mögül a cigit. A számba tettem, a zsebembe túrtam, majd dühösen állapítottam meg, hogy nincs mivel meggyújtanom. Szitkozódva vettem volna ki a számból, amikor hirtelen gyufaláng kezdett égni mellettem.

-Tűz kéne? -nézett rám egy zöld szempár. Az arc kifejezéstelen volt, de a szemekben jókedv csillogott. A falnak dőlve állt, kabátja kigombolva, egyik kezével lustán játszott a gyufásdobozzal a másikban a szálat tartotta. A csikk majdnem kiesett a számból döbbenetemben, mikor felismertem.
-Igen, hadnagy - dadogtam, majd a gyufalángba tartottam a szálat.
-Esetleg... kér? -próbálkoztam, bár valószínűleg épp totál idiótát csináltam magamból.
-Nem, köszönöm. Nem rohasztom ilyenekkel a tüdőmet. - mondta, és a válaszából ítélve (hogy nem nézett rám furán közben), normális volt a gesztusom, miszerint megkínáltam, szóval talán mégsem gondolt teljesen hülyének. Csak gyengének. És semmirekellőnek, zöldfülűnek, ja, és gyengének. Gratulálok, Tomlinson, szánalmasabb nem is lehetnél - gondoltam.

-Elfogadja az ajánlatom? - kérdezte meg hirtelen, kiszakítva a merengésemből.
-Fontos ez? - néztem rá, és igen, kicsit húzni akartam az agyát. Meg akartam a törni a kikezdhetetlenségét. Nagyot szívtam a cigarettából. Hallani lehetett a dohánylevelek égését, érezni lehetett a szagát, majd ahogy letüdőztem, és kifújtam a füstöt, kicsit otthon éreztem magam tőle. Valami régi emlék, érzés, megszokottság egy új helyen.
-Gyakorlatilag még mindig a felettese vagyok, aki két lábbal rúghatja ki innen - felelte szórakozottan, de érződött a komolyság a hangjából.

Hirtelen rádöbbentem, hogy mekkora tiszteletlenség volt, amit csináltam, és ijedten néztem fel rá. Feleseltem neki.
Eszembe jutott, mit mesélt Jim. Harrynek hívják, és régóta katona. Valószínűleg ebben nőtt fel, hogy megkapja a tiszteletet, mert kiharcolta, és tisztában van vele, hogy mindennek rendje van, ami szerint haladni kell. Ráadásul az apjáé a hely. Ki tudja, milyen ember.

-Elnézést, uram -mondtam halkan, de a francba is, baromi nehéz uramozni valakit, aki lehet még fiatalabb is, mint én.

A gyufaszálat közben elfújta, és sötétség vett körül minket, csak a csillagok világítottak felettünk, és a körülöttünk lévő néhány épület ablakaiból kiszűrődő némi fény. Az emberek elkezdtek eltünedezni, a kis utcákon már senki sem járt, a legtöbben továbbra is az étkezőben voltak, vagy már elmentek aludni.

-Szóval elfogadja a segítségem? - rúgta el magát a faltól, és teljes testével felém fordult. A legerősebb fényforrás a Hold volt. Az étkező ablakai nyitva voltak, és bár messzebb voltak tőlünk, így is kiérződött a bentről jövő dohány, izzadtság, és még valami kellemes aroma.

Csak most éreztem igazán, mennyivel magasabb nálam a hadnagy, hogy ott magasodott előttem, és nekem fel kellett néznem rá.

-Természetesen elfogadom. Hálás vagyok, hogy segíteni próbál. - néztem fel a szemeibe, amikben meglepettség villant. Én is megleptem magam. De tényleg tartoztam neki. Hálásnak tudni lenni erény - hallottam anyám szavait a fülemben.
-Nem sokan képesek köszönetet mondani -szólt halkan, a földet pásztázva, majd rám nézett. A kevés fényben is világítottak zöld szemei, sötét tincsei a homlokába hullottak, amiket most durván hátrasimított.
-Egyébként ne aggódjon. Omne initium difficile est. - szólalt meg könnyedén, majd látva értetlen tekintetem folytatta - Minden kezdet nehéz. Jobb lesz majd, csak... figyeljen oda, és fogja be a száját. -mondta, majd ellépett mellőlem egy pillanatra még megállt, visszafordult és rám nézett, majd egyszerűen elsétált.

***

Reggel a szakaszvezető ordibálására ébredtem.

-Ébresztő zöldfülű puhapöcsök! 10 percük van, hogy összeszedjék magukat és kihúzzák a belüket a gyakorlópályára!

Felettem Collins fájdalmasan felnyögött és motyogott valamit az alvás fontosságáról és a kiabálás idegrendszerre való hatásáról.
Meglepetten vettem észre, hogy Jim már majdnem kész van, az egyenruháját kapkodja magára, majd a fürdő felé veti magát, elsőnek. Gyorsan rájöttem, hogy mi is a helyzet, szóval én is villámgyorsan felöltöztem, és amint kijött, beszáguldottam, de előtte még megkértem, hogy szóljon Collinsnak, haladjon.

Mire kijöttem a fürdőből négyen álltak sorban, majd ötödiknek beállt Collins. Fáradtan, kócos hajjal dőlt a falnak, és úgy nézett ki, mint aki állva el tudna aludni. Odasétáltam hozzá, tapsoltam egyet az arca előtt, mire rémülten pattantak ki a szemei.

-Idióta - motyogta, mikor észrevette, hogy én vagyok - mindjárt elájulok, olyan fáradt vagyok.
-Te voltál olyan hülye, hogy későig szórakoztál. Meddig maradtál? - néztem rá nevetve.
-Kettő -suttogta, majd lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét - Kérlek, várj meg! Nem akarok egyedül menni, és Jim már lelépett.
-Nagyon siess - mondtam neki, és beletúrtam a reggeli zuhany után még mindig vizes hajamba. -Nem akarok elkésni az eligazításról. A szakaszvezetőnk reggelit fog csinálni belőlünk.

Collins csak nevetett, és próbálta kicsit felrázni magát.

Naná, hogy elkéstünk. Egyszerűen utálom az ilyen pillanatokat. A hadnagynak hála tudtam, hova kell menni, mint ahogy Collins is, szóval együtt rohantunk őrült tempóban. Kétségbeesetten téptem fel a vaskaput, és rohantunk tovább.

Ahogy kinyitottam az ajtót, elém tárult a nagy, füves terület. Messzebb tőlünk láttam a kiképzőtér magas faoszlopait, nem messze tőle pedig a lővészpályát. Nem messze a bejárattól volt a futópálya. Jobbra tőle egy üres, pázsitos rét szerűség terült el, ahol a katonák sorakoztak. Az egész területet egy erdő fogta közre, természetes határt képezve, és elválasztva a pályát a külvilágtól. Elindultunk a tömeg felé.

A katonák már ott sorakoztak oszlopokban, előttük tisztek és szakaszvezetők álltak, középen pedig egy középkorú férfi volt, mellkasán számtalan kitüntetéssel.

A nap erősen tűzött, a katonák izzadtak, ahogy a tisztek is, kalapjukat néha megemelték, hogy zsebkendőjükkel töröljék le verítéküket. A száraz fű ropogott a lábak alatt, a levegő szinte meg se rezdült.

Mikor észrevettek minket, az egyik tiszt csak odaszólt valamit egy másiknak, aki felénk kezdett jönni. Tétován álltunk a bejárat előtt, és vártunk a sorsunkra. Közben próbáltam a szememmel megkeresni Jimet, de a rengeteg katona között képtelenség volt. Legalább száz újonc sorakozott a kis réten, a kiképzőpályáktól nem messze.

A tiszt mellénk ért, és ránk szólt.
-A késők oszlopába. Jobb szélen. Nyomás -sziszegte, én pedig összerezzentem az ismerős hangtól. Collins sietős léptekkel indult előre, aki észre se vette a pillanatnyi ijedtségem, én a nyomában kissé lemaradva, a hadnagy pedig közvetlenül szorosan mögöttem.

-Annyit kértem, hogy húzza meg magát! Erre már az eligazításról is elkésik! - szűrte a fogai között Harry, és igazán dühösnek tűnt. - Hát hogy segítsek így magának? - egy pillanatra a vállamra tette a kezét, majd gyorsan elhúzta.
-Sajnálom - suttogtam anélkül, hogy megfordultam volna, így nem voltam biztos benne, hogy hallotta.

Collinssal beálltunk a sorunkba, és csendben vártunk. A hadnagy visszaállt a tisztekhez, de még így is éreztem a tekintetét magamon.

Az idős férfi sok kitüntetéssel a mellkasán előre lépett.

-Üdvözlök minden kiképzésre váró új katonát, és azokat is, akikhez már volt szerencsém. Mind nemes ügyért jöttek ide; egy olyan háborút kell megvívnunk, amit nem veszthetünk el. Nem csak a hazánk a tét, hanem az egész világ sorsa. Ezért fontos, hogy mindannyian teljes lendülettel és odaadással tegyenek meg mindent a sikerért.
A második és harmadik hónapja itt lévő katonák kérem kövessék Richardson és Wellington hadnagyot. Akik most érkeztek, azoknak pedig kezdetét veszi az eligazítás, amit Styles hadnagy fog megtartani. Köszönöm. -biccentett majd néhány másik tiszt kíséretével kivonult.

Nem sokkal később a két hadnagyot követve a megszólított katonák is elmentek.

A beszéd után senki se tapsolt, mindenki a helyén maradt, feszesen állt, és meg sem szólalt. A hadnagy beállt az idős férfi helyére, megköszörülte a torkát, majd körülnézett.

-2 csapatra fogjuk magukat osztani, az e havi teljesítményük alapján - vágott bele egyből a közepébe. - Lesz egy gyengébb, és egy erősebb csapat. Én az erősebb, Edison hadnagy pedig a gyengébb csapat kiképzője lesz, ebben a hónapban pedig felváltva fogjuk tartani az edzéseket vele.
Hogy meglepetés ne érje önöket: ez az egy hónap kicsit sem lesz kényelmes. A fájdalmak és kihívások hava lesz. Az erősek győznek, és kiváltságokhoz juthatnak. Sok sikert mindenkinek. - fejezte be, és végszóra elmosolyodott, mintha csak a ránk váró borzalmakon derülne.

Én felnéztem a felhőtlen kék égre, és csak reméltem.