A kocsi durván zötykölődött a göröngyös földúton. A nap az arcomba sütött, a ruha alatt pedig kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni a hőség.

Nem tudtam, mióta vagyunk úton. Anglia legnagyobb és leghíresebb katonai kiképzőtáborába tartottunk, ami valahol a Nyugati-part felé helyezkedett el. 3 konvoj volt úton fiatal férfiakkal erre a helyre, hogy biztosítsák az utánpótlást. Háború van, és háborút nem lehet nyerni, csak el nem veszíteni, és ki tudja, mikor lesz ennek az egésznek vége.

A kocsik egyenletes sebességgel haladtak céljuk felé. A közvetlen bejutás illetékteleneknek szinte lehetetlen volt, a közelben csupán egy nagyobb város volt a tábor közvetlen határában, meg néhány kisebb település. Erről a helyről került ki a legtöbb katona, emellett hadiközpontnak is számított.

Hallgattam a kerekek döcögését a poros földúton, néztem az elsuhanó fákat, bokrokat, és a felhőtlen égen szálló madarakat.

Akárhányszor eszembe jutott, hová is megyek, kirázott a hideg. Aztán emlékeztettem magam, hogy miért is csinálom: anyáért és a lányokért. Felvillant előttem könnyáztatta arcuk, ahogy engem búcsúztatnak, majd elfordulnak mikor elindulok, és próbálják tompítani zokogásuk hangját.

Körülnéztem a kocsiban. Velem szemben két velem egykorú srác ült, szótlanul, maguk elé meredve. A mellettem ülő fiú talán kicsit fiatalabb volt, és az egész utat végigaludta, de úgy, ahogy embert én még nem láttam. Semmire nem ébredt fel: sem a kerekek döcögésére, sem a dudaszóra, semmire. Szőke haja össze-vissza meredezett a fején. Ahogy őt néztem, hirtelen kinyitotta a szemét és felült.

-Ott vagyunk már?

A két szemben ülő fiú, akinek az egyenruháján a Jackson és Montgomery név szerepelt, megvonták a vállukat.

-Akkor messze vagyunk még? - próbálkozott tovább a szőke srác.

-Senki se tudja. Fogalmunk sincs! - mordult rá Jackson.

Ezután a szőkének már nem volt kedve megszólalni.

-Sokáig aludtál. Szerintem még egy szűk óra lehet. - szólaltam meg halkan. Nem az a típus voltam, aki sokáig csendben bírt maradni.

A srác hálásan nézett rám, de csak bólintott.

Igazság szerint, tévedtem, nagyjából negyed óra múlva érkeztünk meg. A szakaszvezetőnk üvöltve közölte, hogy kapjuk össze magunkat, és hordjuk le a hátsónkat a konvojról. Természetesen sokkal cifrább szavakat használt. Sose értettem, miért kell a hadseregben mindenkinek mindenkivel üvöltöznie és káromkodnia.

Gyorsan a kezembe kaptam az egyetlen táskámat, amibe sikerült minden fontosat belegyömöszölnöm. Követtem Jacksont és Montgomeryt, akik az egyenruhájuk alapján már voltak valamilyen táborban, talán áthelyezték őket. Se nekem, se a szőke srácnak nem volt egyenruhája, így az ő nevét nem is tudtam. A fiú utánam szegődött, ahogy igyekeztem a két katona közelében maradni.

-Kettes oszlopban sorakozó, nyomorultak! - üvöltötte el magát a szakaszvezető.

***

10 személyes bungalókban helyeztek el minket, emeletes ágyakkal. A fekvőhelyek a fal mentén helyezkedtek el, 3 az egyik oldalon, 2 a másikon, középen keskeny folyosót hagyva. Az ágyak mellett kis szekrények voltak, mindegyik felett egy kicsi négyzet alakú ablak, a szoba bal falából pedig egy ajtó nyílt a fürdőbe, ezen kívül nem volt más. Az egész elég elhagyatott hatást keltett a szürke falakkal, viszont tiszta volt. Az ágytakarók terepzöldek voltak, a párnák és a lepedők pedig fehérek és kemények a sok fehérítéstől.
Ledobtam a cuccomat az első szabad ágyra, a felettem lévő üres helyet pedig a szőke fiú foglalta el magának.
-Collins vagyok. Freddie Collins. - nyújtotta le a kezét miközben az ágyán ült. Felálltam a matracomról, és felé fordultam.
-Louis. Louis Tomlinson. - fogadtam el a felém nyújtott kezet. - Honnan jöttél? - kérdeztem.
-Liverpool. És te?
-Doncaster. - bólintottam.
-Mindenki vigyázzba! - lépett be a házba és üvöltötte el magát a szakaszvezetőnk, mire a halk pusmogás abbamaradt a szobában, mindenki lepattant az ágyáról, és megállt mellette egyenesen. Kezdtem, úgy érezni, hogy itt az embereknek az ordibálás az egyetlen elfogadható kommunikációs forma.
A szakaszvezetőnk üvöltözések és nyálfröcsögések közepette elmagyarázta, hogy mostantól mi vagyunk a 23-asok, és egy csapatot alkotunk a mellettünk lévő bungalóval, aminek szintén ő a vezetője. A mellettünk lévő másik házban olyanok voltak, akik már voltak táborban, míg a mi csapatunkhoz tartozó másik házban, "pipogya semmirekellő hasznavehetetlen puhapöcsű zöldfülűek" voltak, mint mi. A szakaszvezetőnk elmondása alapján.
Ezek után egyesével kihívtak minket, és átadtak egy csomagot, amiben bakancs volt, és az egyenruháink. Egy kabát rajta a nevünkkel, néhány trikó, és két nadrág.
A szakaszvezető épp az elkövetkező három hónap első hetének napirendjét kezdte volna ismertetni, részletesen kitérve minden szenvedésre, amikor egy katona lépett be a résnyire nyitott ajtón. Láthatóan magasabb rangú volt, díszegyenruhája makulátlan és rendezett volt, mellkasán több kitüntetés díszelgett, sisakját a kezében az oldala mellett tartotta. Sötét haja oldalt rövidebbre volt nyírva, míg felül hosszabb rakoncátlan göndör fürtök meredeztek a fején. Sápadt bőrétől erősen elütött szinte világító zöld szeme. Az arca komoly volt, és volt a kisugárzásában valami előkelő, tiszteletet parancsoló, ugyanakkor veszélyes is. Magas volt, és szálkás, érdekes látványt nyújtott az alacsonyabb és vaskosabb szakaszvezető mellett. Igazából az egészben nem is lett volna semmi furcsa, de a tiszt nem lehetett idősebb nálam. Egyenes háttal állt, tartása feszes volt.
Lassan végigmért minket. A szeme egy pillanatra megállapodott rajtam, majd továbbhaladt. Semmit se lehetett leolvasni az arcáról, engem mégis kirázott a hideg a tekintetétől. Egy kicsit... ijesztő volt.
Az egész csak egy pillanatig tartott, majd odafordult a szakaszvezetőnkhöz, aki tisztelgett előtte.

-Hadnagy - emelte a kezét a homlokához, nekem meg a torkomon akadt a levegő és majdnem fulldokolni kezdtem. Hadnagy?! Annyi idős, mint én lehetek, és hadnagy?! Néhány arcon szintén láttam a döbbenetet, de senki se mert hangot adni a meglepettségének, feszesen álltunk tovább. Mintha a hadnagy megérezte volna a megrökönyödésünk, pillanatra visszafordult felénk egy félmosollyal az arcán, majd megint a szakaszvezetőre figyelt.

A hadnagy biccentett egyet az üdvözlésre, mire egy tincs a homlokába hullott, de nem nagyon zavarta. Odahajolt a szakaszvezetőhöz, súgott neki valamit, majd biccentettek egymásnak, és ő kiment.

-A mai napot megkapják kimenőnek, mint az elkövetkező 3 hónap utolsó szenvedésmentes órái! Oszolj! - üvöltötte el magát, majd a hadnagy után indult.

Én csak álltam még mindig lesokkolódva, és a hadnagy zöld szemeire gondoltam, sötét hajára, markáns arcára és széles vállaira. Egyszerre illett nagyon katonának és nagyon nem. Az egész kisugárzásában volt valami vonzó, veszélyes és határozott. Egyszerűen meg akarta az ember ismerni. Megráztam a fejem és visszafordultam az ágyamhoz.

Az út nagyon kifárasztott, szóval lefeküdtem aludni. Az ágy mellett lévő vekker szerint két és fél órát pihentem. Mikor felkeltem még jó 3 óra volt naplementéig. A bungalóban még ketten voltak, mindketten aludtak. Collins se volt sehol. Bekötöttem a csizmám és elindultam.

A tábor hatalmas volt. A szakaszvezető már elmondta, hogy ezer ember fér el itt. Ebbe beletartoznak a tisztek, az ápolók, a szakácsok és a karbantartók is.

Minden alapkiképzés 3 hónapos volt, és havonta érkeztek újoncok. Ez volt a leghatékonyabb kiképzőtábora Angliának.

A katona-bungalók számára kialakított kis falu utcájára léptem ki. Nem volt kiépítve út, csupán a teljesen kitaposott talaj mutatott irányt. A házak szabályos vonalakban sorakoztak, egymás mellett és egymással szemben. Néhány sarkon táblák voltak, ahova krétával írták fel, hogy mi merre található. Először az étkezőbe botlottam bele, ami egyfajta közösségi épületként szolgált. Bentről nevetés, beszédfoszlányok és zene hallattszódott ki. Megálltam az ajtóban és benéztem, ismerős arcokat keresve. A sok asztalnál mind katonák ültek, harsányan nevettek és beszélgettek, a terem végében pedig sokan pinpongoztak. Egy ismerőst sem láttam.

-Húzz arrébb, törpe - lökött arrébb egy nálam két fejjel magasabb férfi. Fehér trikó volt rajta, terepnadrág és bakancs, kopasz feje fénylett az izzadságtól. Visszataszító volt. Éreztem, hogy remegni kezd a szám a dühtől, de szótlanul arrébb léptem.

-Jól van, kutyuli. - röhögött a férfi.
-Húzzon befelé, vagy betöröm az orrát. - sziszegtem a fogaim között, mire a két méteres góliát teljes testével felém fordult és lenézett rám.

-Mit mondtál, féreg? - vonta össze a szemöldökét. A trikó feszült rajta a sok izomtól, kopasz fejéről csorgott a homlokára a veríték a nagy melegtől. Szeméből sütött a lenézés.

Márr épp lendíttettem volna az öklöm, hogy átrendezzem a góliát képét, amikor valaki közbeszólt.

-Még egy mozdulat, uraim, és életük legkellemetlenebb éjszakáját garantálom önöknek. - szólalt meg egy hideg, érzelemmentes hang. Oldalra néztem, és a hadnagyot pillantottam meg. Felgyorsult a pulzusom, ahogy ott állt előttem, többé nem díszegyenruhában, hanem hanem rendes katonaiban, fekete bakanccsal, terepnadrággal sötét trikóval, terepkabátban és pilóta napszemüveggel a fején, ami bizonyára a tenegerentúlról jött. Haja a homlokába lógott, és az egész lényéből sugárzott valami gőgtől mentes felsőbbrendűség. A kétméteres góliát amint meglátta, vigyázzba vágta magát és tisztelgett. Én is követtem a példáját.

-Elnézést, hadnagy - mormogta lesütött szemekkel. Furcsa látvány volt: magasabb is volt, és idősebbnek is tűnt, mégis feltétel nélküli alázat volt a mozdulataiban.

-Távozzon - tolta fel a napszemüvegét a homlokára a hadnagy és egyenesen a góliátra nézett. Az csak, biccentett, és bement az étkezőbe.

-Maga meg, - nézett rám - kövessen.

Szó nélkül követtem, és éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom. Nem büntethet meg, látnia kellett, hogy nem én kezdtem.
Határozottan lépkedett, de nem sietősen, egyik kezét zsebrevágta, a másik lazán lógott mellette. A napszemüveg újra visszakerült a szemére.

Zakatoltam az agyam, azon gondolkodtam, hogy vajon emlékszik-e rám a bungalóból, vagy úgy egyébként, mit akar tőlem. Hová megyünk? Meg fog büntetni? Néma csöndben voltunk, amit én mindig is utáltam, szóval azon is kattogtam, hogy megszólaljak-e.

Lassan elhagytuk az étkező környékét, és a bungaló-falu is messze volt. Már igazán azon voltam, hogy megtöröm a csendet, mert zavart (pedig még csak másfél perce mentünk), amikor megszólalt:

-Alacsony és nem tűnik erősnek - Mondta, és semmilyen érzelem nem hallatszódott ki a hangjából. Tényként közölte. Úgy tűnik, talán mégis emlékszik rám.
-Tisztában vagyok vele - Válaszoltam és próbálkoztam, hogy ne tűnjön flusztráltnak a hangom. Nem hiszem, hogy sikerült.
-Nem kérdeztem - felelte és rám pillantott a szemüvege mögül. - Az olyan emberek, mint ön, jobban teszik, ha meghúzzák magukat, és lehetőleg minnél kevesebbet beszélnek, különben az első két hétben szét fogják szedni, főleg, ha egyedül marad. - mondta, és belebólintott, mintegy megerősítésként.
- Mi hozta önt ide?
- Muszáj volt jelentkeznem - vontan meg a vállam. - A bátyám elesett, az apám meghalt. A munkaadóm tönkrement. Gondoskodnom kell a családomról. - a végére már hatalmas gombóc volt a torkomban, ahogy egyre villantak fel előtte az elmúlt év szörnyű emlékei. -Nem volt más választásom. - tettem hozzá, és a végére egy kicsit elcsuklott a hangom. Dühös voltam magamra. Lehajtott fejjel ment tovább.
A hadnagy félig felvont szemöldökkel nézett rám.
-Ne sajnáltassa magát... elnézést, nem tudom a nevét. - nézett le rám.
-Tomlinson. Louis Tomlinson. - feleltem és felnéztem rá.
-Szóval, Tomlinson. Vannak rosszabb sorsúak is, mint maga. - nézett egy pillanatra előre, majd újra vissza rám. - Az önsajnálat helyett inkább a túlélésre koncentráljon. Magának a lövészárok előtt ezt a tábort is túl kell élnie. - mondta kissé nyersen. Volt valami feszült a hangjában.
-Miért mondja ezt nekem? - fordultam felé, és éreztem a torkomban kúszó kétségbeesést, ahogy a jövőmre gondoltam.
-Én leszek az egyik kiképzőtisztjük. Szeretem figyelmeztetni az embereket, hogy mi vár rájuk. Készüljön fel lelkiekben, Tomlinson - nézett mélyen a szemeimbe, amitől kirázott a hideg. De lehet csak a hideg volt az oka. - nem lesz sétagalopp. - mondta, majd elszakította rólam a tekintetét.

Ném csöndbe burkolózva sétáltunk tovább, és fogalmam sem volt, hova.

-Ön mióta van itt? - szakítottam meg a hallgatásunkat. Sosem bírtam a hosszú csendet. A hadnagy felvont szemöldökkel meredt rám.
-Jobb lesz, ha megtanulja, hogy itt ön nem kérdezhet, pláne személyeset.
-Elnézést.
Csak biccentett, majd megtorpant.
-Itt volnánk.

Körülnéztem. Egy drótkerítéssel körülvett terület volt előttünk, nem messze egy vaskapuval. Bentről kiáltások hallatszottak.
A hadnagy kinyitotta a kaput, és belépett, én szorosan a nyomában követtem.
Látszott egy tó, másmerre fából készített különböző akadályok, amelyeknél néhány katona lézengett.

-Hol vagyunk? - kérdeztem halkan, majd rájöttem, hogy én itt nem kérdezhetek. Látszólag jelenleg ez a hadnagyot annyira nem zavarta.
- Tomlinson - szólalt meg ünnepélyesen, miközben ke sem vette a szemét az előtte elterülő pályáról - üdv a kiképzőpályán.

***

Ahogy lefelé néztem a kötélről elnyomtam magamban egy imát. Ha most lezuhannék, nem sok csontom maradna ép.

-Feljebb! - kiáltotta lentről a fiatal hadnagy. A kötélen felfelé mászva jutott eszembe, hogy ő nem mondta meg a nevét. - Azt hittem ennél még azért maga is többre képes - "bíztatott" lentről.

Fortyogott bennem a düh, hogy előtte szégyenülök meg, szóval másztam tovább, pedig égett a bőr a tenyeremen, és lángolt karom minden izma a fájdalomtól és erőfeszítéstől.

5 méter magasan kapaszkodtam egy kötélen - és még hátra volt 3 méter. Minden energiámat összeszedve tovább másztam, majd amikor már nem bírtam tovább, fáradtan lecsúsztam.

-Ez elég szánalmas volt, Tomlinson. - közölte. A hangja hideg volt, de mintha enyhe szórakozottság lett volna a szemében. -Pár hét múlva kétszer kell felmásznia egymás után, lábak nélkül. - közölte szenvtelenül. -Inkább menjünk tovább.

Egy futópályához sétáltunk. Néhány sávban kocogtak, de a legtöbben inkább máshol erősítettek. Valószínűleg még mindig túl melegnek találták az időt ehez a sporthoz.

-Egy kör 600 méter - szólalt meg, és meglepetten láttam, hogy enyhén mosolyog. Persze nem rám, mégis, éreztem, hogy kissé gyorsabban ver a szívem. -Le kéne tudnia futni 1:30-ra. Kötelet mászott, legyen 1:37. - váltott vissza nemtörődöm hangnemre.

Éreztem, hogy lesápadok, de felálltam a rajthoz.

-Indulás! -kiáltotta el magát, én pedig kilőttem. Vagyis csak akartam. Ez a bakancs nehéz volt, akárcsak az egyenruha. Szörnyen lassúnak éreztem magam. Le kellett volna vennem a kabátot.

-1:43 - közölte érzelemmentesen, miközben összerogytam a fűben, és felnéztem rá. Láttam, hogy megrándul a szája jobb sarka, de nem úgy, mint egy mosoly, inkább, mintha valami szörnyűséget látna.

Lekaptam magamról a kabátot, és egy szál halványbarna trikóban pihegtem a füvön. A vékony karjaimra és lábaimra gondoltam, a zörgő, csontos mellkasomra, és hogy mennyire nincs bennem erő, ellentétben a szálkásan izmos hadnaggyal, és a többi itt lévő katonával.

-Gyenge - közölte a nyilvánvalót. - Tud lőni? - kérdezte, mire bólogattam, ő pedig elégedetten biccentett. -Talán nincs még minden veszve. - motyogta, én meg felhúztam a fél szemöldököm a fűben fekve, anélkül, hgy ránéztem volna, és azon gondolkodtam, hogy akkor ez most azt jelenti, hogy még nincs veszve az életem?

Még mindig a földön fekve pihegtem, miközben a hadnagy elgondolkodó arccal állt felettem, majd megszólalt.

-Ajánlatom van magának. - nézett le rám várakozásteljesen. Felálltam.
-Mi lenne az,..uram? - néztem a szemébe, miközben alig bírtam kibökni az "uram" szót.
-Minden este 9-kor itt. Edzeni fogunk. Ha elfogadja. De bolond lenne, ha nem tenné. - mondta, és mintha kissé feszült lett volna. Lehet nem szereti az elutasítást, és fél, hogy én pont ezt fogom tenni.

-Van más lehetőség? - próbáltam határozott lenni, de még mindig pihegtem, szóval nem lehetett túl férfias beütése. Emellett fogalmam sem volt, miért játszom az ellenállót, a nehezen meggyőzhetőt, mikor egyértelmű volt, hogy ez az egyetlen esélyem.
-Mindig van. -mondta, majd csak biccentett, és elsétált. Egyszer sem nézett hátra. Mikor már elhalt a fű ropogásának hangja a talpai alatt, és árnyékát már alig lehetett kivenni, összerogytam a fűben, és imádkozni kezdtem.

***

Fáradtan tántorogtam vissza a bungalónkhoz. Útközben számtalanszor eltévedtem, eljutottam a tisztek és táborvezetők bungalófalujához is, onnan a stratégákhoz, aztán a kórház épületét is megtaláltam, ahol végre valahára elmondták merre menjek.

Mire kinyitottam a házunk ajtaját, úgy éreztem, túl vagyok egy félmaratonon, ami akkor nem is tűnt akkora képtelenségnek.
Szinte már mindenki a szobánkban volt, köztük Collins is, aki mosolyogva talált meg a tekintetével. Rémálmom volt, hogy belépek a szobába, és minden szem rám szegeződik, és kérdőre vonnak, hogy hol voltam, de szerencsére csak néhányan pillantottak rám, és aztán azonnal folytatták is a beszélgetést, vagy azt, amit épp csináltak.

Gyorsan az ágyamhoz siettem. Most vettem észre, hogy Jackson és Montgomery nem egy szobában van velünk. Collins az ágyán feküdt és a plafont nézte. Amikor odaértem felült az ágyán.

-Merre voltál? Mikor felkeltem már nem voltál itt - kérdeztem tőle.
-Hogy hány csaj szájából hallottam már ezt a mondatot - nevette el magát a srác, úgy igazán, nekem meg elkezdett égni az arcom.
-Igazából csak járkáltam és körülnéztem a taborban. Már ott, ahová beengedtek. - hagyta abba a nevetést. - Meg ott is, ahová nem. - suttogta nagyon halkan, és egy pillanatig nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
-Megnézted a kiképzőpályát? - tereltem a témát.
-Naná. Ott kezdtem. Elég komoly dolgok vannak.
-Én is láttam. Kicsit ijesztő, nem gondolod? - a fejemben sorra jelentek meg a pálya részei, a kötelek, a futópálya, a fából készült akadályok.
Közben lassan pakolásztam ki a táskámba maradt dolgaimat. Egy kép is előkerült egy nagy családról, ami már sohasem lesz teljes. Szomorúan csúsztattam a fiókomba.
Collins elkomorult.
-Ez messze nem olyan ijesztő, mint amit látni fogunk még. Fizikailag talán, de lélekben nem fognak tudni felkészíteni minket. Erre senki simcs kész. - mondta halkan, a hangja ijesztően csengett, nem illett hozzá. Felnéztem rá a pakolásból. Éreztem rajta a fájdalmat, ezért hezitáltam, mielőtt feltettem a kérdést.

-Valakid már volt a fronton? - néztem a szemébe óvatosan. Keserűen elnevette magát.
-Van valaki ebben az istenverte országban, aki nem veszített már el valakit ebben a szarakodásban? - borult ki fojtott hangon, hogy a többiek ne figyeljenek ránk. Látszott, hogy próbálja összeszedni magát.
-Akkor miért vagy itt?
-Amiért, gondolom te is. - vonta meg a vállát. -Elégtételt venni. Meg persze a családomnak pénzre van szüksége. - csak bólintottam.
-Hagyjuk ezt inkább. - mondta mostmár nyugodtan. -Ez az utolsó normális esténk. Gyere, menjünk! - mondta, leugrott az ágyról, és várakozásteljesen nézett rám. Majd elindult az ajtó felé, én pedig követtem.