Vasárnap reggel. A nyugalom oázisa. A tudat, hogy ma minden jó lesz. Mert pihenhetsz. Mert megérdemled. Hát igen. Egy másik világban biztosan így van. De itt tutira nem.

Vasárnap reggel, egyetlen szabadnapomon, szörnyű vekkercsörgésre ébredtem. Szinte már vártam, hogy Edison ott legyen az ágyam sarkánál, hogy vigyorogva a képembe röhöghesse, hogy 'meglepetés!'. Persze semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak kiderült, hogy vasárnap is van ébresztőnk, igaz, két órával tovább aludhatunk.

A szememet dörzsölve ültem fel az ágyamban. A kapkodva behúzott sötétítőn keresztül zabolátlanul ömlött be a fény, elvakítva minden ébredező katonát. A legtöbben szörnyű állapotban voltak: a szombat este mindenki számára kimenő volt. Konvojokkal szállították ki a katonákat a közeli városba, hogy szórakozhassanak. Sokan a fejüket fogták a másnapos fejfájástól, mások a kevés alvás után egyszerűen visszahanyatlottak a párnájukra. Jim, akárcsak én, az ágyában ülve a hátát a falnak vetve pásztázta a többieket. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, gyorsan összemosolygtunk, majd tovább figyeltünk.

Mi hárman kihagytuk a tegnap estét. Collins fura levertsége és a fáradtságom miatt mi ketten szóba se jöhettünk, csakis a keménymatracos, nyikorgó ágyunk, Jim pedig annyival lerendezte, hogy ma nincs kedve ilyesmihez.

A tegnapi napot utána az étkezőben töltöttük, rengeteget pinpongoztunk, és titokban vártam, hogy esetleg valamikor betoppan a zöld szemű hadnagy, de nem jött. Sőt, felsőbb beosztású tisztek egyáltalán nem voltak jelen. Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy megbeszélésük lehet, de nem nagyon zavart minket a dolog, sőt. Először fel sem tűnt a hiányuk; általában behúzódtak az egyik sarokba, és csendben diskuráltak, néha-néha felnevetve, szivarozva. Olyan társaság volt, ahova Harry egyáltalán nem illett, és nem csak a kora miatt, így nem volt meglepő, hogy inkább a fiatalabb közlegényekkel töltötte itt az idejét.

Őszintén szólva, a tegnapi nap után nem nagyon tudtam, mit várjak tőle. Utoljára akkor beszéltünk, mikor visszafele jövet a kunyhóból az erdő szélén elköszöntünk egymástól. Fájdalmamra, nem sokat tudtam meg róla a házban. Határozottan úgy tűnt, mintha Harrynek fizikai fájdalmat okozott volna, hogy bármilyen szinten megnyíljon. Gondolkodtam közben, hogy talán ha én mesélek, akkor ő is megnyílik, de nem sikerült, pedig láttam, hogy próbálkozna. Így egy idő után elindultunk, és néma csendben tettük meg a visszafele vezető utat. Ott felém fordult, és azt mondta, legközelebb is beszélgethetnénk, aztán meg sem várva a reakcióm megfordult és elsétált. Úgy tűnik, aznap mindenki elsétált tőlem.

Őszintén szólva, a fiúkkal fogalmunk se volt, hogy mit kezdjünk a szabadnapunkkal. A Zöldet nagy ívben elkerültük, akárcsak a tiszti falut, a városba pedig nem volt kedvünk bemenni, így megmaradt az étkező. Még mindig fáradtan támolyogtunk be, és ettük meg a reggelinket. Már rég végeztünk, de nem akaródzott felállnunk. Collins határozottan jobb kedvűnek tűnt, türelmetlenül dobolt az asztalon, Jim szokásos nyugalmával dőlt hátra a székén, én pedig magam előtt összefont karokkal bámultam előre.

Jim a zsebébe nyúlt és kotorászni kezdett, majd előhúzott egy csomag cigit. Kivett két darabot, majd az egyiket felém nyújtotta, amit elfogadtam. Jimnek jó üzleti érzéke volt: fogalmam sincs, hogyan, de mindig volt kitől szereznie dohányt jutányos áron, és aztán nagylelkűen felezett velem.
A másik zsebéből egy doboz gyufát vett elő... ami üres volt. Idegesen dobta az asztalra. Most figyeltem fel rá jobban. Mégsem volt olyan nyugodt. Körülnéztem az étkezőben, és rájöttem mi volt olyan fura. Szinte csend volt, a megszokott kiabálás, nevetés és zene helyett most ordító volt a némaság. Mindenki halk volt, sokan maguk elé meredtek. Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek: mindenki a posta miatt idegeskedik, hogy végre megtudjanak valamit az otthoniakról. Jim is féltette a családját, ha ezt annyira nem is mutatta ki.

-Az Istenit! Elfelejtettem venni. Pedig most tényleg... a francba is, rohadtul szükségem van rá! - szűrte idegesen a fogai között.
-Nyugi, - álltam fel a székből - elhozok egy öngyújtót, aztán visszaviszem. 5 perc. - Jim feszülten felsóhajtott.
-Köszönöm. - mondta végül.

Gyors léptekkel hagytam el az étkezőt és indultam meg a bungalónk felé. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon velem van a baj, amiért nem aggódom magam szarrá? Mármint, persze, nem telik el nap, hogy ne gondoljak a családomra, és ne idegeskedj miattuk, de amit Collinsnak mondtam, azt komolyan is gondoltam. Anglia biztonságos. Doncaster biztonságos. Minden oké. Angliát most nem fenyegeti közvetlen veszély.

A szobánkban gyorsan végeztem a dolgom, de nem volt nehéz, senki sem volt ott. Pontosan tudtam, ki hol tartja az öngyújtóját, és volt annyi eszem, hogy egy olcsóbbikat tettem zsebre, olyat, ami legalább három embernek volt. Gyorsan elsuttogtam egy bocsánatkérést, és megígértem Istennek, hgy visszahozom, amikor hangokat hallottam, szóval az ellopott öngyújtót a zsebembe süllyesztettem, kisurrantam az ajtón, és gyors léptekkel indultam visszafelé. Tiszteket továbbra sem lehetett látni, katonák is alig voltak kint. Vagy a városban, vagy az étkezőben voltak. Gyorsítottam, és már szinte futva kanyarodtam be, amikor nekirohantam valakinek. Kis híján elestem, de az illető utánam kapott, megragadta a vállam, én az alkarját kaptam el és így sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.

-Köszönöm. - igazítottam meg az egyenkabátomat, majd amikor felnéztem, a hadnagy zöld szemeivel találtam szembe magam. A határozottan zaklatott zöld szemeivel.

-Harry? - szólítottam meg, mire ő mintha megleptem volna, összerezzent majd körbenézett és újra rám. Még mindig a vállamat fogta.
-Ne ordítson már! - sziszegte majd elengedett és eggyel hátrébb lépett. Idegesen túrt a hajába, és egy határozott mozdulattal megdörzsölte az orrnyergét, ami nála egyértelműen a feldúltság és idegeskedés jele volt. A haja össze-vissza tincsekként meredezett a fején, a szemei alatt karikák voltak.

-Valami baj van? Történt valami? - kérdeztem óvatosan, mert tudtam, hogy most csendben kéne maradnom. Eddig a tekintetével a földet pásztázta, karját összefonta maga előtt, de most újra kiegyenesedett, kezeit leengedte és rám nézett. Körbefordult, majd elindult. Nem szólt semmit, nem intett, vagy nem jelzett bárhogy máshogy, én mégis követtem. Hiába a felettesem, azért ne hagyjon már ott szó nélkül! - gondoltam. Akkor se, ha pontosan megteheti.

Három lépés távolsággal követtem. Harry az étkezőnek ahoz a falához ment, ami pont kitakarta a tábor többi részét, és ahol meggyújtotta a cigimet az első nap. Mikor megérkeztünk megállt és szembe fordult velem. Ismét a hajába túrt, de ezzel csak azt érte el, hogy még több tincs hullott a szemébe. Kábultan meredtem rá. Az idő szörnyű volt, akárcsak tegnap, a sűrű felhők nem tűntek el maradéktalanul, és a levegő sem forrósodott fel úgy megint, mint eddig a hét többi napján. Harry elkezdett hintázni a sarkán, a földet nézte, egyik kezével az állát tartotta, két ujjával befogva az ajkait, majd hirtelen abbahagyta a dűlöngélést és felnézett rám.

-Hitler megtámadta a Szovjetúniót. - mondta. A hangja kemény volt, és semmit se lehetett kiolvasni belőle. Engem viszont pofonként ért a hír, izzadni kezdtem és kirázott a hideg. Értettem a helyzetet.

-Ha elfoglalja a Szovjetúniót... - suttogtam. Meglepve nézett fel rám, mint, aki nem hitte, hogy van hozzáfűznivalóm, és kaptam egy pillanatra egy kis féloldalas mosolyt.
-Tudom, mire gondol. - suttogta - Igen. Ezek az idióták - bökött a tiszti falu felé - vagyis néhányan közülük - folytatta fojtott hangon - meg nem tudnak véleményt alkotni! Nem látják! - nevette el magát kínosan - Hogy így meg lehetne támadni Németországot, amíg a hadereje a Szovjetúnióra összpontosul. Ha Oroszország tovább kitart, ha sikerül tartania magát...
-Igen, de ez... - kezdtem volna el, de Harry zaklatottan a szavamba vágott. Nem kellettek befejezett mondatok, hogy tudjuk mire gondol a másik.
-Baromság! Tudom! Hamarosan Hitler többi szövetségese is követni fogja őt, és igaz, rengeteg katonája lesz, de így talán a rendszere is túl megosztott lesz. Ez lehet egy esély.
-...A légierő... vagy nem is, a hajóhadosztály! - kiáltottam fel fojtott hangon. - Biztos meg lehetne oldani valahogy... De ki kell várnunk, nem tudhatjuk, hogy mennyire felkészületlen a Szovjetúnió. - lelkesedtem bele, Harry pedig örömmel nézte, hogyan folytatom a gondolatmenetét. Kirázott a hideg a tudattól, hogy megint ennyire egy hullámhosszon vagyunk.
-Pontosan. Nem mintha magának, nekem, vagy a táborban lévő tisztek nagy részének bármiféle beleszólása lenne mindebbe. Minden a miniszterelnökön múlik. - mondta Harry.
-Mit gondol, mit fog csinálni? Mit fog tenni Churchill? - kérdeztem meg. Tudtam, hogy hülye kérdés, de kíváncsi voltam a véleményére.
-Fogalmam sincs. A Szovjetúnió erre szerintem nem volt felkészülve, de Churchill nem fog emiatt angol csapatokat küldeni kommunistákért, ez abszolút ellenkezne az elveivel. Most még biztos nem. Később meg... ki tudja. - szomorúan megrázta a fejét.
-Délután bejelentik a hírt és rádiós tudósítás lesz, külön hadi adón. Legyen ott - vetett rám határozott pillantást - és ne késsen. - a végét már szórakozottan mondta, célozva az első napi késésemre, én meg meglepve figyeltem, hogy tréfálkozik velem. Elnevettem magam.
-Nem fogok, hadnagy úr.

***

Visszasétáltam az étkezőbe és Jim kezébe csúsztattam az öngyújtót. Meggyújtotta a szálát, majd átnyújtotta nekem az eszközt. Collins maga elé meredve dobolt az asztalon, lába az idegességtől fel-alá járt. Jim nyugodtságot erőltetett magára, és hátradőlve a székén dohányzott. Szörnyen néztek ki. Ki kellett billentenem őket.

Megköszörültem a torkomat, mire egyszerre rám néztek. Intettem a kezemmel, hogy húzódjanak közelebb, így mindketten áthajolva az asztalon közelebb kerültek hozzám. Én is előrehajoltam hozzájuk.

-Ma rádiós tudósítás lesz. Ezt még senki se tudja - suttogtam.
-Ki mondta? - élénkült fel Collins.
-A hadnagy. - feleltem.
-Edison? - hökkent meg a szőke.
-Mi? Dehogy. Styles. - mondtam, és reméltem, hogy ezzel nem ártok neki. Bíztam a srácokban. Jim hümmögött egyet.
-Kedvelhet téged. - felelte egyszerűen, bármiféle kétes szándék nélkül a hangjában. Egy pillanatra levert az izzadság. Fogalmam sem volt, hogy erre mit kéne mondanom, szóval inkább folytattam.
-Figyeljetek! A tudósításig senkivel nem beszélhettek erről, jó? Meg kell ígérnetek. Csak bajba kerülnénk.
-Jó, de mi történt? Mi van, hogy igazi tudósítást fogunk hallgatni? - kérdezte Collins izgatottan és vegyes félelemmel. Nagyot sóhajtottam.
Körülnéztem, hogy figyel-e valaki minket. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, így egy kicsit jobban ráhajoltam az asztalra, közelebb a srácokhoz, így ők is ezt tették.

-Hitler megtámadta a Szovjetúniót. - suttogtam nagyon halk, folytott hangon.
Éreztem ahogy megakad bennük a levegő. Végül Collins szólalt meg először.
-Azta kurva! - mondta halkan, majd hátradőlt a székén.
-Hm. - motyogta Jim, majd a hamutálkába pöccintette a cigijét. -Gondolom a rádiózásig hírzárlat van. Nem fogjuk előtte megkapni a leveleket. Menjünk. - biccentett a kijárat felé, mire felálltunk és elindultunk a mi kis közös menedékünkhöz.

***

Este 6-ra hirdették meg a rádiózást. Addig lefoglaltuk magunkat a fiúkkal. Főleg a bandahelyünkön voltunk, utána kicsit elmentünk a Zöldre, mert bármilyen meglepő volt, hiányzott a testmozgás, és a nap során felgyülemlett stresszt is le kellett vezetni valahogy.

Már jóval idő előtt visszamentünk az étkezőbe, hogy legyen helyünk. Megbeszéltük a srácokkal, hogy úgy fogunk tenni, mintha döbbentek lennénk, és igyekszünk majd másolni a körülöttünk lévők reakcióit, hátha figyelnek minket. Sose lehet tudni.

Az étkező teljesen megtelt katonákkal, semmi hely nem maradt, a levegő nagyon fülledtté vállt, hiába voltak nyitva az ablakok.
A rádió először nagyon recsegett. Az épületben, sőt, az egész táborban néma csend uralkodott. Mindenki pattanásig feszülő idegekkel figyelt a tudósítóra, aki a hírösszefoglaló alatt tárgyalta ki részletesen a helyzetet, és hogy egyenlőre Churchill nem nyilatkozott a kialakult helyzetről. Miután befejezte az erről szóló újdonságok felolvasását, Edison, aki ott állt a rádió mellett, kikapcsolta. Egy pillanatra levegőt se mertem venni, olyan idegtépő lett a csend. Aztán mintha átvágtak volna egy kötelet, vagy betörtek volna egy ablakot, mindenki egyszerre kezdett el beszélni a mellette ülővel. Volt aki hangosan, hevesen gesztikulálva, az őáltala helyesnek gondolt megoldást hirdetve, mások egyszerűen a tenyerükbe hajtották a fejüket, megint mások döbbent tekintettel néztek a társaikra, vagy körbe a teremben. Collins kezdett el először beszélni, és feldúltságot erőltetett magára, ami lehet nem is volt olyan hamis. A korábban már kitárgyalt gondolatmenetét kezdte el újra, amit aztán megcáfoltam, Jim meg hümmögött. Lényegében a közös helyünkön történt beszélgetést mondtuk el újra, nem szándékosan.

Nem tudtam eldönteni, hogy felzaklat-e a dolog, vagy sem. Végülis, Oroszország nagyon messze van. Egyszerűen biztonságban éreztem magam a távolság miatt, ugyanakkor volt a hasamban valami feszítő érzés, ami meg azt súgta, hogy ez nem oké, nagyon nem oké, és semmi nem oké.

Az emberek felálltak, járkálni kezdtek, a zaj egyre erősödött. Körülnéztem a teremben ahol kezdett eluralkodni a káosz. Lassan vettem szemügyre mindenkit, a reakcióikat, hogy kivel beszélgetnek, hogyan gesztikulálnak, milyen érzések látszanak rajtuk, amikor megláttam a hadnagyot. A kijárathoz közeli sarokban állt, lehajtott fejjel, a fehér falnak dőlve. Fején egy egyszerű katonai siltessapka volt, ami eltakarta az arcát. Senki sem állt melette, nem beszélgetett senkivel. Talán megérezte, hogy nézik, ugyanis hirtelen felkapta a fejét. Egyenesen felém. A kalapja ellenzője már nem takarta el; a felső ajka fel volt kicsit hasadva, járomcsontján egy zúzódás lilult, az arca koszos volt. A döbbent arckifejezésemre csupán egy félmosolyt kaptam, majd egyszerűen megfordult a sarkán, meglökte a kijárati ajtót, és a félmosolyával együtt kisétált.

Hallgattam, ahogy becsapódik az ajtó. Senki sem vette észre.
Zavartan néztem utána. Szívem szerint követtem volna, megtudni, hogy mi történt vele, és hogy jól van-e, de csak arra tudtam gondolni, hogy folyton mindenhova utána megyek, akkor is, amikor nem mondja. Egyszerűen nem akaszkodhattam rá folyamatosan, a végére már teljesen elege lett volna belőlem és amúgy is, attól még, hogy a barátja akarok lenni, kell, hogy legyen életem nélküle is. Ezekkel a gondolatokkal fordultam vissza a fiúkhoz, akik szerintem észre sem vették, hogy elkalandoztam.

Mikor később kisétáltunk az étkezőből, titokban reménykedtem, hogy Harry ott lesz, de nem. Jim és Collins, mostmár egyáltalán nem színészkedve, hevesen tárgyalt arról, hogy mit kéne tenni. Ebbe a vitájukba nem volt kedvem belefolyni, teljesen máshogy vélekedtek, mint én és Harry.

-Még mindig nem kaptuk meg a leveleket. - szólalt meg Collins, és a hangjából kihallattszott egy kis kétségbeesés, és nagy-nagy csalódottság.
Jim arcára is visszaköltözött az idegesség, és ez az én hangulatomra is rányomta a bélyegét. Kezdtem én is aggódni az otthoniak miatt, a hiányuk egyre nőtt. Hiányzott a legkisebb húgom gyengéd érintése, és ártatlan mosolya, a gyerekekre jellemző gondolkodása, hiányzott a középső folytonos sürgése, és hiányzott a legnagyobb aggódó, gondoskodó pillantása, anyám folyton pozitív arca és biztató szavai.
-Elmegyek, utánakérdezek. - álltam meg, a fiúk pedig felém fordultak.
-Köszönöm, Louis - nézett rám hálásan Collins és Jim is biccentett egyet.
-Semmiség. - mosolyogtam rájuk, majd hátat fordítva nekik elindultam a tisztifalu felé.

Ez a rész egy kicsit el volt kerítve a tábortól: drótkerítéssel volt körülvéve, amin simán át lehetett volna mászni, ha valaki nagyon akar, mert nem volt magas, a nyakamig érhetett talán, de áramot lehetett vezetni belé, és általában őrök járőröztek. Belülről teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a mi falunk, csupán kisebbek voltak a bungalók, mivel minden tiszt saját házat kapott. Ezek mellett itt kapott helyet a "tanácsterem", a stratégák szobája, egy gépterem, ahol kódfejtők dolgoztak, térképszobák, és még ki tudja, mi minden. A kórház a tiszti falu előtt, a drótkerítés mellett kapott helyet. Így egyforma közel volt kb. a tiszti falutól és a Zöldtől.

A bejárathoz sétáltam ahol két őr állt. Odaléptem az egyikhez. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, vagy hogy egyáltalán, kit keressek.
Tisztelegtem előtte.
-Engedélyt kérek belépésre! - mondtam neki tiszta, jól hallható hangon.
-Kihez jött? - kérdezte semleges hangom.
-Az eligazítóba szeretnék menni. - feleltem.
-Engedélyt adok. - mondta, én meg elléptem mellette és elindultam befelé.

Már teljesen besötétedett, a Hold erősen világított, rajta kívül csak néhány gázlámpás szolgáltatott fényt. A levegő erősen lehűlt, és a szél is fújt.

Az eligazító egy iroda volt, ahová akkor mentek a katonák, ha kérdésük volt, vagy segítségre volt szükségük, esetleg kerestek valakit.
Ezt a helyet már első nap megmutatták nekünk, mindig tartózkodott itt néhány katona, főleg olyanok, akik már régóta szolgálatban voltak, de valamiért nem lehetett visszaküldeni őket a frontra. Közvetlenül a tiszti falu szélén helyezkedett el, a fontosabb részektől távol.

Egy kis lépcsőn kellett felmenni az ajtóhoz. Bent négy asztal állt, kettő-kettő a két oldalon, egymás mögött. A szoba bal hátsó sarkában könyvesszekrények álltak, mind teletömve.
Csupán két ember tartózkodott az irodában. Az egyik első asztalnál egy középkorú, őszülő bajszú, kerekszemüvegű férfi ült. Épp írt valamit amikor beléptem, de most felnézett belőle. Ugyan nem mosolygott, de a tekintete kedvesnek tűnt. A szobát egyetlen petróleumlámpa világította meg, így erős félhomály lepte el a szobát. Az irodában lévő másik férfi az egyik hátsó asztal fölé hajolt, és idegesen pakolászott ki papírokat egy kartondobozból. Határozottan úgy tűnt, hogy keres valamit, fel sem nézett az érkezésemre, én sem foglalkoztam vele, visszafordultam a másik férfi felé.
-Miben segíthetek? - nézett rám várakozón.
-Csupán a mai posta felől szeretnék érdeklődni, uram. Úgy volt, hogy ma kapjuk meg a leveleinket, de nem jött semmi és senki, uram. - feleltem. A hátsó asztalnál pakoló férfi egy pillanatra megmerevedett, és abbahagyta a neszezést. Nem néztem felé, továbbra is egyenes háttal, előre meredve álltam a másik férfi előtt, úgy, ahogy a szabályok megkövetelik.
-Sajnálom, de a mai nap hírzárlat volt érvényben. - mondta szomorúan a katona. - Se kapni, se küldeni nem lehetett levelet. Talán holnapra feloldják.
Jeges szorítást éreztem a szívemnél. Egy éjszaka. Végig fogom aggódni az egészet.

-Az Istenért! - kiáltott fel valaki dühtől, félelemtől és kétségbeeséstől eltorzult hangon. A hátul pakoló katona volt. Idegesen söpörte le a dobozt az asztalról, ami hangosan csattant a földön, a benne lévő papírok, mappák és tekercsek sziszegve estek ki belőle és csúsztak végig a padlón. Rácsapott tenyerével az asztalra, majd dühösen kapta le és hajította el az addig fején lévő sapkáját, ami a falnak csapódott, majd halkan leesett. A férfi sötét hajába túrt, arcát a tenyereibe temette, majd felnézett. Elhűlve figyeltem. A zöld szemű hadnagy lehajolt, felvett egy papírt, és a kabátja zsebébe tette. Ellépett az asztaltól, és a kijárat felé indult.
-Senki se merjen bármihez is hozzányúlni! Majd holnap eltakarítom. - mondta dühös és megtört hangon, anélkül, hogy megállt volna. Áradt belőle a fájdalom és csalódottság. Ellépett mellettem és a vállával kicsit meglökött, mintha suttogott volna valamit. Majd kiment az ajtón, és erősen becsapta maga után.