-Nem... bírom... - lihegtem a földön elterülve a fölöttem ziháló Collinsnak.
-Én sem. Mindjárt... kiszakad... a tüdőm. -rogyott le mellém a földre.
-Gyengék... vagyunk. - mondta Jim egy oszlopnak dőlve. Messze ő volt a legjobb formában közülünk, de rajta is látszott, hogy elfáradt. Mindannyiunk trikóját átitatta az izzadtság, hihetetlen meleg volt, de egyiken se próbáltunk árnyékot keresni, elég volt nekünk, hogy elterülhettünk a száraz füvön.

Az eligazítás után, ahogy a kiképzőhadnagyunk nevezte, egy "laza bemelegítő futással" kezdtünk, amiről aztán kiderült, hogy 5 km és körönként szintek vannak, amit meg kell futni.
Ha ez még nem lett volna elég, a nap is tűzött, a forróság borzasztó volt, és csupán a pálya fele volt árnyékban.

-És ez még... csak a kezdet - nyögte Collins, és ahogy kétségbeesetten nézett körbe Edison után kutatva, nekem eszembe jutottak Harry szavai. "Minden kezdet nehéz. Jobb lesz majd, csak... figyeljen oda és fogja be a száját".

Edison körbejárkált és mindenkihez volt néhány kedves szava, mint például "fiam, még egy agyoncsapott pocok is gyorsabban fut, mint te" vagy "a halott nagyanyám hamarabb fordul meg a sírjában, minthogy belőled valamire való katona legyen".

Ahogy közeledett felénk, Collins úgy sápadt el egyre jobban, nekem meg úgy lett egyre kisebb a gyomrom. Végül a szőke megvonta a vállát, és egyszerűen elterült a pázsiton, mint akinek már úgyis mindegy. Pár pillanat múlva mintha már hortyogott volna.

Edison kisugárzásában volt valami nyugtalanító: bár nem volt különösebben magas, izmos volt, fekete bajusza, sűrű szemöldöke, és kreolos bőre határozottságot kölcsönzött neki, és valamiféle durvaságot is. Már idősebb volt, lassan elérhette az ötvenet, de még mindig hihetetlen formában volt.

Jimhez ért oda először hármunk közül, hátba veregette, és megdícsérte.
-Jól van fiam, legalább állva maradtál. - mondta büszkén, majd rosszallóan körbe nézett: mindenki a földön ült vagy feküdt a száraz füvön, és pihegett.
Jim fáradtan mosolygott, és megköszönte a "dícséretet".

-Collins közlegény! - üvöltötte el magát Edison, mire a srácnak kipattantak a szemei, és villámgyorsan felült, aztán felállt.
-Igen, hadnagy? - tisztelgett előtte.
-Sajnálom, hogy megzavartam szunyókálását - mondta gonoszan mosolyogva - Kellemeset álmodott talán?
-Igen, uram - válaszolta Collins, én pedig meghökkenve és őszinte csodálattal néztem rá, hogy ilyen pimaszul és anélkül válaszolt, hogy megremegett volna a hangja. Én valószínűleg csak szótlanul álltam volna, megsemmisülve a többi katona szemének kereszttüzében és a hadnagy metsző, hideg pillantásától feszengve.
Edison szemöldöke felugrott a homloka közepére, hallva a választ.
-Valóban? És mit álmodott, közlegény? Talán eljött önért Csipkerózsika a fehér lovon? - roppantul humoros, Edison - gondoltam magamban - kár, hogy senki sem nevet.
-Nem, uram. - sütötte le a szemét Collins. Az egész csapatra néma csend borult, csupán a szuszogásokat lehetett hallani. Senki sem mert pisszenni se.
-Akkor halljam, közlegény. - húzta tovább Edison, miközben Collins egyre jobban elvörösödött.
- Tomlinson közlegénnyel voltam a fronton. Megnyertük a csatát. Ezt álmodtam uram. - válaszolta a szőke fiú, én meg elsápadtam, ahogy engem is megemlített, és jobban kihúztam magam ültömben.
-Ki az a Tomlinson? - üvöltötte el magát hirtelen a hadnagy, és körbefordult.
-Én, uram! - pattantam fel (ami nem volt olyan egyszerű) és tisztelegtem.

A hadnagy őrjítően lassan sétált oda hozzám, pedig csupán öt lépésnyire lehettem Collinstól.
Ahogy eltávolodott a fiútól, hallottam annak hatalmas megkönnyebbült sóhaját, majd éreztem magamon bocsánatkérő és sajnálkozó tekintetét. Ennek ellenére valamiért kicsit úgy éreztem, mintha Collins-sal bajtársakká váltunk volna ez alatt az idő alatt, így nem aggódtam. Nem éreztem árulásnak, hogy megemlített, biztos voltam benne, hogy csak az igazat mondta.

Edison végül megállt előttem, tetőtől talpig végigmért, majd jó mélyen a szemembe nézett. Nagyjából egy magasak lehettünk, így kicsit jobban kihúztam magam, és visszanéztem a szemeibe, tartva a szemkontaktust, mindenféle pirulás, vagy félelem nélkül. Kicsit büszke is voltam magamra ezért.

-Tomlinson, ismeri Collins közlegényt?
-Igen, uram. - válaszoltam egyszerűen, mert úgy gondoltam, Harry is ezt várná, egyszerű, tisztelettudó választ. Nem tudom, mióta hívom Harrynek - futott végig az agyamon.
-És mit gondol, közlegény, mi lenne számára a megfelelő büntetés? - mosolyodott el, még mindig a szemembe nézve. Hallottam, hogy a szőke fiú felszisszen. Biztos, hogy Edison tudta, hogy barátok vagyunk Collinssal. Vagy legalábbis olyasmik. Nem tudom, itt ezt hogy kell hívni. Mindenesetre felidegesített a hadnagy gonoszkodó pillantása.
-Nem ismerem a fáradtságért járó büntetést, uram. - feleltem, és éreztem, hogy ezzel kihúztam a gyufát. Hát igen, Harry nem ezt a választ várta volna. Ezzel mindent a kukába is dobtam, amit ő kért tőlem. De Collins a barátom, és talán ő is megtette volna értem. És amúgy is, a hadnagyot valószínűleg teljesen hidegen hagyja, mi történik velem.

Edison arca elvörösödött, nyakán lüktetni kezdett egy ér, olyan volt, mint egy időzített bomba.
-Lehet, hogy a fáradtságért járó büntetést nem ismeri, közlegény, - mondta remegő hangon a dühtől - de a pimaszságért valót hamarosan meg fogja. - mondta, bennem pedig meghűlt a vér, de a világért sem szakítottam volna meg a szemkontaktust Edisonnal. Pedig már rég meg kellett volna tennem, ezzel már túl messze mentem. De ha már minden csatát elvesztettem, ez maradjon meg - gondoltam.

-Ennek az én büntetésemnek kellene lennie, hadnagy úr! - hallottam meg Collins kiáltását, és nem tudtam, hogy még jobban megijedjek, vagy örüljek, szóval mindkettőt választottam.
-Collins, erre igazán semmi szükség... - kezdtem el mondani, ugyanakkor hihetetlen boldogságot éreztem, amiért kiállt értem.
-Maradjon csendben, Tomlinson közlegény! - üvöltött rám Edison. - Maga pedig, Collins, hamár ilyen bajtársias hangulatában van, nyugodtan beszállhat Tomlinson büntetésébe!
-Rendben, uram - lépett előre Collins.
-Ez nem kérés volt, katona, hanem parancs! -ordibált. Ijesztő látvány volt, ahogy az az ér kidagadt vörös nyakán és lüktetett, a feje szintén vörös volt, kezeit ökölbe szorította. Kicsit olyan volt, mintha nem tudná, mikor üvöltsön, és mikor ne.

Így végiggondolva, valószínűleg messze nem a legjobb dolog volt a legelső napon így magunkra haragítani a hadnagyunkat, akinek a munkájának a hatékonyságától a későbbiekben az életünk függhetett.

Körülnéztem a kis területen, ahol ültünk; néhány katona feszülten üldögélt a melegtől kiszáradt gyepen, tartva a hadnagy újjabb kirohanásától, ami esetleg őket érheti, mások szórakozottan a füvet tépkedték, és örömüket lelték a balhéban, büszkén néztek rám és Collinsra, de látszott rajtuk, hogy nem lennének a helyünkben, semmi pénzért. Jimet is megtaláltam a szememmel. Aggódva kapkodta a tekintetét, hol Collinst, hol engem, hol meg Edisont bámulva. Sikerült elkapnom a pillantását, ő pedig valami olyasmit üzent vele, hogy "segítsek?" mire finoman megráztam a fejem. Semmi szükség rá, hogy mindhárman bajba kerüljünk.

-Igazából tökéletes feladatot találtam önöknek - nézett ránk Edison, aki eddig a környéket pásztázta. -Tudják, télről rengeteg tüzelőnk maradt, és most meglehetősen útban vannak... - folytatta mosolyogva, majd kezével egy tőlünk balra lévő rakásra mutatott.

Fahasábok sorakoztak egymás mellett egymásra rakodva, és valóban hihetetlen mennyiség volt. A kupac félig le volt fedve valamilyen sötét színű textillel, hogy védve legyen az időjárástól. A darabok vastagok voltak, és nehéznek tűntek, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő, hogy ezt mind valahova el kell cipelni, és ahogy Collinsra néztem, rajta is ugyanezt az ijedtséget láttam, amit próbáltunk minnél gyorsabban elrejteni Edison elől.

-Igen, ez megfelelő feladat lesz maguknak. Legalább hasznossá teszik magukat. - fűzte össze az ujjait maga előtt - egészen pontosan oda kéne a rakás felét cipelniük... - mutatott a terep túlsó végébe, ami nem volt messze az akadálypályától, de annyira azért igen, hogy ne zavarjon senkit, tőlünk azonban jó hatszáz méternyire lehetett. -...holnap estig.

Edison láthatólag elégedett volt magával. Mosolygott, de ennek a jókedvnek semmi köze nem volt a kedvességhez. Levette fejéről kalapját, meglegyezte vele magát, majd mint aki jól végezte dolgát, tovább sétált, intve a többieknek, hogy kövessék, az edzés folytatódik.

-Természetesen maguk is jöjjenek - kiáltott hátra a hadnagy - majd a nap végeztével elkezdik a munkát. - mondta, és nevetett.

***

-Oké, talán lehetne úgy, hogy az egyikünk megfog kb 5 darabot, annyit még elbírunk, a másik meg elkezdi lepakolni a kupacot, hogy mire a másik visszaér, már csak fel kelljen vennie a hasábokat - állt elő az ötletével Collins.

Fáradtan támaszkodtunk neki a farakásnak, és kimerülten próbáltuk a legjobb megoldást megtalálni. Végtelenül nehéz napunk volt, minden izmunk sajgott, és csak a keménymatracos ágyunkra vágytunk, ami úgy tűnt, mintha csak karnyújtásnyira lenne. Csakhogy egy farakás közénk állt.

-Jó, ez nem hangzik rosszul. Akár kezdhetjük is. Vagy ne. Várjunk még öt percet - csúsztam le a földre, hátamat a kupacnak vetve, és abban a pillanatban képtelenségnek éreztem, hogy én onnan valaha felállok.

-Ez így nem lesz jó - csóválta a fejét Collins, de ő is leült mellém a földre, kissé megrántva a kupacra terített leplet. Egy pillanatig meredten néztem a srácra, majd világmegváltó gondolatom támadt. Legalábbis ami a helyzetünket illeti.

-Collins! Tudom már, hogy fogjuk csinálni! - kiáltottam, majd felpattantam, és lerántottam a durva anyagot a farakásról.

Fél óra alatt végeztünk. Már csillagokat láttunk a fáradtságtól, és minden lépéstől remegett a lábunk, de kész voltunk.

A lepelre rápakoltunk annyi hasábot, amennyit még húzni tudtunk, és úgy szállítottuk a kijelölt helyre. Büszke voltam magamra, és Collins arcán is ugyanezt fedeztem fel. Jó csapat voltunk. Beszélgettünk is közben, csupa jelentéktelen dolgokról, de ezeknek köszönhetően tudsz igazán megismerni szerintem egy embert. Mesélt az otthonáról, a családjáról, az ott maradt barátnőjéről és közeli barátairól. Én is meséltem a húgaimról, anyáról, és próbáltam egy kicsit a bátyámról is. Még mindig nehezen megy.

Miután befejeztük, egymást támogatva kullogtunk a bungalónkhoz. Nehezen lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót, majd Collins előre engedett. Ahogy beléptem a szobába, egy pillanatra hirtelen minden elcsendesedett, majd legnagyobb meglepetésemre néhányan tapsolni és füttyögni kezdtek, ahogy Collinssal beljebb léptünk. Ő csak nevetett, majd egy vicces mozdulattal meghajolt. Ahogy felemelkedett elkapta a kezem és a magasba emelte.

-A bajtársak! - kiáltotta, én pedig boldogan néztem körbe, hogyan ünneplik mások, hogy nem hagytuk egymást cserben.

***

Miután mindenki kezet fogott velünk a szobából és hátbaveregetett minket, Collinssal mindketten zsák krumpliként terültünk el az ágyon, és mindketten kihagytuk a vacsorát.

Igazából baromi fusztrált voltam, még álmomban is. Először is, már most járni se tudtam az izomláztól, ennek ellenére mennem kellett a hadnagyhoz 9-re, ahogy megbeszéltük. Nem hagyhattam ott, mikor megígértem, hogy elmegyek, ráadásul még meg is köszöntem, hogy segíteni próbál. Amiatt is aggódtam, hogy nem fogok tudni felkelni időben. És mindennek a tetejébe, ki tudja milyen edzést tartogat számomra Harry Styles.

Valószínűleg még soha, senki a világon nem öltözött fel, és sprintelt el olyan gyorsan, mint én, amikor 9 óra előtt három perccel felkeltem. Az álmosság egyből kiszaladt a szememből. Vekkert nem mertem húzni, mert féltem, hogy esetleg mások aludni fognak a mai kemény nap után, ezzel felébresztem őket, és kérdezősködni kezdenek, hogy hova készülök. Ehhez képest az ég világon senki nem volt a szobában Collinson kívül, aki még arra sem kelt fel, hogy öltözködés közben belerúgtan az ágyunkba (szerintem eltört néhány lábujjam), sem arra, hogy a kis asztalkánkról véletlenül levertem a nagy vekkert (elhajlott az egyik lába), szóval tapasztalataim szerint Collins legnagyobb tehetsége az alvás, ami nála 'bárhol, bármikor' alapon működhet.

Kirontottam az ajtón és futás közben vettem magamra a kabátom. Már teljesen besötétedett, a csillagok és a Hold erősen világított és enyhe szél fújt. A levegőben eső és fű illata terjengett.

Mikor a kiképzőpályához értem, nagy fémajtaja résnyire nyitva állt. Megpróbáltam finoman kinyitni (nyikorgott, mint állat), majd óvatosan behúztam magam mögött. Körülnéztem, majd nem messze tőlem megláttam a hadnagyot. Pontosan úgy nézett ki, mint legutóbb az étkezőnél, csak a drága napszemüvege tűnt el. Egyik kezét a mellkasa elé tette, míg a másik kezével az orrnyergét masszírozva járkált fel-alá.

-Jó estét, hadnagy úr. Elnézést a késésért - szólaltam meg, amikor kicsit közelebb értem hozzá. Arra gondoltam, milyen fáradt fejem lehet, milyen karikás szemeim, és csapzott, kócos hajam. Nem akartam így megjelenni előtte, magam se tudtam, hogy miért. Talán az ő folytonos makulátlansága okozta, vagy az, hogy azt akartam, hogy többre tartson, mint amire most tarthat.

Mint akit álmából ébresztettek nézett fel rám ködös tekintettel. Egy pillanattal később kitisztult a pillantása, és felém indult.
Közben még egyszer hátranézett, és akkor vettem észre másik két fiút a földön ülve. Az egyiknek sötét haja volt, a másik szőke, mindketten vékonynak tűntek, de főleg az utóbbi.

Mikor Harry odaért hozzám, elkapta a karom, és durván maga után húzva rángatott arrébb. Egy jó ötven méterrel mentünk messzebb, gondolom, hogy a fiúk semmiképp se halljanak és lássanak minket. Mikor Harry úgy gondolhatta, hogy elég távol vagyunk, megállt és elengedett. Szemben álltunk egymással, egyik kezével az állát fogta, másik a mellkasa előtt volt, és gyilkos pillantással nézett rám, végül mindkét kezét keresztbe fonta maga előtt.

- Mondtam, hogy elnézést a késésért - suttogtam halkan és a szemeibe néztem, amik továbbra is élesen pillantottak vissza rám.
-Maga idióta! - kiáltotta el magát. - Hogy képzelte ezt? Hogyan? Az első napját se bírta ki feltűnés nélkül! Elkésett az eligazításról! Alig bírta az edzést, ráadásul Edison majdnem felrobbant maga miatt! Én segíteni próbálnék magának! - üvöltött tovább, majd meglökött egy kicsit, mire mint akinek eszébe jut, mit is csinált, finoman megfogta a vállam, és visszahúzott az eredeti helyemre. Egyik kezét a vállamon felejtette, a másikat maga mellé ejtette, szemével a földet pásztázta. A szívem őrülten zakatolt. Nem akartam, hogy elküldjön.

-Igazságtalanak voltak velem, és a barátommal is, Harry. Csak neki segítettem - suttogtam. Hirtelen felkapta a fejét, a tekintetével az enyémet kereste, arcán furcsa kifejezés cikázott, mintha kérdezni szeretne, talán azt, hogy honnan tudom a keresztnevét, vagy miért szólítom így, amikor ő csak hadnagy lehetne. Mint aki álomból ébredt, kapta el a kezét a vállamról.

-Itt nincs igazság, Louis. Szabályok. Abból van rengeteg. Senki nem kérdezi, hogy jók vagy rosszak, igazságosak-e, vagy nem, mert működnek, és nekik ez számít - intett a fejével a kiképző pályától nem messze elterülő tiszti falu felé. - Most menjen vissza a szobájába és aludjon. Holnap este várom. - fejezte be halkan, majd két lépést hátrált. Egy pillanatig még megállt, rámnézett, mintha egy kódolt üzenetet küldene, amit nem tudok megfejteni. Aztán megfordult, és elindult visszafelé a két fiúhoz, kilépve az árnyékból, hogy ismét láthassák, én meg egyedül maradtan az őrülten zakatoló szívemmel.