Harry határozottan lépett be a házba. Igazából kívülről kunyhónak mondta volna az ember, de a méretei miatt mégsem lehetett az.

Szótlanul követtem őt befelé, és csendesen próbáltam magamba szívni minnél többet a helyből. Sötét parketta fedte a padlót, és a falak egy része is ilyen fával volt borítva. A bejárattal szemben egy pult állt, a falon különbözőféle szeszes italok sorakoztak, amelyek üvege csillogott a rávetődő fénytől. Egyedül itt volt fehér világítás, az is enyhe, az egész nagynak mondható terem többi részében főleg piros, néhol kék fények világítottak. A levegőben szivar, alkohol, fű, és erdő illata terjengett, de nem volt folytogató, határozottan illett a helyhez.

A pult mellett asztalok sorakoztak két oszlopban: a bal oldalon kettő és négyszemélyesek, míg a másikon sokkal nagyobbak. A jobb oldali asztaloknál emberek ültek és kártyáztak vagy kockáztak, látszott az arcokon az erőlködés, hogy fel ne fedjék lapjaikat, és az az összetéveszthetetlen szenvedély a szemekben, amit a kockáztatás iránt éreztek.

Az alapján, ahogy a ház kívülről kinézett, egy vadászkunyhó jutott eszembe, belül különféle agancsokkal, szarvaskoponyákkal és sok faburkolattal. Az utóbbi valóban megvolt, azonban a falakra közel sem állati csontkollekciókat szereltek fel, hanem valami sokkal érdekesebbet és egyben riasztóbbat: a szoba végében a falra különféle fegyvereket állítottak ki. Egymás alatt sorakoztak, kisebbek is, nagyobbak is, és az elrendezésük káoszában mégis volt valami rendszer. Ez a fal is hozzájárult ahoz a különleges hangulathoz, ami itt uralkodott.

Harry csendben, visszafogott mosollyal várta, hogy feldolgozzam a látványt. Mikor sikerült elszakadnom a hely varázsától, döbbenten néztem a hadnagyra, és nem bírtam megszólalni, mivel nem tudtam választani az ezernyi kérdésemből egyetlen egyet, amit feltehetnék. Azt úgysem tehettem volna meg, hogy kérdések hordáját zúdítom rá, tekintve, hogy "itt én nem kérdezhetek", szóval inkább csöndben maradtam, de továbbra is őt néztem, várva, hogy meghallja a fel nem tett kérdéseimet.

-Ez amolyan titkos menedék. Vagy bűnbarlang, kinek hogy tetszik. - kezdett végül bele, én meg ittam a szavait. - Persze, a tábor vezetősége tud róla, de olyan mélyen van az erdőben, hogy nem romboltatták le. Közelebb van a szomszéd városhoz, mint nekünk a tábor közepétől számítva. Járnak ide ugyan katonák, néhány tiszt, meg amolyan felfedező közlegények, de civilek is. - Harry nyugodt, bársonyos hangon beszélt, és lassan elindult a bárpult felé. - Mindenfélét találni itt. Vannak szerencsejátékosok - bökött a jobb oldali asztalsor felé, ahogy elegánsan felült a bárszékre - vannak alkoholisták, drogfüggők, és persze örömlányok. Lehet illegális verekedésekre is fogadni, kivenni egy szobát néhány napra, vagy ha úgy akarja, néhány órára.

Követtem, és én is felültem a bárszékre. Barátságosan nézett rám, szeméből láttam, hogy várja a reakciómat.

-Mire utal a felirat? - kérdeztem végül.
-Igazán különleges, nem? - A székkel úgy fordult, hogy ne a pulttal, hanem velem legyen szemben, így én is felé fordultam. -Mindnyájan magunkban hordozzuk az Eget és a Poklot. Igazából ez is egy Oscar Wilde idézet. - kezdett el magyarázni, és közben a kezével is mutogatott. -Az ember eredendően bűnös, ugyanakkor Isten teremtett minket; Pokol és Mennyország. Talán valami olyasmit akar üzenni, hogy nem lehetünk csak jók vagy csak rosszak. Végtére is, egy bűnbarlangban vagyunk. Itt nem lehet csak jónak lenni. - megfordult a széken, és körbenézett. Tekintete akárcsak az enyém, az asztaloknál ülőkre vándorolt. Az őrület hajtotta szerencsejátékosokat, a tompa csillogással a szemükben vedelő alkoholistákat, és a kissé beteges, vágyakozó tekintettel az örömlányokat bámuló férfiakat figyeltük. Mind egy dolog miatt voltak.

-Bűnösök vagyunk, ha engedünk a szenvedélyeinknek? - igazából csak gondoltam rá, de halkan suttogva ki is bukott belőlem. Harry meglepetten fordult felém.
-Ezek beteg emberek. A vágyaik túlnőnek rajtuk. Nem tudják kordában tartani a szenvedélyeiket, bármit megtesznek érte. Átlépnek szabályokat, csalnak, hazudnak, amíg teljesen bele nem pusztulnak. És miközben megszegik a szabályokat, másokat is tönkretesznek. - mondta komolyan, és többé nem érdeklődéssel, hanem enyhe undorral fordult vissza egy pillanatra az asztaloknál ülőkhöz, majd visszanézett rám.

Tudtam, hogy igazából nem illene megkérdeznem. Sőt, pofátlanság lenne. Mégis megtettem.

-Akkor maga mit keres itt? - tettem fel a jogos kérdést, ami valahol mégsem volt az.

A hadnagynak egy pillanatra megrándult a szája sarka, mintha mosolyogni akarna. Ezt már korábban is észrevettem. Őt senki se mosolyogtathatja meg. Mosolyog, ha szórakoztatót lát, vagy jó a kedve. Mosolyog, ha valami nevetségeset csinálsz. Elneveti magát egy pillanatra, ha valami vicceset mondasz, aztán újra elkomorul. De még soha, de soha senkit se láttam, akire csak úgy rámosolygott volna, vagy kifejezetten neki mosolyogna, vagy beszélgetés közben egy gesztusodra felfelé görbülne az ajka. Nem, még soha senkire nem láttam mosolyogni, úgy, hogy érezte volna az ember, hogy igen, ez a mosoly ennek az embernek szól, és még sugárzik is tőle az arca. Sokkal inkább olyan volt, mintha ezek a mosolyok önmagának, vagy inkább senkinek se szólnának. Neki sablonos, és félmosolyai voltak, amik mind hozzá tartoztak, és ettől volt önmaga, de valahogy ez így nem volt igazi.

Feltette a kezeit a pultra, egyik kezével könyökölt és a fejét tartotta, úgy fordult arcával felém. Mindig feszes és egyenes háta most kissé görnyedt volt, ahogy előredőlt és a kezeire támaszkodott. A pultot fixírozta, elkalandozott tekintettel, mintha a válaszát akarná kitalálni. Másik kezével alaktalan formákat rajzolgatott, majd hirtelen abbahagyta, és rám nézett.

-Látja Tomlinson, ezen néha én is elgondolkodom. Talán jobban vonz a Pokol, mint a Menny.

***

Collinssal és Jimmel a katonai falu végében lévő nem használatos házikók egyikének hátsó részét jelöltük ki törzshelyünknek. Nap végén, ha még volt erőnk, ide jöttünk ki. Jimmel elszívtunk egy cigit vállunkat a falnak vetve, Collins pedig a földön ülve a füvet tépkedte, vagy máshogy szórakoztatta magát.

Az ilyen alkalmak miatt ismertük meg egymást igazán jól, és ezért kovácsolódtunk össze ilyen korán. Még emlékszem az első alkalomra, amikor idejöttünk, a pillanatra mikor megláttuk ezt a házat, és szavak nélkül kiválasztottuk. A második nap volt, az első Harrys nap után. Hihetetlenül fáradtak voltunk, nem volt kedvünk az étkezőbe menni, sem a horkoló közlegényekkel teli szobánkban maradni. Csak sétáltunk, és valami újat akartunk találni.

Így fedeztük fel ezt a bungalót. Nem volt kirívó a többihez képest, csak akkor, ha jobban megnézted. Ennek nem sötétbarna, hanem piros függönyei voltak, az egyik ablak be volt törve. A bejárati ajtó két lakattal volt bezárva. Ennek is ugyanúgy szürke vakolata volt, mint minden háznak a táborban, de egy kissé mállott. Körbejártuk a házat, benéztünk az ablakain, hátha meglátunk bent valamit. A kunyhó hátsó falánál, ami kitakart minket az arra kóborlók elől, az a fal, ami a tábor széle felé nézett, na, az lett a törzshelyünk. Néhol pattogzott a vakolat, és valaki azt festette rá feketével, hogy 'szimpatikus szimpatizáns vagyok'. Collinsnak a három szavas mondatból kettő jelentését kellett elmagyaráznunk.

Először csak lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Kinek mivel foglalkoznak a szülei. Collins apja halász volt, az édesanyja pedig egy rámaradt kis családi zöldségesben dolgozott a nagybátyja alkalmazottjaként. Jim apja jogász volt, az anyukája pedig nem dolgozott, mert gazdagok voltak. Jimnek nem voltak testvérei, míg Collinsnak egy húga.

Aztán jöttek a kevésbé formális kérdések.

-Ti jártatok iskolába? - dobta fel Collins.
-Ja - válaszolta a maga szűkszavú módján Jim.
-Változóan. - feleltem miközben szívtam egyet a cigimből. - Nem éltünk jól, ezért sokat hiányoztam. Más dolgom volt. - mondtam szórakozottan, mert Jim furán nézett rám. A kis elkényeztetett! - nevettem magamban minden keserűség nélkül.

-Milyen más dolgod? - kérdezte. Collins a földön ült törökülésben, és minkett nézett, míg mi Jimmel a falnak dőlve dohányoztunk. Egyik kezemmel a csikket fogtam míg másik a zsebemben volt. Most előhúztam a kezem a kabátomból és odanyújtottam Jimnek az óráját, amiről próbálta titkolni, hogy van neki, nehogy ellopják. Most megrökönyödve nézett rám, ahogy az orra előtt tartottam a nem túl olcsó ezüst óráját, majd egyből a csuklójához kapott, és döbbenten észlelte, hogy nincs ott.
-Ilyen jellegű dolgaim. Nem mindenki ezüstkanállal a szájában születik, kisherceg. - mondtam mosolyogva, és igyekeztem, hogy a hangom ne legyen sértő. Nem jöttem volna ki ép csontokkal a dologból, ha Jim megharagszik rám. Nem mintha Jimet olyan könnyű lett volna felbosszantani, de ezt akkor még nem tudtam, friss barátok voltunk. Így visszagondolva elég merész húzás volt meglopni.

Collins leesett állal kapkodta a tekintetét, majd egyszer csak elterült a fűben. Egy pillanatig azt hittem elaludt, de aztán elkezdett rángatózni, és kiderült, hogy épp majd meghal a röhögéstől.
Jim is csak nevetett.
-Haver! Mégis mit akartál az órámmal?
-Megnézni - rántottam meg a vállam.
-El is kérhetted volna! - felelte Jim még mindig sokkosan.
-Letagadtad volna, hogy van, mert féltél volna, hogy ha a többiek megtudják, ellopják. - magyaráztam meg diplomatikusan bűncselekményem okát. Collins még mindig a fűben hemperegve nevetett.
-Ne röhögj, Szöszi! - kiáltottam oda neki - azt hiszed nem láttam, hogy tegnap este feltörted Van Deen fiókját? Ma egész nap azt az istenverte szerencsehozó érméjét kereste, amit kiloptál onnan. Te tapló, még a nagyapjától kapta!

Collinsnak hirtelen a torkán akadt a nevetés, és gyorsan felült. Kérdőn Jimre kapta a tekintetét, mire én is a barna hajú fiú felé fordultam. Ha lehetséges, még döbbentebb képet vágott, össze-vissza kapkodta a tekintetét, és úgy tátogott, mint egy hal. A szőke srác végül a zsebébe nyúlt, és elővett belőle egy nagyobbacska csillogó pénzt, és felém dobta. Röptében kaptam el, majd a fejemet rázva nyújtottam át Jimnek, és visszafordultam Collinshoz. Ő csak nyugodtan megrántotta a vállát.

-Nem csak nektek voltak nehéz éveitek, Louis. Néha nekem is lógnom kellett a suliból - felelte kacsintva, mindenféle neheztelés nélkül a hangjában.

Én csak bólintottam. Egy rossz szavam se lehetett ellene, ráadásul pontosan tudtam, mire gondolt. Jim már nyugodtabban szemlélte az érmét, majd ránk emelte a tekintetét. Collinssal visszafojtott lélegzettel figyeltük, és vártuk a reakcióját. Bűnösök voltunk, és az ő kezében volt a sorsunk. Akaratlanul is egy pillanatra egymásra néztünk Collinssal. Nem tudom mi volt pontosan a szemünkben. Talán egy kis félelem, bizalom, és remény. Egyből visszafordultunk Jim felé, és csak vártunk. Ránk emelte a tekintetét és teljesen nyugodtan szólalt meg.

-Tudjátok, Willburynek van egy nagyon király öngyújtója, folyton dicsekszik vele. Kölcsön vehetnétek tőle. - mondta a tőle megszokott nyugodtsággal, majd halványan elmosolyodott. Megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt, és nevettünk fel a szőkével.
-Hiába, máris megrontottuk - nevetett Collins rám nézve.
-Rossz társaságba keveredtél, haver. Tönkretesszük a jó hírnevedet. - veregettem hátba Jimet, ő meg egy amolyan "nekem már úgyis mindegy" mozdulattal legyintett egyet a kezével és visszadobta az érmét Collinsnak, aki zsebre tette.

-Tedd majd vissza neki - mondta Jim az érmére mutatva komoly, ellentmondást nem tűrő hangon, a szőke fiú pedig a földön ülve bólintott neki.

-Loptál már itt el valamit? - fordult felém Collins.
-Nem, csak az órát akartam megnézni. - ráztam meg határozottan a fejem. - Nem akarok bajna kerülni, próbálom türtőztetni magam. Te?
-Haver - emelte fel a kezét védekezőn - nekem ez a hobbim. Ha nem is emelek el valamit, ami zárva van, nekem azt muszáj kinyitnom. - mondta én meg abszolút megértettem őt. Ismertem ezt az érzést: amikor már szinte viszketett a tenyered, hogy kihúzz valami értékeset a másik zsebéből, lehúzd a karkötőjét vagy óráját valakinek a csuklójáról, igen, ezt pontosan tudtam, milyen. Pont, ahogy ő is, én is függő voltam. Bár felmerült bennem a kérdés, hogy Collins vajon minden zárt fiókot kinyitott már, amikor épp nem figyeltem? A srác számára nem a lopás, hanem a zárak kinyitása és feltörése volt az igazi élmény, ami, bár mindketten tolvajoknak minősültünk, nem teljesen ugyanaz volt.

-Jesszus, mekkora pók mászik fölöttetek srácok! - mutatott a fejünk fölé Collins. Jimmel még mindig a ház falát támasztottuk, habár a ciginket már rég elszívtuk. Mégis, Jim erre a mondatra akkorát ugrott, hogy mi a szőkével csak döbbenten néztünk rá.
-Te... komolyan félsz a pókoktól?! - néztem rá hitetlenül. A barna hajú srác már Collins mögött állt, szembe a fallal, és leplezett undorral és enyhe félelemmel nézett a falra, ahol valóban egy hatalmas pók mászott. Hosszú lábai és szőrös teste szörnyen visszataszító volt, így egy lépéssel én is odébb álltam.

Az egész helyzet megdöbbentő volt. A mindig sztoikus nyugalommal lévő, szívós és erős Jim teljesen beszart egy póktól.
-Ezek igazi vadállatok. Undorítóak. Nézz csak rá! Ki tudja, lehet mérges, simán megöl. - mondta, és ez addig az egyik leghosszabb mondat volt, ami hallottunk tőle.

Collinssal nem tudtuk eldönteni, hogy sokkot kapjunk vagy nevessünk. A mindig bátor, erős és nyugodt Jim félt a pókoktól. Hát, röhögtünk. Végül felkaptam egy vastagabb gallyat a földről, és összenyomtam vele a pókot, aminek a teste élettelenül hullott a földre. Jim megkönnyebbülten sóhajtott fel és köszönetképpen vállon veregetett.

Így utólag visszagondolva, az a délután igazi vízválasztó volt. Az, hogy Jim ilyen lazán vette a dolgainkat és nem csinált belőle nagy ügyet, és ha nem is szándékosan, de megosztotta velünk egyik legnagyobb félelmét, egyből csapattaggá tette őt. Ettől a délutántól kezdve ugyanúgy megbíztunk benne Collinssal, mint egymásban, habár ezt szavakkal nem mondtuk ki. Azért azt megígértük, hogy az öngyújtót majd elcsenjük a srácnak.

Most, négy nappal később, szombat délután is itt álltunk, fáradtan. Különösen csendesek voltunk, főleg én, aki még mindig a délelőtti Harrys kunyhó látogatást emésztettem. Jim a szokásos némaságába burkolózott, viszont Collins hallgatása nyugtalanító volt.

-Mit beszéltetek a hadnaggyal? - kérdezte Jim. Ijedten kaptam fel a fejem.
-Tessék? Honnan tudod, hogy beszélgettem vele?
Collins értetlenül nézett rám.
-Azzal küldtél el minket a Zöldről, hogy még pihensz és amúgyis kérdezel valamit a hadnagytól. Ez volt délben, és egy órával később jöttél vissza.
-Ja, igen. - jöttem rá miről is van szó. Viszont bármennyire is fontosak voltak nekem, egyenlőre semmiképp nem akartam szólni nekik a helyről. Úgy éreztem, ez Harry és az én titkom, a barátságunk kezdete. Bár lehet kicsit túlreagáltam ennek a fontosságát.
-Igazából csak annyit kérdeztem, hogy tud-e valamit mondani a kinti helyzetről, de azt mondta, hogy most semmit, utána meg sétáltam egyet. - hazudtam.

Sose voltam rossz a hazugságokban, de nem voltam biztos benne, hogy ezt megúszom. Most viszont valami hihetetlen levertség látszott mindkettőjükön, főleg Collinson. Szokásosan a földön ült, de nem hempergett, vagy tépkedte a füvet, csak törökülésben támasztotta a fejét a karjával és maga elé bánult. Látszott, hogy valami nem oké vele, nem is igazán figyelt rám, Jim pedig semmit se kérdezett.

Eszembe jutott az elmúlt egy hét, amikor Collins minden éjszaka felébresztett a rémálmaimból, és nem kérdezett semmit, csak megnyugtatott, és megvárta míg visszaalszom. Amikor egymást támogatva jöttünk vissza a kemény edzésekről a Zöldről, és vigyáztunk, hogy a másik össze nem essen. A barátságos ping-pong meccseink. Igazán törődött velem, mintha testvérek lettünk volna. Felsóhajtottam, elnyomtam a cigi csikkem, és leültem mellé a földre.

-Collins. Mi a baj? Történt valami?
A szőke fiú fátyolos szemekkel nézett fel rám.
-Semmi - rázta meg a fejét - csak... ti kaptatok már levelet otthonról? - nézett fel ránk kétségbeesetten.
Kérdőn fordultam Jim felé, aki nemet intett a fejével, de nem szólalt meg, csak gyengéden és enyhén szánakozón nézett Collinsra.
-Nem kaptunk. - válaszoltam végül nyugodtan, és a hátára simítottam a kezemet. - Nyilván holnap fog jönni a posta. - a szemeibe nézve láttam, hogy egyenesen retteg a családjáért. -Ne aggódj. Nagy-Brittania most a legbiztonságosabb hely Európában, hidd el. Bárkiért is aggódsz, itt baja nem lehet. Sokkal rosszabb is lehetne. Gondolj a franciákra! De nem ők vagyunk, szóval nyugodj meg, rendben? - mosolyogtam rá, mire elkapta a másik kezem és megszorította.
-Köszönöm! - nézett a szemembe, jó mélyen, és a pillantása tele volt reménnyel, szeretettel és bizalommal. Csakis hálás lehettem egy ilyen nézésért. Majd elengedte a kezemet, felállt és elindult visszafelé. Pár pillanat múlva mi is követtük Jimmel, egymás mellett sétálva.

-Tudod, az élet mindenkinek más lapokat oszt. - szólalt meg Jim, én meg meglepve pillantottam rá, ugyanis nem szokott magától csak úgy beszélni. - Lopnotok kellett, hogy megélhessetek, és segítsetek a családotoknak. Habár ez... bűntény, - mondta ki nagy nehezen a szót és látszott, hogy habozott, mert félt, hogy rosszul esik, dehát ez tény volt. Collinssal bűnözők voltunk. - megértelek, és tisztellek titeket, mert emellett emberek tudtatok maradni, és most itt vagytok. - mutatott körbe az egyik kezével - nekem viszont mást tanított meg az élet. Pontosan tudom, ki, mikor hazudik. - állt meg felém fordulva, mire én is megálltam és ránéztem. A szemembe fúrta az övét, a tekintete komoly volt, de nem durva. -Szóval nem tudom mit csináltál délután, és amíg nem kevered bajba magad, vagy ne adj Isten, minket, addig nem is érdekel. De kérlek, vigyázz magadra! Vigyázzunk egymásra. - mondta, és elindult Collins után.