Axel's POV

Ma volt a második, és egyben az utolsó napja hogy felkértek a szolgálós kávézóba, és épp hazafelé tartok.

Még az egyik "munkatársam" elhívott inni valamit miután végeztünk, én pedig hogy tudtam volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot?

Szóval elmentünk egy szórakozóhelyre, ittunk néhány koktélt, ami igencsak felébresztette a vágyait a srácnak... És pénze is volt, úgyhogy történt aminek történnie kellett. Elég bőkezűen fizetett, de meg is érdemlem. Ahhoz képest hogy egész nap dolgoztam elég durván bánt velem. A kezeimet fájdalmasan szorosan kötötte össze, méghozzá durva anyaggal, mikor külön mondtam neki hogy ne hagyjon nyomot a kötözés, hihetetlen erősen dugott, pedig valamivel kisebb farka van mint az átlag ügyfeleimnek, mégis éreztem ahogyan végigfolyt a vér a lábaimon, ami valljuk be hogy még egy prostinak sem kellemes érzés. Még nekem sem, akárhányszor történt már meg ez velem előtte. De egy szó mint száz, nem igazán jött be a srác. Viszont legalább bőkezűen fizetett, és még az italokat is állta.

Viszont azért a méltóságomra vigyázhatott volna. Prosti ide vagy oda, nekem is van egy határ. Azt még fel tudtam dolgozni hogy egy szűk raktárban baszott szét teljesen szemérmetlenül, na de hogy még le is fotózza és elküldje fűnek fának a véres seggem képét... Már nekem is sok volt. Így aztán kértem a pénzem, felpofoztam, majd majd otthagytam.

Most pedig kurvára esetlenül botladozok haza este tizenegykor, vérző seggel, fájó talppal, és vörös csuklókkal. Kurvára elegem van mindenből és fáj mindenem.

De legalább rengeteget kerestem ma.

Konkrétan szó szerint csak hazaesek. Ledobom a ruháim, felveszek egy hatalmas pólót, és már ágyban is vagyok.

Még mindig elég indokolatlanul hatalmasnak találom az ágyamat arra hogy csak én használjam, de legalább kényelmesen elférek.

Már majdhogynem nyomna el az álom, mikoris a telefonom éles sípolásba kezd.

Üzenetem jött. Kurva jó.

Ha megtudom hogy valami faszsággal írt rám valaki a megkönnyebbülésem határán, én megkeresem és megdugom egy vasvillával.

Mint ahogyan az nemrég kiderült, egy új ügyfél írt, hogy kipróbálná a szolgáltatásaim. Az első pár pillanatban kételkedtem abban hogy elfogadjam, mivel még soha nem is hallottam a fasziról, meg azt mondta hogy a saját házában szeretné, de amikor mondta hogy mennyit fizet, azonnal meggyőzött. Többet fizet mint a harmadik kedvenc ügyfelem... Egy ilyet hogy utasíthatnék vissza?

Így aztán holnap ötkor megjelenek szétdugatni magam egy jókora fasszal, és elvileg vinnem kéne a kedvenc játékomat is az ügyfél külön kérésére, csakhogy ezzel egyetlen gond van: kurvára utálok minden játékot. Dehát ha egy jól fizető farok azt mondja, hogy szeretem őket, akkor természetesen találok olyat amit egyenesen imádok. Még ha ki nem állhatom is.

Most viszont inkább alszok... Már majd széthasad a fejem a sok felesleges gondolattól... Pedig csak egyre lenne szabad gondolnom; a munkára és a szexre.

Nem szabadna ennyi mindenen kattognia az agyamnak.

***

Arra ébredek, hogy álmos vagyok.

Csak én tudok ilyen idióta lenni...

Kinyitom a szememet, majd álmosan nyújtózkodva állapítom meg a redőnyön beszűrődő fényekből, hogy nagyjából tizenegy lehet. Valami haszna is volt legalább annak a rengeteg bezártságnak a sötétben... Már néhány fénysugárból meg tudom állapítani mennyi az idő. Bár ne tudnám... Vajon mit csinálnék most ha nem egy ilyen undorító szajha lennék?

Őszintén, fogalmam sincs. Egyre gyakrabban teszem fel magamnak ezt a kérdést, és egyre erősebb bennem a tudata annak, hogy ezalatt az öt év alatt szépen lassan minden álmom tovatűnt a végtelen messzeségben. Minek nekem álmok, mikor itt a valóság is...? Úgysincs választásom hogy mit dolgozzak.

Milyen nap lehet ma?

Már teljesen érdektelennek érzem figyelni a napokat. Úgyis csak annyira van szükségem hogy tudjam hány óra van. Nincsenek munkanapjaim, az időmet én osztom be, és nincs ki vagy mi miatt fejben tartsam.

Magam mellett tapogatózva keresem a telefonom majd rápillantok; hétfő van, és tizenegy múlt nem sokkal.

Fáradtan feltápászkodok, megigazítom a pólóm, és belebújok a mamuszomba. Mai napig nem jöttem rá hogy ez milyen állat lehet... Valami nyúl és hörcsög meg temgerimalac keveréke, koronával... A lényeg hogy aranyos.

Hova is akarok menni...?

Fogalmam sincs... Így csak felhúzom a redőnyt, és elindulnék a fürdőszobába, mikoris megkordul a gyomrom. Most veszem észre hogy elég éhes vagyok, úgyhogy irányt váltok, és az ágyból kikapva a telóm rendelek egy pizzát fürdőszoba menet.

A hajamat cseszletve állok meg a tükör előtt, majd mikor sikerrel megállapítom hogy pont úgy nézek ki mint aki tegnap dolgozott, majd majdnem részegre itta magát, és még meg is baszták, megmosom az arcom, sarkon fordulok, és elindulok az emeletről a konyhába.

Filmet akarok nézni, úgyhogy előveszek a szekrényből egy csomag popcornt, beteszem a mikróba, majd nachost és dipet is veszek ki egy tejszelet társaságában. Elkezdek bepakolni a nappaliba az asztalra, majd egy üveg víz, valamint a már kész popcorn társaságában leülök a kanapéra, betakarózok, és a tv-n a youtube segítségével keresek egy jó filmet.

Már a nachos felénél és a kukorica harmadánál járok, mikor csengetnek.

Itt a pizza... Itt a pizza! Végre valami normális kaja!

Felpattanok, felhúzom a mamuszom, előkeresem a pénzt, majd úgy ahogy vagyok, egy szál pólóban, alsóban meg mamuszban nyitok ajtót, nyomom a kissé meglepett futár kezébe a kétszer annyi borravalót, majd kikapom a pizzát a kezéből, és rá is csapom az ajtót egy "kössz" elmotyogása kíséretében.

Elégedetten trappolok vissza a kanapéra a zsákmányommal, amit azonnal meg is támadok.

Szinte simogatják az ízlelőbimbóimat az ízek...

Egy szelettel a számban nyomom vissza a filmet, és mélyedek el újra a világában.

***

Nagyjából másfél filmmel, egy adagnyi dippel, egy csomag popcornnal és háromnegyed pizzával később nézek rá az időre.

Teljesen jó vagyok. Alig múlt negyed négy, ami azt jelenti hogy neki is kezdhetek az egy órás procedúrámnak.

Lezuhanyzok, hajat mosok, felveszek egy már megszokott, kényelmetlen, kihívó ruhát, megcsinálom a hajam, eltüntetem az arcomon a tegnap este nyomait és már itt is az ideje az indulásnak.

Találomra elteszek egy játékot a táskámba, ellenőrzöm hogy minden nálam van-e és mikor mindent rendben találok már indulok is.

A buszon és az utcán már megszokott megvető pillantások tengerével találkoztam mire elértem a következő ügyfelem lakásához.

Egészen egyszerű, barátságos, egyszintes ház, körülötte fűvel és fákkal. Modern, de otthonos a kisugárzása.

A telefonomra pillantok, majd mikor nyugtázom hogy időben vagyok nagy levegőt véve becsengetek.

Nem kell sokáig várnom, viszonylag hamar ajtót nyit egy nagyjából harmincöt év körüli, fekete hajú, zöld szemű, szemüveges férfi. Viszonylag magas, a kisugárzásából pedig nem gondolnám hogy kurvázik, azt meg pláne nem hogy még a játékokat is szereti.

- Szia - köszön egy nyugodt mosollyal az arcán. - Gondolom te vagy Axel. - Magabiztosságot magamra erőltetve bólintok. Ő csak egy újabb fasz lesz aki és ami átmegy rajtam. - Gyere beljebb - int a fejével. - A cipődet az ajtó mellé leteheted - mondja miután belépek. Leveszem a cipőm, de nem nézek körül, csak a lábam nézem. - A háló arra van - mutat a kezével valamerre. Nem látom merre, csak azt hogy mutat valamit, majd elindul arra, én pedig szorosan a nyomában követem.

Belülről még nagyobb a ház mint amekkorának tűnik.

Ez jár a fejemben amikor megérkezünk a hálóba, ahol fahéj illat terjeng és a bézs és a barna árnyalatok dominálnak. Egészen megnyugtató hely, én azonban mégis feszült vagyok.

- Nyugodtan pakolj le, vagy vedd elő a játékot - mondja mialatt becsukja mögöttem az ajtót. A táskám leteszem a sarokba a földre, de a szemem sarkából figyelem ahogy bezárja az ajtót, majd a kulcsot a hátsó zsebébe csúsztatja a kulcsot. Ezen a ponton elbizonytalanodom, de nem mutatom ki csak venném elő a játékot... De Christian közbeszól; - Nem lesz szükség arra - mutat a szemével a vibrátorra. - Azt hiszem tartozom egy vallomással... Dr. Christian Collins vagyok, pszichiáter, és kifejezetten szexuálisan bántalmazottakkal foglalkozom. Leginkább férfiakkal. Nem egészen azért hívtalak ide mert le szeretnék feküdni veled, hanem mert segíteni szeretnék hogy ne kelljen tovább ezt a munkát végezned.

- Na jó. Engedj ki, kérlek - lépek az ajtóhoz feszülten, de ő meg se moccan. - Kérem a kulcsot - nyújtom a tenyerem.

- Sajnálom, de nem adhatom. Nézd... Én segíteni akarok. Nem tudom miért választottad ezt az utat, de  abban biztos vagyok hogy nem azért csinálod ezt mert annyira szereted.

- Nincs szükségem a segítségedre csak arra hogy add ide azt a rohadt kulcsot!

Erre sem reagál, így nekiesek, és megpróbálom elvenni tőle, de nem sikerül.

- Legalább hallgass meg - mondja mialatt finoman védekezve próbál megakadályozni engem a kulcs megszerzésében.

Legalább tíz percen át hadakozunk, mikor finoman, de mégis határozottan egy kézzel összefogja a két csuklómat és leültet az ágyra.

- Jó, feladom. Mit akarsz tőlem? - kérdezem sóhajtva mikor elfogadom hogy semmi esélyem. Lesütöm a szemeim és feszülten várom a válaszát.

- Mondtam már: segíteni szeretnék. Megtudni hogy miért választottad ezt az utat és segíteni hogy visszatérhess az igazi életbe. - Na persze. 

- Nincs szükségem segítségre - jelentem ki ellentmondást nem tűrve.

- Viszont a reakcióid másról árulkodnak.

- Még szerencse hogy csak dilidoki vagy és nem jósnő bakker - húzom gúnyos mosolyra a számat, de nem tudom zavarba hozni.

- Mikor erőszakoltak meg először? - fordít gyorsan.

- Mondtam hogy nem kell segítség! - Hangosabban beszélek a kelleténél, de nem érdekel. Nem jó témákat feszeget.

- Aha... - Olyan mindent tudó fejet vág, mint aki a vesémbe lát. Rohadt idegesítő. - És mióta csinálod ezt?

- Akadj már le rólam baszki! Egyáltalán mi a faszért akarsz segíteni?! Nem kértelek rá egy kicseszett szóval sem, úgyhogy békén lehet hagyni! Most pedig engedj ki. - Kikelve magamból ordítom ezt a pár mondatot mert már tényleg nem bírom tovább. Túl sok az emlék, túl sok a gondolat, túl sok ember... Túl sok ez az egész.

- Nem hagyhatom hogy elmenj, sajnálom. Fogadalmat tettem hogy segítem a rászorulókat és nem tervezem ezt megszegni. Eddig még nem volt olyan betegem akin ne tudtam volna segíteni.

- Márpedig jobb lesz ha elkezdesz megbarátkozni a kudarccal, mert tőlem csak arra számíthatsz! - Elkezdem rángatni az ajtót, de semmi haszna... Nem nyílik. Nem nyílik, pedig el kell mennem innen. Al akarok menekülni. El a múltam elől. 

- Mióta élsz így? - teszi fel a következő idegölő kérdését. Elegem van belőle. Kurvára. Inkább állnék ki egy hétig strihelni az utcára minthogy még egy szót halljak tőle.

- Ennyire kicseszettül segíteni akarsz, hm? - köpöm a szavakat kicsit hangosabban a kelleténél, mire bólint. - Mert ez neked annyira kurvára fontos, mi? Segíteni szegény kis kétségbeesett ribin, hogy ne dugják meg annyian tiszta móka és kacagás neked, igaz? Meg akarod tudni mi történt? Hát tessék, elmondom! Tudod ki rakott meg életemben először? Az apám! A saját apám! A vérem! És tudod mit csinált utána?! Feltette a netre, majd kidobott az utcára meztelenül! Van fogalmad róla mit lehet csinálni télen az utcán ruha nélkül? Még mielőtt találgatnál elmondom hogy kurválkodni! De nehogy megsajnálj, mielőtt az utcán ragadtam volna jött a hős herceg hogy elraboljon és addig dugjon meg dugasson hogy több mint egy hónapra tolószékbe kerüljek! - Olyan hangosan ordítok, hogy elfelejtek levegőt venni aminek következtében mielőtt befejezhetném a történetet érzem ahogyan hajszálokon múlik hogy elpattanjon egy ér a nyakamban annyira nincs már levegőm. Nem tudom folytatni, mert szörnyű köhögőrohamba fullad az ordításom. 

A szám elé kapom a kezem, ekkor veszem csak észre hogy vért köhögök fel. Ez egyre jobb.

- Jó... - kezdené kérdezni, és tenné a vállamra a kezét, de én új erőre kapva ordítok rá.

- Ne érj hozzám! - Nem kellett volna ez az ordítás, ugyanis egy erősebb köhögésrohamba fullad megint a szavam. Észre sem vettem hogy elkezdtek folyni a könnyeim, csak most tűnik fel.

Miért nem képes megérteni hogy nem kérek a segítségéből? Nem véletlenül nem akartam feldolgozni a történteket... Nem azért próbálok megfeledkezni mindenről mert hülye vagyok, hanem mert egyszerűen könnyebb kizárni mindent, mint megemészteni a múltat.

Mire észbekapok a dilidoki megint közeledik felém, és emeli a kezét, de ezúttal csak úgy tesz mint aki megérint: néhány centivel a vállam felett tartja a kezét pont olyan formában, mintha hozzámérne... Komolyan azt hiszi hogy ettől majd jobb lesz?

- Tényleg csak segíteni akarok - mondja kedvesen, de engem a keze még mindig pánikrohamra késztet.

- Tűnj a közelemből! - ordítom teletorokból, már majdhogynem sikítva, majd arrébb lököm. Nem tudom abbahagyni, csak lökdösöm ameddig az ágyra nem ül. Némán tűri ahogyan ütögetem... Már nem is látom mit csinálok annyira hullanak a könnyeim.

- Ennyi elég lesz... - Egészen nyugodtan és lágyan beszél, majd fogja össze a kezeim, de én kirántom őket.

- Menj innen! Takarodj már, mire vársz?! Tűnj már el innen! - ordítom egyre hangosabban zokogva. Lassan kezdek hátrálni, egészen a szoba sarkáig, ahoví erőtlenül lerogyok, majd felhúzom a lábaim

Annyira elegem van.

Minden egyes ponton ahol megérintett előjön a már ismerős viszketés a csontjaimban. Legszívesebben leszúrnám magam mindenhol, levágnám a bőröm mindenhol ahol megérintettek... Nem akarok tovább itt lenni... 

MEóegint előjönnek azok az érzések a szívemben: az érzés ahogyan összeroppantom a saját szívem, csak hogy más már ne tudja. Szinte hallom roppanást, majd a hangos csörömpölést ahogyan a földre érkeznek a darabok a véremmel együtt ahogyan átvágták a darabok a lelkem hogy kijuthassanak a testemből...

A fülemre tapasztom a kezem a gondolattól: nem akarom hallani... Nem akarom... Mégis hallom.

Sikítani kezdek ahogyan csak a torkom bírja egézen addig ameddig meg nem érzem azt ahogyan egy takaró érkezik egyenesen a fejemre.

Szorosan beleburkolózok, és úgy folytatom a zokogást egészen addig ameddig megint sikításba nem fullad.

- Ezt kérlek vedd be... - Felemelem a fejem  és meglátom ahogyan Christian előttem guggolva tart egyik kezében két szem ugyanolyan gyógyszer, a másikban pedig egy üveg vizet. - Nyugtató - teszi hozzá. 

Ekkor tűnik csak fel az arca meg a nyaka... Tele van karmolásokkal. Az egyikből az arcán meg a nyakán eléggé folyik a vér. Azokat... Én csináltam? A gondolatra még hangosabban zokogok fel mint eddig. Egy igazi szörnyeteg vagyok.

Reszketve nyújtom a kezem a gyógyszerért amit csak óvatosan beleejt a tenyerembe, majd mikor az már a számban van a víz után nyúlok.

Lassan kortyolom, de az ordítás meg a zokogás miatt alighogy lenyelem a pirulákat, máris rámtör a köhögés.

A vizet leteszem magam mellé, majd visszahajtom a fejem a térdemre.

Sajnálom... Annyira sajnálom hogy megszülettem. Bárcsak tehettem volnna valamit azellen hogy megszülessek. Mindenkinek jobb lenne. Még nekem is. Olyan jó lenne csak úgy kitörölni magam a világból, mintha soha nem is léteztem volna.

Csak erre az egy dologra tudok gondolni addig ameddig hirtelen be nem üt a nyugtató: szinte egyik pillanatról a másikra kezdenek ködösödni a gondollataim majd nyom el az álom.