Kyungmi hajnalban tért magához. Reggeli 2:00 vagy 3:00 lehetett, amikor visszatért az ájult állapotból.

Mikor kinyitotta szemeit, egy aggódó és hulla fáradt Jinnel találta szemben magát, aki az ágy mellett üldögélt. Viszont a lámpa fénye bántotta szemeit és a fejébe is fájdalom nyilallt, mire felszisszenve odakapott, miközben két kövér könnycsepp gördült le meggyötört kis orcáin.

- Kyungmi! – fogta Jin gyengéden két keze közé az előtte fekvő egyik kis kezét, miközben hálálkodó tekintettel vizslatta arcát.

- Mi történt velem? – nyöszörgött a lány.

- Elájultál és visszahoztalak ide a szobámba.

A lány leemelte fejéről a kezét és visszameredt a fiúra.

- Jól vagy? – szólalt meg újra az idősebbik.

- Szétmegy a fejem... - nyöszörgött ismét, majd pár másodperc múlva újra megszólalt – Hallottam az egész veszekedésüket... - szipogott.

- Miért kaptak össze ennyire?

- Miattam... é-én miattam... - szemeit hirtelen összeszorította és ajkát beharapta.

Nehéz volt neki erről beszélni, hiszen... az élete már tényleg romokban hevert. Tudta, hogy el kell engednie egy imádott személyt. A szíve szakadt meg, ahogyan újra és újra megjelent szeme előtt Jungkook hatalmas alakja, hófehér és puha bőre, aranyos ábrázata, és édes mosolya. Na meg azok a szép sötétbarna szemek, amik már sokszor rabul ejtették őt.

Tudta, hogy borzasztóan hiányolni fogja őt. Az eset óta akkora űr tátongott benne, amekkora még sohasem.

- Vajon tényleg ilyen érzés elveszíteni minden reményt? Mardos belülről ez az egész. Mintha tűt szurkálnának a szívembe.

- Nem lehet, hogy kicsit sok volt neked az, amit ott hallottál? – zökkentette ki gondolataiból Jin hangja.

- Ez volt a baj... én érzem...

- Mit hallottál? – nézett rá komolyan Jin.

Kyungmi reszketve felsóhajtott.

- Jungkook Jimint szidta azért, mert látta, hogy mit csinálunk a plázában... aztán kiderült, hogy Jiwoo csak féltékennyé tételért kellett Jungkooknak... a-aztán... a-aztán Kookie kijelentette, hogy... v-végzett velünk... - az utolsó szavakat remegő hangon ejtette ki.

Jin egy ideig döbbenten meredt maga elé, majd csalódottan megszólalt.

- Tehát akkor... vége? E-Ennyi volt? – dőlt előre.

Kyungmi összeszorított ajkakkal bólintott.

- Elveszítettem egy olyan személyt, akit mindennél jobban szerettem – fakadt ki és sírva elfordult, miközben teljesen magára húzta a takarót – Már nem szeret... el akar engedni... - nyöszörgött – Ezek után mégis kihez ragaszkodjak? – zokogott.

A fiú rettenetesen elszomorodott. A szíve szakadt meg, ahogyan a lány kétségbeesett hangját hallgatta. Teljesen együtt érzett vele, amennyire csak egy barát tudott. Nem akarta őt szenvedni látni.

Még jobban előrehajolt és megsimogatta a vállát, majd mögé mászott, elfeküdt, fejét megtámasztotta egyik kezével, másik kezét pedig a lány köré lendítette, és magához ölelte.

- Én mindig itt leszek neked – suttogta – Engem soha nem veszítesz el – nyomott egy lágy puszit a fejbúbjára, majd ott is hagyta a száját, ami a lány száméra biztonságot és vigaszt jelentett.

Mellkasa a sírástól reszketett, de ugyan úgy teljes testében is remegett.

- Muszáj volt elengednem Jungkookot. Valóban nem lett volna értelme tovább harcolni, biztos ő is ezt gondolta. Jiminnek pedig teljesen igazat adok. Ez így nem működhet tovább.

Kyungmi álomba sírta magát. Úgy érezte, hogy egy világ foszlik szerte benne. Legszívesebben követte volna szüleit a boldogság földjére. Ezzel pedig egyáltalán nem esett túlzásba, hiszen volt miért szenvednie. Nem is kicsit. Az egész életére kihatott ez a sok szörnyűség, teljesen tönkretéve és belülről felemésztve őt. Akár egy fekete lyuk, ami az űrben szippant magába bolygókat. Mindent elpusztító és mardosó érzés volt ez számára.

Kyungmi ismét felébredt a hajnali órákban. Nem tudott tovább aludni a folyamatosan kavargó gondolatai miatt. Utálta ezt a hülye ügyet, ami csupán csak Jungkook idióta féltékenységéből eredt. Ez a fránya féltékenység...

Úgy döntött, hogy kimegy a fürdőszobába egy kicsit kifújni magát és lenyugodni. Sok volt neki ez mára.

Így hát félve ugyan, de besétált a fürdőszobába, ahol felkapcsolta a lámpát és a mosdókagylóra támaszkodva meredt a tükörképére.

Egy lelkileg összetört lány nézett vissza rá. Szemei pirosak voltak a sírástól és a karikásak a kevés alvástól. Ajkai kicserepesedtek, orcái kipirosodtak kissé.

Meggyötört volt. Meggyötört volt és reményvesztett. Pontosan úgy, ahogyan Jimin mondta. De még mennyire igaza volt!

- Egy roncs vagyok. Egy lelki roncs. Egy használhatatlan senki. Mit érek én?

Felsóhajtott és beletúrt a hajába. Most nyert csak igazán értelmet ez az egész balhé.

Viszont rajta kívül volt még valaki, aki szintén nem tudott elaludni a kavargó gondolatoktól és a mérhetetlen önutálattól. Ez a személy pedig ki más lett volna, ha nem Jungkook. A balhé egyik okozója.

- Túlságosan féltékeny voltam, ezt bevallom. De... azt a képet egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, ahogyan Kyungmi ott fekszik ájultan. Igen, csakis magamat hibáztatom ez miatt. Meg is érdemlem. Miattam szenved és miattam is fog addig, amíg el nem tűnök a közeléből a fenébe. Egy mocskos szemétláda vagyok – felsóhajtott – Le kéne nyugodnom valahol. Nem fog menni, ha Jiwoo is itt fekszik mellettem. Bárcsak Kyungmi feküdne itt mellettem...

Kyungmi gondolataiban elmerülve állt a csendes fürdőszobában. A hatalmas csend pedig némi félelemmel töltötte el. Szinte már hallotta a saját gondolatait. De pár másodperc múlva ez megváltozott.

Nyílt az ajtó, mire ijedten kapta fel a fejét, és a tükörben egy teljesen maga alatt lévő Jungkookot pillantott meg, akivel azonnal összetévedt a tekintete a tükrön keresztül. Fehér bőre megcsillant a lámpa fényében, barna haja kissé kócosan meredt szét, és pólója alatt szokásosan kirajzolódtak mellkasának körvonalai. Széles válla és mellkasa folyamatosan arra késztette a lányt, hogy megölelje őt – erre persze még rátett egy lapáttal az is, hogy a fiúnak mindig is finom és nyugtató illata volt. Rózsaszín ajkai enyhén szétváltak egymástól, így megvillanta kissé a fehér fogait. Hibátlan külsője volt.

- J-Jungkook? – fordult meg félve és könnyes szemekkel visszameredt rá.

- K-Kyungmi? – lépett közelebb a fiú.

Egy percre teljesen elszótlanodtak, de a fiú ismét megszólalt, így megszakítva a csendet.

- Figyelj... - vakarta meg zavartan a tarkóját – H-Hallottad az egészet?

Erre a lánytól csak egy bólintás volt a válasz, miközben sírását visszafojtva beharapta az ajkát.

- Kyungmi... én... - sétált közvetlen elé – Nem akartalak sohasem megbántani téged... - nézett megbánóan éjfekete szemeibe.

- A-Akkor ez mégis mire volt jó, hmmm? – nyöszörgött a fiatalabbik.

A másik felsóhajtott.

- Tudom, hogy ezért még jobban meg fogsz utáni, de... az utolsó mondatom színtiszta igazság volt. Ez így nem mehet tovább.

A lány erre csak még jobban elkeseredett. Hiszen most mondta egyenesen a szemébe azt a bizonyos mondatot, amit előbb-utóbb úgyis hallott volna a szájából.

- Nem szerethetlek... - ingatta meg Jungkook a fejét szomorúan, mire Kyungmi pár másodperc múlva némán sírva rogyott térdre előtte, de a fiú még a csempe közelében időben benyúlt a hóna alá és megtartotta, majd úgy tette le óvatosan a földre, ő maga pedig szintén letérdepelt.

Majd gyengéden magához ölelte a lányt, aki körbeölelte nyakát és könnyeit folyatva belefúrta vállába a fejét.

A csendben csak Kyungmi szipogását és kétségbeesett nyöszörgését lehetett hallani, amitől Jungkook szíve teljesen megszakadt.

- Sajnálom... - szorította még jobban meg a lányt, behunyta szemeit, és már az ő arcán is könnycseppek éktelenkedtek.