A hét gyorsan eltelt. Nap követett napot. De ahogyan csak teltek az órák, úgy érezte Kyungmi magát újra egyre és egyre magányosabbnak. Olyan volt, mint ha a teremben történt eset valójában meg sem történt volna. Ugyan olyan maradt minden, mint az előtt. Sőt, azóta csak rosszabbodott. Jiwoo miatt még öt méter távolságban sem lehetett Jungkooktól. Nem férkőzhetett a közelébe.

Szünetekben már kimerészkedett az udvarra, a bejárathoz közel, mindig nekidőlt egy falnak vagy leült egy padra, és elmerült gondolataiban, vagy éppen Jungkookon merengett. Nagy részben ő rajta tartotta a tekintetét. Nézte nagy termetét, hatalmas alakját, és édes mosolyait, amiket... egyértelműen Jiwoonak intézett, hiszen az ő kezét fogta és ő mellette állt.

Rettenetesen hiányolta őt, pedig ott volt a szeme előtt mindvégig. Olykor-olykor elmorzsolt egy könnycseppet, ahogyan nézte a párost. Folyamatos késztetést érzett arra, hogy odarohanjon a fiúhoz. Meg szerette volna ölelgetni és puszit adni az arcára. A közelében akart lenni, ahol a legnagyobb biztonságot érezte. Hozzá akart bújni annyira, amennyire csak tudott volna. Bele akart ülni az ölébe és nagy kezeivel játszadozni. Összemérni a sajátját az övével, vagy éppen összebújni vele egy kényelmes ágyban egy nagy, puha paplan alatt. Megkérni őt, hogy énekeljen egy altatódalt, és el tudjon a karjaiban, akár egy kisbaba. Élvezni a simogatását és lágy hangját. Kergetőzni és bújócskázni vele, akár a kisgyerekek, viccből. És tudni azt, hogy van mellette valaki, aki biztonságot, szeretetet, és boldogságot nyújt neki. Persze ezt már meg is kapta Jin személyében, de ez nem volt az, amit ő akart.

SZERELMES akart lenni. Ennél is jobban, amilyen most.

Ágyában ülve gondolatait másfele terelte el. Végigpörgette maga előtt az osztályban a történteket.

Ahogyan Jungkook becézte őt.

„- Baba... - kuncogott édesen."

Ahogyan kapott tőle egy puszit a füle közelébe. Ahogyan leheletét a bőrén érezte. Ahogyan simogatta derekát. Ahogyan huncutul és pimaszul, de mégis imádni valóan rávigyorgott édes nyuszi fogaival. Ahogyan beleharapott ajkába és izmai megfeszültek. Ahogyan kezét a fenekén érezte. Ahogyan rámosolygott. Ahogyan szorosan magához húzta egy nagy ölelésre. Minden újra lejátszódott szemei előtt.

De ezeken kívül Jungkook szavai is fülében csengtek, amik vészesen jelezték azt, hogy ez közöttük márpedig nem fog működni.

„- Sajnálom... - motyogott - Nem érdemellek meg..."

„- Egy barom vagyok. Egy nyomulós barom."

„- Jobbat érdemelsz nálam."

Szavai most nyertek csak igazán értelmet, és a suliban állított elve és elhatározása is erősödni kezdett.

Vajon valóban az a célja a sorsnak, hogy két szív szakadjon meg véglegesen? Vajon ezt látja a legjobbnak? Vajon így lenne jobb mindenkinek? Vajon így kéne megszabadulni a sok szenvedéstől és ez lenne a megfelelő módja rá?

Vajon egy lángoló szerelmet kéne lerombolni és szilánkokra törni? Vajon a két fiatalt... el kellene szakítani egymástól?

Ki tudja... ez egy rejtélyes kérdés marad. Talán örökre...

Nem, hazudtam. Ez egy könnyen és hamar megválaszolható kérdés. Mindez egy szombati napon kezdődött. Azon a napon, amelyen Kyungmi az ágyában töprengett.

Hideg széllökések uralkodtak a városon. Az időjárás nyirkos volt és fagyos. A fák lehullajtották leveleiket és zordan várták a tél első havát. Minden olyan rideg és hideg volt.

Kyungmi telefonja a gondolatokból kizökkentve pityegett, jelezve, hogy üzenete érkezett. Kezébe is vette azt és megnyitotta az üzenetet, ami Jintől érkezett. Őt viszont már tényleg nagyon hiányolta.

A lány elmosolyodott.

Örült, hogy újra találkozhat a BTS-sel. Már nagyon hiányolta azt a társaságot, amit családjának tekintett. Persze Jint hiányolta a legjobban, de ugyan úgy a többieket is.

Viszont az elszomorította, hogy Jiwoo is velük fog tartani. Már előre félt attól, hogy mi fog történni az este folyamán. Még a háta közepére sem kívánta a Jungkook-Jiwoo párost nézni egész este. De úgy látszik, hogy muszáj szembe néznie vele.

Hamarosan közelgett az időpont, így hát Kyungmi jobbnak látta azt, hogy elkezd készülődni, hiszen egy bő tíz percre van az a bizonyos park a házától.

Így hát felpattant az ágyáról és a ruhásszekrényéhez sétált. Kinyitotta az ajtót és töprengeni kezdett.

- Szoknya vagy nadrág? Hmmm... szoknyához túl hideg van... vagy talán nem? Még csak ősz vége lesz és ilyenkor nincs olyan nagyon hideg... vagy mégis? Aish, tök mindegy. Jártam már ilyen időben szoknyában.

Miután ez a gondolatmenet lejátszódott a fejében, végül egy vastagabb, bordó színű pulóverre, egy fekete szoknyára, és egy sötétebb színű, szintén vastagabb harisnyára esett a választása. Csinált magának gyorsan egy enyhe sminket, megfésülte a haját és hagyta azt lágy hullámokban a vállára omlani. Egy kis táskában összepakolta a legfontosabb dolgokat, és még egy pillantást vetett a telefonjára, Egy újabb üzenet várta, ami szintén Jintől jött.

Kyungmi értette a miértjét. Mondjuk a BTS-nél ez már megszokott volt, de nyílván a két lánynak is a lebukás miatt álcáznia kell magát. A mozi teremben úgyse fogja őket senki sem látni.

Így hát előkotorta fekete szájmaszkját és felvette azt. Telefonját belecsúsztatta a táskájába, kisietett a bejárathoz, ahol belebújt fekete cipőjébe, felvette szintén fekete, aranyos kabátját, és kilépett az éjszakába, útját pedig egyenesen a park felé vette.

Hamarosan belépett a park területére. Utcai lámpák világítottak mindenütt, a kivilágított szökőkút pedig a hideg ellenére is kitartóan üzemelt.

Körülnézett, és egy fa közelében megpillantott nyolc alakot. Arcukat maszk takarta, fejükön baseball-sapka és kapucni volt, kivéve egy lányt, aki csak az arcát rejtette el. Már azonnal tudta, hogy kikkel áll szemben.

Elmosolyodott maszkja mögött, és megindult feléjük.

- Sziasztok! - szólalt meg félénken, mikor közel ment hozzájuk.

Erre a nyolc alak felé fordult.

- Kyungmiii! - kiáltott fel Taehyung, és azonnal a lányhoz rohant, majd felkapta és megpörgette a levegőben, miközben szorosan magához ölelte, melynek következtében persze mindenki nevetésben tört ki... kivéve a gerlepárt, természetesen.

A lányt az immáron szőke hajú fiú viszont nem tette le még pár másodperc után sem.

- Na jól van, Tae! Engedd el! - szólalt meg Jimin, és az egész csapat megindult feléjük.

- Nem! Ő az enyém! Nálam marad!

- Tae, tegyél le! - nevetett Kyungmi, mire a szólított végül letette.

Mindenkinek adott ez után - kivéve JIwoonak és Jungkooknak - egy ölelést - illetve Jinnek szabályosan a nyakába ugrott -, majd elindultak a plázába.

Akkor még nem is sejtették, hogy az éjszaka folyamán mik fognak történni, hiszen... egy kibontakozásra váró, lángoló szerelem volt vészhelyzetben.