Annyeong!

Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szépen köszönöm az 5000 megtekintést/olvasást. Imádlak titeket! :* ♥ Egyszerűen nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire elképesztőek vagytok. A kommenteitektől szinte fülig ér a szám, annyira örülök nekik. Rettenetesen aranyosak vagytok és rettenetesen hálás vagyok nektek. Még egyszer köszönöm! ♥♥♥

~Chu ♥

***************

Miután Jin leült Kyungmival együtt az ágyra, a lány még mindig pirult egy kicsit. Kapkodta a levegőt, szíve hevesen vert, a fiú izmainak vonalai szinte beleégtek emlékezetébe. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből. Igaz, hogy nem volt valami hú de nagy dolog, de ő mégis a kelleténél jobban lesokkolt.

- Jól vagy? – kuncogott Jin.

- P-Persze! – dadogott a kérdezett és sikerült lenyugodnia nagy nehezen.

- Tetszett a látvány, mi? – húzogatta a szemöldökét Seokjin.

- De hülye vagy! – bokszolt bele a 16 éves a vállába játékosan, majd bedurcizott.

- Na de most valld be!

- Hát öhmmm... - vörösödött el újra – N-Nem nézett ki rosszul...

- És még? – cukkolta a barna hajút tovább.

- Öhmmm... n-nagyon...

- Igen? Tovább, tovább! – vigyorgott Jin.

- Nagyon szexi és dögös és kinyírt idegileg és ennyi! – hadarta el villámgyorsan.

- Aish, hagy ássam el magam, könyörgöm!

A fiú hangosan felnevetett, majd később pedig már a hasát fogva feküdt el és egyfolytában röhögött, Kyungmi feje pedig már vérvörös volt és csakis lefele nézett.

- Jaj, Kyungmi, ez jó volt! – nyugodott le végre a másik, miközben nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette.

- Most örülsz? – nyöszörögte a fiatalabb.

Nagyon zavarban volt. A levegőt pedig fojtogatóan melegnek érezte maga körül.

Mikor Seokjin látta, hogy Kyungmi arcának minden egyes pontja vörös, elmosolyodott.

- Jól van na... - húzta közel magához és védelmezően köré lendítette karjait – Csak vicceltem! – majd pár másodperc múlva újra megszólalt – Na, bújj hozzám! – kuncogott, mire Kyungmi – igaz, hogy durcásan – ezt meg is tette.

Miután elengedték egymást, az idősebbik arckifejezése komolyra váltott.

Megköszörülte a torkát és komolyra fordította a témát.

- Szóval... most a Jungkookal való kapcsolatodról kell beszélnünk – sóhajtott fel – Észre vettem mostanában azt, hogy valami nincs rendben. Valami nem stimmel veletek

- Erről te honnan tudsz?

- Figyelj, nem vagyok hülye. Egyik nap úgy jött haza, mint ha szégyellne valamit. Mint ha mérges lenne magára.

- Ó... - jutott eszébe az a jelenet, mikor Jungkooktól megijedt, felpattant a tanári asztalra, és remegett, mint a nyárfalevél. Még most is a hideg futkosott a hátán, ha rá gondolt.

- Tehát akkor ezek szerint tényleg van valami, ha így reagálsz arra, amit mondtam. Igaz?

- Hát... öhmmm... - hezitált Kyungmi – Na jó, igen – sütötte le a szemeit.

- Hallgatlak! – sóhajtott fel Jin.

- Oké. Az történt, hogy egyik nap ki akartam menni az osztályteremből, de Jungkook megakadályozott, azzal a mondattal, hogy beszélnünk kell. Az egész olyan furcsa ás váratlan volt. Aztán egyre csak közelített felém, én meg felugrottam a tanári asztalra. Aztán leszorította a lábaimat és akkorát csapott az asztalra, hogy nagyon megijedtem. Aztán... m-majdnem megcsókolt. Követelte, hogy... mondjak el mindent a suliban lévő egyetlen egy haveromtól, akivel nem rég ismerkedtem. meg – mesélte el, majd sóhajtott – Az egész olyan... rémisztő volt. Olyan volt, mint egy vadállat! – fakadt ki és próbálta visszatartani feltörekvő könnyeit.

- Értem. Szóval félsz tőle?

- O-Olyan, mint egy vadállat! – rezzent meg Kyungmi.

- Hát ez nehezen fog menni... - sóhajtott fel Jin.

- M-Mi? – vágta rá azonnal a másik.

Majd a fiúnak hirtelen leesett, hogy hangosan gondolkozott.

- Öhmmm... s-semmi! – rázta meg a fejét.

- Oh, oké! – ejtett meg egy szomorú mosolyt a lány, majd azonnal elkomorodott.

Teljesen le volt törve, mert erről beszélgettek. Még mindig ijesztőnek tartotta Jungkookot, ez tény. Azóta a nap óta retteg tőle egy kissé. Soha sem gondolta volna, hogy egy ilyen félénk és aranyos fiú ennyire erőszakos is tud lenni.

- Akkor másik téma – zökkentette ki gondolataiból Seokjin – Pénteken sírva jött haza. Belépett a bejárati ajtón, könnyes szemekkel és arccal. Csak kapkodta a levegőt, mint egy őrült. Azon a napon mégis mi a fene történt, ha ennyire durván sírt?

- E-Ez egy kicsit mélyebb és hosszabb dolog... - hajtotta le egy pillanatra a fejét a kérdezett.

- Időm, mint a tenger, Kyungmi. Hallgatlak!

- O-Oké... - sóhajtott az említett és lehajtott fejjel, körmeit piszkálgatva belekezdett mondanivalójába – Tehát... a-az a haverom, akit említettem... öhmmm... ő vele mentem el a suli bálba, mert elhívott. És... a-a bálon felkért táncolni, de... nem számítottam a következményekre. B-Bevallotta, hogy érez valamit irántam, és... a-azt mondta, hogy... sz-szeret engem. É-Én kiakadtam, mert már vagy ezerszer mondtuk egymásnak, hogy nem akarunk egymástól semmit, csak barátok vagyunk és ennyi. Semmi több. D-De ... ő... m-mégis érzett valamit irántam. A kezdetektől fogva szeretett engem. A szemembe mondta, hogy mi a helyzet. Bele a szemembe. É-És... n-nem is ez volt a legnagyobb baj, h-hanem... - azzal elcsuklott a hangja. lassan végigfolyt arcán egy kövér könnycsepp, amely hangtalanul cseppent le az ágyon lévő takaróra.

- Hanem? – sürgette a fiú.

A lány nagy levegőt vett és bevallotta a nagy bajt.

- M-Megcsókolt... - azzal azonnal összeszorította ajkait és halkan sírni kezdett, miközben vállai megremegtek.

Hatalmas fájdalom volt számára elmondani mindezt. Kis törött szíve összeszorult. Rettenetesen szomorú volt.

Bántotta az, hogy elveszítette Donghyunt. Bántotta az, hogy újra egyedül maradt az iskolában. Bántotta az, hogy a kék hajú egész végig hazudott neki. Bántotta az, hogy mindez megtörtént. Bántotta az, hogy mindez vele történt meg. Pont vele. Pont vele, aki egy árva és erősen szeretethiányos lány. Minden pont vele történt meg. Pont vele. Még most is alig hitte el. Még most is alig tudta befogadni ezt a sok – számára szörnyű – dolgot.

- Micsoda? – kérdezte Jin hirtelen, amelytől Kyungmi azonnal megrezzent.

- A-A haverom... m-me-megcsókolt... - nézett ár a kérdezett.

A fiúszemei kétszeresére nőttek, miközben leesett állal fürkészte a barna hajú arcát. Nem hitt a füleinek.

Az említett most már hangosabban kezdett el sírni, mire Jin szíve megesett rajta.

Borzasztó volt számára azt látni, hogy Kyungmi ennyire összetört. Hogy ennyire kivan idegileg. Hogy mostanában egyfolytában csak sír és sír és sír.

- Nyugi, én itt vagyok! – húzta magához Kyungmit, mire az a vállába fúrt a fejét és csak jobban sírt – Engem soha sem veszítesz el! – simogatta meg a hátát – Shhh... ne sírj! – húzta bele az ölébe és még védelmezőbben fonta köré hosszú karjait, a lány pedig elfektette fejét a fiú mellkasán és hozzábújt.

- De nekem ez az egész nem jelentett semmit sem! – szipogott – Én Jungkookot szeretem! – fakadt ki, mire Seokjin nyomott egy nagy puszit a homlokára nyugtatásképpen.

Mikor a 16 éves lenyugodott, jin kicsit eltolta magától.

- Gyere, tegyük rendbe azt arcod, aztán lemegyünk vissza a többiekhez, jó? – mosolygott, miközben törölgette a lány könnyeit. Erre az megejtett egy szomorkás mosolyt, majd felálltak az ágyról és elindultak a szoba ajtaja felé.

Mikor kinyitották az ajtót, az nekiütközött az ajtónál hallgatózó Jungkooknak, aki bizony mindent hallott. Még mindig le volt sokkolva Kyungmi mondata miatt.

Mikor észrevették, hogy társaságuk van és Kyungmi rájött arra, hogy biztos hallotta azt, amit bevallott Jinnek, szájára tapasztotta a kezét és mind a ketten megtorpantak.

- Kyungmi... e-ez igaz? – nyelt egy nagyot a fekete hajú – Ez igaz?

- Na jól van, maknae, ne kezdd már megint, légy szíves – ragadta meg Jin Kyungmi karját és a mosdó felé kezdte el húzni.

De a 18 éves követte őket.

- Ez igaz? Ez igaz? – kérdezgette egyfolytában.

- Maknae! – szólt rá a legidősebb, majd beléptek a helyiségbe, becsukva maguk után az ajtót.

Jungkook megtorpant a helyiség előtt és csak meredt maga elé. Milliónyi gondolat cikázott akkor a fejében.

Nem hitt a fülének. Nem hitte el ezt az egészet még most sem.

Kyungmi és Jin mikor végzett, Jungkook hirtelen dörömbölni kezdett az ajtón.

- Kyungmi! Kyungmi! Kyungmi! – kiáltozott, mire az említett megrezzent és remegni kezdett.

- Látod? Pontosan ezért félek tőle! – nyöszörgött, mire a fiú elé állt, háttal az ajtónak, hogy a lány egy kicsit jobban le tudjon nyugodni. Majd ölelésébe zárta és így várták, hogy befejeződjön az állandó

dörömbölés és kiabálás.

Pár másodperc múlva Jungkook könnyei folyni kezdtek és némán elsírta magát.

- Kyungmi, kérlek, gyere ki onnan! – csapott még egyszer erőtlenül az ajtóra nagy kezével. Hangja teljesen megremegett a bőgéstől.

Majd vett még pár szapora levegőt, elfordult az ajtótól és szipogva berohant a saját szobájába, becsapva maga után az ajtót. Majd fogta magát, nekidőlt a falnak és lecsúszott a földre. Majd hangosan felsírt, miközben folyamatosan kattogott az agya.

- El sem hiszem, hogy ez tényleg igaz. De én voltam olyan barom, hogy elrontottam mindent. Elcsakliztam az utolsó esélyem is nálam.

- A francba is! – ordított fel, majd még jobban felsírt, még jobban eláztatva így a kezét és a pólóját.

Miután zokogása abba maradt, lenyugodott, és már csak szipogott, felhúzta térdeit és átkulcsolta azokat hosszú, izmos karjaival. Becsukta a szemeit és csak ült a földön.

Magányos volt. Magányosnak érezte magát. Egyedüllét és idegesség uralkodott el rajta, amely dühösséggel társult itt-ott.

Majd egyik mutató ujján apró rovarlábakat érzett meg, mire felemelte a fejét és rá kis pillantott arra a pontra. Meglepve és elcsodálkozva meredt az ujján álló, szárnyait billegtető rovarra.

Egy gyönyörű pillangó volt az. Szárnyainak széle fekete volt, befelé, a teste felé haladva pedig a kék szín árnyalatai játszottak. Bal szárnyából hiányzott egy pici kis rész. Mint ha jelentene valamit. Mint ha... vele is történt volna valami szörnyű dolog és megtörten ugyan, de beszállt a szoba résnyire nyitott ablakán.

Jungkook mozdulatlanul meredt rá, majd keservesen, sírással küszködve, szipogva, remegő hanggal megszólalt.

- Miért nem lehetek olyan szabad, mint te? – szólt hozzá – De... úgy látom neked is sincs valami boldog időszakod – kuncogott szomorúan, a szárnyából hiányzó kis darabkára utalva – Olyan gyönyörű vagy, mint... Kyungmi. Mint ha őt látnám benned. Lehet, hogy van közötök egymáshoz? – emelte közelebb a pillangót magához.

Pár másodpercig méregette szemeivel, majd újra megszólalt.

- Gyönyörű vagy, te pillangó. De... bárcsak olyan szabad lennék mint te, és bárcsak Kyungmi az enyém lenne. Bárcsak ő lenne az én pillangóm...

A pillangó úgy viselkedett, mint ha meghallgatná a fiú bánatait. Mint ha együtt érezne vele. Különleges kötődést érzett iránta a fiú, hiszen Kyungmit látta benne.

A rovar hirtelen csapkodni kezdte szárnyait, felszállt Jungkook ujjáról, és kirepült a résnyire nyitott ablakon.

Az említett csak meredt utána, majd felsóhajtott, és újra lehajtotta a fejét.

- Pillangó, mint egy pillangó... - motyogta maga elé és újra sírni kezdett halkan.