Annyeong!

Először is: tudom, előző héten nem volt rész. Bocsánatot kérek ezért. Tényleg sajnálom. Csak egyszerűen előreláthatólag lesz pár dolgozatunk és egyebek, ezért muszáj volt tanulnom. Valamint nem is volt akkorra kész még a rész. Néha lehet, hogy lesz ilyen, bocsássatok meg.

Másrészt: nagyon szépen köszönöm, a több, mint 2000 megtekintést/olvasást. De tényleg! Imádlak titeket, sütikék! Sok sok puszi nektek! :* ♥♥♥ Nagyon jó érzéssel tölt el az, hogy ilyen sokan fedezték fel a munkáim. A My Bad Boy nézettsége is szépen növekedik, amit szintén köszönök szépen. ♥

~Chu ♥

Ui.: El ne felejtsétek meghallgatni a BTS új számát, a "Blood, Sweat & Tears"-et. Ma jött ki, nem is olyan rég (azóta én máris rongyosra hallgattam, még most is ez megy a fejhallgatómban :D). Imádni fogjátok, higgyetek nekem. ;) (Én sírva és remegve néztem végig a klippet, nem hazudok :') ♥)

*******

Kyungmi egy nagy, meleg kéz simogatására ébredt fel. Lassan kinyitotta a szemeit, pislogott egy párat, majd a kéz gazdájára emelte a tekintetét.

- Jin! – pattant ülő helyzetbe, majd az ágya szélén ücsörgő, barna hajú fiú karjaiba ugrott, belefúrta a fejét a mellkasába és hozzábújt amennyire csak lehetett, a másik pedig szorosan átölelte karjaival a lányt – Hiányoztál – motyogta a fiú mellkasába – Féltem. Nagyon féltem – ennél a két kis rövid mondatnál furcsán megremegett a hangja, ahogyan visszagondolt a mai eseményekre.

Félt. Félt attól, hogy ha majd visszamegy az iskolába, bántani fogják, vagy esetleg a bálon Haeun meg fogja alázni. Rettegett. Nem akarta, hogy ez bekövetkezzen.

- Félek... - nyöszörgött, miközben próbálta elfojtani feltörő könnyeit.

- Itt vagyok, nyugi – suttogott Jin – Ne félj – simogatta a lány hátát.

Lassan elengedték egymást.

- Hol ütötted meg magad? – nézett az előbbi a 16 évesre aggódóan.

- A fejem, az arcom, és a karom – mutatott a fájó pontokra a kérdezett.

- És senki sem volt ott, hogy megvédjen?

- Senki – ingatta meg a másik a fejét, és egy kövér könnycsepp gördült le az arcán.

- Nehogy sírj! – törölte le a lány könnyeit hüvelykujjával a fiú – Inkább mosolyogj! – simított végig még egyszer az arcán, mire az egy mosolyt erőltetett az arcára – Naaa, ez nem volt igazi – bökte meg az orrát – Igazi mosolyt kérek!

Várt pár másodpercet, de Kyungmi szája meg sem rezzent.

- Na jó – szólalt meg újra Jin – Nem menekülsz – azzal elkezdte csikizni a lány hasát, mire az hanyatt vágta magát és kitört belőle a nevetés. Nem bírta tovább.

- Jin, ne-he csih-náld! – kacagott.

- Mondtam, hogy nem menekülsz! – ült a barna hajú mellé és tovább folytatta a tevékenységét.

Pár perc múlva abba hagyta és Kyungmi nevetéstől könnyes arcát látva ő is elkezdett vele együtt kacagni.

A lány hálás volt Jinnek. Örült annak, hogy felvidult miatta. Bármikor számíthatott a segítségére. Soha sem akarta azt, hogy megromoljon a barátságuk. Úgy érezte, hogy ha ez megtörténik, teljesen tehetetlen lenne, hisz ő az igazi lelki támasza. Benne bízik meg 100%-ig. Csakis benne, senki másban. Donghyunban sem bízik meg annyira erősen, mint ő benne.

Miután sikerült abba hagyniuk a nevetést, kicsit kifújták magukat, majd Kyungmi felült és hálásan a fiúra nézett.

- Na látod? – kuncogott Jin – Tudsz te mosolyogni!

- Köszönöm – mosolyodott el a másik, majd sóhajtott egyet – Most felvidítottál.

Ahogyan ezt kimondta, fejébe hatalmas fájdalom hasított, és azonnal lehervadt a mosoly az arcáról. Feljajdult, fejére szorította az egyik kezét és csak szenvedett. Ezért pedig csakis Haeunt hibáztatta, hisz ő bántotta, ő próbálja meg egyfolytában megkeseríteni az életét. Ő akar rosszat neki.

Ezt Jin is észrevette és aggódóan fürkészte a lány arcát. Még saját maga is megijedt.

- Jól vagy? – helyezte kezét a fiatalabbik fejére, mire az fájdalmas tekintettel nézett vissza rá.

- Hát... azt... nem mondanám... - préselte ki ezeket a szavakat magából a kérdezett, majd azonnal össze is szorította a száját.

- Hozzak gyógyszert?

- Nem, nem kell, hamar elmúlik... - utasította el a másik.

- Biztos?

Erre a lány válaszként csak bólogatott – már amennyire tudott.

- Már nem bírom ezt az egészet idegileg... - nyöszörgött Kyungmi.

Erősen ingadozott a hangulata. Hol boldog és vidám, hol pedig szenved, és lelkileg összeomlik. Minden féle gondolat cikázott a fejében.

Jin ölelésébe vonta őt és lágyan, de mégis védelmezően tartotta karjai között.

- Pihenj csak. Ne gondolj semmire – suttogta, mire Kyungmi kényelmesen elhelyezkedett a fiú karjaiban, akárcsak egy kisbaba, óvatosan elfektette a fejét a mellkasán, majd rögtön el is aludt, miközben a másik szívverését hallgatta. De még érezte, hogy Jin nyom egy nagy puszit a fejbúbjára.

Eközben Jungkook is Kyungmihoz igyekezett, kezében az aznapi házi feladattal, amelyet Donghyuntól kapott. Jobban mondva: tőle vette el, mondván, hogy márpedig ő viszi el neki a leckét, mert a kék hajú nem tudja, hogy hol lakik. Jungkook pedig már járt Kyungmi házánál, és jó memóriájához híven emlékezett a környékre és könnyűszerrel haladt tovább a célpont felé. Viszont egy valamitől félt: a lánnyal való találkozástól. Félt attól, hogy ha megint belenéz abba a gyönyörűen csillogó, nagy, fekete szempárba, nem tudja kontrollálni majd magát. Félt attól, hogy valami olyasmit fog tenni, amit nem kellene. De az igazat megvallva: azért mégis újra akarta őt látni azon a napon, hisz azért egy számára egyáltalán nem átlagos, gyönyörű lányról van szó, nem pedig akármilyenről. Az ő szemében mindig is különleges volt.

Miközben elmerült a gondolataiban, pár perc múlva meg is érkezett a házhoz. Elsétált lassan a bejárati ajtóig. Kezét a csengő gombjára helyezte, sóhajtott egyet, majd megnyomta azt.

Jin ezt azonnal meghallotta, ellentétben Kyungmival, aki úgy aludt, mint a bunda. Egyáltalán nem ébredt fel a csilingelő hangra.

Pár pillanatig habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy ajtót nyitni. Így hát óvatosan elfektette a lányt az ágyon, vigyázva arra, hogy fel ne ébredjen, lassan felállt az ágyról és útját a bejárati ajtó felé vette. Mikor pedig megérkezett, kinyitotta azt és a fekete hajú fiúval találta szemben magát. Meglepődött, nem is kicsit. Teljesen váratlanul érte ez a találkozás. Nem gondolta, hogy lesz neki bátorsága ide merészkedni.

- Jin? Hát te mit keresel itt? – szólalt meg Jungkook. Ő is meglepődött ezen. Nem számított arra, hogy Kyungmi nem egyedül van otthon.

- Átjöttem Kyungmihoz, hogy ne unatkozzon – válaszolt a másik.

A fekete hajú eltöprengett valamin, majd újra megszólalt. De ezúttal kipirosodott arccal.

- És most mit csinál? Bejöhetek?

- Alszik, úgyhogy nem lenne jó zavarni – vágta rá azonnal a kérdezett.

- Ezt oda adnád neki? – nyújtotta felé a házi feladatokat a 18 éves.

- Ez micsoda? – vette el tőle a lapot.

- Házi feladat... - motyogta a kérdezett.

- Ésss... nem az egyik osztálytársának kellett volna talán elhoznia neki? – vonta fel a szemöldökét az idősebbik.

- Hát... öhmmm... izé... hát... öhmmm... az úgy volt, hogy... - dadogott a fekete hajú kipirult arccal – Aki el akarta hozni neki, az nem tudta, hogy hol lakik, és ezért én hoztam el neki – válaszolt feszülten.

- Aham, értem – sóhajtott a másik – Fiú vagy lány akarta elhozni?

- Öhmmm... f-fiú – hajtotta le a fejét a kérdezett és még jobban elvörösödött.

Jin lassan kifújta a levegőt és elmosolyodva megingatta a fejét, majd egyik kezét a fiú vállára helyezte.

­- Szerintem volt rá nyomósabb okod is, ha egy fiú akarta elhozni... - mosolygott tovább – Sajnos úgy ismerlek téged, mint a saját tenyerem – kuncogott.

- Jin, hol vagy? – szólalt meg hirtelen egy aranyos kis vékony hang, mire az említett a hang irányába kapta a fejét.

- Itt vagyok kint – válaszolt.

Erre nyílt a szoba ajtaja és Kyungmi lépett ki rajta, aki azonnal jin mögé tipegett.

- Kicsoda van itt? – kérdezte.

- Csak Jungkook... - sóhajtott fel a 23 éves, mire az alacsonyabbik mellé lépett és valóban azzal a fiúval találta szemben magát.

- Öhmmm... sz-szia... - köszönt Jungkooknak félénken. Ahogyan pedig eszébe jutott a ma reggeli kis idilli pillanatuk, azonnal elvörösödött és próbálta elkerülni a tekintetét, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Szia... - vakarta meg a tarkóját zavartan a fekete hajú.

- Tessék – nyújtotta át a lánynak a házi feladatot Jin, amit az el is fogadott.

- Ez micsoda? – nézett az említett Jeonggukra.

- A házi feladat.

- Oh... k-köszi... - mosolyodott el félősen a 16 éves.

- Szívesen – biccentett az ajtóban álló.

Még váltottak egy-két szót, majd Jungkook elment, Jin és Kyungmi pedig visszavonult a szobába, leültek az ágyra és beszélgetni kezdtek az elmúlt napok eseményeiről.

Ez már nagyon hiányzott Kyungminak: a Jinnel töltött idők. Hiányoztak már neki ezek a beszélgetések és szórakozások. Az ölelések pedig főleg. Mindig is megnyugodott tőle és biztonságban érezte magát. Bízhatott benne és számíthatott rá. Úgy tekintett rá, mint ha a nagybátyja lenne, holott egyke lány volt. De sajnos árva is. Éppen ezért számított rá ennyire. Úgy ragaszkodott hozzá, mint egy kislány a plüssmackójához.