Ismételten eltelt pár nap, a bál pedig rohamosan közeledik. Mindenkinek van már olyan ruhája, amelyben részt fog venni a rendezvényen, beleértve Donghyunnak és Kyungminak is, tehát már az óta váltottak jó pár szót. Jungkook pedig továbbra is búslakodik. Egyszerűen nem tudja kiverni ezt az egészet a fejéből még az óta sem. Szinte minden pillanatban emészti még most is ez a gondolat.

Újabb nap az iskolában. Az izgalom pedig egyre csak fokozódik a bál miatt. Viszont szegény lány nem is sejtette, hogy mi vár rá. Az a bizonyos dolog pedig felér egy igazi rémálommal.

Ahogyan belépett az ajtón és odasétált a szekrényéhez, valaki hirtelen megragadta a karját. Próbált kiszabadulni, de túl erős volt a szorítás.

Mielőtt még szólhatott volna egy szót is, már be is rángatta az a valaki a mosdóba. Jobban mondva valakik, ugyanis nem csak két cipő kopogását hallotta a sajátjáén kívül, hanem több emberét.

Majd mielőtt felfogta volna, hogy mit is csinálnak vele, máris a falnak csapódott, majd lecsúszott a hideg padlóra. Becsukta pár pillanatra a szemeit, majd mikor újra kinyitotta őket, körülnézett, és őt lányon futtatta végig a tekintetét. Ezután felnézett a fölé magasodó alakra. Azonnal rettegni kezdett attól a bizonyos személytől. Az a bizonyos személy pedig Haeun volt. A köréjük gyűlt lányok pedig a csatlósai.

- Nos – szólalt meg az előbb említett – Ideje, hogy a kis lúzernek rossz napja legyen – vigyorgott gonoszan.

- Hagyjatok békén...! – nyöszörgött Kyungmi.

- Nem hallok semmilyen cincogást, ugye? – emelte fel a hangját a másik, lehajolt, és már csattant is egy hatalmas pofon a barna hajú arcán, amelytől az eldőlt a földön, a fájó pontra szorította az egyik kezét, majd felkiáltott. Viszont ennek eredménye az lett, hogy visszaültették az előző helyzetébe, majd már repült is a másik pofon, amelytől viszont a másik oldalra csapódott le, de most hatalmas erővel verte be a fejét a falba, amely nagyot koppant. A fájdalomtól pedig némán sírni kezdett.

Kyungmi nagy nehezen visszatolta magát ülő helyzetbe, mire Haeun erőszakosan felrántotta a csuklójánál fogva a földről, majd erősen neki nyomta a falnak és nem eresztette el. Az alacsonyabb lány pedig amióta beütötte a fejét, teljesen tehetetlen volt és egy hang sem hagyta el a száját. Az az igazság, hogy már alig reagált valamire. Úgy viselkedett, mint ha már nem is élne. Ez pedig kissé hátborzongatóan nézett ki.

Haeun minden féle sértést a fejéhez vágott, de mikor már elege volt abból, hogy a másik nem válaszol és nem reagál semmire sem, hirtelen felemelte az egyik lábát, és abban a pillanatban beletérdelt erőből az alacsonyabbik barna hajú hasába, mire az öklendezett egyet, térdre rogyott, és egy nagy véres köpet landolt a padlón, Kyungmi pedig a vér láttán szédülni kezdett. Úgy érezte, mint ha forgott volna vele az egész világ. Hát igen. Sohasem bírta a vért. Ha pedig látott valahol, azonnal rosszul lett tőle. Nem is kicsit.

Eközben Donghyun a mosdó felé tartott, ugyanis... ezek a kiáltások és szidó szavak egyáltalán nem voltak halkak. Ő pedig az első pillanattól kezdve hallotta őket. Mostanra pedig már kíváncsi volt arra, hogy mi a fene történik ott.

Mikor megérkezett a mosdóhoz, megpróbált bejutni, de nem tudott. Akárhogyan próbálkozott, az ajtó bizony nem nyílt, talán csak egy kicsit.

Egy idő után, megelégelve a helyzetet, megpróbálta berúgni az ajtót, kevesebb-több sikerrel. De végül az egyik sikeres rúgás által kicsapódott az ajtó, és az ajtót eltorlaszoló két lány a földön kötött ki. Amint belépett a helységbe és meglátta a földön térdepelő Kyungmit, akinek a szájából folyamatosan folyik a vér, azonnal leguggolt mellé, miközben Haeunék ijedten hátráltak el a lánytól.

Donghyun pár pillanat múlva idegesen nézett körbe a helységben.

- Ezt mégis ki tette, hmmm? – hangjából szinte csöpögött a harag, a bosszú, és a gyűlölet.

Várt egy-két percet, de nem szólalt meg egyik lány sem. A türelme pedig elfogyott. Betelt nála a pohár.

- Menjetek ki! – próbálta kijelenteni nyugodtan, annak ellenére, hogy forrt benne a düh. De nem mozdult senki sem – Húzzatok már kifele! – kelt ki magából, mire a rosszat akarók kivonultak a mosdóból, Donhyun pedig aggódóan fordult vissza a barna hajú felé – Kyungmi! Kyungmi, jól vagy? – simogatta a lány haját és hátát gyengéden. De az semmire sem reagált – Hahó! – ütögette meg egy picit az arcát – Te jézusom... - ölelte magához szorosan. De olyan érzése volt, mint ha egy halottat ölelgetne. Ettől pedig a hideg futkosott a hátán.

Majd hirtelen arra eszmélt fel, hogy a lány a nyaka köré fonja vézna, hófehér kezeit. Erre Donghyun pedig csak még szorosabban tartotta törékeny kis testét a karjai között. Ez úgy nézhetett ki, mint ha ez az ölelés térítette volna magához Kyungmit.

- Köszönöm – nyöszörgött a lány.

Pár másodperc múlva a fiú újra megszólalt.

- Fáj valamid? – tolta el magától a barna hajút.

- A fejem itt hátul és ezen az oldalon – mutatott a fájó pontokra.

Viszont ahogyan ezt kimondta, szédülni kezdett újra.

- Sz-Szédülök... - szólalt meg újra. De most sokkal erőtlenebbnek tűnt a hangja.

Majd eldőlt volna a földön, ha a kék hajú nem cselekedik azonnal.

- Hé, hé! – tartotta meg a lányt. Mikor pedig látta, hogy szemei csukva vannak, megijedt, és azonnal karjaiba vette a pehelykönnyű lányt, felállt vele, majd kiment a mosdóból.

Amint elindult előre, azonnal keresni kezdett valakit, aki elmondhatta volna neki, hogy hol van az orvosi rendelő. Hiszen ott még nem járt, és olyan nagy ez az iskola, hogy elsőre nagyon nehéz megtalálni.

Miközben haladt előre, pár lány felsikkantott a sebes arcú lánytól, hiszen a szájából még mindig csöpögött a vér. Ez miatt a kék hajú kissé kellemetlenül érezte magát, de próbált vele nem törődni.

Végül megpillantott egy fiút a szekrényénél ácsorogva, háttal állva, és úgy gondolta, hogy tőle kérdezi meg, hisz az összes többi diák le volt sokkolva az ájult lány láttán.

Így hát odament a fiúhoz és megszólította.

- Öhmm... bocsi, de nem tudod, hogy hol van az orvosi?

Erre az illető megfordult.

- Miért kér... - szólalt meg, majd azonnal el is hallgatott. Egyrészt azért, mert Donghyun állt szemben – akit mellesleg utált –, másrészt pedig azért, mert megpillantotta Kyungmit. Azonnal elfehéredett.

A csengő viszont közbe szólt, a többiek pedig szépen lassacskán elkezdtek bevonulni a termükbe. De ez a két fiút jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte. Csakis ezzel az üggyel voltak elfoglalva.

- Mi történt vele? – kérdezte Jungkook, nagyokat nyelve, miközben le sem bírta venni a szemeit a barna hajú, ájult szépségről.

- Megverték... - motyogta a kérdezett.

Pár pillanat múlva a fekete hajú újra megszólalt.

- Add át, majd én elviszem!

- De... - habozott Donghyun.

- Add át! – követelőzött Jungkook.

- Elviszem én, csak... - a másik közbe szólt újra.

- Add már át, és menj órára, te szerencsétlen! – rivallt rá, mire az a szemeit lesütve adta át Kyungmit Jungkook kezeibe, majd elsétált.

A 18 éves egy ideig dühösen nézett a kék hajú után, majd visszaemelte tekintetét a kezeiben fekvő 16 évesre.

- Vajon ki tehette ezt vele? – tudatlankodott – Ha megtudom, hogy ki verte meg, annak esküszöm, hogy minden áron meg fogom keseríteni az életét! – mérgelődött. Halál komolyan gondolta ezt. Az egész gondolatmenete igaz volt – Milyen pehelykönnyű... - ezzel a gondolattal indult el az orvosi rendelő felé. Nem érdekelte az, hogy igazolatlant kap, nem érdekelte semmi sem azon a reggelen. Csakis Kyungmira tudott koncentrálni. Akkor érezte a legerősebben és a legjobban: bármit megtenne ezért a kis angyalért. Nagyon megesett rajta a szíve. Bosszút akart állni. Hatalmas bosszút.

Mikor megérkezett az orvosihoz, belépett óvatosan, a lányra vigyázva a rendelőbe, majd Kyungimval a karjaiban leült egy székre várakozni, miközben ölébe ültette a barna hajút és hol rá meredt, hol pedig maga elé és várakozott az orvosra, hátha tudja őket fogadni.

Pár másodperce csak várt, mikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Kyungmi mocorogni kezd. Lélegzet-vissza fojtva és mozdulatlanul várta, hogy mi fog történni.

A lány megtapogatta becsukott szemekkel Jungkook egyik vállát, majd hirtelen abbahagyta a tevékenységét, megmerevedett, olyan volt, mint ha elgondolkodott volna valamin, majd egyszer csak a fiú arra lett figyelmes, hogy a lány a kezeit a nyaka köré fonja, beletemeti arcát a vállába és szorosan hozzá bújik. Jungkooknak még a lélegzete is elállt.