Rákattintottam a videóhívás ikonra, és izgatottan, hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a fiú fogadja a hívásom.
Szinte azonnal fel is vette, és megláthattam őt. Az ágyán feküdt, és jó szokása szerint gyönyörű volt. Rózsaszín haja egyáltalán nem volt beállítva, úgy hullott a párnára, smink nem volt rajta, és egy egyszerű fekete hosszú ujjú felső fedte felsőtestét.
-Hű, de sokat változtál – szólalt meg elsőnek, mire én felnevettem.
-Kilenc éves korom óta nem csoda, hogy változtam – mondtam. – Azért te sem mondhatod, hogy nem változtál semmit. Fel sem ismertelek, csak arról a videóról.
-Milyen videó? – ráncolta a szemöldökét.
-A Butterfly – emlékeztettem mosolyogva.
-Jaaa, igen – bólintott.

-Egyébként miért is szakadt meg a barátságunk? – ráncoltam a szemöldököm. – Nem sok mindenre emlékszem. Úgy tűnik, nem túl jó a hosszútávú memóriám – nevettem fel.
-Kínába költöztem egyik napról a másikra, amikor apámat börtönbe zárták – magyarázta.
-Úristen, tényleg. Hogy a francba esett ki ennyire ez az egész? – kérdeztem, igazából magamtól. Ahogy megemlítette az apját, eszembe jutott minden. Jimin azért volt annyira magányos és szomorú, mert az apja állandóan verte, és volt még valami, amit ő nem tudott elmagyarázni kisgyerekként... Ezek után Jimin a nagyszüleihez költözött Kínába.
-Sok minden történt azóta, még gyerekek voltunk, megesik, hogy valaki sok mindent elfelejt a gyerekkorából – mondta.
-Végülis igen – értettem vele egyet, majd néma csend következett. Egyikünk sem tudta, mit mondjon a másiknak ennyi idő után.

-Apám ismer téged? – kérdeztem tőle hirtelen.
-Ööö, igen. Egyszer szakadt az eső, ezért nem mentünk ki a rétre, apukád pedig azt mondta, hogy akkor menjek át hozzátok – mesélte.
-Hogy jegyeztél meg ilyeneket? – nevettem fel újra, mire ő csak mosolyogva megvonta a vállát. – Szerinted ő emlékszik rád? – tűnődtem.
-Én tudjam? Kérdezd meg! – mondta.

Felálltam az íróasztalomtól, és kimentem a szobámból, miközben magammal vittem a telefont.
Bekopogtam, majd benyitottam apám szobájába, aki szerencsére bent volt, és a laptopján keresgélt valamit.

-Apa~ - kezdtem, mire ő kíváncsian nézett rám. – Emlékszel Jiminre?
-Persze – bólintott. – Miért?
Én válaszként csak felé fordítottam a telefont, így láthatták egymást a fiúval.

-Jó napot~! – köszönt aranyos hangon Jimin.
-Szia! – csillantak fel meglepetten apám szemei. - Igazán sokat változtál nyolc éves korod óta – jegyezte meg, mire Jimin felnevetett. – És látom, téged is elért a rózsaszínre festett haj divata – tette hozzá, ezen pedig már én is felnevettem.
-Igen, igen, de nekem alapból is mindig festve van a hajam. Modellként dolgozok, nem lehet unalmas és átlagos a külsőm – magyarázta Jimin, apám pedig elismerően biccentett.
-Modell – ismételte apa. – Hoseok csak időszakonként jár fotózásra. Ő sem csúnya, néha felkérik, de nem dolgozik konkrétan modellként – mesélte apa, mire amolyan „maradj már csendbe"nézéssel illettem.
-Apa – mondtam, jelezve, hogy ezt fejezze be.
-Mi az? Rosszat mondtam? – nézett rám értetlenül. – Ne beszélj rólam!
-De hát a te barátoddal beszélek éppen, nem? – értetlenkedett tovább, mire én csak a szemeimet forgatva sóhajtottam egyet.

-Jól van, hagyom, hogy beszéljetek inkább ketten, mert Hoseok megöl a pillantásaival – nevetett fel apám, majd elköszöntek egymástól Jiminnel, én pedig visszamentem – a telefonommal együtt – a szobámba.

-Figyelj, Hoseok! – kezdte a fiú, amikor újra leültem az íróasztalomhoz, és tudtam rá figyelni. –Jövőhéten nem lesz semmilyen fotózásom, a suliból pedig elkérhetnek egy hétre, szóval arra gondoltam, hogy ha nem zavarok, elmehetnék Koreába - mondta, nekem pedig felcsillantak a szemeim, és mosoly kúszott ajkaimra. – De csak ha nem baj, és tölthetek annyi időt nálatok, meg persze ha te is hiányozhatsz a suliból. Úgyis régóta szeretnék már hazamenni egy kis időre.
-De jó lenne – mondtam boldogan. – Beszélek apával és majd írok neked, hogy jöhetsz-e. De valószínűleg meg tudjuk oldani.
-Szuper~ - mosolygott vidáman a fiú.
-A nagyszüleid elengednek egyedül Koreába? – ráncoltam a szemöldököm.
-Persze, már egyedül utazok évek óta – bólintott. – Alá kell írniuk egy papírt, hogy egyedül utazhassak repülőn, és ennyi. – Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy értem, és csak néztem a gyönyörű fiút. Alig vártam, hogy találkozzak vele, pedig csupán két órája kezdtünk el újra beszélgetni. Jimin igazán szimpatikus volt, annak ellenére is, hogy nem emlékeztem rá teljesen.

-Mindenképpen szólj, ha beszéltél apukáddal! – törte meg újra a csendet, miközben egy pillanatra sem szakította el a tekintetét rólam.
-Rendben. Szia, Jimin! Majd beszélünk – intettem a kamerába.
-Szia~ - integetett ő is, miközben aranyosan elvigyorodott, majd megszakította a hívást.

Sziasztoook! Umm... egyelőre nem olvassa ezt senki... sebaj 😂😂
Ha esetleg valaki bepillantana: Remélem, hogy tetszik^^❤️

2020.11.01. 20:04