Másnap törivel kezdtünk. Be kell vallanom, vártam is és nem is, ami ritkán volt jellemző rám. Legtöbbször két véglet van: vagy tűkön ülve várom, vagy legszívesebben kivetném magam az ablakon. Ez jellemzően a hangulatomon is észrevehető. Azért remélem, hogy Andrea nővér nem veszi magára.

Most sem volt nyitva a terem, így a térdemet magamhoz húzva kuporodtam le a fal tövébe, a jegyzeteimet kutatva. Bár ambivalensen viszonyultam az órához, alapvetően jó kedvem volt, annak ellenére, hogy Noel ma nem volt ott a buszmegállóban. Ugyanis reggel kaptam tőle egy üzenetet.

Kimondhatatlanul hálás vagyok a tegnap estéért. Szégyellem, hogy még a bátyád és anyukád nevét sem kérdeztem meg, ezért maradtak ők nekem Violaanyuka és Violabáty.
A doki kegyes volt hozzám, és kiírt mára. Ne aggódj, mire visszamegyek, én vigyázok majd rád, és nem fordítva. Szép hetet!

Noel

Na, igen. Ez az üzenet kissé megdobogtatta a szívemet.

Üres tekintettel bámultam a jegyzeteimet, még mindig nem fogtam fel belőle semmit. Bár hallottam, hogy nyílik az ajtó, a gondolataimba merülve eszemben sem volt, hogy esetleg fel kellene állnom, és bemenni a tanterembe. Így hát érdekes látványt nyújtva ültem a hideg járólapon, míg Andrea nővér felvont szemöldökkel nézett le rám. Megköszörülte a torkát, mire kisebb szívinfarktust kaptam, és végre felpillantottam rá.

Lesütöttem a szemem, elmotyogtam a köszönést, aztán sietős léptekkel bementem előtte a terembe. Meg sem vártam, hogy feltegye a kérdést, már vittem is oda hozzá a kitöltött papírt, miszerint jelentkezem a versenyre. Elégedetten elvigyorodott.

- Tudtam én, hogy nem hagysz cserben. Ezt elküldöm nekik, te viszont szólj nekem óra után, hogy adjam oda a könyveket a készüléshez.

- Rendben - bólintottam, és magamban hálát adtam az égnek, hogy nem említette meg, mennyire elgondolkodtam az imént.

Örömöm nem sokáig tartott.

- Biztosan ezen agyaltál annyira, hogy észre sem vettél engem. Pedig elég feltűnő jelenség vagyok.

Az nem kifejezés, gondoltam, de inkább csak egy udvarias nevetést hallattam. Reméltem, hogy ezzel le is zártuk a témát, és legközelebb csak óra után lesz lehetősége vallatni engem. Igyekeztem feltűnés nélkül az órára pillantani, hogy lássam, mikor lesz végre csengő.

Nem volt szerencsém. Egészen kereken két perc telt el a tíz perces szünetből.

- Ne olyan gyorsan, Violka - vigyorgott, én pedig a szememet forgattam a becenevem hallatán. Bár én még a szerencsések közé tartoztam. Szegény Bori nevű osztálytársamat Borcsa Banyának keresztelte át. Ez még (talán) rendben is van, na de hogy a Drakulácska honnan jött neki a Mátéból, az már hatalmas rejtély. A szerencsések megúszták azzal, hogy lerövidítette a nevüket, és egy "ka", "ilu", "uli", vagy ehhez hasonló végződést tett utánuk.

Na, én nem az ilyen szerencsésekhez tartoztam.

Teljen már az a hülye idő! - rimánkodtam magamban, de nyilván nem adtam hangot kétségbeesésemnek.

- Nem sietek.

Csengessenek már be!

- Akkor hát beszélgessünk!

Mi a fene, nem, nem, nem akarok beszélgetni! Erről nem! Itt nem!

- Rendben, beszélgessünk.

Csak nem fogok belehalni.

- Mi vonta el az imént annyira a figyelmedet, kedves Kocsis Viola?

Oké, visszaszívom. De persze, vágjunk bele a közepébe... Mi a fenét mondhatnék? Süt rólam, hogy semmit nem aludtam a tegnap este történtek után.

- Meglepődne, de még mindig fáradt vagyok.

Ennél hülyébb kifogást szerintem ő is ritkán hall. De legalább nem hazudtam.

- Na de ennyire? Hogy még az én érkezésemre se figyeltél fel?

Miért ilyen kitartóak az apácák? Kéne nekem is ilyen erős akarat meg idegrendszer.

- A jegyzeteim is lekötötték a figyelmemet. Nem tudom, ismeri-e a történelem tanárunkat, de nagyon szeret dolgozatot íratni.

Remélem, ezzel megelégszik.

- Na persze, tanulni, mi? A diákok arról híresek... És mi a valódi ok?

Innen sem szabadulok el élve... Mit veszíthetek?

Sóhajtottam egyet, és halkan, nagy vonalakban elmeséltem neki a tegnap estét. Még az sem érdekelt, hogy egyre többen szállingóztak be a terembe. Igaz, nem is igazán foglalkoztak velünk, ami okozott egy kis megkönnyebbülést. Mikor befejeztem a „mesét", összeszorítottam a szám, és lehunytam a szemem. Ha már kiröhög, gondoltam, elég lesz hallanom.

- És miért nem ezt mondtad már az elején? Megértem, hogy nehezen koncentrálsz. De azért ígérd meg, hogy ez nem válik szokásoddá!

- Andrea nővér... Most csak viccel velem, igaz? - Az állam a földön koppant, és félő volt, hogy az osztály is meghallja.

- Dehogy viccelek. Figyelj, én ezt nyilvánvalóan nem éltem át, azt hiszem, ezt mondanom sem kell. De annyi biztos, hogy a te szemeddel nézve a dolgokat nem kevés stressz ért mostanában. Felajánlok neked csak itt és csak most egy írásbeli felelés alóli felmentést, azzal a feltétellel, hogy nem terjeszted el, hogy milyen jószívű vagyok. És nyilván nem árulod el a többieknek, hogy a mai órán kínzásnak vetem őket alá.

Pár másodpercig csak pislogtam, aztán eljutott az agyamig mindaz, amit eddig mondott. Sírni tudtam volna a meghatottságtól, de tudva, hogy az már tényleg túlzás lenne, inkább csak boldogan elmosolyodtam.

- Nehéz lesz megállni, hogy ne kapjon szárnyra a hír, hogy Andrea nővér milyen jószívű.

- Na, azért ennyire nem durva a dolog - forgatta a szemét, de tudtam, hogy az a mosoly a szája szélén igenis jó kedvről árulkodik. - Menj a helyedre, mindjárt becsengetnek.

Ekkor jöttem rá, hogy valójában milyen jó lenne még egy kis szünet. Megvontam a vállam, és a helyemre mentem, elengedve a fülem mellett a „szerinted most írunk?" jellegű kérdéseket. Kifejezéstelen arccal vettem elő én is egy lapot, amikor Andrea nővér bejelentette, hogy bizony most dolgozatot írunk. Nahát, ki gondolta volna!

Amikor sorolni kezdte a kérdéseket, én csak egyetlen szót írtam a kis lapomra, de azt jól láthatóan. Miután végeztünk, és kivittem neki, láttam a tekintetében azt a kedvességet, amiért annyi diák kedvenc tanára lett.

Az óra meglepően gyorsan eltelt anélkül, hogy azon agyaltam volna, meglesz-e a kettes a dolgozatra. Ehelyett persze mi máson agyaltam volna, ha nem azon a bizonyos fiún abban a bizonyos buszmegállóban? Néha valóban elkalandoztak a gondolataim, ekkor egy figyelmeztető pillantás visszarángatott a valóságba, és tovább másoltam a füzetembe a vázlatot, ami ki volt vetítve a falra a projektorral.

Óra után elköszöntünk, én pedig mentem is a könyvekért, amiket Andrea nővér beígért.

- Szóval... Rómában napi öt denariusból, Athénban napi öt drachmából, Római császárok, A római világ atlasza. Parancsolj - nyomta a kezembe egyesével a könyveket, amiknek súlya alatt én úgy rogytam össze, mintha legalább vas üllőket pakolt volna a karjaimba. Mielőtt még nyithattam volna a számat, felemelte a mutatóujját. - Meg ne próbálj hálálkodni, mert Isten látja lelkem, ritkán vagyok szadista, de ha meg mered köszönni az egyébként magától értetődő segítséget, komolyan mondom, megverlek.

Amilyen lendülettel nyitottam a számat, olyan gyorsan csuktam is be. Nyeltem egyet, majd inkább csak bólintottam.

- Értettem. Nincs "köszönöm".

- Nincs bizony - biccentett ő is.

- Akkor, azt hiszem, én most észrevétlenül kiosonok innen... - mondtam, de közben már hátráltam is az ajtó felé. Összevonta a szemöldökét.

- Egyrészt, ennél feltűnőbben nem is lehetnél észrevétlen. Másrészt, miért érzem úgy, hogy a közeljövőben meg akarlak majd verni?

Vigyorogva megvontam a vállam, de azonnal meg is bántam a mozdulatot, mert a könyvek még mindig baromi nehezek voltak, a kezem meg így is majd' leszakadt. A lábammal kinyitottam a félig behajtott ajtót, de mielőtt kiléptem volna, összeszedve a bátorságomat ennyit mondtam:

- A dolgozatom.

- Mi van vele? - kérdezte összevont szemöldökkel. Kezdett összezavarodni.

- Olvassa el... Azaz ne! Ne olvassa el!

Késő volt, Andrea nővér, kezében a papírommal, vészjósló tekintettel nézett rám. Ismét elvigyorodtam, amikor lépett egyet felém.

- Laudetur, szép délutááánt! - Kiáltottam vissza már a folyosóról, és nem kellett visszanéznem, tudtam, hogy ott áll az ajtóban, a fejét csóválva.