- Ez kérdés? Még szép, hogy mehetsz! - vigyorgott anyám, amint az orra elé dugtam a versenyről szóló papírt. - Ú, remélem, hogy Pécsett lesz a döntő, utoljára gimnazista koromban jártam arra! - csillogó szemei láttán gyanítottam, hogy épp most gondolt vissza azokra az időkre, amikor középiskolás volt. Mosolyogva ismét összehajtottam a lapot, és felkaptam a táskámat a konyhapult mellől, ahová érkezésemkor ledobtam.

- Ez esetben megyek tanulni, és utána megnézhetnénk a régi fotóidat, amíg a többiek haza nem érnek. Komolyan érdekelnek - mondtam, és vettem egy nagy levegőt, mert tudtam, hogy ölelésével nagy valószínűséggel összeroppantja a csontjaimat. Meg is tette, aztán egy puszit nyomott az arcomra

- Kicsim, imádlak! Na, menj, siess a tanulással, én addig előszedem a fotóalbumokat.

- Előtte talán fordítsd meg azt a palacsintát - mutattam a gáztűzhely irányába, ahol nagy sercegés közepette mintha kissé füstölni kezdett volna a tészta. Anya a fejéhez kapva felhessegetett a szobámba, és ment is orvosolni a problémát. Felmentem a szobámba, és azonnal neki is láttam a tanulnivalóknak, mielőtt bármi is elterelhette volna a figyelmemet.

Bármi... Tehát bárki.

***

Még félig sem voltam készen a házikkal, amikor a család kis kedvence, Luna kaparászni kezdett az ajtómon. Odagurultam a székemmel, és beengedtem. Nem volt időm arrébb menni, a macska nemes egyszerűséggel az ölembe ugrott, és azonnal dorombolni kezdett. Sóhajtva visszazártam az ajtót, és Luna föle tövét vakargatva hátradőltem. Fél órája a szobámban ültem, a füzetek és tankönyvek fölött bámulva a falat, néha-néha pedig megoldottam egy nevezetes azonosságot a matek füzetemben. A cica elterelte a figyelmemet arról, hogy a házikkal eltereljem a figyelmemet Noelről. Meg Arnoldról. Őszintén, mi a francot keres ez megint itt? Boldog voltam, amikor elment Angliába, és reméltem, hogy hosszú távon nem kell ismét egy levegőt szívnunk. Bár jobban örültem volna, ha egy kontinensen sincs velem, de akkor azt gondoltam, egyelőre az is megteszi, ha más országban él.

Oké, kissé zavaros lehet a gondolkodásom, ha az ember nem tudja az előzményeket.

Még igazán magam sem tudtam, hogy mi bajom van vele. Luna dorombolása megnyugtatott, és próbáltam összegezni, hogy mi is történt köztünk.

Ő volt az első fiú, aki elvette az eszemet. Mi több, sokáig azt hittem, ő A Fiú. Új diákként jött a sulinkba, csak mellettem volt szabad hely, alig voltak barátaim, satöbbi, satöbbi, szerintem a többit mindenki kitalálja magától. Ugyanolyan könyvmoly (legalábbis az volt), mint én, napjaink nagy részét a könyvtárban, de legalábbis egymással és a kezünkben egy könyvvel töltöttük. Volt, hogy csak olvastunk, mindketten a saját csendünkbe burkolózva. Az ilyen helyzetekben módomban volt, hogy lopva őt nézzem, és azonnal rákvörös legyek, amikor találkozik a tekintetünk. Ez, finoman szólva, napról napra változott. Már nem olvastunk, amikor ott volt a másik. Inkább beszélgettünk, vagy egymás vállára dőlve bámultunk magunk elé. Igen, tökéletes volt. Minden szép volt, egyre szebb és szebb.

Aztán persze ő is pont akkor akart velem megbeszélni valamit, amikor én is vele. Hagyni akartam, hogy ő kezdje, ő persze ennek az ellenkezőjét akarta. Visszaszámoltunk háromtól. Egyszerre mondtuk ki azt, hogy "szeretlek" és azt, hogy "van barátnőm".

Leesett az állam.

Szerelmes voltam egy olyan fiúba, akibe nem kellett volna. Nem tudom, mit is vártam magamtól. Egy olyan fiú, mint Arnold, még egy királynőt is magába bolondíthatott volna, miért pont én kellettem volna neki?

- Mióta? - kérdeztem akkor, kiszáradt torokkal és könnyes szemmel. A legfájdalmasabb nem a tudat volt, hogy viszonzatlanok az érzéseim, hanem a közöny és lenéző tekintet azokban az addig szüntelenül csillogó szemekben.

- Már egy hónapja.

- És mikor akartál erről tájékoztatni? Amikor majd az esküvőtök lesz, addig is hadd szenvedjek? Mégis mi a francot képzeltél? Ne is próbáld játszani a hülyét, a vak is láthatta, hogy... Hogy szerettelek - lesütöttem a szememet, mert a dühöm kezdett alábbhagyni, és minden más érzelem átvette a helyét. Szánalom, büszkeség, bánat.

- Mi ez a hirtelen múlt idő? - kérdezett vissza igen gúnyos hangnemben. Ismét összevontam a szemöldökömet.

- Menj a francba, Arni.

- Arnold, ha kérhetem. És nem a francba megyek, hanem Angliába. Elköltözünk.

- Annál jobb, Arnold - egy dühös mozdulattal letöröltem a még le sem cseppent könnyemet, és nagy lendülettel megfordultam. - Ha bármikor is visszajönnél...

- Ami nem fog megtörténni - szólt közbe, de nem hagytam, hogy félbeszakítsa a mondandómat.

- ...ne merj megkeresni. Soha.

Így váltunk hát el egymástól. Minden szavunkban volt valami: harag, csalódás, lenézés, bánat, gúny.
Ma pedig, amikor saját szavának mondott ellent, a világ másik végére kívántam a jelenlétét. Luna egyetértően nyávogott egyet, én pedig - végre - visszaültem az asztalomhoz, hogy befejezzem a tanulást.

***

- Itt vagyok, itt vagyok - ordítottam, amint lefelé száguldottam a lépcsőn, nyomomban Luna-val. Valaki rátámaszkodott a csengőre, anya pedig természetesen sehol sem volt.

- Ki az? - téptem fel a bejárati ajtót, és szőrös mamuszban, szürke melegítőnadrágban és a bátyám egyik hatalmas felsőjében állva a teraszon, leesett az állam. - Te mit keresel itt?

- Hiányoztam? - vigyorodott el a személy, aki lazán a kerítésnek támaszkodva kiseperte a haját a homlokából, aztán elvigyorodott. Nem tudtam meghatározni, hogy milyen arcot vághattam.

- Ha te azt tudnád...

- Szerintem van mit mesélned - jegyezte meg Artúr, ahogy belépett a kapun, amit kinyitottam neki. Mosolyogva forgattam a szemem.

- Szerintem meg amint beléptél a házba, halott vagy. Hogy lehetsz olyan szerencsétlen, hogy elhagyd a kulcsaidat? Anya ki fog nyírni.

- Nem, nem. Ha engem kinyír, nem lesz, aki elmenjen a kicsikért és hazahozza őket - magabiztosan kihúzta magát, és nagy lendülettel belépett a házba.

- Meglátjuk - dünnyögtem, és beengedtem magam előtt a macskát. Odabent anya egy törülközőből emelt turbánnal a fején, csípőre tett kézzel várt ránk.

- Artúr drágám, mire fel ez a csengetés? Tudtommal van kulcsod.

Bátyám magabiztos vigyora semmivé foszlott, és segítségkérően, már-már kétségbeesve pillantott rám. Luna-t az ölembe kapva elindultam a lépcsőn fel, a szobámba.

- Befejezem a tanulást, aztán megnézhetjük a képeket - kiáltottam a vállam felett, hátra sem nézve.

- Menj csak, kicsim. Szóval, fiatalember? - mielőtt hallhattam volna testvérem válaszát, behúztam a szobaajtót magam mögött, és ismét megpróbálkoztam azzal, hogy a tanulásra koncentráljak.

***

Oké, sokan valószínűleg őrültnek tartanak, amiért érdekelnek anyám gyerekkori (legalábbis minimum tinédzserkori) fotói. Pedig semmi kényszer nincsen ebben, mindig is szerettem nosztalgiázni. Különösen érdekeltek az enyémtől eltérő korok és korszakok, néha viszonyítási alapot adott, hogy mennyire más az én világom. Elkeserítően más.

Szóval már körülbelül fél órája nézegettük a képeket, nem meglepő módon régi történeteket is hallva a fotókhoz fűzve. Anya őszinte beleéléssel mesélt mindent, ami csak eszébe jutott. Volt pár kép, amivel igen lassan haladtunk. Példának okáért negyedórán keresztül nézegettünk egy átlagos osztályképet, miközben anya azt ecsetelte, hogy melyik gyereket hogy hívják, hogyan ismerte meg, és milyen kapcsolat fűzte hozzá. Bár nem sokat hallottam anya és a bátyám közti vitából, annyi biztos, hogy drága testvéremet alaposan leteremtették. Artúr durcásan járt-kelt a házban. Néha elcsíptem egy-egy megvető pillantást, amivel megajándékozott minket, akik a nappali szőnyegén ülve elhalmoztuk magunkat fotókkal. Ismét megszólalt a csengő. Felvont szemöldökkel pillantottam a konyhában ácsorgó bátyámra.

- Miért bámulsz? – morogta épphogy rám pillantva, aztán ismét a konyhapult felé fordult. – Te is pontosan annyi lábbal rendelkezel, mint én, és ugyanúgy tudod használni őket arra, hogy kinyisd az ajtót.

Idegesen feltápászkodtam a földről, hogy végre megláthassam, hogy ki a franc támaszkodott rá már harmadjára a csengőre. Szinte kiszakítottam az ajtót a keretéből, ahogyan próbáltam kinyitni azt. Azonban az, ami a szemem elé tárult, szükségessé tette, hogy megtámaszkodjak az ajtófélfában.

- Viola... én... ne haragudj, hogy így rontok rád, de...

- Noel, mi történt veled? – A lábaim végre engedelmeskedtek, és a kapuhoz sietve kinyitottam előtte azt.

- Hé, aggodalomra semmi ok, jól vagyok.

Igenis volt okom aggodalomra. Noel jobb szeme alatt sötétlila, szinte fekete monokli éktelenkedett, a szája sarkából egy vércsepp indult útjára az álla felé. A haja olyan kócos volt, hogy egy fésű könnyűszerrel eltört volna, ha meg akartuk volna fésülni. Kézfejét több kék-zöld folt is elcsúfította, arra a következtetésre juttatva engem, hogy egy igen kiadós verekedésben volt része. Próbáltam nem halálra rémülve a szemébe nézni, de óvatos, mindentudó mosolya arról árulkodott, hogy sikertelen próbálkozás volt.

- Mondom, hogy ne aggódj miattam...

- Ha nem lenne rá okom, most nem lennél itt – jelentettem ki hatalmas gombóccal a torkomban. Késztetést éreztem arra, hogy jól felpofozzam magam, amiért reggel olyan mogorvának gondoltam. – Mondd már, mi a fene történt veled?

- Hát...

- Várj, először talán inkább gyere be.

- Most le fogsz ápolni, igaz? – Óvatos mosolyától kicsit én is felengedtem, sőt viszonoztam is.

- Mi mást vártál tőlem, Noel? Idejössz, mint aki pankrációról szabadult, és azt mondod, hogy nincs okom aggódni? Ismerhetsz annyira, hogy tudd, az ellenkezőjét fogom csinálni – nevettem fel. A mosolya csak még inkább ellágyult.

- Attól félek, nem ismerlek eléggé, Viola.

A szívem kettőt dobbant egy helyett, még akkor is, amikor kinyitottam az ajtót és betámogattam Noelt a házba. Anya azonnal felpattant a földről, a szeméből kihunyt a nosztalgia varázsa, és kérdés nélkül a kanapéhoz vezette a fiút.

- Artúr, Viola, vizes törölközőt, fertőtlenítőt, vattát és egy doboz jégkrémet hozzatok!

- Komolyan, anyu? Még ilyenkor is éhes vagy? – poénkodott a bátyám, de kettő helyett három szempár is mérgesen meredt rá, mire behúzta a nyakát. – Jól van, jól van, hozom már.

Egyszerre indultunk a fürdőbe, és nem tudtam nem észrevenni Artúr idegesítő vigyorát.

- Megtennéd, hogy nem vigyorogsz úgy, mint aki mindent tud? Nem tudom, feltűnt-e, de most marhára nincs kedvem lelkizni, amikor Noel úgy fekszik a kanapén, mint aki mindjárt meghal! – rivalltam rá, majd sarkon fordulva a konyhába mentem, és inkább a jégrémet vettem ki a fagyasztóból. Noel lehunyt szemmel feküdt, anya pedig a képeket szedte össze a földről. A fagyit Noel monoklijához érintettem. A hideg miatt először felszisszent, aztán ahogy múlt a fájdalom, megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Kihasználtam az alkalmat, hogy se anya, se Artúr nem tartózkodik a helyiségben, és suttogva megkérdeztem:

- Veled mi a fene történt?

- Mondom, hogy nincs okod aggodalomra – felelte halkan, és az ép szemét kinyitva megnyugtató pillantást vetett rám. Legalábbis próbálkozott, ettől a választól én azonban csak még idegesebb lettem.

- Ezt ne kezdjük megint. Mit csináltak veled? Vagy ami még fontosabb: ki csinálta ezt veled?

- Ezt úgy mondod, mintha bosszút akarnál állni értem – vigyorodott el. A szememet forgattam.

- Nem kizárt – Noel sóhajtott, mert látta, hogy továbbra sem tágítok.

- Volt egy kis összetűzésem a suliban az egyik osztálytársammal. Semmi komoly.

- Aha, persze, semmi komoly, én meg hülye vagyok. Meg vak.

- Nem mondtam ilyet – tette fel a kezét védekezőn, mire ismét elnevettem magam. – Tényleg nem kellene ennyit aggódnod. Pláne nem miattam. Szerintem nem sokan sajnálnák, ha valaki agyonverne.

- Ilyet még viccből sem mondunk! – lépett be a nappaliba anya, nyomában Artúrral, én pedig felálltam Noel mellől, és átadtam a helyem a szerződött ápolónőnknek a családban. Csak rápillantottam az órára, de mire ismét rájuk néztem, Noel sebei le is lettek kezelve, és betadintól vörösen, félig olvadt jégkrémmel az arcán, piszkos ruhában feküdt a kanapénkon.

- Asszem, ezt soha nem fogom tudni meghálálni – jelentette ki.

- Meghálálod azzal, hogy minden reggel Violával utazol – a bátyám végre tett valami olyan megjegyzést a mai nap, ami miatt nem akarom agyonütni. Mosolyogva bólintottam egyet, Noel pedig cinkosan rám pillantott, aztán kacsintott egyet.

- Amikor csak tehetem, ott leszek a buszmegállóban.