Azon gondolkodtam, hogy milyen hülye ötlet volt beleegyezni abba, hogy egyszerre vigyem haza a könyveket.

A vállaim sajogtak a súlytól, amit a hátizsákom nyomott. Kész megváltás volt végre felülni a buszra, ami, valljuk be, más esetben korántsem leányálom. Amikor ahhoz a megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom, épp megfogtam volna a táskámat, hogy a hátamra vegyem, de aztán a szára gondolt egyet, és leszakadt. Sóhajtottam. Ilyen az én formám.

Így hát az ölemben cipeltem haza a táskát, mintha legalábbis terhes lennék. Nagyon reméltem, hogy otthon van valaki, hogy kinyissa az ajtót, mert ilyen állapotban aligha lett volna jó ötlet letennem a földre a táskámat, míg előkeresem a lakáskulcsot, aztán vonszolhattam volna át... igazából mindenen, ami a házban útját állta, köztük említve egy emeletnyi lépcsősort is.

Az orrommal benyomtam a csengőt. Semmi. Nem adtam fel, még kétszer becsengettem, amikor végre nyílt az ajtó. Fel sem néztem, úgy masíroztam be a házba, lányosan csevegve anyával, csakhogy abban a pillanatban, hogy a zoknim a bolyhos szőnyeget érintette a nappalinkban, a lábam a földbe gyökerezett. Nem elég, hogy úgy fogtam magamhoz a táskámat, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna, de a farmerem, valljuk be, látott jobb napokat is, a pólóm összegyűrődött az egész napos mozgástól, meg a délutáni cipekedéstől, a vállamról félig lelógott a kardigánom, a hajam pedig inkább hasonlított madárfészekre, mint bármi másra, Arnold azonban, a nappalink közepén lazán zsebrevágott kézzel olyan szédítően nézett rám, mintha életében nem látott volna nálam szebbet.

Ez most úgy hangzott, mintha meghatott volna a tekintete, úgyhogy gyorsan ki is javítanám magam: az a szemét képes volt úgy, pont úgy bámulni, mintha semmi sem történt volna azelőtt, hogy elhagyta az országot. Bosszúsan kifújtam a homlokomból a hajamat, és feltettem magamban a költői kérdést, hogy Isten miért ver bottal engem? Bár gyorsan el is hessegettem a részletes kifejtés lehetőségét, ugyanis az, ha bottal verne, mérföldekkel kellemesebb volna, mint az, hogy ez a görény csak úgy megjelent nemcsak a nappalinkban, hanem az életemben is. Ismét.

Nem első alkalommal, de biztosan nem is utoljára kellett rájönnöm, hogy az élet nem fair. Mi több, ennél igazságtalanabb nem is lehetett volna. Egy tini lány kilencedikes énjének nincs fájdalmasabb annál, mint amikor egy fiút, a FIÚT elveszíti, mindezt úgy, hogy kénytelen nem csak lelkileg, de testileg is eltávolodni tőle. Kilencedikesként még nem tudhattam előre, hogy fél évvel később már egy elszúrt kémia doga miatt is jobban megszakadt volna a szívem, mint Arnold miatt. De hát mit lehet tenni? A kamaszkor veszélyes dolog, nem bánnám, ha védőoltást lehetne kapni ellene. Igazán szívesen kihagynám az életem ezen szakaszát.

Akkor azonban, abban a pillanatban, amikor anya és Arnold is azt várták, hogy mondjak valamit, vagy legalább köszönjek, hatalmasat sóhajtva kikerültem a srácot a nappalink közepén, és valahogy felmásztam a lépcsőn az ölemben cipelt hátizsák társaságában. Becsuktam a szobaajtómat, és háttal nekidőlve teljesen megsemmisülve csúsztam le a földig. Reméltem, hogy a szívem nem dobog olyan hangosan, hogy átüsse az ajtót. Gyerekes voltam? Kétségtelen. De az vesse az első követ rám, aki az "első nagy szerelme" nyakába ugrott volna a történtek után.

- Ha be akarod törni az ajtót, jó úton jársz - hallottam a folyosóról a hangját. Összeszorítottam a szemem, és abbahagytam a fejem ütögetését a nyílászáróba. - Beszélni szeretnék veled.

- Késtél vele. Úgy három évet - vágtam rá kapásból, és szinte láttam, ahogy Arnold a túloldalon lesüti a szemét. A hangokból arra következtettem, hogy hasonlóképp helyezte magát kényelembe, mint én.

- Tudom.

- A világért nem kérnél bocsánatot, ugye? - röhögtem fel keserűen, és babrálni kezdtem Andrea nővér egyik könyvével, hogy eltereljem a figyelmem a gombócról a torkomban.

- Aligha róhatod fel nekem, hogy a három évvel ezelőtti énemnek nem voltak érzései, és képes volt téged faképnél hagyni.

- Mindenképp úgy hagytál volna - motyogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy ő is hallja. - Egyszer biztos, de azt hiszem, könnyebb lett volna a búcsúzás, ha nem nyögsz be mellé még valamit.

Sóhajtott, és a koppanásból ítélve azt gyanítottam, hogy a fejét nekitámasztotta az ajtónak. Így maradtunk pár percig, csendben, a gondolatainkkal. Nem tudom, hogy ő milyennek gondolta ezt a csendet, de hogy én borzasztóan kínosnak, az biztos. Már épp felálltam volna, hogy elküldjem - ami egyébként logikus megoldás lett volna már egészen azóta, hogy megláttam a házunkban -, amikor beszélni kezdett. Meglepetten ereszkedtem vissza törökülésbe, holott ezer más jobb dolgom lett volna, mint a ki-tudja-mennyire-igaz magyarázását hallgatni. Mégis maradtam.

Lehet, hogy ez az én bajom: hogy mindig maradok.

- Tudod, milyen lánynak gondoltalak? Olyannak, aki mindent megtenne egy barátságért. Aki soha nem tenné le a könyvét, még egy másodpercre sem, csak akkor, ha a legjobb barátja odamegy hozzá, de ilyenkor általában együtt olvassák tovább a kötetet. Aki soha nem sír, de ha mégis, akkor azt a legjobb barátja mellett teszi, hogy tudja, ott áll-e még mellette, nem választotta-e a menekülő útvonalat, számíthat-e rá. Aki számított a legjobb barátjára. De legkevésbé olyan lánynak gondoltalak, aki beleesne a legjobb barátjába.

- Hű - nyögtem ki nagy nehezen, pár percnyi hallgatás után. - Nem hittem volna, hogy ennyire nem ismersz.

- Ez már rég nem arról szólt, hogy ismerlek-e, Viola - sóhajtotta. - Tudtam, hogy belém szerettél. Éreztem. De azt is tudtam, hogy nem lenne jó helyed mellettem.

- A barátodként mégis megtűrtél magad mellett - horkantottam megvetően, és tovább piszkáltam az egyik szamárfüles könyvet. Remélem, hogy nem miattam lett olyan, különben biztosan halott leszek, ha visszakapja... - gondolkodtam, de ebben megszakított, hogy lassan leesett a tény, hogy Arnold épp nekem magyaráz.

- ...viszonoztam, őszintén. De ha tudtam, hogy elmegyek, akkor minek próbáltam volna veled elhitetni egy hosszútávú kapcsolat reményét?

- Á, szóval egyszerűbb volt hazudni. Mindent értek.

- Életem legnehezebb döntése volt hazudni neked - jelentette ki, én pedig, mielőtt átgondolhattam volna, azonnal kimondtam:

- Nekem pedig életem legnehezebb döntése volt hülye, kis kilencedikes fejjel túllépni rajtad, nem siratni tovább a hiányodat, nem könnyes szemmel nézni a mellettem lévő üres helyre, de ennél még rohadtul nehezebb volt pár nap alatt valaki másba, mi több, egy vadidegenbe beleszeretnem! - a végére annyira felemeltem a hangomat, hogy visszhangzottak a szobámban, amint kiejtettem a szavakat. Összeszorítottam a számat, mert meggondolatlanság volt pont Arnoldnak bevallani ezt. Mégis miért neki mondtam ki először, amikor még magamban sem ismertem el? Egy utolsó, reménytelen próbálkozás volt visszaszívni az egészet. - Ezt... nem akartam mondani. Felejtsd el, kérlek. Ezt az utóbbit vedd figyelmen kívül, de az előtte említett dolgok mind igazak.

- Egytől egyig?

- Lehet, hogy még kettőig is.

- Ha ezt tudom...

- Akkor el sem jössz, igaz?

- Nem, Viola - hallottam, ahogy feltápászkodik a földről, de valahogy nem éreztem diadalittas győzelmet, amiért távozni készült. - Ha ezt tudom, akkor sokkal hamarabb jövök.