Pár percig még nem tudtam pontosan, hogy mit kellene tennem. Kitárta a karját, így valószínűleg azt várta el tőlem, hogy megöleljem. De nem ezt tettem, csak továbbra is földbe gyökerezett lábbal álltam, tőle alig pár méterrel. A csípős reggeli szél valahogy a csontomig hatolt, annak ellenére, hogy bőröm szinte minden négyzetmilliméterét eltakarta valamilyen ruhaanyag.

- Meg se ölelsz? - csalódottan törte meg a csendet, lebiggyesztett ajkakkal engedve le teste mellé a kezét. Összevontam a szemöldököm, és még magamat is megleptem azzal, hogy milyen keserűen ejtettem ki a szavakat:

- Ezt nem gondolhatod komolyan. Még te sem.

- Öhm... Miért is nem? Tudtommal valami csak akkor számít megerőszakolásnak, ha a másik személy nem hagyja. És hidd el nekem, hogy nem foglak feljelenteni emiatt...

- Arnold! - szóltam közbe, mert már nem bírtam a kényszermosollyal előadott, poént nélkülöző poénjait. - A humorod még mindig ugyanolyan kifogásolható, mint amikor legutóbb megpróbáltál elhitetni velem mindent, és az ujjad köré csavarni. Mit keresel itt?

- A buszra várok - karba tette a kezét, ezzel jelezve, hogy ő bizony most bekeményít. Sajnos túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a kislányok is megirigyelnék az ezt követő hisztijét.

- Fel se tűnt. Esetleg, ha megpróbálnád befejezni a nem létező flegma stílusoddal való felvágást, és normálisan válaszolnál a kérdésemre, talán nem érezném egy többfrontos agyvérzés előtt magam. Kösz.

Jó pár másodpercbe telt, mire felfogta, hogy mit mondtam. Megköszörülte a torkát, én pedig a sírás határán állva pillantottam a mögötte lévő órára, ami azt mutatta, hogy még hat perc van hátra a következő busz érkezéséig.

Addig hatszor megölöm magam, őt pedig tizenkétszer - gondoltam magamban a helyzethez képest egészen jól szórakozva.

- Nem fejtetted ki megfelelően a kérdést.

- Elnézést, akkor kifejtem a kedvedért. Miért vagy itt? - mutatok az előttem összekapart hókupacra, aztán széttárom a karomat. - Ebben a városban? Ezen ország területén? Európában? Ezen a bolygón? Elég egyértelmű már?

- Visszaköltöztünk ide Angliából.

- NA NE MONDD!

Meglepő módon ez nem ez én számból jött. Megpördültem a tengelyem körül, és boldogságtól felcsillanó szemekkel küldtem egy félig üdvözlő szándékú, félig segítségkérő mosolyt a mellém lépdelő Noel felé. Fogait kivillantva röhögött, egyértelműen az esetlen Arnoldon, aki továbbra is kigúvadt szemekkel nézte a mellettem álló fiú lazaságát. Hogy minderre rátegyen egy lapáttal, a vállamat is átkarolta, és a kezembe nyomott egy papírpoharat, ami csábító kávéillatot árasztott magából.

- Ez meg ki?

- Ki ez a töki, Viola? - szólaltak meg tökéletesen egyszerre. Noel egy bosszús mozdulattal arrébb seperte a haját a homlokáról, és félig felvont szemöldökkel mérte végig Arnoldot. - Ez a töki nem töki. Ez csak egy tök. Egy tökfej. Mi több, seggfej! Úgy néz ki, mint egy eredeti seggfej! Ugye, az?

- Noel... - nevettem fel, ezzel máris kiprüszkölve a még le sem nyelt kávémat. A hátamat kezdte ütögetni, amit könnyes szemekkel hárítottam el, mert a tüdő tudtommal az ember létfontosságú szerve.

- Na, szépfiú, válaszolnál végre, hogy ki a franc vagy, és mivel váltottál ki az előbb Violából ilyen heves gesztikulációt?

Arnoldnak egyenesen elállt a szava, és ez közel sem jó értelemben. Rosszat sejtve húztam össze magam, és még egyszer végigmértem őt. Illett rá a szépfiú jelző. Amúgy sem volt egy csúnya teremtés, de amióta a britekhez került, mintha maga a királyi család formálta volna képmására. Anglia kissé zivataros időjárása ellenére a bőre napbarnított, a szeme tengerkék, a haja pedig tökéletesen szőke volt. Nem sárga, de nem is hidrogénezett színű, csak... Csak szőke. Az arca vonala lágy, mint aki belefejelt a vasalóba, vagy a porcelánboltból szabadult volna. Izmos testalkata elterelte a figyelmet arról, hogy valójában milyen alacsony, alig magasabb nálam. Vetettem egy futó pillantást oldalra, Noelre, és feltűnt, hogy milyen markánsan különböznek egymástól. Ő magas, és szemmel láthatóan még nálam is vékonyabb, tipikusan az a fajta srác, akiről egy gazella jut először eszedbe. Az arcéle csontos, és erősen kiemeli sápadt bőrszínét, a szeme pedig először olyan feketének tűnik, akárcsak a haja, pedig valójában igen sötét kék. Ó, igen, a haja. Ahogy kezd lenőni, egyértelműen látszik, hogy valójában sötétbarna, és az is, hogy vasalja. A ráhulló hópelyhek hatására kezdenek hullámosodni a tincsei.

- Na, mi a gond, töki, elvitte a cica a nyelved? Hozzam vissza? Valami bemutatkozás félét ki tudsz nyögni, vagy majd úgy húzzam ki belőled a szavakat harapófogóval?

- A nevem...

- Gyerekek, gyertek már, sietnék! - a buszsofőr idegesen kopogtatta meg az órája számlapját, jelezve, hogy indulnunk kellene. Kapkodva előszedtem a bérletemet, és hagytam, hogy Noel maga előtt tolva hátra kísérjen arra a helyre, ahol tegnap ültünk. Arnold, miután jegyet vett, szintén hátrajött, és megállt előttünk.

- Mi az, töki, ide akartál ülni?

- Ami azt illeti, igen.

- Jé, tud beszélni! Még a végén a töki nevét is megtudom!

- A nevem Arnold, és NE hívj tökinek még egyszer! Szóval nem adod át a helyet? - tette karba a kezét, és tudtam, hogy mindjárt kitör a hisztis énje az amúgy nyugodt személyiségű fiúból. Csakhogy Noel megelőzött, és az ülésem támlájára fektette a karját.

- A cica visszahozta a nyelved, ezt a helyet viszont elfoglalta. Kopj le, szar veled egy levegőt szívni.

Lesütve a szemem próbáltam nem elröhögni magam, és inkább nem pillantottam fel. Ugyanis Arnold arca minden bizonnyal felért volna a világ összes féltékeny emberének arckifejezésével. És túl jól esett volna látni, a káröröm pedig ugyebár nem szép dolog.

De néha kifejezetten egészséges.

***

- Töki? Ez most komoly? Noel, a beszólásaid néha annyira rosszak, hogy már jók - csóváltam a fejem nevetve, és lopva hátrapillantottam Arnoldra. A telefonját nyomkodta, gondterhelt arckifejezéssel kereste a térerőt, ami köztudottan nincs és soha nem is volt ezeken a buszokon.

- Azt reméltem, hogy valami bókkal szánod meg a lelkem, erre csak burkolt dicséretet kapok... Cöh - játékos mosollyal az arcán hátradőlt, keresztbe fonta a karját. A fejét kényelembe helyezte, majd lehunyta a szemét. Nyilvánvalóan az volt a terve, hogy végigaludja az egyébként nem túl hosszú utat. - Majd szólj, ha leszállunk.

- Én hamarabb szállok le. Bérletet kell vennem - feleltem már-már bocsánatkérően, amikor mondandóm első felére felkapta a fejét. Vállat vont, és ismét kényelembe helyezte magát.

- Ez esetben már most elbúcsúzok. A töki majd csak felkelt engem. Vagy elmegyek egészen a buszvégig.

- Nagyon vicces, Noel - forgattam a szemem, és benyomtam a leszállást jelző gombot. - Holnap találkozunk?

A fejét rázta, amitől kissé görcsbe rándult a gyomrom.

- Nem lesz első órám - magyarázta, én pedig próbáltam mosolyogva felállni, közben gondolatban ráparancsolni a térdeimre, hogy ne remegjenek. A busz irányjelzője villogni kezdett, ahogy közeledtünk a buszmegálló felé. Szomorú mosolyomat elrejtve, egy fokkal boldogabb változatot villantottam Noelre.

- Akkor valamikor látjuk egymást.

- Igen. Legyen szép napod - válaszolta, és mielőtt bármiféle kifejezés kiülhetett volna az arcomra, visszahajtotta a fejét az üléstámla tetejére, és becsukta a szemét.

- Neked is, azt hiszem - suttogtam, bár olyan halkan, hogy valószínűleg ki sem mondtam, csak gondolatban. Leszálltam a buszról, és vissza sem nézve elindultam a váróba, a pénztárhoz, hogy megvegyem a bérletemet. Nem, nem csak kifogás volt.

Még hallottam, hogy mögöttem elhúz a busz, tovább, egészen a buszvégig, ahol Noelnek talán eszébe jut majd leszállni róla.

***

Az iskolám igen nagy ahhoz képest, hogy kívülről nagyon szűkösnek tűnik. Sokan beveszik a sztereotípiát, miszerint, ha valaki apáca, semmire nincs pénze, és azok a szerencsétlenek, akik Iskolanővérek által működtetett intézetbe járnak, örökre megbánják majd, hogy átlépték bejárat küszöbét. Hogy ebből mennyi igaz? Őszintén mondhatom, semennyi. Az ilyen iskolák, személyes tapasztalataim alapján, messze jobbak az egyszerű állami suliknál. Itt legalább emberré nevelnek, nem hagyják, hogy a rossz irányba kallódj. Ha mégis ezt teszed, biztosan lesz valaki, aki visszarángat majd a helyes útra. Tapasztalat? Ugyan, dehogy.

Törire tartottam, és az előző órák jegyzeteit néztem át. Jellemző a tanárunkra, hogy akkor írat, amikor csak kedve van hozzá. És (kicsit sem) meglepő módon mindig van hozzá kedve. A terem ajtaja zárva volt, így a folyosó falának vetve a hátamat, kifigyeltem egy pontot magam előtt, és azt bámultam. Sok gondolat kavargott a fejemben, és egyiket sem tudtam megállítani, hogy legalább fél perc erejéig egy dolgon járjon az agyam. Kétségtelenül feleslegesen kapkodtam a gondolatfoszlányok után, egyik sem akart igazán kibontakozni, így elkeseredetten bámultam továbbra is a padlót magam előtt. Elég szánalmasan festhettem, ahogyan ilyen állapotban a folyosón állva a tanárra vártam. Előttem kivágódott a Clausura, az apácák "lakhelyének" ajtaja, én pedig arrébb álltam az útból, különben Andrea nővér orrba vágott volna vele. Elmotyogtam egy "Laudetur"-t, ahogyan latinul köszönni szoktunk a tanároknak. Fel sem néztem, inkább a jegyzeteimbe meredtem, de persze egy szót sem bírtam felfogni belőle.

- Jó estét... Hát veled meg mi történt? - kérdezte, majd kinyitotta a terem ajtaját, és beengedett maga előtt.

- Csak fáradt vagyok - válaszoltam a létező legsablonosabb és legátláthatóbb szöveget, ami a világon létezik.

- Kötve hiszem. Én is az vagyok, mégse nézek ki úgy, mint aki mindjárt összeesik. Na, mesélj - lepakolta a könyveit a tanári asztalra, aztán kíváncsi pillantással méregetve engem felém sétált, majd az előttem lévő padnak támaszkodott. A hatás kedvéért felvonta a szemöldökét.

- Tényleg, nagyon fáradt vagyok - lényegében nem hazudtam neki, tényleg elálmosodtam. Noel kávéja nem tartott ki olyan sokáig, mint reméltem. Szóval nem hazugság, csak nem a teljes igazság.

- Persze, a nap meg északon kel. Szerinted hülye vagyok? - nem lepett meg a szókimondó jelleme, mindig is ilyen volt, amióta csak tanított engem. - Csak segítségképpen: nem vagyok az. Viola, mondd hát el, hidd el, hogy neked lesz sokkal könnyebb!

- Viola? - akaratom ellenére is elvigyorodtam, és meglepett gesztussal vontam fel a szemöldökömet. - Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor szólított az igazi nevemen. - Ezzel felmutattam a hüvelykujjamat, jelezve, hogy ez volt az első alkalom.

- Ez egy komoly dolognak tűnik, próbálom úgy is kezelni.

- Miért ne lenne lehetséges, hogy egyszerűen fáradt vagyok?

- Mert... - az osztálytársaim szállingózni kezdtek a terembe, egyre többször hallottam a hátam mögül a "Laudetur"-t. Andrea nővér felsóhajtott. - Lesz nekünk még óránk a héten!

- Alig várom - motyogtam gondterhelten, amikor visszament, hogy másokat is zaklasson. Ismét a jegyzeteimbe meredtem. A szavak összefolytak, és valahogy minden N betűs szó rá emlékeztetett. Lehet, hogy tényleg nem egyszerűen fáradt vagyok, hanem ez valamivel több annál.

***

- Te még maradj! - kapta el a karomat Andrea nővér, amikor épp kiléptem volna a teremből. Kíváncsi tekintettel fordultam hátra.

- Igen?

Válasz helyett a kezembe nyomott egy papírt, amin egy országos verseny felhívása volt olvasható. A verseny témája az ókori görög-római kultúra versenyei és versenyzői. Több kategória is volt, ebből az első, "Ókori blogger" címmel, két vonallal alá volt húzva, valószínűleg ezt szánta nekem. Egy fiktív ókori személy nevében kell blogot írnom, akinek kilétét majd a verseny kezdetekor tudom meg. Több lehetőségem is lesz, így azt választhatom ki, aki a legszimpatikusabb. Meglepetten elmosolyodtam. Andrea nővér ezzel tökéletesen eltalálta, hogy mi a nekem való verseny.

- Az első kategóriát... - kezdtem, fel sem nézve a papírból. Ő azonban félbeszakított, viszont pont úgy fejezte be a mondatomat, ahogyan én akartam.

- Mintha neked találták volna ki. Azonnal kinyomtattam, amint megláttam, tudtam, hogy tetszene neked.

- Igen, tökéletesen eltalálta. Tehát január 25. - olvastam fel hangosan az első forduló dátumát. - "Az országos döntőbe jutottak névsorát február 5.-én tesszük közzé a Pécsi Tudományegyetem weboldalán. Az országos döntő február 23.-án kerül megrendezésre, a helyszínről később küldünk értesítést." - összevontam a szemöldökömet, és számolni kezdtem magamban.

- Szombati nap lesz a döntő, az első forduló pedig péntek, ha ezen gondolkodsz. Ha szerencsénk van, az ELTE-n rendezik meg a döntőt és az első fordulót egyaránt, Pécsre kijutni nem lenne a legegyszerűbb művelet - ismerte el, én pedig ismét arra csodálkoztam rá, hogy szinte olvasott a gondolataimban. Felé nyújtottam a lapot, és elmosolyodtam.

- Még megbeszélem otthon, de ha rajtam múlik, szívesen megyek.

- Ebben a válaszban reménykedtem. Ezt a papírt pedig vidd magaddal - összehajtotta és a kezembe nyomta az említett tárgyat. - Még jól jöhet.

- Köszönöm - biccentettem egyet, és már indultam volna, de hirtelen mégis megtorpantam és visszafordultam. - Egyébként...

- Igen? - vagy káprázott a tekintetem, vagy tényleg felcsillant a szeme. Mélyen beszívtam a levegőt, és próbáltam rövidre fogni a dolgot.

- Nem kell aggódnia, nincs nagy gond. Tényleg fáradt vagyok, és még...

- Egy Józsi is bejött a képbe? - olyan pontossággal találta fején a szöget, hogy majdnem visszakérdeztem, hogy tapasztalatból beszél-e. Aztán persze rájöttem, hogy ez egy apácánál nem túl valószínű. A Józsi egyébként egy összefoglaló név, a fiúkat érti ezen. Kérdő tekintetére válaszul aprót bólintottam.

- Noel. De a lényege ugyanaz. Laudetur - Ezzel végérvényesen kiléptem a teremből, mielőtt még faggatózni kezdhetett volna. Így is többet tudott, mint bárki más. Sőt, többet tudott, mint ami egyáltalán van. Mielőtt megfordultam volna, még láttam, ahogy elmosolyodik. Azt már nem tudtam eldönteni, hogy kedves vagy önelégült mosoly volt-e. Még a folyosón hallottam, hogy visszaköszön, azonban egy igencsak idegesítő megszólítással.

Hitetlen vigyorral nyugtáztam, hogy ismét a becenevemen szólít.