Másnap reggel Atsushi az álom és az ébrenlét határán lebegett. Még nem akart volna felkelni. Bár már felfogta a hangokat, amik a családja többi tagjától szűrődtek be a szobájába. De még élénken az álmaiban kalandozott. Éppen a legutóbb játszott telefonos játék színfalai között ténfergett, mikor megfordult és ott találta magát megint az utcán. Este volt esett a hó, csak a lámpák fényei világították meg az utat. 

Ugyan ott állt, ahol tegnap este összetalálkozott az ősvámpírral. De ez alkalommal egyedül volt ott. Egyre jobban havazott és még sötétebb lett. Már csak két lámpa által megvilágított körben lehetett látni valamit. Azon kívül csak a havazó feketeség volt. Hiába forgatta a fejét nem volt ott senki. Majd megjelent egy alak a következő lámpa alatt. Elsőre nem tudta megmondani kit lát? Azt a nagyhatalmú halhatatlant, aki tegnap a segítségét kérte a kúriában lakó két ifjabb vámpírnak. Vagy a szürke szempár tulajdonosát. De hamar rájött, hogy nincs veszélyben. Mert Akutagawa ott termett előtte. Ő volt az, aki a lámpa fényében megjelent. Nem első alkalom volt, hogy az álmaiban is kísérte. De sosem érezte még magát ennyire nyugodtnak egy ilyen álom közben. Felsóhajtott, tett a feketehajú felé egy lepést és szóra nyitotta a száját. De mire a lába leért a hóra és előre nyújtotta a kezét már a kapujukba ütközött. Megfordult volna, de addigra Akutagawa hozzá simult hátulról. Ugyan úgy, mint előző este szinte megismétlődött a jelenet. Hallotta, ahogyan a fülébe suttog. Érezte, ahogy megérinti. Érezte ajkait siklani a bőrén. De ezúttal a fogait is megérezte, ahogy belé mélyedtek. Felnyögött a hirtelen ingertől. 

És felébredt. Csatakosan a saját verejtékében remegve, fázva ült az ágyában. Zihálva szabálytalanul vette a levegőt. Még most is ott égett a vámpír tegnap esti csókja a nyakán. És most még azt is érezni vélte, hogy a harapás is megtörtént. De hiába tapogatta nem volt seb. Ellenben valahányszor ujjai megérintették azt a pontot megint elé került a kép és élénken ismétlődött lelki szemei előtt a jelenet. És hallotta, ahogy súgja.

„Egy bocsánatkérés már nem elég. (...) Te ember én vámpír. Ráadásul szűz."

Megrázta a fejét. Nem akarta tovább ezt hallgatni. Mégsem volt képes elkergetni gondolatai közül a vékony magas halhatatlant. Vett pár nagy levegőt, majd kifújta őket lassan, hogy megemelkedett pulzusát megint a normál szintre csökkentse. Éppen akkor, amikor megnyugodott volna a rémálomnak, még éppen nem nevezhető élmény után, ismét fülében hallotta Akutagawa hangját.

- Hát ezt nem hiszem el! Miért nem megy ki a fejemből!

Zsörtölődött, amíg az egyik kistestvére be nem nyitott az ajtón, hogy:

- Bátyus! Itt van a barátod tegnap estéről!

- Értem... – felelte oda sem figyelve, de mikor koppant nála az infó... - Várj! MIIIII?

Esett le majdnem az ágyról a fiú. De valóban igaz volt. A korábbi hang, amit hallott valóban Akutagawa volt, ahogy belépett a házba és köszönt Atsushi anyukájának. Ez hallatszódott be az ezüsthajú szobájába. Egyből kipattant az ágyból, és mint a villám felöltözött. Nem tudta mit keres itt a vámpír, de nem jelentett semmi jót. Nem akarta a családjával egy légtérben tudni. Öltözés közben rápillantott a telefonjára. Nem szólt az ébresztője. Ugyanis másfél órával hamarabb ébredt, mint általában. Hála annak az álomnak. Kilépett az ajtón és a hangok alapján a konyhába sietett.

Akutagawa ott ült az asztal mellett az egyik széken. Hasonló öltözetet viselt, mint Atsushi ami elsőre meglepte, mert nem szokott ahhoz, hogy ilyen viseletben látja. Akutagawa viszont úgy gondolta könnyebben beadja a családnak a mesét, amit kitalált, ha egyezik az egyenruhájuk.

Azért jött a házukhoz, mert neki is volt egy álma Atsushival. Első alkalom volt a mostani, hogy a tigrissel álmodott. Bár többet gondolt rá, mint szeretett volna. De még egyszer sem történt vele ilyen. Csak idegesítően nem ment ki a fejéből a fiú. De tegnap este egészen addig, míg el nem nyomta az álom bizsergett az ajka. Ami vérkeringés nélkül meglepő volt. Akkor kezdett el zsibbadni miután elvált Atsushi nyakától. És álmaiban sem szabadulhatott a fiútól. De neki nem volt olyan "kellemes" mint a kis tigrisnek. Bár már akkor is rémálomnak minősítette volna, mikor megjelent mellette. De mire megszólította volna, hogy tűnjön el Mori jelent meg mellettük. Elkapta a fiú nyakát és elragadta Akutagawa mellől. Az egykori vadász a fiú után nyúlt, de nem érte el és mozdulni sem bírt tovább. Próbált kiabálni, de nem jött ki hang a torkán. Mori egyetlen könnyed mozdulattal végzett a tigrissel és élettelen testét ledobta a hóba.

- Atsushi!

Ordította, mikor felriadt álmából. Sokáig nem realizálta, hogy felébredt. Csak szorította a takaróját. A zajok miatt Jinko is felébredt mellette és az ölébe mászott ott dorombolt tovább. Próbálta megnyugtatni gazdáját, akinek a szemei előtt még ott égett a kép, ahogyan a fiú, akiről a cica a nevét kapta, meghal. Látta a testét a hóban vérbe fagyva, ahogy még utoljára rá tekint és kihuny a szeméből a fény. Hiába rázta meg a fejet a kép nem tűnt el és a légzése sem lassult. Már nagyon régen nem zaklatta fel így semmi. És mivel már így is több száz évet tudhatott maga mögött a „régen" kifejezés tényleg sok időt jelentett. Nem csak egy pár évet-évtizedet. Mikor már képes volt elengedni a takarót, amit eddig olyan görcsösen szorított, akkor már megsimogatta a kis kedvencét.

- Mit kellene tennem Jinko?

Kérdezte halkan a doromboló kis pamacsot. Nagyon rossz előérzete volt az álom miatt. És tudta, hogy az ott történtek könnyedén megismétlődhetnek a valóságban. Nem kell nagy erőfeszítés az ősvámpírnak, hogy így tegye el a fiút láb alól. Bár ha tiszteletben tartja a kapcsolatuk lehetőségét, nem árt Atsushinak. De mi van akkor, ha bekattan, és szembe jön vele az utcán. Rossz volt belegondolni. És egyre jobban azt érezte most azonnal ellenőriznie kell a tigrist, hogy minden rendben van-e vele.

Még sötét volt odakint, de nem bírt várni reggelig. Vagy még tovább. Felöltözött és azonnal Atsushi házához sietett. A szobájában nyugodott csak meg, mikor látta a fiúnak semmi baja. Leült az ágya szélére. Megnézte azon a helyen ahol álmában a halálos sebet szerezte. Érintetlen volt. Akkor eszmélt csak fel abból, ami idáig hajtotta. Rádöbbent a tényre, hogy igenis aggódott a fiúért. A fejét fogta ostobaságában. Egyszerre nevetett volna és verte volna a homlokát a falba. De mégsem kelt fel Atsushi feje mellől. Még egyszer ránézett. Kisimított egy kósza fehér tincset a szeméből. Elég mélyen aludt. Anélkül megérinthette, hogy felriadt volna miatta.

Megváltozott az, ahogyan viselkedett vele. Játszott hosszabbra hagyott tincsével és megsimította az arcát is a fiúnak. Tudta jól ezeket, ha ébren lenne, nem tenné meg. Nem csak azért, mert a fiú nem hagyná. De a saját önfejű egója sem engedné, hogy így érintse meg a tigrist. Főleg azok után, hogy olyan gonosz módon bánik vele mindig. El kellett ismernie élvezi, ha rettegésben tarthatja a gyengébbiket és ezek után sem tervezett másként viselkedni vele. De most kivételt tett. Most alszik. Nem fogja megtudni, hogy itt volt a szobájában. És hogy gyengédebben ért hozzá, mint eddig bármikor. Nem tudhatja meg hogy aggódott érte. Nem fogja elmondani neki. Viszont most hogy ott van mellette kicsit leengedhette ezt a mogorva páncélját.

- Atsushi... - suttogott.

Még ízlelgette a szót. Nem gyakran monda eddig még ki. Mégis úgy érezte most a nevén akarja szólítani. De arra nem számított, hogy választ is kap majd az alvó halandótól.

- Aku...tagawa... - motyogta

Ha lett volna Akutagawa-nak keringése most elpirult volna. De így is azt érezte melegebb van, mint korábban. Egyik kezével eltakarta az arcát és felállt volna az ágy széléről. De Atsushi mintha megérezte volna ezt elkapta a kezét és maradásra bírta. A vámpír le volt döbbenve, de ahhoz nem volt ereje, hogy kitépje magát a fogásából és otthagyja a tudatlan embert. Nem tette meg. Lassan visszaült mellé és fogta a fejét hogy mikor lett ennyire szerencsétlen belőle.

Figyelte még egy darabig. Megnyugtatta a tény, hogy jól van. De az nem, hogy olyat álmodott. Ezért amikor elhagyta a házukat, akkor eldöntötte figyelni fog rá. Chuuya tud vigyázni magára. És Mori úgy tűnik, nem akar végezni velük. Hiszen ha akarta volna, már megtette volna. De az, hogy Atsushit is veszélyezteti nyugtalanította. Az egyetemre ment. Onnan szerzett magának egyenruhát. Majd visszatért a fiú házához, és mikor úgy hallotta vannak már ébren odabent, akkor becsengetett. Az egyik iker nyitott ajtót neki. Egyből felismerte a tegnap esti kísérőjét a bátyjának így azonnal beengedte, majd szaladt szólni Atsushinak, hogy látogatója van.

Atsushi még akkor sem hitte el, hogy a vámpír ott ül, mikor felé fordult és megszólította.

- Jó reggelt neked is.... – köszöntötte szemrehányóan, mert őt még úgy nevelték a fiatalabbnak illik hamarabb köszönni.

- A-Akutagawa... te mit keresel itt?

- Útba esett a házatok....

- Mi?

- Honnan is ismeritek egymást?

Kérdezett Kunikida. Furcsa volt neki, hogy hirtelen megjelent itt ez az ismeretlen fiú, amikor ő úgy tudta, hogy Dazaion kívül Atsushinak nincs barátja. Érdekelte, hogy ki ő, és mit akar a fiataltól?

- Az egyetemről. Most egy csoportos feladaton dolgozunk négyen a következő vizsgáig.

- Négyen?

- Igen, ha jól tudom Dazai Osamut már ismeri...

- Igen volt már hozzá szerencsém. És ki a negyedik?

- E-elnézést!

Vágott közbe Atsushi bizonytalanul. De annál sürgetőbben. Mert még most szerette volna, ha Akutagawa beavatja abba, hogy mit is tervez.

- Igen?

- Be-beszélhetnék a csoporttársammal, négy szem közt?

Ragadta meg a vámpír karját és elkezdte kirángatni a konyhából. Akutagawa engedett neki. Nem is álltak meg a fiú szobájáig. Atsushi bezárta maga mögött az ajtót. Utána fordult vissza a vámpírhoz hót vörös fejjel.

- Mégis mit jelentsen ez? Mit keresel itt?

- Ne olyan hangosan! Hallgatóznak az ajtódon.

Figyelmeztette a természetfeletti hallással bíró. És valóban a fiú ajtajának túloldalán az ikerpár és az anyukájuk is hallgatta, mi szűrődik ki a szobából. De szerencsére elég vastag fából készült az ajtaja. Így ha kicsit csendesebben beszéltek, már nem lehetett semmit sem érteni abból, ami odabent zajlott. Atsushi kicsit összébb húzta magát a figyelmeztetésre és halkított magán. De utána mégis elég magabiztosan tudott kérdezni a másiktól megismételve korábbit.

- Miért vagy itt?

- Te akartál védelmet.

- De arról nem volt szó, hogy ezt fogyod csinálni. És mintha azt mondtad volna tegnap, hogy meghúzzátok magatokat Chuuyával! Erre most megjelensz nálunk? Tudtommal utálsz! Ki nem állhatsz! Akkor most, hogyhogy nem kell kérleljelek, hogy legyél a közelemben?

Akutagawa erre nem gondolt. Azt nagyon alaposan kitalálta, hogy mit ad be az embereknek a hirtelen feltűnése miatt. De az kimaradt, hogy Atsushinak mit mond, majd ha rákérdez arra, jogosan, hogy most mire fel ez a nagy óvatosság. Azt mégsem mondhatta neki, hogy aggódik érte és fél, hogy esetleg Mori megtámadja őt fényes nappal. De mivel kinézte ezt az ősvámpírból így igen is meg akarta védeni a fiút. Éppen ez volt az, amit nem kellett volna megtudnia. Hirtelen változott meg az, ahogyan tekintett a halandóra. És bár ajkait szólásra nyitotta nem tudott mit felelni. Látta a sárgás szemekben, hogy a kitérő válaszát nem vette be. És rendes magyarázatot akar hirtelen feltűnésére. Ezt viszont még ki kellett találnia. Mert a valós infókat nem akarta az orrára kötni.

Atsushiban közben leülepedett a hirtelen jött adrenalin fröccs. Már nem volt képes olyan magabiztosan szúrós tekintettel nézni a vámpírra. Sőt már bánta a korábbi kitörését is. Tudta, hogy bár nem olyan vérmérsékletű, mint vörös társa, attól még könnyen fel lehet húzni. Pláne, ha ő csinálja. Ezt pedig nem akarta. Nem jó dolog már korán reggel magadra haragítani egy vámpírt, aki ráadásul ki nem állhat. Atsushi nem tudhatta, hogy Akutagawa-t ma nem valószínű, hogy képes lesz magára haragítani. Hiszen az ő védelméért akar dolgozni.

Mivel a feketehajú nem felelt és Atsushinak elfogyott minden ereje, hogy bátornak tűnjön így lehajtotta a fejét. Nagyot sóhajtva dőlt kicsit előre. S mivel annyira közel állt hozzá a vámpír, az ő mellkasába ütközött ezzel a mozdulattal. De nem távolodott el onnan. Akutagawa megfeszült egy pillanatra a közelségétől mégsem nem lökte el magától. Figyelte, ahogyan felsóhajt és már sokkal gyengébb hangon kérdez.

- Történt valami igaz?

Atsushi nem volt buta. Tudta a vámpír önszántából nem keresné fel. Csak ha kell neki valami. Jelenleg nem volt szüksége rá, mégis itt van. A szobájában. És fedő sztorit készített azért, hogy a családját félrevezesse. Itt van valami a háttérben. Ami aggasztotta az ezüsthajú embert.

- Nem... nem történt semmi...

A magabiztosság hiányzott a feleletéből. Nem is nagyon tudott másra koncentrálni csak, hogy az ember, aki eddig egyértelműen rettegett tőle és csak makacsságból szedte össze magát néha, hogy visszaszóljon neki, most annyira közel van. Mintha egyáltalán nem félne tőle. Csak nekitámaszkodott homlokával a szíve feletti résznek. Mintha azt figyelné vajon dobban-e még a vámpír évszázadokkal ezelőtt megállt szíve.

- Hazudsz...

Súgta a kettejük közötti csendbe. Könnyű volt kitalálnia nem csak az elcsukló hangja miatt, de feszült testtartása is árulkodott erről. Valamint. Mintha tényleg lüktetett volna valami odabent a bordái alatt. De ezt csak képzelgésnek vélte. Bár zavartabbnak tűnt ez a lüktetés, mint egy normál szívverés. Talán azért hallott ilyet bele a fiú, mert a tudata nem volt hajlandó elfogadni, hogy nekidől egy mellkasnak, ami "él", a tulajdonosa beszél hozzá, de mégsem érzi hogy verne a szíve odabent. Így a tudatalattija odaképzelte ezt a hangot, hogy teljes legyen a kép.

- Arról az ősvámpírról van szó igaz? Miatta vagy itt... Valamit csinált?

Egyértelmű volt, hogy miatta van itt. És Akutagawa nem akart és nem is tudott volna tovább hallgatni erről a tényről. De a pontos okot még így sem akart elmondani. Bármennyire lenyűgözte a fiú tisztánlátása.

- Miből gondolod, hogy pont miatta?

Atsushi felnézett egyenesen a bizonytalan szürke szempárba. Látta, hogy igaza van. És egy furcsa késztetéstől vezérelve megérintette a magasabb egyik fehérbe váltó tincsét. Meglepve tapasztalta egyszer, hogy mennyire puha másszor, hogy a halhatatlan engedte ezt neki.

- Mondtak már neked Akutagawa, hogy nagyon rosszul hazudsz?

A szürke szemek először kikerekedtek a csodálkozástól. Majd inkább becsukta őket, hogy ne kelljen annyira közelről látnia a halandó tekintetét. Még nem olvastak benne ennyire könnyen. Szégyellte magát, hogy így elgyengült csak azért, mert látta, meghalni a fiút álmában. Lassan sóhajtott egyet és még úgy csukott szemmel a fejét a fiatal srác vállára hajtotta.

- A-Akutagawa?

- Még nem bántott senkit. Legalábbis olyat, nem aki fontos lenne... De...

Azt nem volt képes kimondani, ahogyan folytatta volna a mondatát: "De nem akarom, hogy téged bántson... ezért vagyok itt." Ahogy ezt gondolta egyik keze a zsebéből a fiú derekára csúszott át és kicsit közelebb vonta magához. Atsushi automatikusan feltette a kezét védekezően és így a magasabb mellkasára kerültek tenyerei. A halhatatlan fél kézzel ugyan, de átölelte a fiút és mintha azt súgta volna a másik fülébe, hogy: "Majd én vigyázok rád!" És mire Atsushi rendesen felfoghatta volna azt, hogy miért is tette ezt a vadászból lett vámpír már eltűnt. Egyedül állt a szobája közepén ugyan abban a pózban, mint ahogyan az előbb átölelte őt a védelmezője.

- A-Akutagawa?

Ocsúdott fel a kábulatból, de még érezte a kezének nyomát a derekán. Tudatosult benne, hogy ismét a karjai között volt. Ráadásul már nem először hanem, tudomása szerint, ha az álmát is beleszámolja, akkor már negyedszerre. Teljesen elvörösödött, ahogy ismét eszébe jutottak a tegnap este történtek. Ismét égetni kezdett a csókja a nyakán és beleremegett a lába is abba, hogy most megint megtehette volna. Le kellett ülnie az ágyára, hogy ne essen össze. Fogta a fejét, hogy mi lesz még ebből? Hová fajul a kapcsolata ezzel a kortalan szépséggel? Majd megint megrázta a fejét. És elmormolt magában pár cenzúrázottabb káromkodást arról, hogy miért néznek ki a vámpírok úgy ahogy, és miért olyan jóképűek.

Ezen tevékenységét a telefonja zörgésre szakította félbe. Egy üzenet volt egy ismeretlen számról. Viszont a szöveg alapján egyből rájött, hogy a korábbi beszélgető partnere üzent neki. Ennyi állt benne:

Majd az egyetemnél megvárlak. Szedd a lábad tigris.

Már végképp nem értette, hogy mi lelte a mogorva vámpírt. És hogy egyáltalán, hogy szerezte meg a telefonszámát, mikor a készülékén van kód... S ha esetleg mégis onnan tudta meg, akkor mikor volt ideje feltörni, ezen kódot? Még csak reggel háromnegyed 7 van, de már ennyi minden történt vele. Valahogy érezte... hosszú nap lesz még előtte. Főleg, ha az egész napot Akutagawa társaságában kell eltöltenie.

...

Nem sokkal az után hogy valahogy leküzdött egy pirítóst meg egy kis adag kávét a torkán elindult a vámpír után. Azt még ki tudta magyarázni, hogy hogyan tűnhetett el olyan hirtelenjében a látogatója. Mert mikor nem hallottak semmit a kíváncsi fülek otthagyták az ajtódeszkát így elméletileg Akutagawa feltűnés nélkül távozhatott. És ezt a család el is hitte neki. Bár utána a bátyja kérdéseire nemigen tudott válaszolni, ahogyan arra sem, hogy ha eljött meglátogatni őt... akkor miért viharzott el ennyire gyorsan.

Ezen gondolkodott az egyetem felé vezető úton. Hogy mi üthetett belé? Miért ölelte át? Miért tűnt úgy, mintha az az ölelés egy ígéret lett volna arra, hogy Akutagawa vigyázni fog rá? Vajon hányszor fog meg a karjai között kikötni? És miért tűnik számára az a hely egyre hívogatóbbnak és biztonságosabbnak?

Megállt megrázta a fejét. Sőt még egy kis adag hóval meg is mosta az arcát, hogy most már elég volt a képzelgésekből! Nem akart így nézni a vámpírra. Hiszen mégiscsak egy természetfeletti ragadozó. Aki igényt tart... hát a vérére valószínűleg mindenképpen... de ... Valami mélyen Atsushiban azt súgta, hogy többet is akar, majd egy egyszerű vérszívásnál. Nagyot nyelt és újra érezte magán azt a csókot a tegnap estéről. Túlságosan intim pontja a nyaka és neki pont ott kellett megcsókolnia!

- Elegem van ebből!

Kiáltotta már a világnak, hogy végre legyen ennek vége. Szerencséjére nem járt éppen akkor senki sem az utcán. Legalábbis, úgy hitte. De egy pillanattal később ijesztő aurát érzett meg a háta mögött. Hasonlított Akutagawa-éhoz, mikor ideges. De ez annál ezerszer rosszabb volt. És tudta is, hogy ki áll mögötte. Nem kellett megfordulnia sem, hogy beazonosítsa fényes nappal találkozott össze az ősvámpírral.

Mori igazából csak véletlenül járt arra. Feltérképezte a várost nappal, hogy lássa az Atsushi korabeli fiatalok merre járnak ilyenkor. És mivel észrevette a tegnap este szerzett új ismerősét úgy gondolta, ha valaki ő segíthet neki. Így aztán odament hozzá. De meglepetésére még mielőtt megszólalhatott volna a fiú futásnak eredt.

Amilyen gyorsan csak tudott védelmet akart szerezni magának és jelenleg csak egy helyet tudott, ahol kevésbé van veszélyben, mint most. És ez a hely az egyetemnél volt. Ahol Akutagawa már várt rá. Rohant az életéért. Nem tudta mit akar tőle az ősvámpír, de nem akarta megvárni, míg elmondja. Az esze tudta, hogy felesleges így rohannia. De az életösztöne erősebb volt a logikánál és addig rohant amíg Akutagawa-t meg nem találta.

Az őt "üldözőbe" vevő halhatatlan persze nem tervezte bántani ezt az emberi lényt. De kifejezetten szórakoztatta, ahogy megpróbál elmenekülni előle. Így követte és figyelte mi lesz a végkifejlet. Viszont mikor Akutagawa-val találkozott a tekintete, akkor csak elvigyorodott és eltűnt ugyan olyan gyorsan, mint ahogyan érkezett.

A szürke szemű már kezdett türelmetlen lenni, hogy hol késik ez a fiú? Egyszerre érezte, hogy felelőtlenség volt őt otthagyni és volt dühös, amiért nem tudott uralkodni magán. Előző este is leengedte a védelmét miatta. Most nem tehette volna meg még egyszer. Bár kicsinek érezte az esélyét, hogy nappal támadná meg valaki... vagyis pontosan tudja, hogy ki. De akkor sem érezte jól magát miután otthagyta. Azért menekült el akkor, mert rájött, hogy már megint átölelte. Nem tetszett neki az amerre kanyarodott az ismeretségük. Amióta csak megismerte a fiút nem tudja kiverni a fejéből. Messziről megismeri az illatát. Még a macskáját is róla nevezte el. Még hallja a fejében, ahogy Dazai azt mondta a tigris lerajzolta őt! Azokra a rajzokra kíváncsi! Ráadásul most már az álmaiban sem bír nélküle létezni. Mindezek mellé valahányszor a szemébe néz zsibbadni, kezd az ajka amióta a nyakát érhette a fiúnak.

- Akutagawa!

Hallotta meg a kiáltását. Furcsa volt számára a hangsúly, mert inkább volt ijedt, mint bármi más.

- Na, végre! Mi tartott eddig?

Mikor rá emelte a tekintetet, akkor látta meg a halálfélelmet a szemében. És egy ezredmásodperccel később észrevette az árnyékot is, aki követte őt. Egy szempillantáson belül a tigris mellett termett és még belenézett az eltűnő ősvámpír íriszébe, mielőtt felkapta volna a fiút és kevésbé belátható helyre vitte. Az egyetemet már alaposabban körbejárta napokkal korábban. És most egy olyan fákkal övezett részre vitte a rémülten reszkető fiatalt, ahol kevesen jártak. Ezt az emberek szagának mennyiségéből tudta megmondani. Ott tette le a tigris lábait a talajra. Aki továbbra is kapaszkodott a fekete kabátjába. A vámpír nem taszította el magától. Csak az egyik karját fogta meg az után is, hogy letette. A másik kezével nem tudott mit tenni. De erős késztetést érzett rá, hogy azzal is megérintse a rettegő halandót.

- Atsushi? Jól vagy?

- I-igen... a-azt hiszem.... n-nem b-bántott...

- Ennek örülök... mi történt?

- Cs-csak megjelent mögöttem. N-nem tudom, hogy mit akart n-nem vártam meg csak rohantam. Tudom, hogy felesleges, és ha meg akart volna ölni megtette volna. Nem engedte volna, hogy elérjek hozzád. De az ösztönöm azt súgta fussak. És én futottam.

- Egyenesen egy másik vámpír karjai közé? – kicsit viccesnek találta ezt a dolgot, ezért sikerült ilyenre a kérdése.

- Uhum... – temette arcát is a másik kabátjába.

- És miből gondolod, hogy itt nagyobb biztonságban vagy?

- Tudom, hogy nem fogsz bántani. Te más vagy! Tőled nem félek Akutagawa...

A határozott válasz nem kis meglepetést okozott a másiknak. Ennyire bízik benne azok után, amit tett és mondott neki? Mi üthetett ebbe a fiúba, hogy csak így kijelenti nem fél tőle? Holott tegnap este még rettegett, mikor annyira közel volt hozzá. És mégis, valahogy kellemes volt a tudat, hogy tőle nem fél. Már régen nem mondta ezt neki senki. És aki, akkor mondta ő is csak hazudott, hogy magabiztosnak látszódjon. Ellenben Atsushi más. Ő komolyan gondolja, ami elhagyta a száját. Mégsem hitte el neki elsőre.

- Komolyan nem félsz tőlem tigris?

- Igen...

- Miért?

- Mert most is azonnal a védelmemre keltél. És tegnap is vigyáztál, hogy az az ősi vámpír, ne érhessen hozzám. Tudom, hogy csak azért gonoszkodsz velem, hogy szórakoztasd magad. De valami történt még az éjjel és azóta még inkább meg akarsz védeni engem. Igaz?

Atsushiban akkor állt össze minden, mikor érezte, hogy Akutagawa átöleli őt. Történhetett bármi ott az Ő vámpírjának karjai között nem érhette baj. Így érezte abban a pillanatban. És amíg átvitte őt erre az eldugottabb helyre eszébe jutott valami. Az hogy Dazainak hála már tud valami nem elhanyagolható információt saját magáról. Ez pedig nem más volt, mint hogy ő meleg. Ezt az elmúlt időben elfelejtette egy kicsit, hiszen a vámpírok ügyei jobban lefoglalták az agyát, a saját nemi identitásának feltérképezésénél. Viszont most ott volt egy olyan személy karjai között, aki vigyáz rá és egy bizonyos kategóriába került vele az este azért, hogy még inkább biztosítsa a védelmet Mori ellen Atsushi számára. Ezek a körülmények eszébe juttatták és már kezdett egy még nagyobb igazság összeállni benne.

- Nem is utálsz engem annyira, mint állítod...

Emelte fel a fejét a fiatal kicsit mosolyogni is próbált. De nagyon zavarban volt. Az előző monológja Akutagawa-ban is megmozdított egy szöget. Egy szöget, amit még az elsőt találkozásukkor ütődött bele a fiatal. Azt nehéz megmondani, hogy mikor meglátta, vagy mikor először fogta meg a csuklóját. Ezt talán sose fogja megtudni. De annyi biztos, hogy azóta nem képes kiűzni gondolatai közül Atsushit. És most, hogy megint a szemébe nézett újra érezni kezdte azt a bizsergést.

- Ezt mindezekből raktad össze?

- Igen. Meg aztán... mégis csak a szeretőd vagyok... vagy mi...

- Tiszta idióta vagy... – koccintotta homlokát a fiúénak.

- Mondtam már, hogy nem beszélhetsz így a szeretőddel!

- Annak akarod tekinteni magad?

Atsushi óvatosan bólintott. Tudta mit jelent az, ha igent mond a kérdésre. Bár jelen helyzetben igazából kettő dolgot is jelenthetett. A fiatal halandó minkét kimenetelt elfogadta volna. A bólintása után Akutagawa, valahogy máshogyan sóhajtott, mint eddig, amíg meghozta a döntését a folytatásról. Engedett annak a zsibbadásnak.

- Remélem, tudod, hogy ha AZ leszel, akkor az ezzel is jár...

Lassan hajolt a fiú ajkaira. És mikor elérte megkönnyebbülést érzett. Már egy ideje foglalkoztatták tudatalattiját Atsushi ajkai. De még saját magát is meglepte mennyire jól esik neki, hogy végre megcsókolhatta. Atsushi hiába számított arra, hogy ez megtörténhet mégis meglepődött. De viszonozta a vámpír tettét. Ezzel hasonló döbbenetet váltott ki a magasabból. Nem számított arra, hogy a halandó visszacsókolja majd. De most, hogy megtette engedett a folytatásnak. Atsushi behunyta a szemét és próbált közelebb mozdulni védelmezőjéhez. Aki viszont figyelni akart, hogy ne törje össze a fiút. Hátát nekivetette az épület falának és a másik keze, ami eddig csak feleslegesen lógott törzse mellett a fiatal derekát érintette. Közelebb húzta magához és a gerince mentén végigsimította a hátát. Atsushi beleborzongott az érintésbe mégsem szakította meg a csókot. Még nem akarta abbahagyni, vagy elválni tőle. Nagyon óvatosan és ügyetlenül próbálkozott a viszonzással, amit a másik is érzett. Mikor levegő miatt Atsushinak muszáj volt elengednie a vámpír ajkait, nagyon szapora lett a légzése. Fejét a másik vállának döntötte, úgy nézett maga elé. Igyekezett feldolgozni a tényt hogy csókolózott a fiatalabb vámpírral.

- Atsushi...

Suttogott, ahogy egyik keze a karjáról az állára siklott és megemelte a fejét, hogy rá nézzen. Akarta látni mit reagál a közelségére. Hogy hogyan néz ezentúl rá a fiatal fiú.

- A-Akutagawa?

- Ezt akartad?

- A-azt hiszem...

- Nagyon ügyetlenül csókolsz... remélem, tudod...

- B-bocsanat... n-nincs nagy tapasztalatom benne...

- Azt ne mond, hogy még az első csókodat is én vettem el!

- N-nem.... a-azt... D-Dazai lopta el....

Sütötte le a szemét a fiú. A vámpírban harag gerjedt, hogy már megint a barna rondítja el az életét. Ujjai jobban is szorították a derekát, ami már szinte fájt a fiúnak.

- Dazai! Mindig csak Dazai!

- Ne haragudj!

Bújt oda hozzá az ezüsthajú. Tudta mennyire utálja a magast és most mégis felhozta a témáját. Nem kellett volna, de hát, ha egyszer tényleg erőszakkal vette el azt a csókot. Mit tehetett volna?

- Atsushi?

- Ne haragudj Akutagawa! Én nem akartam, hogy megtegye! Csak... elvette! És egyébként is veled, sokkal jobb!

- Mi?

Döbbent le a válaszán. Atsushi lassan emelte megint rá a szemeit. Óvatosan adott egy puszit a másik ajkaira és csak utána folytatta, természetesen olyan piros fejjel, mint egy érett alma.

- V-veled sokkal jobb volt megtenni...

- Komolyan mondod?

- I-igen... é-én élveztem...

- Miért?

- M-mert... mert éreztem, hogy miattam tetted ezt... azért csókoltál meg, mert velem akartad megtenni... nem azért, hogy egy harmadik félt féltékennyé tegyél általam...

- Atsushi... Dazai milyen szinten használt ki téged?

- Elég magas szinten.....

- Sajnálom...

Súgta ajkaira. Simogatta a karját, hogy megint ellazuljon egy kicsit és ez működött. A sárga szempár már nem volt ideges. Lassan lecsúszott a tekintete a vámpír ajkaira. Ezt persze ő is észrevette és felhívásnak vette. Ezúttal már bátrabban csókolta meg és ez erőt adott a halandónak is, hogy merészebb legyen. Mikor már kezdett belejönni engedte, hogy Akutagawa a nyelvet is átdugja hozzá. Beleremegett a lába is az intenzív érzésbe. Sokkal jobb volt ez a csók, mint korábban bármi a számára. Megpróbálkozott ő is ezzel a nyelves dologgal. Nagyon ügyetlenül tette, de mikor a vámpír visszább fogta magát, hogy segíthessen neki összejött a dolog. De Akutagawa szájában olyat érzett, amire nem számitok pedig kellett volna. Mégpedig azokat a hegyes szemfogakat. Mikor először ért hozzájuk kicsit meg is ijedt. De utána figyelt, mert nem akarta felsérteni a nyelvét a hegyükkel. A fogak gazdája érezte, hogy min gondolkodik a csókolózás közben a fiatal így segített neki, hogy megtanulja, hogy kerülheti el a szemfogait. Atsushi gyorsan tanult. Már nem kellett gondolkodnia, hogy tudja valamelyest tartani a lepést a halhatatlannal.

Teljesen bele is feledkeztek mind a ketten a csókolózásba, mikor egy ismerős hang szolalt meg mellettük.

- Ryuu?

Ijedten váltak szét és kapták a fejüket a hang irányába. Chuuya állt ott éppen az épület sarka mellett. Megdöbbent és nem tudott közelebb lépni a pároshoz, mikor meglátta mit csinálnak. Chuuya mikor felébredt kereste a házban a társát, de nem találta így utána indult. De arra nem számított, hogy pont ilyen helyzetben találja majd meg őt. Nem is tudott többet mondani a nevénél. Főleg miután látta azt a kifejezést a szemében. Nem örült, hogy Chuuya pont most tűnt fel. És így még sosem nézett rá. Abban a pillanatban úgy tekintett a vörösre mintha Dazait látná. És ez belül nagyon is fájt az alacsonyabb vámpírnak. Tudta, hogy most, hogy a barna beállt közéjük meggyengült a kapcsolatuk, de nem gondolta volna, hogy így fog reagálni egyszer a jelenlétére. Akutagawa mindig Chuuya figyelmet kereste és szerette, ha foglalkozik vele. Viszont most a háta közepére sem kívánta a másik halhatatlant, akivel oly sok éve utazik a világban.

De hármójuk közül Atsushinak fájt a legjobban a tény, hogy Chuuya megjelent. Előbb rá nézett. Majd a másik vámpírra, aki még mindig őt ölelte. Összeszorult a szíve. De kibontakozott az öleléséből. Most nem akart ott lenni. Tudta milyen kapcsolat van köztük és ő éppen belerondítani készül ebbe az évszázadok óta tartó valamibe. Így könnyeit visszatartva eltolta magát a feketehajú vámpírtól.

- Atsushi?

A fekete nem értette miért teszi ezt és nem akarta elengedni még. Tovább akarta a karjai között tudni a fiút. És a mozdulataiból rájött ő sem akart volna még szabadulni az öleléséből. Ezért sem értette, hogy akkor miért menekülne pont most?

- É-én azt hiszem, most megyek... m-majd j-jelentek az üggyel kapcsolatban....

- Atsushi v-várj!

- V-viszlát...

Ezzel elszaladt. Sírva. Mert nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Akutagawa látta ezeket a könnyeket, ahogy a fiú a másik sarok mögött eltűnt és magára hagyva őt a vörössel. Hiába lépett utána, hogy elkapja a karját nem érte el. Majd a könnyek lesokkolták annyira, hogy ne tudjon még egy lépést megtenni. Ökölbe szorította a kezét, úgy kiáltott még egyet a fiú után.

- Atsushi!

A kiáltástól még gyorsabban szedte a lábát a fiú. Összetört. Mintha szíven szúrták volna egy tőrrel. Így érezte magát. Csak futott és szorította a kezét a mellkasára. Fájt neki, hogy el kellett mennie. Nem akarta megint látni a két vámpírt. Sőt senkit. Csak egy kis zugot akart magának, ahol elrejtőzhet és sírhat anélkül, hogy bárki a szemére vetné a gyengeségét.

Chuuya értetlenül állt még mindig ott. Már végképp nem értette mi folyik itt. Hiszen még tegnap is mikor hazatért, Ryuu a féltékenység mintaszobra tudott lenni Dazai miatt. Erre most az általa ki nem állhatott fiút csókolja és öleli. Mi történt, amiről ő lemaradt?

- R-Ryuu?

- Neked miért kellett most idejönnöd? – fordult vissza idegesen.

- Heee? Mert mondjuk aggódtam miattad? Mi folyik itt? Atsushi-

- Atsushival jól megvoltunk éppen! Miattad ment el!

- Miattam? – tartotta a kiabálás mértékét a fiatalabbal.

- Igen! Mert fél, hogy dühös leszel rá!

- Na, jó én már végképp nem értem. Azt hittem utálod?

- Lehet, hogy utáltam. De veled ellentétben, neki igen is számítok!

- Ezzel mit akarsz mondani?

- Amióta Dazai megjelent semmi mással nem foglalkozol csak vele! Engem megint elhanyagolsz! Mint mindig, ha jön egy harmadik fél! Elegem van! Végre én akarok valakinek az első lenni!

Ezzel elindult, hogy otthagyja társát a kérdéseivel együtt. Tényleg kiborult nála minden. És ott akarta hagyni a bajait a vörössel együtt. Megint azt akarta érezni, amit Atsushi mellett tapasztalt. Hogy neki... neki talán ő lehet az első.

- Most meg hová mégy? - lépett mellé és ragadta meg a karját.

- Utána! És ne merészelj követni!

Mordult még vissza a másikra, miután kitépte magát a fogásából és eltűnt a szeme elől. Chuuya csak nézte a pontot ahol korábban állt. Még hallotta, hogy merre halad hála a természetfeletti hallásnak. Viszont képtelen volt ennél többet tenni. Az a hang, ahogyan ráparancsolt, hogy ne kövesse fájt neki. Még sosem volt ilyen mérges rá. Tényleg olyasmibe rondított bele, amit Akutagawa most nagyon a szívére vett.

...

Atsushi végül talált magának egy rejtekhelyet. Egy bokrokkal sűrűn benőtt részre menekült, ott bóklászott a cserjék között, egyedül és itatta az egereket. Magát ostorozta, amiért engedett a csábításnak. Pedig tudta, hogy ez lesz a vége. Minek is engedett? Akutagawa Chuuya párja. És bár most éppen haragban vannak, Dazai miatt, nem kellett volna belemásznia ebbe. Hiszen érezte eljön ez a pillanat, és akkor csak el fogja őt dobni. Chuuyat fogja választani nem őt. Hogyan is választaná őt. Csak most ismerték meg egymást és tegnap még utálta őt. Ehhez képest Chuuya, már vagy száz éve mellette van. És ezt szó szerint kell venni. Valamint a száz év nem is pontos szám... hanem annál jóval több... Akutagawa vámpír... egy kortalan ikemen. Esélye sincs nála. Ő csak egy halandó. Mit is gondolt? Nem fogja azt érezni iránta, mint amit Atsushi kezdett el érezni a halhatatlan iránt. És egyébként is. Miért volt ilyen jó vele csókolózni?

Mivel csak lefelé nézett, így nem láthatta, hogy előtte áll valaki. De mire felfogta volna, ez a valaki ott van, már átölelte őt szemből. Összerezzent a hirtelen érintés miatt. De hamar megismerte, hogy nem kell tartania ettől az öleléstől. Sőt erre van most a leginkább szüksége. Mert Akutagawa jött utána. Nem nézett fel rá csak a szemét törölgette, hogy elmúljanak a könnyei.

- Mit keresel itt? - szipogta - Neked most Chuuya mellett kellene lenned....

- Nem... nincs igazad Atsushi... – suttogta nyugtatóan - Nekem most itt van a helyem. Melletted.

- Miért jöttél utánam?

- Nem hagyhatom, hogy a szeretőm egyedül legyen... és... sírjon... miattam...

- A-Akutagawa?

Emelte fel a fejét. Nagyon piros volt a szeme annyit sírt és ki is dörzsölte az imént elég rendesen. Bár rövid idő telt el, de akkor is olyan sokat sírt, mint már régen nem. Remegett és hiába érzett megkönnyebbülést, amiért megint a karjai között lehetett, mégsem tudta abbahagyni a sírást. Akutagawa szorosan ölelte és minden rezzenését figyelte, ha esetleg összecsuklana és meg kellene tartania a fiút.

- Na... hagy abba... ne pityeregj... már itt vagyok...

- Igen... tudom... már itt vagy... itt vagy velem... R-Ryuu...

- Nem úgy volt, hogy engem nem szólíthatsz így?

- Azon szerintem már túl vagyunk nem?

- De... már túl vagyunk ezen...

Csókolta meg a fiatalt, hogy éreztesse, vele nem szándékozik elengedni. Hogy mellette fog maradni. Nem megy Chuuya után. Atsushi erőtlenül viszonozta a csókokat. És végre tisztában volt a saját érzéseivel is. De kíváncsi volt. Vajon mit gondol róla a vámpír? Mi az, ami most köztük van? Ezért engedte el a magasabb ajkait.

- Atsushi?

- M-Miért? – kémlelte a szürke szemeket választ keresve.

- He?

- Miért akarsz velem maradni?

- Hhh... ezt pont most akarod megvitatni? – kerülte a szemkontaktust

- Kíváncsi vagyok...

- Tudod... én kedveltem Chuuyat... de... ő sosem nézett rám így... mint te... – nézett megint a sárgás szemekbe.

- R-Ryuu?

- Sokat jelent ez nekem... - simogatta a karját a fiúnak

- M-miért?

- Mert én mindig is arra vágytam, hogy valakinek én legyek az első, és legfontosabb...

Atsushi szíve nagyot dobbant ezek hallatán. Fejét a másik vállára hajtotta, ahogy kapaszkodott belé. Úgy suttogott mintha nem akarná, hogy a vámpíron kívül más meghallja. Bár felesleges volt az aggodalma, mert nagyon messzire járt tőlük a legközelebbi ember. Mégsem merte hangosabban mondani.

- N-nekem lehetsz az első... és legfontosabb.... Akutagawa...

- A-Atsushi?

- M-mond csak... Ryuu...

- Igen?

- A-ami azt a ki-kiengesztelést illeti...

- Nem ragaszkodom hozzá... – vágott a szavába hogy tudassa, vele már nem számít neki a kudarcba fulladt kérése.

- De én igen!

Emelte megint rá a tekintetét. De ezzel a magabiztossága el is reppent olyan könnyen, mint ahogy jött. Fülig pirult a másik tekintete miatt. De ha már elhatározta, hogy kimondja, és ha már belekezdett, akkor be is akarta fejezni.

- Atsushi? Mire gondolsz?

- A-azt mondtad, ha nem teljesítem a feladatomat... valami olyat kell adnom neked, ami csak az enyém, és még más nem kapott meg... igaz?

- Igen. Ezt kértem...

- H-három dolgot tudok fe-felajánlani neked...

- Hármat?

Lepődött meg a halhatatlan. Hiszen, amikor ezeket belé sulykolta ő csak két dolgot számolt. Kíváncsi lett mi lehet a harmadik, ami neki nem jutott az eszébe. Nem az első csókja a fiúnak, mert azt már másnak kellett ellopnia. De ha nem az, akkor mi?

- A-a leglogikusabb, hogy a v-véremet adom... n-neked... v-vagy... a... e-egy... az... a..

- A testedet egy éjszakára...

Segítette ki, mert látta, hogy annyira zavarban van, hogy képtelen lett volna kimondani. De tudta, hogy benne van a pakliban a szüzessége is. Viszont lehet dominánsabb hangon súgta, mint kellett volna, mert a halandó majdnem összeesett a hangjától is. Atsushi pirosabb volt, mint egy paradicsom. Mert belegondolt mi lesz akkor, ha ezt választja a szürke szempár tulajdonosa. És görcsbe rándult a gyomra miközben, olyan magasra szökött a pulzusa, mint mikor az életéért rohant korábban.

- Ezeket én is számításba vettem. De... mi a harmadik?

- A... a szívem... – csukta be a szemét hogy ki tudja mondani.

- He?

- É-én... én még sosem voltam sze- szerelmes... e-eddig...

- Atsushi?

- D-de szerintem m-most az vagyok... i-ilyennek képzeltem... – nézett újra Ryuura

- Te tényleg belém szerettél?

Simogatta egyik kezével a fiú pironkodó arcát. Komolyan kellett volna vennie a vallomását. Mégsem hitte el egészen. És egy kicsit lazítani is akart a fiún. Annyira görcsösen állt már a beismerése miatt. A kérdésére csak bólintani tudott. Mert attól félt, ha szavakkal mondja, hogy „Igen, beléd szerettem!" akkor, az kevésbé lesz meggyőző ugyanis tudta, hogy minden hang után elcsuklott volna a torka. Majd becsukta a szemét és várta az ítéletet. Hogy Akutagawa mit választ az általa felajánlott három lehetőség közül. Egy elégedett sóhajtást kapott első válasznak. Majd megérezte ujjait az álla alatt. Megemelte, hogy rávegye, nyissa ki a szemét és nézzen rá. Amit teljesített is a fiatal halandó.

- Atsushi...

- R-Ryuu?

- Mindhármat akarom!

- Hoe?

Csak ennyit tudott még kinyögni mielőtt ismét megcsókolta volna őt a vámpír. Nem akart választani. Mert Atsushit akarta mindenestül. És a tigris ezt meg is értette. Bele is könnyezett a csókjukba ismét. Még sosem volt szerelmes. És úgy tűnik az, aki ellopta a szívét viszonozza is az érzéseit. Ha Akutagawa arra vágyik, hogy valakinek ő legyen a legfontosabb, akkor megtalálta a megfelelő személyt. Mert Atsushinak mostantól kezdve ő lesz a legfontosabb.

- R-Ryuu?

Nyögte erőtlenül a nevét a fiú. Miközben egy közeli fa törzsének döntötte őt a vámpír. Belecsókolt a fiú nyakába. És hamar rá kellett jönnie mennyire intim és érzékeny pontja ez a testének. Gonosz vigyort engedett meg magának, úgy ismételte meg még egy pár alkalommal egészen addig amíg Atsushi fel nem nyögött, mert annyira jól esett neki.

- Ah! R-Ryuuh!

- Mindenedet akarom Atsushi! A véredet... a testedet... a szívedet... mindenedet! Azt akarom, hogy csak az enyém legyél! És senki másra ne nézz, így mint rám! Hogy én legyek az egyedüli, aki így láthat téged! Ígérd meg, hogy így lesz!

- Í-ígérem!

- Jó fiú... ezt akartam hallani!

Megint a nyakát kezdte csókolgatni. És pár helyen meg is szívta azt. Még nem akarta belemélyeszteni a fogait is. De nagy volt a csábítás, hogy megtegye. Erősen kellett koncentrálnia, hogy visszafogja magát és ne tépje szét a fiút. Atsushinak viszont ez is túl sok volt. Az hogy a nyakát csókolta és mellette belemart a fenekébe, combjába. Egyik térdét a lábai közé csúsztatta és teljesen hozzápréselte magát ágyéktájon, kiakasztotta. Túl sok inger volt neki egyszerre. Túl szapora lett a légzése és a pulzusa így összeesett. Akutagawa az utolsó pillanatban tért észhez és kapta el a fiút. A karjaiba vette úgy hogy a feje a mellkasára dőljön.

- S-sajnálom Atsushi... t-túl messzire mentem...

- N-nem haragszom R-Ryuu... - zihálta erőtlenül - én... én csak... nem vagyok ennyi ingerhez... ho... hozzászokva

- Akkor is figyelnem kellett volna rád jobban... és mostantól, visszafogom magam, ígérem. Rendben leszünk így?

- I-igen... azt hiszem...

- Köszönöm... Atsushi...

Csókolta homlokon a tigrist. Nem kellett természetfeletti hallás ahhoz, hogy Akutagawa hallja mennyire gyorsan dübörög életben tartó szerve. Kicsit aggasztotta is, hogy ha ennyire heves reakciókat vált ki belőle pár csók, akkor mi lesz a későbbiekben. Eldöntötte hozzászoktatja választottját ahhoz, amiket később akar majd vele még tenni. A fiúnak lassan visszaállt a túlpörgött szívverése. Viszont ezzel együtt nagyon erős faradság szállta meg a testét. Ryuu is észrevette, hogy mindjárt leragad a fiú szeme. És úgy döntött mára nem engedi, hogy beüljön az órákra. Inkább ő vigyáz majd rá.

- Csuk be a szemed Atsushi...

- M-miért?

- Mert el fogsz szédülni, ha túl sokáig megyek olyan gyorsan. Nem akarom, hogy rosszul légy.

- H-hová akarsz vinni?

- A kúriába. Az én szobámba. Ott lesz a legbiztonságosabb hely számodra. És oda senki sem jöhet be, csak akinek én megengedem. Nem zavarhat minket senki sem.

- R-rá bízom magam Ryuu... cs-csak l-legyél kíméletes velem...

- Ne félj kiscicám. Még nem veszem el a szüzességedet. A véredre még így van szükségem.

- E-ezt, hogy éreted?

- Majd elmagyarázom. Most aludj nyugodtan. Én meg vigyázok rád.

- Rendben van... R-Ryuu? ...

- Igen?

- Szeretlek...

- Tudom... Atsushi... - csókolta meg még egyszer, mielőtt elindult volna

Engedett a fáradtságnak a halandó fiú. És elszenderedett az őt oltalmazó vámpír karjaiban. Akutagawa hamar hazavitte és bezárkózott vele a szobájába. Ide amióta itt laknak még Chuuya sem tehette be a lábát. Így nagy megtiszteltetésnek veheti majd Atsushi, hogy itt ébred fel. Akutagawa saját ágyába fektette őt és mellé bújt a takaró alá. Odahúzta a mellkasára a halandót. És figyelte, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Simogatta és játszott a hajával, mint hajnalban. Mostantól megteheti ezt vele akkor is, ha ébren lesz.

24 órával korábban még a háta közepére sem kívánta ezt az emberi lényt. És most ott alszik rajta. Bízik, benne szereti őt. És végre rátalált benne arra a személyre, akinek ő a legfontosabb. Akutagawa már nem bánta, hogy ismeretséget kötött a fiúval. És bár nehezen indult a kapcsolatuk. Most sokkal mélyebb, mint az bárki gondolta volna korábban.