A reggel első sugarai a kellemesen meleg pehelypaplanba csavarkozva köszöntötték Atsushit. Szelíden simogatták arcát és mivel az egész szoba aranyló csillogásba borult két dologban már biztos lehetett: az egyik az, hogy este rengeteg hó esett, hiszen szinte ragyogott az egész kóceráj a téli takaró visszatükröződésének köszönhetően. A másik pedig, hogy a túlzott fényáradat bizonyára azt jelentette, hogy már elmúlt dél is. A délutáni időszak nagy részében mindig ilyen nagy fény volt a szobájában (emiatt leginkább az ágyon tudta csak használni a laptopját, egyébiránt semmit sem látott sose). Mind e mellé az már csak bónusz, hogy ezek szerint biztonságban, egy darabban hazaért.

Azt gondoltam ott hagy a parkban - futott át hirtelen elméjén az ezüsthajú, szemeit fáradtan törölgető fiúnak. Szinte biztos volt benne, hogy Akutagawa juttatta őt ágyba hajnalban.

Takarójába csavarkozva eltántorgott íróasztalához és a székében felfedezte az indigókék táskát. Benne volt a telefonja és a pénze is. A földön a sok Lolizon*-ról rendelt csomag tetején pedig ott volt a falnak támasztva a korábban megvásárolt áruk sokasága.

(*Éljen a CopyRight ♥ )

Egy földszintről érkező ismerős hang térítette észhez Atsushit:

- Atsushi, kész a reggeli! - A kellemesen meleg, ismerős, ámbár régóta nem hallott stílusba foglalt szavak minden korábbi negatívumot a háttérbe szorítottak, és a fiú már rohant is lefelé az emeletről.

- Nii-chan! - lelkesedett mikor meglátta a kedves személy alakját a konyhapultnál tevékenykedni.

- Jó reggelt - mosolygott rá a magas, szemüveges férfi. Legkisebb öccse szakította félbe a boldog viszontlátás pillanatát.

- Kunikida-nii-chan, én pirítóst kérek reggelire! - törölgette a szemét az apróság.

- Hai, hai, dolgozom rajta - pár pillanattal később a szőke hajú, legidősebb testvér már a kenyérpirítót kutatta a szekrényben.

- Mikor tértél vissza? - kérdezte Atsushi tekintetével némi koffein látványát keresve a pulton.

- A gépem ma reggel hatkor landolt a fővárosban, onnan autóval ez egy háromnegyed óra, ha nincs dugó, de sajna belefutottam egybe. Tehát úgy kilenc óta - elővette közben a farzsebében lapuló noteszét és ellenőrizte önmagát: - Igen, talán valamivel előbb.

- Hát akkor nem kellett olyan sokat várnod, nem? - gondolkodott Atsushi, de mire kimondta már meg is bánta, hiszen bátyja azonnal emelt hangszínen visszakérdezett:

- MI AZ, HOGY NEM SOK?! Már hétre haza kellett volna érnem, akkor ébrednek az ikrek, utána fél óra mire kimásznak az ágyból, addig felébresztem Kirit. Neked meg nagyjából tíz-tizenegy órakor kellett volna kelned, de mivel mindennel el vagyok késve ezt most elengedtem. SZERINTED EZ RENDBEN VAN?!

Minden szavát egy szuszra sorolta egymás után, különösebb hangsúlyozással nem foglalkozva. Az ezüsthajú, második legidősebb fiú pedig a falhoz simult, mint egy poszter.

- I-igaz, bocsi Kunikida-nii-chan! - vakarta meg tarkóját zavartan.

Bátyja megköszörülte a torkát és megigazította mostoha anyja fodros kötényét magán.

- Tudom, hogy ilyesmibe képtelen vagy belegondolni, mert még csak egy kölyök vagy, éppen ezért nekem se kellene leharapnom a fejed ilyesmiért.

- Tudod már elmúltam húsz - suttogta Atsushi.

- Az nem jelent semmit, ha egy ilyen idióta kötszer pazarló, öngyilkosság - fanatikus kreténnel haverkodsz. Természetes, ha a fejlődésben is visszamaradsz a rossz társaságban.

Doppo Kunikida világ életében megfontolt személy volt, aki semmibe nem fogott bele alapos tervezés nélkül. Legyen az akár a házimunka akár a karrier világa. Megfontoltsága, céltudatos magatartása viszont más emberek számára riasztó volt általában, ezért túl sok barátja sosem volt. De nem zavartatta magát különösebben emiatt, a tényleges barátait is csak "kolléga" szinten tartotta számon. Mind ezek után sosem tudott zöld ágra vergődni a ténnyel, hogy az ő esetlen kisöccse mégis miért barátkozott egy Dazai-hoz hasonló manipulatív kreténnel. Persze nem állt módjában megszabni Atsushinak, hogy mégis kikkel szűrje össze a levet, főleg, hiszen nem is voltak vérszerinti testvérek. Mindazon által a véleményét sose rejtette véka alá.

Édesanyja korai halálát követően édesapjával a fővárosba bútoroztak, ott végzett gimnáziumot és egyetemet is. Eleinte matematikát tanított korábbi iskolájában, a bűnügyi nyomozás és a detektív munkakör csak később került terítékre számára. Azóta csak havonta egyszer akart felmondani többségében.

Mikor édesapja megismerte Atsushi anyját hamar kiderült, hogy sorsdöntő fordulatot jelent az ő életében is. Ekkor kezdte meg felsőfokú tanulmányait.

A két fiú hamar összeszokott és a kapcsolatuk idővel elmélyült, ezt megerősítette mostoha anyja első terhessége is az ikrekkel, majd végül Kirivel. Azóta is próbál példamutató nagytestvér lenni a számukra.

- A pirítós nekem is jó lesz! - vigyorgott erőltetetten Atsushi, aki a lehető leggyorsabban igyekezte elterelni a szót Dazai-ról, hiszen a legtöbbet miatta szoktak hajba kapni Kunikidával.

- Ne ignoráld a szavaim - tette hozzá szemüvegét megigazítva a bátyja, de addigra már felfedezte a pulton lévő előző esti kávé maradékát.

Rendben, frissen jobb lenne, de így is megteszi - nyelt egy hatalmasat, majd kiöntötte bögréjébe a méregfekete folyadékot és mikróba helyezte a megfelelő cukor hozzáadását követően.

- Nem akartál inkább frisset inni? Tudom, hogy kicsit több idő, de...

- Nem, jó lesz - zárta le a témát Atsushi a megfelelő kedvességgel hangszínében. Ha Kunikida tudná, hogy mennyire eseménydús éjszakája volt elképzelhető, hogy megértené, miért vetemedik a másnapos kávé elfogyasztására. Persze ez nem történhet meg, az kellene még, hogy a bátyja is belekeveredjen! Sosem akarná. Épp elég gond ez saját magának is.

- Most mennyi szabadnapod van? - kérdezte miután kivette a mikrohullámúból az italt. A hűtőből kivéve a tejet felöntötte vele, így némileg enyhült a színvilága is a másnapi kávénak. Úgy gondolta nem árt egy kis extra, ezért még tejszínhabot is fújt a tetejére. A kész remekművel indult a pult túloldalára ahol a három bárszék egymás mellett sorakozott. Leült a legszélsőre és elkezdte eszegetni a tejszínhabot.

- Csak ma, de elképzelhető, hogy a környéken leszek, van egy zűrös ügylet itt a város közelében - magyarázta a nagytesó miközben egymás mellé helyezett két szelet toast kenyeret a pirítós sütőben. Elővette a margarint és a gyerekek tányérkáit.

- Itt a közelben? - emelte fel a fejét Atsushi. A tejszínhabot elintézte, jöhetett a lényeg. Nagyot kortyolt a kávéjából és fáradtan figyelte, ahogy Kunikida tekergő fürtjei a hátát cirógatták miközben a reggelivel foglalatoskodott továbbra is.

- Igen, valószínűleg egy sorozatgyilkosról lehet szó, aki állattámadásnak próbálja álcázni a bűntetteit.

Mondta a fiatal férfi, szavait követően öccsében pedig azonnal megfogalmazódott a felismerés. Elvégre a vámpírok támadásait a legtöbb filmben mindig állattámadásoknak könyvelik el. Ez véletlen lehet?

- Sorozatgyilkos? - tűnődött ártatlanul, feje fölött szinte megcsillant egy glória. Valójában csak szeretett volna többet tudni az áldozatok állapotáról, elvégre ha valóban vámpírtámadásról volt szó, akkor az kiderülhet ezen információkból. Természetesen akkor az Akutagawával kötött egyezsége jobban értelmet is nyerne.

Várjunk csak!! Akutagawa, basszus - jutott eszébe hirtelen. Mint egy áramütés, úgy söpört végig rajta az előző este emlékeinek sorozata. Megfeledkezett a beszélgetés lényegéről.

- Igen, nyílt seb a test különböző pontjain, leginkább a nyakon - vette ki a kész kenyereket a kenyérpirítóból Kunikida: - Két, harapásszerű, mások szerint szúrt sebekre hajazó sérülések.

Ahogy végig sorolta a helyzetet legidősebb öccse lepattant a székről, kávéja maradékát a pultra lötykölve.

- Hé, Atsushi, figyelj már oda, nincs időm egész nap utánad takarítani! - morrant rá Kunikida és egy konyharuhával nekiesett a kávétócsa eltávolításának.

- S-sajnálom, én... - kezdett kifelé hátrálni a konyhából a fiatal fiú. Tudta, hogy a bátyja kiszúrta különös, indokolatlan menekülési taktikáját. Minden bizonnyal a szakmai ártalom kapcsán ez nem is sikerülhetett másként. Atsushi pedig sajnálatos módon előtte nem is nagyon tudott titkolózni, de úgy érezte azonnal beszélnie kell Dazai-jal.

- Elfelejtettem, de telefonálnom kell - bökte ki végül és elviharzott mielőtt Kunikida elkezdett volna kérdéseket feltenni neki.

- Ennek mi baja? Valamibe belekeveredett? - gondolkodott a magas, szőke hajú férfi, miközben az ikrek kétoldalról közre fogták és akaratos sasfióka módjára ételért könyörögtek.

Atsushi sosem volt jó futó, de most önmagához képest gyorsan felért a szobájába és a telefonjában kikereste barátja telefonszámát.

***

Alkonytájt a főutca szombat lévén hemzsegett az emberektől még a csípős, téli szél ellenére is. Ifjú párok első, sétálós randevújukat rótták, velük átellenben a kávéházak fedett, fűtött teraszain ücsörgő második vagy sokadig találkozót megülő szerelmesekkel. Kisebb-nagyobb baráti találkozók a környéken, iszogatások egy romkocsmában. Minden a legtökéletesebb volt még a kialakulóban lévő hóvihar ellenére is.

Volt a környéken, a főtértől mindössze néhány percnyi sétára egy apró kis cukrászda. A műhely süteményei leginkább elvitelre készültek, ezért rendkívül aprócska étterem résszel rendelkezett a hely. Sosem volt nehéz üres asztalt találni, már csak az épület eldugottsága végett sem, de Atsushi és Dazai előszeretettel jártak ide mikor még Kyouka is a városban élt. Természetesen a leányiskola ahová járt a lány nem jelentette azt, hogy el kellett volna költözzön, de az édesanyja munkája kapcsán, s mert messze is lett volna kénytelenek voltak közelebbi lakóhely után nézni. Ettől függetlenül a házukat nem adták el, ünnepek, tanszünetek alatt visszatérnek, addig csak a gondnok és a felesége őrzik az ingatlan lakható állapotát.

Szó, ami szó: már rég nem jártak erre. Éppen ezért a két, mára már majdnem felnőtt, egyetemista fiú meglepődéssel tapasztalták, hogy a személyzet mit sem változott és a felszolgáló hölgy még mindig emlékezett a kedvenc kávéikra és süteményeikre.

- Kár, hogy az a kislány már nincs magukkal. Bár már szerintem inkább kishölgy - kuncogott miközben felszolgált.

- Nem hiszem, hogy sokkal idősebb tőled, Louisa-chaaan~ Különben meg hihetetlen, hogy még nem is rendeltünk, de már fel is tudtad szolgálni, amit akartunk - bájolgott Dazai a fiatal nőnek. Emlékezett rá, hogy annak idején csak iskola mellett dolgozott a szemüveges, egyébként abszolút introvertált lány, akkor is csak alkalom adtán. Ezt meg is kellett jegyezze: - Azt hittem a középiskola után már nem látunk itt viszont - simogatta meg kéjelegve a fiatal lány kézfejét. Noha a kisvárosban nem volt meglepő, ha valaki korábbi diákmunkáját folytatta felnőtt fejjel is, azért Dazai mindig is értetlenkedve figyelte az emberek lecövekelését egyazon helyen. Ha neki lett volna lehetősége már rég kapva kapott volna az alkalmon és messzire elhagyta volna a területet.

- Ez családi vállalkozás... és ameddig Francis-sama úgy érzi, hogy megéri fenn tartani az üzletet, addig mindenki mindent belead, hogy ez változatlanul jól működjön! - húzta el a kezét a lány majd megigazította szemüvegét és elsietett.

- Furcsa, mi? Mikor először jöttünk ide még szinte kislány volt - elevenítette fel a koránt sem boldog gyerekkorát Dazai: - És most... - kezdett bele, de Atsushi az asztalra csapott.

- Ne már Dazai-san, tudod, hogy nem azért jöttünk ide, hogy nosztalgiázzunk! - hurrogta le barátját: - És annyival amúgy se fiatalabb nálunk, max két évvel - tette azért hozzá.

- Persze, de azért kíváncsi lennék, hogy a tulajdonossal milyen a kapcsolatuk.

- A tulajdonosnak meghalt a felesége - vakarta a tarkóját Atsushi. Úgy érezte egy hamar még nem fognak tudni a tárgyra térni.

- De már mikor? És Louisa-chan pedig annyira lelkes, ezért a Francisért is oda-vissza van - piszkálta meg az orrát a magas, barna hajú: - Tudom, hogy idősebb, de ha engem kérdezel tipikus sugar-daddy - trillázta, talán túlságosan is hangosan.

- Könyörgöm Dazai-san, nem azért vagyunk itt, hogy pletykáljunk - kérte az ezüsthajú, miközben felfedezte, hogy a szeme elkezdett tikkelni. Lefogta ujjaival és a karamellás, dupla habos lattéja fölé hajolt. A szívószálat ajkai közé vette és mélyet kortyolt a kellemesen meleg italból.

- Tudod, ahogy így iszod a kávéd... nos, az eléggé erotikus - piszkálta barátja, mire amaz fülig pirulva a képébe tolta a telefont.

- Dazai-san, elég, kérlek ne velem szórakozz, s vess erre egy pillantást! - Az alacsonyabb, fiatal fiúnak hangja könyörgőre fordult.

- Tch - ciccentett barátja: - Dazai-san, Dazai-san... Atsushi-kun, szerintem keresni kellene neked valami tanfolyamot, ami segít önmagad kifejezésében. Azt hittem azért vagyunk itt, mert valami fontosat akarsz mutatni, de... - szavai közepette megakadt a szeme a kijelzőn. Egy rövid blogbejegyzés volt, nem lehetett kevesebb, mint néhány száz szó. A címszó viszont már sokkal érdekesebbnek tűnt: „Titokzatos elhalálozások. A kisváros lakói rettegnek". S mivel érdeklődését ez által felkeltette a cikk, el is vette a telefont Atsushitól. Középhalkan felolvasta a sorokat melyek szinte lefedték azt, amit korábban Kunikida Atsushinak mondott. Azonban Dazai számára mind ez újdongás volt, szóval a leghatározottabb érdeklődéssel szavalta a mondatokat.

- Hűha, hát igen, határozottan vámpír szaga van a történetnek - játszadozott egy hullámos, barna fürtjével.

- Úgy néz ki, szóval mi van, ha Nakahara-sanéknak van közük a történethez? - hajolt előre suttogva a fiatalabb fiú.

- Ezt igazából csak egy módon tudhatjuk meg - mosolygott az idősebb. Persze kár lett volna tagadnia, hogy a kelleténél nem lelkesedett jobban a vámpír kastély meglátogatásának ötletétől.

- Micsoda? - csattant fel Atsushi: - Éppen ellenkezőleg, pont arra akartam kilyukadni, hogy kerüljük el őket! - suttogta hangjában kellő éllel.

- Te eddig is ezt csináltad nem? - kutatott a zsebében Dazai. Arra gondolt megpróbálja elhitetni a barátjával, hogy most ő fog fizetni a fogyasztásért. De azt persze nem tudta megtéveszteni.

- Elnézést, Louisa-chan, fizethetünk? - emelkedett fel ültő helyéből az ezüst buksi és picit a kezét is a magasba emelte, hogy mihamarább felhívja magára a figyelmet, majd a lehető leggyorsabban túlessenek a látogatáson. Elvégre már tudta jól, hogy nem ússza meg.

- Máris - jött a halk, bizonytalan válasz. A lány mindig bepánikolt, ha nála fizették a rendelést. Sose volt biztos benne, hogy jól számolja el a visszajárót, pedig a matek tudása köztudottan kiemelkedő volt.

Atsushi addig visszahúzódott a helyére és Dazai korábbi kérdésbe burkolt feltételezésére válaszolt: - Szerettem volna elkerülni...

***

A városi erdőben élő állatok többi társaikhoz hasonlóan is nagyon különbözően élik meg a telet. A délre el nem húzódó fajok túlnyomó többsége a parkokban és ligetekben éltek itt is, amivel Chuuya is tisztában volt. Persze az örök élet akaratlanul is azt a gondolatot építi ki az ember vagy inkább a vámpír köré, hogy túl sok idejük van, annyi, hogy azt halandó épp ésszel fel sem tudja fogni, de olykor még ők maguk sem. Így volt ezzel ő is ezért a napokban Akutagawával kitalálták, hogy építhetnének madáretetőt. Az építkezésből természetesen semmi jó nem valósult meg, így végül az internetes rendelés mellett tették le a lantot. Chuuya számára ez a „világháló" történet valahol az örök élettől is félelmetesebbnek hatott, sosem tudott jól viszonyulni hozzá. Még a telefonját is vonakodva cserélte le egy újabb modellre, mindenek előtt azért, hogy Akutagawával akkor is összeköttetésben maradjanak, ha messze jártak egymástól. A 21. század okostelefonjai egy bizonyos szintű állandóságot alakítottak ki az emberek mindennapjaiban, de még az éjszaka teremtményei is ragaszkodtak a technika e csodájához. Az állandóság pedig maga volt a biztonság. Egy olyan biztonság, amelyet alap esetben a vámpírok nem engedhettek volna meg maguknak, elvégre örök ifjú lévén mindenki kénytelen volt időről időre változtatni ezen-azon. Ez többnyire a lakóhelyük lecserélését jelentette.

Éppen a madarak eleségének pótlásával volt elfoglalva, amikor hirtelen megrezzent a telefonja.

- Két percet se bír ki egyedül? - kérdezte morogva, inkább csak magától. Természetesen a kijelző feloldását követően rájött, hogy bizony nem Akutagawától származott az üzenet. Egy rendkívül ronda, deformált, rajzfilmszökevény kutya integetett vissza a „Mine" nevezetű közösségi hálózat csevegő felületéről. A matrica alatt pedig a következő üzenet fogadta:

„Valaki elfelejtett pórázt tenni a kutyuskájára"

Chuuya arcára csapott, tenyerét végig húzta rajta, mintha ezzel el tudná törölni az egész orcáját, eltorzítva ezzel lángban úszó, szürkés-kék tekintetét.

Mit keres itt már megint?! - gondolta és érezte, hogy a nem létező pulzusa az egekbe kapaszkodott. Mind e közben néhány kerülettel fentebb a kúria udvarán Dazai és Atsushi éppen Akutagawán próbáltak átjutni.

- Semmi keresni valód itt - fogadta a két halandót a vámpír. Persze a mondat leginkább Dazainak szólt, Atsushit eközben levegőnek nézte a társához hasonlóan szintén ingerült vérszívó. Persze az ezüsthajú fiú ezt nem bánta különösebben, viszont nagyobb biztonságban érezte magát úgy, hogy barátja kabátjába kapaszkodott a háta mögött. Nem csak arról volt szó, hogy szilárd meggyőződése volt annak kapcsán, hogy a két halhatatlan kezeihez tapad a korábbi áldozatok vére, de az előző esti, Akutagawával kettesben töltött idő ezt az egészet még borzongatóbbá tette.

Francba... még ha nem is telt le a három nap, ez akkor is rémes - gondolta miközben próbált egybeolvadni Dazai hátával. Érezte, hogy rejtőzködésével nagyobb feltűnést kelt, mint az előtte oly magabiztosan álló barátja széles mosolya és indokolatlanul közvetlen magatartása. Természetesen barátja a félelmet vele szemben alaptalannak találta, s úgy vélte a két férfinek semmi köze az eseményekhez, ami felrobbantotta az internetet.

Atsushi óvatosan az előttük lecövekelt halhatatlanra nézett és találkozott tekintetük. Pár pillanat erejéig csupán, aztán Akutagawa zsebre tette kezét és ismét Dazai-ra meredt.

- Chuuya nincs is itthon - mondta szigorúan.

- Bár úgy lenne - mondta Chuuya megjelenve mellette. Persze erre még a társa sem volt felkészülve ezért hátra hőkölve figyelte a mellette álló alacsony férfit.

- Chuuya! - vetődött a nyakába Dazai, mint egy szerelmes kiscsikó. A vörös hajú, aznap is lehengerlően jóképű vámpír pedig csak kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé a semmibe és félhangosan elkezdett tízig számolni.

Akutagawa kihasználta a pillanatot és a következő pillanatban Atsushi mellett tűnt fel, átkarolta a fiú reszkető vállát.

- Ahogy látom, eddig úgy haladsz a dolgokkal, mint ahogy azt el is vártam tőled: sehogy. Tudod mi lesz a következménye, ha nem hagytok minket békén, nem? Vagy nem voltam elég egyértelmű?

Atsushi számára nem volt az. Mikor a démoni teremtménnyel összetalálkoztak előző este az csak annyit mondott, hogy adnia kell valamit, ami csak az övé. Nem mondott más konkrétumot, mint például a vére vagy a pénze vagy... - a többi alternatívába bele se mert gondolni. Természetesen most nem kérhette meg Akutagawát, hogy tegye konkrétabbá feltételeit, pláne mert még mindig rettegett a gondolattól mi szerint ártatlan életek tapadnak a vámpír kezeihez.

Gondolataiból a mellettük hirtelen elrepülő Dazai teste zökkentette ki. Olyan hirtelen történt az egész, hogy a szíve a torkába ugrott, és mint ahogy az imént a barátjába, úgy most közellenségébe kapaszkodott. Ujjai szorosan mélyedtek Akutagawa finom bársonykabátjának anyagjába. A vámpír persze kifejezéstelen arccal meredt előre, nem különösebben érdekelte hova repült a társát zaklató egyetemista tehetetlen teste. Sőt úgy gondolta meg is érdemelte.

Dazai hirtelen a bokrok közt találta magát. Talán hiba volt végig simogatni minden elérhető pontján Chuuyát, de ameddig a másik kettő egymással volt elfoglalva, úgy ő maga arra gondolt végig tapogatja szíve újabb választottját. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy minden változatlan, érintetlen és a vámpír maga is ugyan olyan tsundere, mint eddig is volt. Természetesen elég rövid úton kiderült, hogy a dolgok úgy álltak, mint ahogy legutóbbi találkozásukkor is.

- Mégis mit kerestek itt már megint? - kérdezte Chuuya a fiúhoz érve. Dazai hiába próbált kikászálódni a bokorból, mert mihelyst megkapaszkodott egy fában a vámpír mellkasába mélyesztette fekete bakancsát és hetykén vissza lökte a földre korábbi zaklatóját. A fiú így ismét a földön fekve emelte tekintetét a halhatatlan szerelmére, aki persze a legmegvetőbb nézésével jutalmazta rajongóját.

- Ahhoz képest, hogy meghatározó híreink vannak számotokra még mindig ugyanolyan hűvösen fogadsz, mint eddig bármikor, Chuuya - vette komolyra a szót a barna hajú férfi.

- Meghatározó? - kérdezett vissza a vámpír egyik szemöldökét a magasba vonva, majd karjait összefonta és folytatta: - Nos, eddig egy szóval sem mondtátok, hogy beszélni akartok - hunyta le a szemét és mélyet sóhajtott.

- Nem mintha lett volna rá alkalmunk - vágott vissza Dazai miközben a még mindig mellkasán pihenő bakancsot kezdte indokolatlanul törölgetni ruhaujjával.

- FEJEZD BE! - rúgta állba a vámpír, majd hátrébb ugrott védekezés gyanánt.

A halandó fiú magányosan figyelte a köztük növekvő távolságot.

- I-igazából a bátyámról lenne szó - kereste a szavakat Atsushi, aki már nem bírta nézni a másik két fél flörtölését és elviselni Akutagawa közvetlen közelségét.

- Mi közünk van nekünk a bátyádhoz? Csak nem feltűnést keltettünk a hatóságok szűkebb köreiben? - kérdezte a fekete hajú vámpír hozzá fordulva.

- Nos, így is mondhatjuk... De, MICSODA?! - emelte meg a hangját Atsushi: - Honnan tudod, hogy a bátyám...?

- Hogy nyomozó? Sajnos rossz szokásom utána járni a célpontjaim családi hátterének - tájékoztatta a fekete hajú vámpír.

- Célpont? - kérdezte elvékonyodott hangon Atsushi, nagyot nyelve. Elgondolkodott rajta, hogy a célpont az adott szituációban ugyan ő volt e vagy Dazai. A válasz egyértelmű volt miután felidézte az előző éjszaka eseményeit, vagy legalább is a hajnalban történteket. Minden esetre nem engedheti le a védelmét, akármennyire is megrémíti a gondolat mi szerint Akutagawa minden követ megmozgatott, hogy kiderítsen róla ezt-azt. Jelen helyzetben akár nekik is gondjuk lehet abból, ha kiderülne, hogy közük volt a vámpírokhoz, akik nyilván valóan maguk a sorozatgyilkosok lennének Kunikida szerint. Persze ezt nem akarta, így sincs élete, nem még akkor, ha folyton tárgyalásokra és kihallgatásokra kellene járniuk Dazai-jal!

- Igen, célpont - zökkentette ki a halhatatlan férfi Atsushit belső monológjaiból.

- Ne szaladjunk előre! - tanácsolta Dazai miközben feltápászkodott a földről és lesöpört néhány deres levelet kabátjáról: - Még nem biztos, hogy róluk beszélt a bátyád!

- Beszélt?! - kérdezte hirtelen Chuuya. Természetesen, ha az emberek beszéltek róluk és túl nagy feltűnést keltettek, akkor nincs tovább maradni valójuk a környéken. S mivel még csak egy pár hónapja sikerült beköltözniük nincs kedve újabb ingatlan opciók után kutatni, ki tudja milyen távolságban. Távoli városok, országok, szigetek, talán egy másik kontinens is szóba jöhetne, attól függ mekkora a visszhangja a dolgoknak.

De volt még más is: a lehető legóvatosabbak voltak eddig Akutagawával. Ha bárhol is keltettek eddig valaha feltűnést az sem történt meg ilyen gyorsan. Legalább öt vagy tíz év biztos eltelt mire változtatniuk kellett otthonuk földrajzi elhelyezkedésén.

Szóval mi végre ez a gyorsaság? - gondolta miközben egy vörös fürtjét tekergette füle mellett. Aztán megigazította nem rég vásárolt, helyes, fekete, bársonykalapját és hátat fordított a társaságnak.

- Szót se többet, míg kint vagyunk, kerüljetek beljebb - mondta majd elindult lassú, kimért léptekkel a bejárat felé. Természetesen izgatottság és félelem kerítette hatalmába, hiszen ha ők ilyen óvatosak, arról pedig nem is beszélve, hogy eddig még aligha került a táplálkozásuk bárkinek is az életébe a környéken, akkor már csak egy opció lehet, ami megmagyarázná ezt a gyors folyamatot. Méghozzá egy harmadik fél, akit nagyon is jól ismer mind ő, mind Akutagawa.

A nappali kandallójában ropogó tűz apró lángjai különös fényeket varázsoltak az amúgy sötét, de annál tágasabb helységbe. Atsushi Dazai mellett ült a tűzhely előtti kanapén. Kényelmes, drágának tűnő, fekete darab volt, feltételezte, igazi bőr burkolja.

Chuuya a társaság jobb oldalán ült egy hatalmas, burgundi vörös kanapén, arany szegélyekkel. A szobában lévő lehető „legvámpírosabb" bútor volt.

- Szóval a bátyád érdeklődik utánunk? - kérdezte Akutagawa, aki Chuuya fotelének karfáján ült.

- Nos, nem egészen - motyogta Atsushi: - Csak ma reggel említette, hogy a környéken lesz, ugyanis van egy ügy, ami végre ide kötelezi. Tudjátok, ritkán van itthon... - mosolyodott el, de a két vámpír szinte egyszerre morrant fel.

- Nem a testvér komplexusodra vagyunk kíváncsiak, beszélj a lényegről, Tigris - nézett rá ismét unottan Akutagawa.

- Bocs már, de ez is hozzá tartozik! - emelte meg a hangját picit az ezüst hajú, aki már kezdett kiborulni a fekete hajú vámpír folyamatos piszkálódásán. Lehet, ha Dazai nem ülne mellette, akkor nem lenne ekkora mersze visszaszólni. Bár barátja nem volt túl nagy segítség akkor sem, hiszen minden figyelmét lekötötte Akutagawa hófehér macskája.

- Cic, cic! - mondta neki miközben telefondíszével szórakoztatta az állatot (ami egy egyszerű kis apróság volt: Atsushival vették még előző évben egy rendezvényen a fővárosban). Egy morbid kis figura volt, aki úgy festett, mint egy felakasztott mása önmagának, s tehetetlenül fityegett a telefonjáról. S mivel eleve kedvelte a morbid dolgokat, valamint a halált és az öngyilkossággal kapcsolatos apróságokat, így minden hezitálás nélkül meg is vásárolta magának (eredetileg egy kulcstartó volt, de egy erős, fekete madzaggal könnyen telefondísszé varázsolta). Amikor Jinko fogai közé kapta, s csámcsogni kezdett rajta, Dazai máris úgy érezte, hogy ez egy új, rendkívül különleges módja az általa ismert öngyilkossági alternatíváknak.

- Tudod, Dazai-san nem vagy túl nagy segítség - suttogta oda neki barátja, aki már meg is bánta, hogy bátorkodott leszólni éjszakai támadóját.

- Oldd meg - mondta mosolyogva a barna hajú, de szinte oda se figyelt.

- Tessék?! - kérdezett vissza az ezüsthajú, majd megköszörülte a torkát. Összeszedte magát és a vámpírok felé nézett. Akutagawa szokatlanul nyugodt volt, nem reagált negatívan a hangos szavaira. Ez megnyugtatta és folytatta: - Szóval lényegében megörültem neki és visszakérdeztem mi dolguk van a város környékén. Aztán akkor említette, hogy... - nagyot nyelt, mély levegőt vett majd folytatta: - Furcsa állattámadásokkal van tele a média és már kezdik úgy érezni, hogy nem feltétlen valami ragadozó harapja át az áldozatok torkait és szívja ki az összes vérüket.

- Wow, Atsushi, ezt furcsa volt hallani a te szádból - kapta fel a fejét végre Dazai.

- Nem akarlak elkeseríteni, de ha azt veszed mi is ragadozók vagyunk - jegyezte meg Chuuya: - Bár ezt lehet ti is tudtátok, és ezért is vagytok itt. Ám ebben az esetben milyen másodfokú egyenlet két ismeretlenes megoldása vezetett rá téged arra, hogy az áldozatokat mi öltük meg? - kérdésére résnyire nyitotta szemeit, kezén támaszkodott és a földet figyelte. Magában ismét elkezdett számolni, hogy nehogy letépje annak a kis okos tojásnak a fejét.

- Igazából...! - Atsushi elhalkult. Természetesen már korábban is gondolt rá, hogy kissé alaptalan a vádja, noha rajtuk kívül más vámpírokat nem ismertek Dazai-jal. Ennek fényében folytatta lesütött tekintettel mondandóját, melyen finomított, hátha ezzel megússza a biztos halált: - Nem azt mondom, hogy titeket vádolna bárki is. De előbb vagy utóbb felfigyelnek rátok, mert nem rég költöztetek ide, lehet egy időben az első áldozatokkal. Nem tudom én sem a részleteket, de az biztos, hogy a bátyám nagyon okos. Viszont a tények embere, a természetfelettit mindig megvetette, ezért valószínűleg kell még egy kis idő, mire az ügy kiforrja magát.

- Hát ez remek - szólalt meg ismét Chuuya. Felállt a székről és a kandallóhoz lépett. A benne táncoló lángokat figyelte: - Jól van, akkor csináljuk így: lehet ártatlanok vagyunk, de az is lehet, hogy nem - fordult hirtelen a két fiú felé: - Az utóbbi esetben mit tennétek? Két másodperc alatt szétszaggatnánk titeket. Ezt tudva is ilyen nyugodtan ücsörögtök majd itt előttünk?

Nem mintha akár egy percig is nyugodt lettem volna! - gondolta Atsushi. Aztán barátja felé fordult. Azt várta még mindig a macskával szórakozik, de nem így volt: egyenes háttal ült a kanapén Chuuya irányába fordulva.

- Nem vagyunk nyugodtak, legalábbis én nem – felállt. Atsushi is hirtelen kiegyenesedett a mozdulatára, ami épp elég bátorságot kölcsönzött neki, hogy folytassa: - Természetesen azért vagyunk izgatottak, mert nem akarunk nektek rosszat. Nem régtől ismerjük egymást, de biztos vagyok benne, hogy Atsushi is szívesen megismerne benneteket.

- Én aztán nem - suttogta oldalra nézve Atsushi.

- Nézzétek el neki, sose volt őszinte, még saját magához sem. De elég jól rajzol és a sketchei közt sokszor láttam Akutagawát.

- Tessék? - kérdezte Akutagawa.

- Tessék?! - kérdezte Atsushi.

Mivel hetekig kísértett az álmaimban az apokalipszis-szürke tekintetével! - gondolta tovább, bár nem volt abban biztos, hogy tényleg létezik e ilyen szín. De ha létezik is az biztos olyan, mint az övé!

- Persze. És én is kedvelem Chuuyát! - csettintett Dazai: - Ha ez tovább folytatódna, elmennél innen, amit nem akarok.

- Aztán ettől függetlenül miért is ne tehetném meg? - kérdezett vissza a vörös hajú vámpír.

- Mert hiányoznál! - válaszolta könnyedén a tőle jóval magasabb halandó.

- Nem is ismersz! - csattant fel támadási pozícióba lendülve.

- Mert nem hagyod, hogy megismerjelek...

- Semmi jóra nem vezetne!

- Nem tudhatod, ha meg se próbáljuk - lépett hozzá Dazai s kinyújtotta kezét a vámpír felé: - Találjunk ki valamit. Együtt. Hiszem, hogy nem ti vagytok a tettesek.

A fiú szavai emlékeket ébresztettek Chuuyában: mikor kétségbeesetten könyörgött a Mesterének, hogy segítsen a húgán nem találta a megfelelő szavakat. Éppen ahogy most sem. Ott volt az a fiú, halandó, ráadásul sokkal magasabb tőle, ami nem kissé frusztrálta. Ismerte őt néhány hete és máris az élete részévé akar válni. Mi végre?

Egy percig hezitált és figyelte a fiatal férfi kezét, majd sóhajtott. Elfordult és elindult a folyosó felé.

- Ez egy nem? - húzta vissza kezét Dazai, aki kissé maga alatt volt a visszautasítástól.

- Hallottad - mondta Akutagawa, mert Chuuya már el is hagyta a helységet.

- Legalább egy valakinek jól végződött ez a beszélgetés - vigyorodott el gúnyosan Dazai miközben a szobában maradt egyetlen halhatatlant figyelte.

- Ne értsd félre, nem akarok tőle semmit, csak azt, hogy minden olyan maradjon, mint régen - magyarázta a fekete hajú vámpír: - Ketten voltunk eddig és mindent ketten is oldottunk meg. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy két halandó itt lábatlankodik...

- Akkor mi lenne, ha segítenél? - kérdezte a barna hajú, ezúttal Akutagawa felé fordulva. A kérdésre Atsushi is felkapta a fejét.

- Mire gondolsz, Dazai-san? - kérdezte.

- Ez a vámpír itt előttünk hajdan vámpír vadász volt - mondta barátja zsebre tett kézzel.

- Micsoda?! - pattant fel Atsushi: - Ezt honnan tudod?

- Pont ezt akartam kérdezni - nézett farkas szemet velük Akutagawa: - Miből találtad ki?

Dazai vállat vont és elővette ismét telefonját a zsebéből:

- Előző este gondom volt az elalvással és kicsit utána néztem a vámpírok helyi történetének. Egy online antikváriumban találtam rá egy igen érdekes könyvre, ami tartalmazott néhány szintén érdekes fényképet - sétált oda a hajdani vadászhoz a magas, barna hajú férfi: - Ismerős ez a kabát?

Akutagawa elnézte egy ideig a képet mire ráébredt, hogy a képen látható köpeny az a nagybátyjáé volt. Az anyaga hasonlóan fényes ében fekete árnyalatban ölelte át a képen szereplő figurát, mint ahogy a fotelre terített textília.

Várjunk csak! Ez Ő! Akutagawa bácsikám. Csak még fiatal korában – gondolta s kicsit szégyellte magát, hogy az évek során szinte megfeledkezett megmentőjük arcáról. Továbbá így már elképzelhető volt, hogy találkozott valamikor ebben az öltözékben Dazai-jal, elvégre jó pár alkalommal beosont a kúriába Chuuyát boldogítani. S mivel a Yosanotól kapott köntös után ez volt a kedvenc darabja, így elég sokat hordta az anyag kopottságának ellenére is.

- Rendkívül figyelmes vagy - ismerte el: - De ez még nem jelent semmit. Régóta élek már és ez a darab korábban nagyon népszerű volt. Eredeti olasz szabású, tudod e?

- Igen, s éppen ezért különleges minden darabja. A hímzés megegyezik - közelített rá az agyafúrt egyetemista: - Nem de?

Akutagawa nagyot nyelt, most aztán megfogta.

- Legyen, de mégis mi közöm lett volna ehhez az emberhez?

- A neve Akutagawa Michiaki. A tiéd pedig Akutagawa Ryunosuke. Az apád elvesztését követően ő nevelt fel téged és viselte gondját anyádnak. Tévednék?

- Ez is benne van a könyvben? - sétált oda a fotelhez a vámpír, majd magára terítette a köpenyt.

- Igen, mondjuk ti név szerint nem szerepeltetek - ismerte be Dazai, aki titkon nagyon büszke volt magára, hogy így megfogta a vámpírt.

Akutagawát valamilyen szinten bosszantotta, hogy míg nagybátyát név szerint említették a könyvben, úgy őt egyetlen mondat erejéig csupán, és akkor sem név szerint. Pedig hány, de hány szörnyet legyőzött! Nem csak vámpírokat.

Emellett nem talált szavakat. Lenyűgözte, hogy egy egyszerű egyetemista ennyire ráérez a kutakodásra és ilyesmit kiderít. Aggódhat miatta, hogy ez még előkerülhet a későbbiekben, de legalább fel lesz rá készülve.

- Rendben, megfogtál, Dazai-san, de azt meg tudod mondani mi köze a nyomozók munkálatainak a vámpírvadász kiképzéshez? - ült le a vámpír a vörös fotelbe. Köpenye kellemesen melegítette. A tűz ellenére is igen hűvös volt a helységben, persze meg lehet, hogy csak az izgalom tette.

- Van egy olyan érzésem, hogy nagyon is lesz köze a két dolognak egymáshoz - jelent meg egy számító mosoly a fiú arcán. Dazai tudta, hogy ártatlanok. Chuuya és Akutagawa nagyon óvatosak és semmi nyomát nem hagyják a táplálkozásnak. Valószínűleg egy olyasvalaki teheti ezeket, aki szándékosan feltűnést akar kelteni, de nem ám az emberek körében. Hanem a halhatatlanokéban. Egy másik vámpír lehet a képben, aki minden bizonnyal erősebb, magasabb rangú, mint a két ismerősük. Nem nehéz kitalálni egy olyan lángelmének, mint ő.

- Ha írsz egy önéletrajzot beajánlhatlak a bátyámnál - suttogta Atsushi, aki idő közben kicsit elfelejtve érezte magát.

- Nem rossz ötlet - fogta meg állát Dazai miközben barátja felé fordult: - De nem hangzik túl sok melónak? - kérdezte gyanakodva.

- Hát a bűnügyi nyomozások nem egyszerűek, de azért ez az egész elég durva volt tőled...

- Mondod ezt Te, aki magadtól kitaláltad, hogy vámpírok egy hülye sorozatnak hála - piszkálta az idősebb.

Akutagawa megköszörülte a torkát: - Rendben, Sherlock, és most mihez kezdetek? Chuuya nem akar titeket belevonni a dologba, de sokat tud szintén. Viszont ameddig nem kapok rá engedélyt, addig nem vagyok hajlandó semmit elárulni. Vagy kutakodsz, vagy magad kérdezed meg!

- Nagyszerű, ezek szerint áldásod adod a kapcsolatunkra? - kérdezte ragyogó szemekkel Dazai.

- Meg a francokat, remélem amint rákérdezel feltépi a torkod!! - csattant fel a vámpír.

- Köszönöm, sógor! - csettintette össze mutató és hüvelyk ujját a fiú, majd pisztolylövést utánzó hangon a halhatatlanra mutatott.

Akutagawa maga se tudja miért, de fülig vörösödött. Elképzelhető, hogy tényleg van valami ostoba sármja ennek a szerencsétlennek?

Dazai kifutott a helységből, feltehetőleg máris Chuuya szobáját keresve. Így azonban ők ismét kettesbe maradtak Atsushival.

Ez most komoly?! - gondolta az ezüsthajú és ölébe vett egy párnát miközben igyekezett a kanapéba süllyedni. Nem tudott nem arra gondolni, hogy hamarosan ízelítőt kap abból mi vár rá, ha előző esti kérését Akutagawának teljesíteni nem tudja. Csak remélni tudta, hogy Dazai hamar pontot tesz az ügy végére Chuuyával és így ő is előbb hazamehet.

- Újra kettesben, hát nem nagyszerű, Tigris? - kérdezte a vámpír egy sokat mondó mosollyal, mely a lehető legfélelmetesebben hatott a kandallóban lobogó tűz erős fényeinek megvilágításában, s mely Atsushiban is felidézte a legelvetemültebb rémálmainak végtelen sorát.

Mi lesz most velem? Dazai-san, kérlek, siess vissza! - gondolta. Elképzelhető, hogy egy újabb hosszú nap áll előttük.

Folytatása következik...

//Köszönöm, hogy elolvastad a részt^^
Röstellem, hogy megint ilyen sokára tudtam csak publikálni (pedig, hogy őszinte legyek napok óta csak némi lektorálásra várt az egész, de szerintem így is maradt benne hiba)! Szóval nagyon hálás vagyok, ha még mindig velem vagytok ~♥

A történethez szeretnék némi gondolatot hozzáfűzni, s nem tudom ez spoilernek minősül e, de azért feltüntetem: SPOILER VESZÉLY! Első sorban fel kellett vezetnem az alapsémát, egy olyan történetet, amelyen hónapokig gondolkodtam (nem vicc xD pár füzetem be is telt az össze-vissza részletekkel, mondjuk nem csak ebből a sztoriból xD), szóval elnézést kérek azoktól, akik első körben a romantikus jelenetek miatt keresték fel a történetem, de ígérem, hogy innentől kezdve jobban kitérek a szereplők közti szerelmi szálak kibontakoztatására is ☺ - szerintem már mindenkiben kezd kialakulni egy kép arról, hogy ki-kinek is lesz majd a párocskája (mondjuk egy jó barátom szerint igen indokolatlanul alakultak ki a karaktereim közti vonzódások, ha más is egyetért vele újfent bocsánat xD). Szóval igyekszem ennek a kérésnek is eleget tenni, ha még egy picit türelemmel lesztek felém T.T - köszönök mindent!!!^^

Stay safe everyone~ ♥ 

Üdv: az író//