„Mondd csak, mi mindent adnál fel azért, hogy megmentsd e számodra oly' kedves személy életét? Eltökéltséged rendkívül figyelemre méltó, ámbár önmagában koránt sem elegendő arra, hogy eladd a lelked az Ördögnek, s minden következményét vállald szavaid súlyának végtelen terhe alatt. Halljam hát válaszod: biztos feláldoznád ártatlan, halandó lelked az örök éj oltárán? Készen állsz egy olyan világ részesévé válni, ahol nincs kegyelem csak az örökös éhség és az árnyékok oltalmában való rejtőzködés? Légy hát megfontolt, s halljam végső döntésed!"

Napjaink, November vége;

Dazai riadtan ült fel ágyában a furcsa álom hatására. Frufrujának kósza, barna tincsei nedvesen tapadtak homlokára. Remegő kezekkel túrta hátra a fürtöket, majd próbálta légzésének eredeti ritmusát visszaszerezni. Egy, kettő, három... - számolt tovább egészen tízig, ámbár hasztalanul.

- Csak nyugalom, hogy is volt az a cucc? Nyugodt vagyok, teljesen nyugodt... - tekintete közben a szobában kalandozott, s megakadt az ajtó feletti órán. Hajnali két órát mutatott, talán pár perccel, ha többet. Sötét is volt, az utca fényei kecses kis csóvákkal próbáltak kibújni Dazai királykék sötétítő függönye háta mögül. Még csak néhány órája alhatott.

Felidézte a pszichológusa szavait, a nőét, akihez Odasaku kísérte el még középiskolás korában. Azt felelte a szakember, hogy a rémálmok, s az, hogy úgy érzi, folyamatosan figyelik (mert noha a jelen helyzetben ezt pont nem érezte, azért az álom helyén való volt) nem feltétlen adnak okot az aggodalomra. Bizonyára kezdetleges depresszióról lehetett szó, valamint pánikbetegségről, legalábbis ez volt a diagnózis. Ez utóbbi már tömegbetegségnek számított, közel-lassan minden harmadik ember szenvedett pánikbetegségben világszerte. Így nem igazán fordított rá különösebb figyelmet se a nő, sem pedig ő saját maga. Egy verset kellett megtanulnia, amelyet kezdetleges pánikrohama során tudott fegyvereként használni. Bár most nehezen idézte fel a sorait.

Meleg takarója alól kisiklott, ágya előtt heverő puha papucsába csúszott, s az ablakhoz bicegett.

- "...Légy hát megfontolt, s haljam végső döntésed" - ismételte az álmában hallottakat miközben az utcai lámpák halovány, sárga fénye alatt táncoló hópelyheket figyelte. Már igen csak közelgett a december, ezért nem volt meglepő, hogy havazott.

- Ugyan, ha tudnám mégis miről kellene döntenem vajon többé nem lenne ilyen álmom? - motyogott orra alatt miközben begombolta pizsamája felső gombját. Nem igazán rajongott az efféle öltözékért, de édesanyját megnyugtatta, ha hordta a tavaly karácsonyra vásárolt hálóruháit. Persze azt a fiú már nem igazán tudta mire vélni, hogy kapott egyszerre legalább négy új pizsamát, pláne amikor legszívesebben csak pólóban és melegítő nadrágban aludt (nyáron inkább csak alsónadrágban, természetesen), de azt már tudta, hogy az anyja sosem volt az érvek embere és nem mindig cselekedett öntudatában.

A fiatal férfi az íróasztalhoz araszolt, ahonnan felemelte jobb időket is látott okostelefonját, de ameddig használhatónak bizonyult sosem akarta lecserélni a legújabb modellre egy készülékét sem. Pláne, hogy az anyja kezeltetése és saját gyógyszerei sem voltak a legolcsóbbak, dolgozni pedig annyira sosem szeretett. Az egyetlen szerencséjének a jó esze bizonyult a fotografikus memóriájával. Így természetesen nem kevés ösztöndíjra jelentkezhetett havonta.

Szerintem Odasaku már rég alszik - gondolta, s megnyitotta a telefonkönyvet. Lefelé görgetett, majd megállapodott Atsushi nevénél. Persze a közel múlt eseményeire való tekintettel már egy ideje nem tárgyaltak, pláne, mert barátja tiltakozott az iskolában való megjelenés ellen is, ami persze nem volt a legokosabb döntés a tanulmányi átlagára vonatkozólag sem. De hát mit tudott volna vele Dazai kezdeni? Elvégre Atsushi mindig is a menekülés mestere volt. Többnyire csak akkor nézett szembe saját kötelességeivel, amikor már az utolsó pillanat is eltelt. Ezzel szemben a problémamegoldó képességei zseniálisak voltak, ezért volt most szüksége rá a kétségbeesett főszereplőnknek is.

A készülék kicsöngött. A lelki sérült, fiatal egyetemista, akinek nem rég lopták el első csókját (és kishíján szüzességét is) csak a harmadik csörgetés után vette fel.

- Te jó ég, Dazai-san, tudod mennyi az idő? Mit akarsz már megint?! - rivallt rá a telefon túlsó végében egy nagyon is éber, valószínűleg a számítógépe előtt ülő Atsushi.

- Nem mindegy az neked mennyi az idő? Úgyis ébren vagy legalább hajnali háromig.

A másik fél hallgatott. Dazai kezdte azt hinni lenémította a telefont, de aztán barátja megköszörülte a torkát, majd így folytatta:

- Na és akkor mi van? Ettől függetlenül még akár alhattam is volna. Szerinted másnaponta mennyire lehetek fáradt, ha te éjjelente hívogatsz?

- Teljesen mindegy, holnap szombat, elalhatsz akár délig is, úgy sincs életed - vakarta meg állát Dazai miközben visszasétált az ágyához és leült a legvégébe.

- Leteszem - morgott Atsushi. Képtelen volt megérteni, hogy miért nem volt képes újfent megvédeni magát Dazai élcelődésétől, de arra se igen tudta a választ, hogy ugyanakkor minek vette fel egyáltalán neki a telefont, amikor megfogadta, hogy többé nem beszél vele.

- Nyugi már, nem mintha nekem lenne - vont vállat az idősebb fiú, miközben felcsúszott matracán s a falnak vetette hátát.

Atsushi sóhajtott a vonal túlfelén. Korábban már mesélt neki Dazai az alvási nehézségeiről, valamint a vissza-visszatérő, olykor folytatólagos rémálmairól. Persze ezt mind annak tudta be mindig is, hogy a barátja anyja kérdéses figura, aki talán a fizikai fenyítéstől sem kíméli meg a fiát, vagy a lelki zsarolástól. Ilyen körülmények közepette nem csoda, ha a senpai-ja is komoly pszichológiai gondokkal küszköd. Nyilván az sem volt egy percig sem kérdéses, hogy az anyja azért kattant meg, mert az apja nagyon hamar magára hagyta őt, ráadásul egy kisgyermekkel. Bár Dazai elmondásai szerint ez eleinte nem volt ilyen nehéz, viszont egy idő után fokozatosan csak rosszabbodott.

- Gondolom megint valami fura, de sokat mondó, beteg álmod volt - folytatta halkan Atsushi: - De szerinted pont az fog ilyenkor meghallgatni, akit legutóbb olyan csúnyán elintéztél? - dörmögte halkan a fiú, de a segítségre szoruló barátja újra kicselezte szavaival:

- Ugyan már, tudom, hogy élvezted, éreztem. Talán ha én nem teszek ilyesmit sose lesz ilyenbe részed!

- Leteszem! - mondta ismét a fülig pirult, fiatal srác, aki nagyon igyekezett a hangerőt alapszinten tartani, elvégre három kistestvére is a szobájában pihent. Kiment a konyhába, de természetesen ott se próbált hangoskodni, ugyanis az ikrek igazán érzékeny hallással rendelkeztek, legkisebb öccse pedig mindig is rossz alvó volt.

- Nem fogod, mert most mentél ki a szobádból, hogy ne ébreszd fel a többieket, és segíts az elveszett haverod lelki világát visszarázni a régi kerékvágásba - kuncogott amaz.

- Borzasztó vagy, Dazai-san - sóhajtott Atsushi, mert tudta jól, hogy a szíve nem nyugodott volna, ha csak így sorsára hagyta volna megközelítőleg egyetlen barátját.

- Sajnálom, hogy gondot okozok - suttogta a vonal túlfelén a magasságához hiába mérten, önmagát rendkívül aprónak érző fiú. Szavai közepette hullámos fürtjeibe túrt és újra végignézett a sötét szobán. Eddig rendkívül magányosnak és elveszettnek érezte magát, de most, hogy Atsushival beszélhetett ez az érzés elenyészett a sötétségben. Jó érzés, ha az ember tud kire támaszkodni.

- Tessék? - hitetlenkedett barátja, akinek amúgy sem volt megszokott, hogy elnézést kérjenek tőle bármiért is, főleg nem Dazai!

- Azért élvezted, nem?

Bamm! - ennyi volt. Úgy fest, piszkálódó barátja nem fogja elismételni a korábbi bocsánat kérését. De nem zavarta, igazából örült neki, hogy beszéltek. Az iskolába azért nem járt be, mert nem tudta ezek után, hogy nézzen szembe vele, pláne mert igen sok közös előadásuk és gyakorlati órájuk volt. Mindezt azért, mert noha a jegyei soha sem mutattak javító tendenciát, azért Atsushi nagyon sok, egyéb dologhoz értett. Példának okáért a számítógépekhez. S mivel Dazai egyszerűségével is tisztában volt sosem tartott neki sokáig kitalálni a jelszavait, így azt sem, amellyel az egyetem tanulmányi rendszerébe szokott bejelentkezni. Mi sem egyszerűbb ezután, mint saját órarendjét is a társáéhoz alakítani! Végül minden lelkiismeret furdalás nélkül így is tett, mert utált egyedül lenni, valamint mivel mindig kinézték a félelemre is volt oka.

A kérdést ízlelgette: Élveztem én egyáltalán? - kérdezte magától miközben igyekezett visszagondolni az elmúltakra, s teste azonnal reagált is az emlékre. Eltakarta arcát, fülcimpája kipirosodott.

- Jó éjt, Dazai - mondta, de még így sem állt szándékában letenni a telefont. Nehézkesen emelte el arcától, de a készülék elegendő hangerővel rendelkezett ahhoz, hogy így is meghallja a túloldalon kuporgó férfi hangját, s azonnal meggondolja magát:

- Én élveztem. - Szavai tisztán csengettek, hiába suttogott: - Atsushi-kun, kifejezetten aranyos vagy - kuncogott.

Az ezüsthajú fiú nagyot nyelt, hallgatott. Nem hitt a fülének, de szíve hevesen vert, homloka megizzadt. Ha lehet arca egy árnyalattal még vörösebbre feslett, és a barátja pedig csak folytatta:

- Ha még egyszer lenne rá alkalmam, biztosan újra megtenném. Nem bántam meg és remélem, egy idő után már te sem fogsz miatta fújni rám. - Az ő arca is apró pírba öltözött, de mielőtt bármi apró reményt is keltett volna beszélgető partnerében kiegészítette a mondandóját: - Egészen addig csinálnék ilyesmit, ameddig Chuuya végre az enyém nem lenne!

Atsushi arca elsötétült, tekintete az unalom, hitetlenkedés és némi undor árnyalatát vette fel.

- Biztos erről akarsz velem beszélgetni? - hangja unott, monoton színben csengett. Ha eddig nem is dobták, de ezek után már volt elképzelése róla milyen érzés lehet. Bár valahol annyira nem zavarta, elvégre ő is tudta, hogy kettejüket nem egymásnak teremtették.

- De ha már itt tartunk, nem Oda-sensei álmaid netovábbja? - Kisujjával megvakarta az orra belsejét, elvégre kit izgatott volna, otthon volt. A bátyja sem ért még haza, ki tudja milyen ügybe bonyolódott bele újfent a magánnyomozóként elhelyezkedett mostohatestvére. Mivel igazából nem egy anyától származnak annyira ragaszkodnia sem kellett volna hozzá, de mégis az egyik legfontosabb ember volt az életében. Aki miatt így a munkahelye kapcsán is sokat izgulhatott nap, mint nap.

- Jaj, hát ő is, de igazából, ha reálisak akarunk lenni, kettejük közül tulajdon képen csak nála van esélyem - felelte Dazai, miközben négykézlábra helyezkedve felkúszott a matracon, megigazította a párnáját, majd bebújt takarója alá.

- Ha reálisak akarunk lenni szerintem egyik se jó döntés. De a plátói szerelem még mindig jobb, mint egy idegkezelési problémákkal küszködő vámpírnak udvarolni - motyogott Atsushi miközben átért a nappaliba, leült a kanapéra és egy plédet maga köré tekert. Hideg volt, édesanyja éjszakára lekapcsolta a fűtést minden közösségi térben lakás szerte.

- Miből gondolod, hogy vámpír lenne? - kérdezett vissza Dazai, mert nem emlékezett rá, hogy említette volna barátjának új szerelme igazi mivoltját.

- Hát van ez a film most a Badflixen*, aztán volt nekik is olyan köpenyük. Furák, de szépek és rendkívül erősek, na meg mindig dühösek.

(*Csak mert figyelnünk kell a szerzői és egyéb jogokra is!)

Dazai csodálkozott Atsushi meglepő eszmefuttatásán, de végtére is nem mondta neki senki, hogy tartsa titokban a történetet. Valahol amúgy is azt érezte, hogy Atsushi számára sem a múltkori volt a legutolsó találkozás velük. Továbbá azt is tudta mind e mellett, hogy ugyan barátját sosem az eszéért szerette, de azért annyira nem volt ostoba, hogy ilyesmit csak úgy elhíreszteljen.

- Néha úgy érzem nem is vagy annyira buta - mondta elismerés gyanánt.

- Ha?! - reagált Atsushi, saját arcára csapott s tenyerét végig húzta rajta: - Na, mindegy. Mit álmodtál?

- Hát csak egy arc nélküli, furcsa alak mondott valami érdekes dolgot arról, hogy választanom kell élet s halál közt.

- Mondtad neki, hogy az utóbbira szavazol? - törölte ki az álmot a szeméből a fiatalabb fiú.

- Nem jutottam el odáig, szerintem hozzá nem ér el a hangom. Furcsa volt, szerintem valahol már hallottam!

- De ha az arcát nem látod, akkor szerintem azt se tudod kitalálni, honnan ismered - tanakodott az ezüsthajú, rendkívül álmos fiú.

- Ez mondjuk tény, de valahogy olyan félelmetes volt, tudod, olyan nem emberi!

- Nakahara-san lehetett volna? - dőlt előre lelkesen Atsushi.

- Aligha, a körvonala megvan, viszont elég magas volt - kuncogott Dazai: - De jobb lesz, ha megpróbálok visszaaludni, hátha találkozok vele megint!

- Remek ötlet, én pedig végre visszatérhetek Lucy-chanhoz! - szaladt ki a száján a számítógépét felidéző fiúnak.

- Úgy hangzik, mint egy piros hajú tsundere valami soft-hentaiból - lelkesedett az idősebb fiú barátja szavain.

- Wow, nem is vártam kevesebbet tőled, Dazai-san, pont eltaláltad - lepődött meg rajta a 2D-s hárem 3D-s királya.

- Ismerem az ízlésed, de szerintem még mindig ne erőltesd a nőket - tanácsolta a tapasztalt felsőbb éves.

- Dazai, te hülye! - mondta Atsushi, s végül izomból kinyomta a telefont, majd behajította a kanapéra: - Haah... letettem - könnyebbült meg félig, majd megköszörülte a torkát: - Majd holnap felhívom, ha összeszedem magam - beszélte meg saját magával az ezüsthajú, fiatal fiú, majd elfeküdt a kanapén, miközben bekapcsolta a repülőgép üzemmódot készülékén.

Dazai néhány utcával fentebb pedig mosolyogva figyelte az elsötétült telefonképernyőt:

- Tudtam, hogy rád számíthatok - suttogta az éjszakába s elfordult a másik oldalára, majd el is aludt. Reggelig persze fel se ébredt, de nem is találkozott ismét a rejtélyes ismeretlennel korábbi álmaiból.

***

Újabb fél óra játékot követően Atsushi megnyújtóztatta elgémberedett tagjait. Már elmúlt három óra rég, ideje lenne aludnia, de valami úton-módon nem igazán sikerült neki. Könnyen lehet, hogy az este hat után elfogyasztott feketekávé nem volt a legokosabb döntés, főleg nem egy egész bögrével. Végül arra jutott, hogy néz valami anime moviet s közben jól lakik valami nasival. Így a "kajakóma" lévén könnyebb lesz elaludnia. Másnap meg majd hamarabb felébred, hogy következő este egyszerűbb legyen elaludni.

Ilyen gondolatok közepette tért vissza a konyhába, ahol azonnal célba is vette a tartalékjait, melyeket mindig gondosan elrejtett kistestvérei elől a szekrény hátsó részébe. Itt nem érték el, képtelenek voltak kicsempészni.

- Mi a...?! - kérdezte miután kiemelt egy szinte súlytalan hengerszerű dobozt, mely kedvenc chipseit rejtette általában. Ezúttal persze üresen.

Hogy a fészkes fenébe szereztek tudomást róla és mégis, hogy a kiscica farkincájába szedték le innen?! - gondolkodott. Úgy érezte alábecsülte családja legifjabb hím tagjait és legközelebb felkészültebbnek kell lennie. Talán egy titkos rekesz vagy egy falba rejtett üreg megteszi, de sosem mehet elég biztosra ilyen élelmes hozzátartozók mellett.

Na, most akkor mit csináljak? - elmélkedése közepette megvakarta sűrű hajával fedett kobakját, s pár perc múlva visszatért a fürdőszobába. A szárítón lévő ruhái már nem voltak vizesek szóval, ha úgy van, még el tud menni a második sarkon lévő éjjel-nappaliba, hogy pótolja hiányos készleteit. Nagyon szeretett volna chipset enni.

Nagyszerű ötlet! - csettintett ujjaival, amelyet persze azonnal meg is bánt. A fürdőből kidugta fejét, hogy felmérje a terepet. Senki sehol. Akkor nem volt olyan hangos! Most ugyan szerencséje volt, de persze a meggondolatlanság egy teljesen más kérdés s ez volt Atsushi legnagyobb hiányossága. Mindig ostoba, jelentéktelen dolgokon siklott ki a kezei közül az irányítás. Ezt jelenti talán szerencsétlennek lenni? Sosem lehet tudni, minden esetre a következő percekben már a korábban vásárolt, általa összespórolt pénzből kigazdálkodott sportcipőjébe bújtatta lábait, majd felkapta a hozzá járó, grátiszként, ingyen kapott, indigókék tornazsákját és már ki is vetette magát az udvarra. Pénztárcája és telefonja mellé bedobta a lakáskulcsot, majd a következőkben már a kapun is átlépett, elhagyta a portájukat. Egész addig boldogan dalolva, merész tempóban vett lépteivel haladt végig a sötét, éjjeli utcán, amíg a hideg, november végi széljárás észhez nem térítette.

- Várjunk csak... hajnalok hajnalán nekiindulok chipset venni egy ijesztő, téli éjszaka kellős közepén...? - gondolkodott hangosan, majd egy újabb, borzasztóan hűvös fuvallat bebújt kabátja alá s miután csontjáig hatolt, végül tudatosult benne saját ostobasága: - HEE?! Jó ég, nem vagyok normális! M-még nem késő, visszafordulhatok - pördült meg saját tengelye körül s szembe találta magát a saját utcájukkal, amely a teliholdas, november végi estén rendkívül félelmetesnek bizonyult a csekély utcai világítás ellenére is.

- H-ha már eddig eljutottam... - körültekintett óvatosan, de egyre rosszabb dolgok jutottak eszébe. Elsőnek csak éjszakai huligánok, majd ezt követték a nap során látott horrorfilm ismerős karakterei: szellemek, démonok - vámpírok. Utóbbiban persze már biztos lehetett, hogy tényleg léteztek, a városukban már találkozott is kettővel.

Ezek szerint létezhetnek a többiek is? Ezek a... lények? - futott végig a hideg gerincén. A legfőbb problémát az jelentette számára, hogy véleménye szerint (s Dazai is biztos egyetértene vele) ha egy horrorfilm valóra válna, bizonyosan ő lenne az első áldozat, akinek a maradványai megtalálását követően a főszereplők elkezdnének nyomok után kutatni. Nem jó jel. De a visszavonulás még félelmetesebbnek bizonyult.

- J-jó... akkor veszek, azt hiszem elemlámpát is. Talán még paprika sprayt is találok - vakarta meg állát majd egyik pillanatról a másikra őrült rohanásba kezdett a kisboltig. Alig várta, hogy a fotocellás ajtó azonnal kinyíljon előtte. Élete leghosszabb két másodperce volt! De a küldetésének még koránt sincs vége. Meg kell vennie a túléléshez szükséges eszközöket (chips, üdítő, elemlámpa, paprika spray) és még vissza is kell térnie otthonába, amely alsó hangon is negyed óra séta egy sötét, kietlen, téli utcán. Remek esélyekkel indult neki ennek a fenomenális tervnek a megvalósításának érdekében!

Ahogy elhagyta az ajtótól nem messze lévő, egyelőre üres kasszát az automata ajtó összecsukódását követően, egy apró fuvallat megtáncoltatta a felette lévő szélcsengő kis fém rudacskáit. Kellemesen csilingelő hangja a közelgő karácsonyt juttatta Atsushi eszébe. Azon töprengett ugyan a bátyja otthon lesz idén az ünnepek alatt? Természetesen sosem lehetett előre tudni.

Bevetette magát a sorok közé és a különbözőbbnél-különbözőbb chipsek széles kavalkádja bűvöletéven azon töprengett mi lenne, ha reggelig bent maradna a boltban? Remek terv! És akkor nem kell azon aggódnia, hogy ugyan megéli e, hogy eljusson a bejárati ajtajukig.

A terv önmagában még akár működhetett is volna, ha nem zavarja meg tervei pontosításában egy ismerős, de kissé távoli hang.

- Te ott, ide! - hallotta meg Atsushi a követelődző fiatalembert. A hang irányába pördült, de valószínűleg egy sorral bentebb szólhatott az illető, elvégre sehol sem látta. Természetesen ez azt is jelentette, hogy a parancs nem neki szólt, mégis hagyta, hogy kíváncsisága úrrá legyen rajta s a következő sor mögött az éjszakai pénztárossal szemben egy sejtelmes férfi sötét sziluettjét vélte felfedezni. A lámpa furcsán pislákolt felette, nem egészen látta az arcát, de ez a jelenet oly ismerős volt a számára, hogy két másodperc alatt teljesen átizzadta a nadrágját.

- Most ez komoly?! - suttogott maga elé a felismerés pillanatában, s mikor a sötét aura tulajdonosa felé kapta a fejét gyorsan elrejtőzött a fűszeres polc elejében.

- Miben segíthetek? - érkezett a következő hang, feltehetőleg az eladótól. A hangszín melyen szólt rendkívül magas volt, félelem érzését sejtette: - S-sajnos fegyvereket nem tartunk és dohányárut - magyarázkodott tovább a szerencsétlen beosztott.

- Minek kellene nekem ilyesmi? Macskakajáért jöttem - magyarázta Akutagawa miközben homlokát ráncolta. Erőt kellett vennie saját magán ahhoz, hogy ne üsse ott helyben agyon a szerencsétlen pénztárost, elvégre jól tudta, hogy nem az ő hibája, amiért ilyen dühös, sőt még csak nem is a macskájáé. Sokkal inkább egy másik kóbor cica miatt szökött az egekbe pulzusa.

Természetesen azonnal észrevette Atsushit. Az illatát azóta nem tudta kiverni a fejéből, hogy az első találkozásukat követően megkísérelte megölni. Elvégre ha Chuuya és a pattanása (így nevezte magában Dazait) nem érkeznek oda időben könnyen lehet, hogy Atsushival ebben a közértben már nem kellett volna számolnia. Noha így sem tartotta valószínűleg, hogy pont ilyen körülmények közt találkoznak, azért mindjárt sejtette, hogy lesz még alkalom az útjuk kereszteződésére. Akár egy üzletben is, hiszen egy településen élnek.

De mégis mit keres ez a kölyök idekint hajnali fél négykor? - gondolkodott. Télvíz idején persze jóval korábban kél fel a Nap, mint nyaranta, meg lehet, hogy olyan hét óra magasságában is még korom sötét honol. Persze ez sok mindentől függhet. A természet elég logikus és kiszámítható. Eddig azt hitte az emberek is.

- P-persze, negyedik sor, balra, de idehozom én! - ajánlotta fel lelkesen a rettegő kasszafelelős. Akutagawa sosem volt a legbarátságosabb természet, s az akkor viselt fekete szövetkabát, bőrkesztyű és bakancs sem a legkellemesebb látvány hajnalok hajnalán egy elhagyatott kis közértben. Éppen ezért nem volt alaptalan a boltos félelme sem a sötét hajú idegentől.

- Nagyszerű - nyugtázta a vámpír, majd kimért, nyugodt léptek közepette került egyet a sorok között és természetfeletti gyorsaságának köszönhetően olyan csendben jelent meg Atsushi háta mögött, mint maga a Halál.

- Megint találkozunk, Tigris - dörmögte az éjszakába, s Atsushi előtt lepergett eddigi élete minden boldog emléke.

Néhány perccel később már a központi park belső része felőli, legelső padon ücsörögtek mindketten. A vámpír és az ember. A ragadozó és prédája. Leginkább kripta hangulat uralkodott közöttük, melyen a fák kopasz ágainak sistergése sem javított különösebben. A csupaszodó gallyak az egekbe kapaszkodtak a rohamos tempóban erősödő, rideg, téli széltáncban.

Atsushi keze szinte átfagyott, ajkaihoz emelte őket és egy mély lélegzetvételt követően belefújta a langyos, felhalmozódott levegőt tenyerei közé. Nem egy hosszú év végi sétához mérten öltözött fel az már biztos.

Akutagawa a közeli automatánál mesterkedett, elég jól kitanulta már annak használatát. Egykori vadász lévén az alkalmazkodó képessége legendássá vált, s így a modern kor egyéb vívmányai sem okoztak számára különösebben fejtörést. Könnyű szerrel kipörgetett belőle két meleg teát, majd visszasétált új szerzeményeivel a padon didergő ember fiúhoz.

- Nesze - nyújtotta oda az egyiket. Atsushi persze fel is kapta azonnal a fejét és meglepően vette át az ajándékot.

- K-köszönöm - bólintott és felbontotta a langyos italt. Ajkaihoz emelte s belekóstolt. Az íze persze borzasztó volt, sose szerette ezt a féle teát, de a meleg viszont jót tett neki.

A vámpír nem mondta, hogy szívesen, nem is igazán állt szándékában udvariaskodni egy idiótával. Felbontotta saját teáját és az ital hőmérsékletére fittyet hányva szinte egy húzóra meg is itta az egész doboz tartalmát.

Mindeközben a fiatal egyetemista fiú nem sok jót sejtett az éjszaka hátra lévő részétől. Elképzelni sem tudta Akutagawa ugyan miért hívta el őt ilyen későn egy elhagyatott parkba. Még a nassolni valót is kifizette helyette, ez most ott feküdt mellette a padnak döntve, egy kis papírtáskában. Ha nem lett volna a halálán Atsushi akkor talán még el is gondolkodott volna milyen egy környezetbarát kis közértben vásárolt magának! Bár végtére is nem az ő pénztárcáját terhelte a beszerzett áru. Mind e mellett a korábbi válogatás közben az elemlámpáról és paprika sprayről is természetesen le kellett tennie, mert félt, hogy netalán tán majd ez fogja kiborítani a bilit a sokat nem igazán mosolygó vámpírnál.

- De jó meleg - suttogta maga elé s úgy kezelte az undorító gyümölcsös teát, mint az utolsó vacsora mellé elfogyasztott ünnepi búcsú-bort.

- Az már nem az ital hibája, hogy ennyire alulöltözötten indultál neki az éjszaka közepén vásárolni - dörmögte Akutagawa s a háta mögé hajította az üres dobozt. Atsushi aggódva követte az alumínium kupac ívét, de az végül egy nem túl távoli biciklis út melletti kukában landolt.

- Wow - adott hangot véleményének: - Ezt meg hogy csináltad? - nézett a vámpírra ragyogó szemekkel. De az csak unott morgással lereagálta a lelkesedését és végül teljesen másról kezdett el beszélni:

- Figyelj, Tigris, neked a haverod az a göndör idióta, nem? - nézett rá a hajdani vadász az ezüsthajú fiúra.

- A nevem nem Tigris, hanem Atsushi. Nakajima Atsushi - taglalta neki az, s hangja szinte könyörgő volt, amely persze nem hatotta meg a legkisebb mértékben sem Akutagawát.

- De az alsógatyád... - folytatta volna a szokásos, monoton hangszínében, de az ifjú egyetemista felpattant és szinte rákiabált:

- El tudnád már engedni ezt az alsógatya témát?! - rivallt rá Atsushi. A hangsúlya nem tetszett Akutagawának, ezért felállt és fölé magasodva így felelt kérdésére:

- Melyik jobb? Egy halott tigris vagy egy élő kiscica? Most felelj, amíg tudsz választani... Tigris. - Az ismételt gúnynévre apró mosolyra görbült szája íve a visszafolytott dühtől remegő ragadozónak.

Atsushi nagyot nyelt és egy nyávogó hangot hallatott. Úgy döntött nem is annyira rossz név ez a Tigris.

- De ha már itt tartunk... a vámpírok macskakonzervet is ehetnek? - vizslatta a padon lévő másik csomagot, amely Akutagawához tartozott, de javarészt csak macskaeledelt tartalmazott.

A vámpír nagyot sóhajtott, már nem is tudta jó ötlet volt e az idejét vesztegetni egy szerencsétlen, együgyű, emberi lényre.

- Nem mindegy az neked? Különben is, ne kombinálj baromságokkal, lett egy macskám, ennyi az egész.

- Macska?! A vámpírok milyen gondoskodók - lelkesedett az ismét vacogó fiú.

Akutagawa pár másodpercet csöndben várt, majd végül a következőket mondta:

- Érdekel milyen? Akarod látni?

- Szabad? - toporzékolt izgalmában az ember fiú, aki már el is felejtette szinte kivel áll szemben.

- Miért is ne? Három nap múlva várlak szeretettel a kastélyban. De... - kezdte a vámpír: - Nem ingyen kérem persze.

Újabb veszélyes mosolyát látva már Atsushi is visszatért a földre a fellegekből.

Ugyan megér ennyit egy macska? – töprengett mélyen magában. Rosszat sejtett, nem is merte megkérdezni miféle feltételekről lett volna szó. Egyébként az egykori vadász folytatta is kisvártatva elvárásainak kifejtését.

- Tehát ez a Dazai neked jóbarátod, igaz? - kérdezte, de a halandó ifjú csak hallgatott. Sóhajtott: - Beszélhetsz.

Az ezüsthajú, nála nem sokkal alacsonyabb fiú végül összeszedte magát és felelt kérdésére:

- Nos, újabban annyira nem vagyunk jóban, de ettől még azt hiszem a barátom - gondolkodott el szavai közepette.

- A privát kis ügyleteid felettébb érdekesek lehetnek - reagált rá a magas, fekete hajú vámpír nem kevés iróniával hangjában, majd folytatta: - De lenne egy kérésem hozzád.

- A képességeimhez mérten teljesítem, bármit is kérsz, csak kíméld meg az életem, please - suttogta Atsushi s közben próbálta olyan kicsire összehúzni magát amennyire csak tudta.

- Nagyszerű. A következőről lenne szó: mondd meg neki, hogy hagyja békén Chuuyát.

A rettegő fiú félelme kissé alábbhagyott. Szinte mindenre fel volt készülve: lopás, rablás - esetleg saját vérének feláldozása. De pont erre az egy kérésre nem gondolt, holott elég logikusnak hangzott.

De mégis miért lenne erre szükség? A dolog már az elejétől fogva igen csak egyoldalú - gondolta magában. Úgy vélte mivel igen különleges kívánság volt ez, így nem származhat belőle komoly baja, ha meg is kérdezi egy kicsit átformálva a korábbi kérdéseit minderről.

- Nakahara-sant esetleg zavarja, hogy halandó udvarlója van? - piszkálta meg kipirult orcáját átfagyott kezeivel.

A széljárás felerősödött és Atsushit hirtelen hatalmába kerítette valami puha, fekete anyag a nyaka körül.

- Jaj, ne, ne ölj meg, kérlek! - emelte maga elé kezeit, de tenyere valamibe beleütközött. Nem másba, mint Akutagawa mellkasába. Tarkóját erős ellenhatás érte, melynek következtében a vámpír közelebb rántotta őt magához egy egyszerű, kötött sállal.

- Ha még egyszer kimondod a nevét azzal a mocskos száddal... - kezdte a felbőszült vámpír. Az ezüsthajú, nála jóval gyengébb fiú szemeit szorosan becsukta és újabb reszketés rázta meg törékeny testét.

A korábban maga is halandó vámpír mindennél jobban érezte ezt a velős ütemű reszketést. Félelem. Korábban persze ragadozó ösztöneinek kiváltságában jómaga is elvárta ezt a fiútól, de mikor felismerte, hogy semmiben nem különb a módszere, mint egy alattomos ismerőséé, a körsálat megigazgatta a fiú nyaka körül.

- Hívd nyugodtan Chuuyának.

- T-tessék...? - nyitotta ki szemeit óvatosan Atsushi. Feltételezte, hogy ez már a túlvilág.

Akutagawa sóhajtott. Természetesen csak nyugalmat akart kettejüknek: jómagának és a társának (aki mindig is az egyik legfontosabb személy volt a számára), de azt is jól tudta, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha egy ember és egy vámpír kontaktusba keveredik. Legyen az akármilyen kontaktus. Hiszen látta korábban: Chuuya esetében sem vezetett jóra és az övében sem, noha vámpírvadászként élte korábbi életét.

Mindent egybevetve a szándékai tiszták voltak, csak a módszerei megkérdőjelezhetőek. Mindkét felet óvni akarta.

- Mondom: a Chuuya elegendő lesz. Viszont engem nem hívhatsz a keresztnevemen - fogta meg a fiú vállát. A kabáton keresztül is érezte milyen csontos volt Atsushi.

- Oh, k-köszönöm - szédült meg a vámpír karjai közt dülöngélő fiú.

Akutagawa ismét nagy levegőt vett, majd kifújta azt.

Jobb lesz lezárni ezt az egészet! - gondolta.

- Minden esetre próbálj meg a másik idiótával beszélni, hogy abból semmi jó nem fog kisülni, ha vámpírral közösködik. Jó lenne mihamarább elfelejtenie ezt az egész baromságot. Utána te is elfelejtheted!

- És három napot kapok rá, hogy jobb belátásra bírjam? - bátorkodott megkérdezni Atsushi.

- Igen, nem többet, nem kevesebbet. Ó, és ne próbálj meg elmenekülni előlem, ha nem sikerül, úgyis megtalállak! - jelent meg egy újabb veszélyes mosoly Akutagawa arcán. Ajkai közt szemfogai kibújtak.

Az ifjú egyetemista nagyot nyelt a látványra: - D-de ha mégse sikerül...?

- Akkor adnod kell valamit, ami csak a tiéd - mondta Akutagawa és végigsimított a fiú karján, amelyet elengedett, majd kezei megállapodtak Atsushi keskeny derekán. Füléhez hajolt és a gyenge havazásnál is halkabban tukmálta bele a következőket: - Valamit, amit eddig még senki nem kaphatott meg.

Akutagawa azért élvezte, hogy megzsarolhatta minden további nélkül a kezei közt rettegő, tehetetlen szerencsétlent. Talán a vámpír ösztön, talán csak az, hogy egyébként is szerette elnyomni a nála gyengébbeket lelke legmélyén. Fellengzős magatartása pedig mindig is megmaradt a vadász korszakából, valószínűleg további útja során is végigkíséri.

Atsushi tenyere a szavakra megremegett a vámpír mellkasán. A havazás közben felerősödött és alig bírta nyitva tartani a szemeit miközben belenézett a fogva tartójáéba. Szinte elveszett a szürke tekintetben.

Te jó ég, tuti a vérem akarja! - aggódott közbe, de a hidegtől már eléggé betompult, ezért kivételesen félelme nem ült ki arcára, arról nem is beszélve, hogy a szemgolyói is befagytak feltehetőleg.

- Majd... megpróbálom... - suttogta. Egyik pillanatról a másikra pedig elöntötte valami furcsa forróság az egész lényét. Persze nem tartott sokáig és újra megérezte a borzongató téli fagyot.

- Jó fiú - mondta Akutagawa. Atsushi pedig már csak a vámpír ajkai mozgását figyelte. Hirtelen rendkívül fáradt lett, hang nem ért el hozzá. Furcsa, édes illat kerítette hatalmába, melynek helyét kisvártatva izgalmas súlytalanság vette át.

Ugyan mi lehet ez? Máris beteg lennék? - töprengett magában miközben szemhéja végleg elnehezedett. Pislogott néhányat, de már nem bírta el az indokolatlan fáradtságot, és egyensúlyát elveszítve tehetetlen teste egyenesen a végzete karjai közé hullott.

Folytatása következik...

// Üdvözlet minden kedves olvasómnak, újfent^^
Gondolom megkérdőjelezitek ti is, hogy az országban (s persze az egész világban) fenn álló helyzetben ugyan mégis miért nem vagyok képes sűrűbben írni? - ami persze tök jogos, ezért gondoltam tartozom nektek egy kis magyarázattal!
A világjárvány kapcsán mindenki eltérő gondolatokon osztozik, nekem is meg van a magam véleménye, de a munkáltatómnak is. S mind a mellett, hogy szerencsére meg tudtam őrizni a munkahelyem így vagy úgy, de sajnos egyéb, más gondok viszont csak az imént bukkantak fel. Kicsit megnehezíti a mindennapjaimat az újabb problémák változatos áradata, melyek mellett a munkában is igyekszem odatenni magam.
Minden tőlem telhetőt megteszek így azért is, hogy ha nem is sokat, de legalább pár sort írjak napi szinten az újabb fejezetekhez. Aztán előbb vagy utóbb elkészül a teljes epizód! ☺
Köszönöm a megértéseteket, türelmeteket és támogatásotokat! Nincs szó arra mennyire hálás vagyok a kitartásotokért és a sok kedves, megmosolyogtató kommentárért, amit itt hagytok egy-egy fejezet alatt^^

Vigyázzatok magatokra ♥

Üdv: az író //