// Kedves Olvasóim^^
Szeretnék elnézést kérni újfent, hogy sokáig tartott a rész befejezése, de ezúttal jó okom volt rá. Úgy gondoltam a két srác találkozásának történetét még lehetne ecsetelni, de a tényleges történet így is áll már egy helyben egy ideje, szóval arra jutottam mégis csak le szeretném zárni a visszaemlékezős vonalat. Ezért ez a rész jóval hosszabbra sikeredett, mint a korábbiak, de mégis kissé gyorsabb tempót vettek magukon az események
Kérlek titeket tehát tisztelettel, hogy legyetek velem és a fiúkkal megértőek, de a későbbi fejezetekhez elengedhetetlennek éreztem egyes dolgok tisztázását fantáziám szüleményében, ami, a legtöbb vámpír-történet mércéjével is kicsit egyedibb képet mutat a szokásosnál. De, mint minden történetben, úgy szerintem a legtöbb fanfictionben sem árt, ha kicsit változtatunk ezen-azon. Remélem Nektek is elnyeri tetszésetek :) - ezt követően visszatérünk a jelen korba és ott folytatódik a történet, ahol hónapokkal ezelőtt abba maradt!^^ Köszi a megértést! ♥

Üdv: az író //

1701. márciusa;

Mori léptei visszhangot vertek a fényesre lakkozott, tölgyfa padlón, amikor a szobába lépett, hogy meglepje a vadászt és kísérletet tegyen egy újabb halandó élet elvételére.

A szobában hűvös, télies szellő járt, a nyitott ablak körül egyenletesen lengtek a függönyök. Noha márciusban már kellemes tavaszi időjárást várna az ember, azért errefelé elég sűrűn megesett, hogy a fagyos évszak kihúzott akár áprilisig is.

- Jellemző... - vetett egy csalódott fintort a nyitott ablakra a vámpír.

A szobában egy üres ágy várta. Elvéteni nem véthette el a helységet, tisztán érezte a fiatal férfi jelenlétét korábban. S mivel az ablak nyitva volt, könnyen lehet, hogy ezt választotta menekülése útjának.

De mégis hova tűnhetett ilyen hamar? – gondolta, majd átértékelte a lehetőségeit és kisvártatva visszaindult a folyosóra. A törött ablakon keresztül figyelte az udvart. Chuuyát szintén sehol sem találta. Mindjárt gondolta, hogy valamilyen szinten köze lehet a vámpírvadász eltűnéséhez! Vagy a vadásznak az ő eltűnéséhez.

Néhány perccel korábban Akutagawa már az udvaron volt és felsegítette Chuuyát, akitől még soha nem hallott, tarka, választékos káromkodást hallgathatott.

- Jó, jó, elég lesz. Megmondanád, hogy hol vannak a fegyvereim? - kérdezte, miután úgy érezte amaz befejezte a szavakkal való cifra bánásmódot.

- Megmondanád, hogy hogy jutottál ki ilyen hamar? – kérdezett vissza a vámpír, miközben elfogadta a vadász felé nyújtott kezét: - Le voltál gyengülve... - tette még hozzá.

- Le voltam, ez tény, de nem jelenti azt, hogy nem tudtam elmenekülni. Vadász vagyok, dereng? Szerinted hányszor kerültem már hasonló kaliberű slamasztikába?

- Talán ebbe tényleg nem gondoltam bele - vakarta meg arcát Chuuya: - Akárhogy is, igyekezzünk! A fegyvereidért később visszatérünk. Addig használd csak ezt.

Amit Chuuya Akutagawa kezébe adott az nem volt más, mint a vadász saját tőre. Egyedül ezzel sokra nem jut, de még más dolog is kérdéses volt ezzel kapcsolatban: a vadászok eszközei egytől-egyig egyházilag voltak felszentelve, egy vámpírnak még kesztyűs kézzel is komoly sérüléseket kellett volna szereznie egyetlen érintés kapcsán. Viszont bárhogy is nézte Chuuyának semmi baja nem volt.

- Hogy vagy képes megérinteni? - kérdezte végül, ámbár kicsit szégyellte magát, hogy szakértő lévén maga sem tudja a választ.

- A tőrt? Ne vedd sértésnek, de a mai egyházak már nem annyira tiszták és erőteljesek, mint annak idején. Vagy te nem gondoltál bele még abba, hogy mitől szent a szent?

- Mondod ezt úgy, mintha oly régtől halott lennél...

- Nem vagyok régtől halott, de már elég ideje vámpírrá változtatott Mori-sensei, szóval tudok egyet, s mást! A fegyvered rosszul van felszentelve, sajnálom - ripakodott rá, természetesen szavaival ellentétben cseppet sem sajnálta a történteket.

- Mori? Ez a neve a társadnak? - így a vadász, mit sem törődve az egyháza sértegetésével. Tekintete felvándorolt az épület törött ablakára: - Francba, fussunk! - tette hozzá, mikor meglátta az ősvámpírt őszinte, játékos mosoly kíséretében integetni az ablak keretének dőlve. Mivel elég szórakozott volt, Akutagawa tudta már ennyiből is, hogy kezdetét vette a macska-egér játék. Nem tervezte a fogócskát több napig tartóra elhúzni, de közben úgy érezte a fegyverei nélkül, valamint aktuális egészségügyi állapotára való tekintettel egy ideig még képtelen lesz a harcra. Tehát megragadta a vámpír csuklóját és elkezdett teljes erőből szaladni.

Chuuya csak unott, ugyanott zavart és hitetlenkedő arckifejezéssel követte, majd cinikus hangnemben azért megkérdezte:

- Figyelj, nem azért, de szerinted kettőnk közül ki a gyorsabb?

Akutagawa erre megállt. Feszülten hátra tekintett a vámpírra, aki szinte keresztül nézett rajta az ostobasága miatt. Persze ez valóban zavarba ejtő volt egy szakképzett vadász számára, szóval szégyenlős tekintettel az égre meredt.

A pillanat hevében csak arra gondolt, hogy mind a kettejüknek a lehető legrövidebb időintervallumon belül el kell hagynia a csodálatos, nemesi kastély pompás barokk udvarát.

- Akkor mit javasolsz? - kérdezte végül és igyekezett nem elvörösödni.

- Az egész parádéba én rángattalak bele, pedig nekem aztán elhiheted, hogy nem állt korábban szándékomban elvenni az életed... - kezdte Chuuya, de Akutagawa a szavaiba vágott:

- Nekem jelenleg egyre erősebb vágyaim vannak egy bizonyos vámpír likvidálásának érdekében.

- Parancsolsz?! - rivallt rá az alacsony, vörös hajú ragadozó.

- Nem kifejezetten indokolt a kiakadásod, lévén, hogy Te magad rejtetted el a kastélyon belül a fegyvereim, ami miatt most egy fogpiszkálóval kell kettő életet is védelmeznem. Bár egyet is elegendő lenne... a sajátomat.

- Ami azt illeti tényleg meg kellett volna, hogy öljelek - zárta le a témát Chuuya, majd hátat fordított a vadásznak és térdre ereszkedett előtte.

- Pardon? Most mit csinálsz? - kérdezte a vadász, mert nagyon jól sejtette mik a vámpír szándékai. Nem fog egy olyan hátán menekülni, akinek eddig számtalan fajtársának vette el életét. Arról nem is beszélve, hogy rendkívül megalázó szituáció lett volna egyszerű férfiemberként is, ha egy másiknak hagyná magát cipeltetni, de nem igen volt más választása.

- Tőlem itt is maradhatsz, de hidd el nekem ő nem egyszerű egyed. Találkoztál már ősvámpírral?

Akutagawa válaszra sem méltatta, már át is karolta a fiatal vámpír nyakát és fülig pirulva tűrte, hogy az felálljon, majd menekülésnek eredjen vele együtt.

Miután kitérőt tettek a fogadóba, hogy Akutagawa hátra maradt holmiját is összeszedjék tovább indultak. Chuuya persze mindvégig rejtve maradt emberi szemek elől, nem akart plusz konfliktust. Ráadásul így azt is hamarabb észrevette volna, ha Mori követte volna őket. Bármely kis neszre, motoszkálásra felkapta a fejét, de mindig kiderült, hogy nem az volt, akit várt. Az ősvámpír nem követte őket. Valószínűleg elveszíthette a nyomukat a pataknál, amely a fogadó felett csordogált két utcával. A vámpírok érzékeit a víz mindig megzavarta. Felszentelt vizeken pedig hídon át sem közlekedhettek, feltéve, ha az valóban szent.

- Oi, Nii-chan! - szólt Akutagawa után a fogadós, mikor a fiú felszerelkezve sietett le a lépcsőn.

- Már el is mész? A le nem töltött éjszaka árát nem áll módomban visszafizetni - közölte tényszerűen a már illuminált állapotban, a pult mellett önmagát ringató férfi.

- Ki hitte volna - dünnyögte orra alatt a vadász, majd fennhangon folytatta: - Minden esetre a munkám itt véget ért, a pénzre, pedig ahogy elnézem, neked nagyobb szükséged van, mint nekem.

- Hát igen, igen... Szegény, kis város vagyunk mi - pödörte meg bajuszát a tulajdonos.

- Hát persze - suttogta ismét Akutagawa miközben felidézte a pompás nemesi lakokat és a környék alaposan kiépített utcáit.

- És a halálesetek? Ha a munkája véget ért annak azt kellene jelentenie, hogy már nincs okunk aggodalomra - vonta kérdőre a fogadósné, miközben a fa-kupával homlokon engedett egy, a hátsó domborulatait cirógató, részeg, fogatlan alkoholistát.

- Azt hiszem, akik miatt eddig aggódtak már ártalmatlanok, más dolog fogja ezentúl érdekelni őket - vont vállat, de szinte várta is a következő kérdést.

- Hát meg se ölted őket?! - csattant fel a fogadós, felesége mellé állva.

- Nem volt szükséges, mivel éppen távoztak... Ahogy ezt most én is megteszem.

Kijelentését követően összehúzta köpenyét, vállára vetette utazásához mellékelt csomagját, majd lassú, kimért léptekkel hagyta el a fogadó épületét. Nem sietett, elvégre senki nem ment utána. Félelemre pedig nem volt oka, mert a felszerelésének a hajdani szobájában felejtett többi tartozéka is már ott lapult a puttony legalján.

Kiérve becsapta maga mögött az ajtót.

- Chuuya. - Nem kiáltott, nem volt rá szükség, a vámpír hallása messze érzékenyebb volt a sajátjánál.

- Jó nagy lármát csaptak odabent, aggódtam kiérsz e tán egy darabba - ugrott mellé a vámpír valahonnan a magasból. Könnyen lehet, hogy az egyik erkélyen időzött ez idáig, vagy magán az épület tetején.

- Magam is elgondolkodtam rajta, de szerencsére elég egyszerű teremtések. Kotnyelesnek kotnyelesek, de nem ártják magukat felesleges csatározásokba.

- Csata! - nevetett fel Chuuya - Tudod is te milyen is egy csata! - legyintett, majd elindult a városból kifelé vezető út irányába.

- Nekem elhiheted: van róla elképzelésem - dünnyögte Akutagawa, s utána eredt. Ezt követően a várostól északra, megközelítőleg másfél órányi járásra, egy régi, elhagyatott parasztházba tértek be. Akutagawa maga köré csavart egy régi, poros pongyolát, minden bizonnyal takaró lehetett annak idején, amikor még lakták a házat.

- Mondanám, hogy osztozzunk, de azt hiszem, a vámpírok annyira nem fáznak. Viszont vannak annyira finnyásak, hogy poros takarók alatt ne hajtsák álomra fejüket.

- Már ha alszanak, nekünk ugyanis ez nem olyan fontos, te is tudod - mosolygott az esti félhomályban is rendkívül szemre való, fiatal férfi bőrébe bújtatott gyilkos faj képviselője. Jobb kezét hetykén derekára szorította, másikkal a nem rég felfedezett gyertyát tartotta magasba. Tekintetével egy olyan pontot keresett, ahová elhelyezhette úgy is, hogy ne gyulladjon rájuk az egész kóceráj.

- Biztos vagy benne, hogy azt égve hagyod? Nem tudhatod meddig jutott már el Mori - izgult kettejük helyett is Akutagawa. Már amennyiben ezt izgatottságnak lehetett volna nevezni a szó legnegatívabb értelmében! Elvégre ő csak azt követte, amit tanítottak neki.

- Túl sokat aggódsz, barátom. A te fajtád az enyémet állatként kezeli, ellenben azt is figyelembe kellene vennetek, hogy hajdan mi is emberek voltunk. Megmaradtak az érzéseink, többé-kevésbé a személyiségünk sem változott. Így azt is tudom, hogy Mori-senseit mi szórakoztatja! A szórakozás nála pedig nem két percig tartó élvezet, szóval, ha én azt mondom „ne izgulj", azt nem azért mondom, mert meg akarlak nyugtatni, hanem mert ismerem, és nekem elhiheted, ha el akart volna kapni téged vagy engem már rég megtette volna - ült le az ágy szélére Chuuya, miután a gyertyát végül egy összedőlés határán álló étkezőasztalra tette.

- Nem emlékszem arra, hogy valaha is barátok lettünk volna! - morgott Akutagawa, de Chuuya elcsitította:
- Pedig jobban teszed, ha megbarátkozol velem. Azt hiszem hosszú út áll még előttünk.

- Értsem úgy, hogy velem tartasz? - engedte le vállát a vadász.

- Értsd, ahogy akarod, én inkább úgy mondanám, Te velem, de szimplán csak más választásom nincs, ahogy neked sem.

- Már miért ne lenne? Ezt a vámpírt... - kezdte volna Akutagawa, de nem tudta befejezni, mert Chuuya máris közbeszólt:

- ...Ezt a vámpírt? Akarod mondani: ősvámpírt! Mert ez egy nagyon fontos szempont.

- Érdekli a seggem, a lényeg, hogy meg fogom ölni - legyintett a vadász, amire Chuuya ismét felkacagott.

- Értsem úgy, hogy te egyedül legyűröd azt, aki annak idején egy teljes lovagi századdal egymaga végzett? - Mosolya pajkos volt, egyenesen a vadász szemébe nézett, aki erre kiegyenesedett.

Igaz is, ősvámpírral még nem volt dolga. Nem neki, de még a nagybátyjának sem! Márpedig ő elég hírhedt vadász volt. Talán kicsit túlcsordult az önbizalma.

- Egy egész lovagi századdal - ismételte meg suttogva. Inkább kijelentés volt, mint kérdés, hiszen maga is látta, ha csak a pillanat töredékéig is, de a vámpír teljesen más aurát árasztott magából, mint azok, akikkel eddig volt dolga.

- Pontosan, szóval szerintem gondolkozz el rajta, hogy hova vered a melled, mert ezzel a tűzzel könnyen megégeted magad - mászott be a takarója alá végül Chuuya. Igazából nem fázott, tényleg nem. Csak valamiért kellett neki egy másik fél közelsége, egy ember melegsége. Úgy érezte most aztán nagy fába vágta a fejszéjét.

- Hé, te mit...? - pirult fülig Akutagawa miközben a vámpír göndör fürtjei saját vállát érték, puha arca pedig támaszt lelt rajta.

- Csak hallgass - hunyta le a szemét Chuuya.

Akutagawa teljes testével megfeszült. Talán fél, mert egy vámpír lépett az intim szférájába? Tán izgul, hogy ismét megtámadja? A fegyverei a kis helység másik szegletében voltak, ám fejét nem merte irányukba mozdítani. Vagy nem is akarta?

A férfi kellemes, rózsa emlékét őrző illatot árasztott magából. Az jutott eszébe, hogy a hatalmas kastély csak úgy árasztotta magából a virág illatát. Valamint az is derengett, hogy találkozásuk perceiben is a kerttel foglalkozott a vámpír.

- Chuuya, kedveled a rózsákat? - Az arcpír már füléig húzott a vadásznak és még most sem tudta eldönteni mi miatt is érzi feszélyezve magát.

- Ühüm, kedvelem. Mielőtt találkoztunk éppen újrakötöttem a bokrétákra húzott óvó-réteget. Egyszerű papírcsomagolás, de megóvja őket a hidegtől valamelyest, ami errefelé sose tudni meddig húzódik el - mesélte, hangja fáradtan csengett. Az csak egy dolog, hogy Akutagawa is leengedte a védelmét, de ő is. Valamilyen szinten mindketten tudták, hogy már nem ellenségek.

- Tényleg szereted őket - mosolyodott el Akutagawa, miközben kezdte megérteni saját érzéseit. Valójában már nem állt messze attól, hogy barátjának tekintse.

De mire ez a hirtelen változás? - gondolta. Korábban megölni akarta, nem megvédeni. Arról nem is beszélve, hogy a körülményeket egybevetve itt inkább ő volt megvédve, mit sem a vámpír. Kedvelte őt, holott nem is ismerte. Zavarta saját kiszolgáltatott helyzete, de ugyanott élvezte a védelmet.

Álljunk meg egy pillanatra: kedvelem? - szembesült saját gondolataival. Tekintete riadt volt és aggodalmasan lesandított szeme sarkából a vállán már igazak álmát alvó Chuuyára.

Akutagawának fogalma sem volt róla mikor, miért és hogyan jutott erre a döntésre, de már nem bánta: kedvelte. Legyen szó akár vámpír-bűbájról, akár igazi érzelmekről, előbb vagy utóbb kiderül számára. Ahogy az is, hogy miként tehet pontot ennek az ügynek a végére. Ha megöl egy ősvámpírt vajon visszatérhet a vadászathoz, társaihoz? Még az is lehet. De ha mégsem, akkor is be kell fejeznie. Ha ez a vámpír tényleg olyan képességekkel bír, amelyeket Chuuya is említett, akkor bárhogy is, de el kell pusztítani. S mivel rá kell jönnie ezt hogyan teheti a legjobb társaság egy vámpír lehet számára. Más körökben mozog, a fajtája pedig biztos tudja, hogy s miként lehet elvenni egy nagyon rendkívüli, erős, s mindenek előtt halhatatlan életet. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja még mit fog tenni, ha esetleg sikerül megszökniük, s jó idő múltán sem akad nyomukra.

Eldöntötte magában, hogy ha már így alakult a helyzet ő sem hagyja félbe a küldetést. Ha mást nem legalább meg szeretné érteni, miért állítja újdonsült társa, hogy veszélyes az illető.

Rendben, akkor asszisztálni fogok! - döntötte el, majd végül a sok értelmetlen és egybefolyó gondolatnak egy sosem tapasztalt, mély álom vetett véget.

Így vette kezdetét kettejük közös kalandozása.

***

1701. szeptembere;

A vámpír és a vadász már egy fél éve élvezhették egymás társaságát mikor visszatértek a találkozásuk helyszínére. Akutagawa sosem gondolta volna, hogy szert tesz Chuuya fajtáján belül egy szövetségesre, de már nem is kifejezetten bánta. Az egyedüli zavaró tényező a kettejük kalandozásai során csak az volt, hogy Mori-sensei nagyon könnyen elengedte őket, s azóta nem is találkoztak vele, a hírét sem hallották.

Maga sem tudta miért akart segíteni az újdonsült barátjának, de végül így alakult. S mivel már közösködött a vadászok legfőbb ellenségeinek egyikével, így vissza nem térhetett a bázisukra, ahol a többi vadász-társa időzött. Feltehetőleg rejtekhelyük nem változott azóta sem.

Ő maga Chuuyával karöltve próbált a végére járni, hogy egy ősvámpírt hogyan is lehet eltenni láb alól. S noha erre eddig még nem kaptak választ, azért tudása jószerével gyarapodott a Chuuyával való első találkozásához mérten, így vadászként is különbnek érezhette magát az önkéntes száműzetése ellenére. Valamint az is kapóra jött neki, hogy a férfi segítette és támogatta, bár idegkezelési problémáira nem talált magyarázatot azóta sem. Remélte, hogy a kalandozásaik során majd arra is fény derül, mi okozhat ilyen jellegű pszichés zavarokat egy vámpír agyában.

- Itt meg kellene pihenni éjszakára – javasolta Chuuya mikor elérték a fogadót, ahol Akutagawa első éjszakáit töltötte a tavaszi vadászat előtt.

- Szerintem kereshetnénk más helyet, mert könnyen lehet az is, hogy a tulajdonos és a részeges bagázs továbbra sem felejtkezett el az arcodról, mivel gondolom azért olykor találkoztatok. Más különben nem tudtak volna annak idején elkalauzolni engem sem! De te azért kivételes vagy, téged nehéz lenne elfelejteni akkor is, ha nem vagy vámpír.

Akutagawa itt egyébként a vámpír társa lehetetlen személyiségjegyeire vonatkozóan tette a kijelentést, de Chuuya úgy gondolta az ő stílusával nincs is semmi baj. Így természetesen más dolgokat vont le társa szavaiból:

- Hogy mondtad? Nehéz lenne elfelejteni? – elkezdte nézegetni magát az ablaküvegben: vörös, göndör fürtök, csinos, nem hivalkodó, de ugyanott elegáns, nyugati stílusú öltözék a legutóbbi divat szerint. Nagy, kék szemek és férfiasan keskeny, de vörös ajkak. Az öltözékét ugyan szükséges volt idő közben gyarapítani korszerűbb darabokkal, pláne, mert az utóbbi időkben nagyon sokat változott az emberek megjelenése, de az arcán és a hajviseletén nem volt szükséges változtatnia. Elszakadt az üvegtől, majd befejezte mondatát: - Igaz is, egy ilyen jóképű fiatalember arcát nehéz elfelejteni! – húzta ki magát miközben fülig ért a szája.

- Egoista barom – suttogta Akutagawa míg nem a pillanat töredékénél egy hatalmas csapás érte tarkóját, mely során meg kellett magát támasztania a falnál. A füle csengett és köhögni kezdett.

- Vigyázz a szádra! - rivallt rá társa, majd sóhajtótt és megpaskolta Akutagawa hátát: - Nekem meg gyakorolnom kellene némi önuralmat. Jól vagy? - támogatta meg a vadászt, aki még mindig köhögött, egyre erőszakosabban.

- Remekül... kh... önuralomról meg inkább ne is álmodozz! Kh kh...

Végül kénytelenek voltak leülni egy padra. A köhögés lassan alábbhagyott, de az utóbbi időszakban Akutagawa elég sűrűn érezte, hogy a legkisebb fizikai fájdalomtól, különböző stresszhelyzetektől is botrányosabbá vált. Persze nem foglalkozott vele, egészen addig ameddig mind ezek mellett már többször elő nem fordult, mondhatni indokolatlanul, rohamszerűen. Emellé társult egy idő után a folyamatos fáradtság, gyengeség érzete, alkalmanként magas láz és örökös izzadás, leginkább alvás közben. Olyan is volt, hogy köhögését követően tenyere, s ingujja vérfoltos volt.

Minden bizonnyal ez a fajta bubópestis is a kelletlen társaság eredménye lehet! - vagyis ironikus perceiben erre gondolt.

Chuuya persze koránt sem kezelte a helyzetet ennyire félvállról vevősen, elvégre két beteg gyermek elvesztését is megélte, könnyen felismeri azt, ha valaki nincs a legjobb egészségügyi állapotában. A helység ahol elsőként találkozott Akutagawával viszont rendelkezett orvossal. A környék első nőnemű orvosa, akit nem mert a jónép megvádolni boszorkánysággal, de mindenki jól tudta, hogy természetesen az. A neve Yosano Akiko. Mind e mellett azt is hozzá kellett tenni, hogy a hölgynek voltak még titkai, ami nem feltétlen csak a gyógyfüvekkel és mágiával volt összefüggésbe hozható. Ugyanez a rejtély volt többek között annak is az oka, hogy Mori és Chuuya a környéken vásárolt ingatlant annak idején.

A rendelő a legtávolibb szegleten és legszegényebb környéken állt a városközponthoz mérten. Hamarosan már a bejárat előtt álltak.

- Nem hiszem, hogy szükséges lenne erre, lehet csak egy egyszerű megfázás - morgott Akutagawa, aki a kezdetektől fogva tiltakozott a doktornőhöz való ellátogatás ellen.

- Nem feltétlen halsz bele abba, ha megnézi, mi van veled. Viszont könnyen lehet, hogy ez a „megfázás" már előbb elvinne - nyitotta ki az ajtót Chuuya.

Egy apró helységbe léptek be, ahol néhány párán kívül csak a falon lefelé ingázó, kaszás lábú pókok fogadták őket. Sötét, nyirkos, rendkívül silány kis váróterem volt.

- Jó helyen járunk? - kérdezte a vadász kételkedve. Ám mielőtt társa válaszra méltatta volna, egy erőteljes segélykérés zavarta meg a rendelő már-már nyugtalanító csendjét.

- NEEE! Nem akarok meghalni, kérem! - esett ki az orvosi szobából egy középkorú, pirospozsgás arcú férfi. Feltehetőleg alkoholista, amolyan asszony-verő kategória. Felette pedig körvonalazódott egy középmagas, sötét, női alak.

- Borzalmasan nagy az a tű, bele is halgatok! – könyörgött tovább az ember, mire a nő is szóhoz jutott:

- Ha a kezelésem túléled, akkor a májad és a veseelégtelenség fog elvinni, ebbe az oltásba pedig nem feltétlen halsz bele. Ember, mi lenne veletek, férfiakkal, ha nektek kellene gyermeket szülni? - túrt a nő középhosszú, sötét hajába.

A jelenetet követően Akutagawa egy 180 fokos fordulatot próbált megkísérelni, hogy útját a kijárat irányába vegye, de társa megállította a köpenye csuhájánál visszapenderítve. Természetesen a jelenetre már Yosano-sensei is felkapta a fejét.

- Nocsak, egy ismerős arc. Azt hittem, ha már sikerült meglépned Moritól akkor van annyi eszed, hogy vissza se gyere, de ezek szerint tévedtem. Vagy talán más szelek fújtak erre ismét, Chuuya? - lépett ki az árnyékból a nő. Vékony volt, keblei kívánatosak és arca kellemes látványt jelenthetett bármely férfi számára, így emiatt sem értette Akutagawa az előbbi jelenetet. S épp ahogy erre gondolt, Yosano korábbi pácienséhez fordult, intett neki, hogy távozzék.

- Rendben, Oji-san, majd holnapra eldönti kívánja-e az oltást igénybe venni a derékfájdalmára. Amennyiben kétségei támadnának tessék csak egy újabb üveg szesz társaságában feltenni a korábbi kérdést önmagának.

- K-köszönöm - azzal a férfi elszaladt, s Chuuya ezt ki is használva közelebb lépett Yosanohoz, fittyet hányva a többi betegre, akik minden bizonnyal jóval előttük érkeztek.

- Ne aggódj, nyomós érvek nélkül a büdös életbe nem tértem volna vissza ebbe a retekbe, de most más dologról van szó − szavalta, majd társáért nyúlt, s maga elé lökte. Akutagawa alig tudott megkapaszkodni egy ajtókilincsben.

- Valami furcsa náthája van, de mivel már egy ideje tart kezdem azt feltételezni, hogy nem csak egy nátha. Meg tudod nézni?

A vámpír lekezelő stílusából ítélve Akutagawa arra következtetett, hogy jól ismerik egymást azok ketten. Azonban a megítélése mellett szembesülnie kellett korábbi beszélgetésének gyümölcsével is: a többi páciens összesúgva mutogatott Chuuya irányába. Minden bizonnyal felismerték, hogy a kísértetjárta kúriának ő az egyik korábbi lakosa, a gyilkosságok idejéről természetesen.

Tudta, hogy nem kellett volna idejönni.

- Rendben, de várnotok kell, a többiek előbb voltak itt − tette csípőre kezét Yosano, majd harsány hangon kérte is a következő beteget.

Mire Akutagawa sorra került már alkonyodott. Miután a doktornő beinvitálta őket már rajtuk kívül senki sem várt kezelésre és hasonlókra.

- Rendben, még szeretném a szívverésed is meghallgatni − mondta Yosano, de a szívverés mellett Akutagawa hófehér bőrének több szegletén is átcsúsztatta a sztetoszkópot. Hideg, fémes felülete kellemetlen volt a vadász számára. Túl sok figyelmet azonban nem fordított rá, leginkább azon aggódott, hogy miután elhagyják a rendelőt mi vár rájuk? A városiak vasvillákkal? Vagy talán maga Mori?

Izgatottsága során Yosanonak volt szerencséje egy rövidebb rohamhoz is.

- Nagyon jó, köszönöm, visszavetheted az inged − mondta a doktornő, majd a rendelő polcos szekrényéhez sétált és levett két teli, valamint egy üres fiolát. Egy kerámia lavór felett egymásba öntötte a kettőt s enyhén rázogatta.

- Napi két cseppet kell egy pohár vízben feloldani, elegendő este bevenni - adta át az üvegcsét Akutagawának, miután az felöltözött.

- Megfázás, igaz? - kérdezte a vadász, s türelmetlenkedve végigpásztázta a rendelőt.

- Hát... olyasmi... - harapta be alsó ajkát a nő.

- Nagyszerű, ha még akartok beszélgetni kint leszek - kapta fel kabátját Akutagawa, s hangos csapódással rántotta be maga után a rendelő ajtaját. Fel akarta mérni a kinti helyzetet, de jól tudta, hogy valamit Chuuyának is meg kellett tárgyalnia a doktornővel. Ez idő alatt pedig ő kidolgozhatott szükség esetére egy menekülési tervet.

- Tényleg csak megfázás? - kérdezte Chuuya miközben fellökte magát a szorgosan jegyzetelő Yosano mellé az asztalra.

- Nem. Elsőnek azt hittem tüdőgyulladás, de attól tartok kicsit összetettebb a történet. Mióta is tart ez?

- Igazából már akkor is ilyen volt, mikor megismertem - csavargatta egy göndör, vörös fürtjét arca mellett a vámpír.

Yosano tekintete egy korábbi kis lombikra siklott, amelyben a vadásztól levett vér remegett a Chuuya által okozott imbolygásához köthető fizikai reakció kapcsán, az asztalon.

- Ha ember lennék, talán nem találnám ki ennyiből, de a vér állott szaga elegendő, hogy kikövetkeztessem, a társad tuberkulózisban szenved.

- Hogy?! - ugrott le Chuuya az asztalról.

Egyébként semmi kétség sem fér a doktornő egyedi képességeihez mérten. A falusiak ugyan boszorkánynak tartják, de Yosano egy kicsit több volt ennél: egy dhampir. Ember s vámpír gyermeke, két, eltérő életforma keveredése. A szaglása egyedülálló, mondhatni egy teljes értékű vámpírétól is több.

A dhampir születése egyedi, nem mindennapi esemény volt mindig is mióta világ a világ. Ezek a lények olyan felsőbb rendű fajt képeznek, amelyeknek esélyük van választani, hogy mely világ részesévé váljanak annak idején. Már, ha oly nagy választási lehetőségük van!

A félvérek csak akkor vállnak teljes értékű vámpírrá, ha egy tisztavérű saját vérét kínálja nekik, netán azt maguktól veszik el. Az események lezajlását követően a történelem során több dhampirból válhatott így tisztavérű egyed, netán az éjszaka királyává is megválaszthatták az átváltozás túlélőit majdani egyedi képességeikre való tekintettel. Már, ha túlélte, mert, hogy az átváltozást az esetek 80%-ában nem bírta el az efféle lények szervezete. Ezért is volt kevés tisztavérű vámpír, leszámítva azokat, akik két ősnek a szülöttei. Ezen két eseten kívül máshogy nem válhatott senki olyasmivé, mint Mori.

Yosano Akiko még nem szánta el magát döntése véglegesítésére. Noha jobban tenné, hogy sietne mindezzel, természetesen nem tette, pedig amennyiben egy dhampir nem választ, úgy egy idő után a vérszerkezete a halandókéhoz alakul, de vér nélkül meg a szervezetük is sokkal gyengébb volt, s nem élték meg a legtöbben a harminc esztendős kort sem.

Valamit valamiért, szokták mondani! – gondolta mindig Yosano, hiszen a vérszíváshoz és az éjszakai élethez sem fűlött a foga, de természetesen idő előtt sem akart búcsút venni életétől.

Ha vámpír lesz, vérivó szörnyeteggé változik. Ha ember marad, idő előtt meghal.

- Ami azt illeti lehet, mégis beszélned kellene Morival... mert a betegség ellenszerét még senki nem találta fel, hatásos kezelés sincs még rá. De azt látom, hogy kedves számodra ez a férfi − kelt fel Yosano a székéből, felvéve az üvegcsét, mert kicsit aggódott azt Chuuya előtt hagyni a korábbiak után. Az üveges szekrénybe helyezte felcímkézve, a többi hasonlótól távolabb.

- Beszélnem? Mégis miről? Nem fogom átváltoztatni, arról nem is beszélve, hogy bizonyára ezt ő sem akarná - morgott Chuuya, s a falat kezdte rugdosni.

- Ha tönkre vágod a rendelőt én foglak kicsinálni téged, szóval csak óvatosan a rongálással! - figyelmeztette őt Yosano, majd folytatta: - Egyébként más esélye nem lesz neki a túlélésre, ha csak nem változik át. A köhögés akkor sem feltétlen fog elmúlni, de szenvedni sem fog tőle annyira, ha elegendő táplálékhoz jut - magyarázta a doktornő.

- De sosem múlik el, csak szenvedni fog örökké! - fordult felé Chuuya, majd megindult a mappáit rendezgető nő felé.

- Ne izgulj, a betegsége nem lesz állandó, csak előjön, ha a Hold átér egy bizonyos fázisba. Ekkor a vérszomj némiképp tetőpontra érhet, de ha kap, már el is múlik.

Chuuya eddigre már odaért a nő mögé, aki szigorú tekintettel fordult irányába.

- Ő egy vadász - mondta ki halkan a vámpír.

- Micsoda?! - csattant fel Yosano, majd a pillanat hevében megragadta Chuuya vállát, s úgy folytatta: - Ezt komolyan mondod?! Vámpír létedre egy vadásszal szűrted össze a levet?! Normális vagy?!!! - akadt ki a nő, miközben Chuuya csettintett egyet nyelvével s hirtelen felindulásból a falhoz sodorta Yosanot, két kezét annak arcával egy vonalba a falra csapta.

- Nekem elhiheted, hogy én se így terveztem, de vadász létére sokkal normálisabb, mint egy vámpír, vagy mint a te fennhéjázó fajtád... szóval kérlek, ne oktass ki, hogy mi a helyes s mi nem. Nem tartozik rád az sem, hogy kivel állok szóba.

A nő arca meglepettről hamarosan nyugodt kifejezést öltött fel, s kezeit összefonva oldalra sandítva folytatta.

- Akkor meg mentsd meg, ha már ennyire fontos neked. Már, hogy ha ő a fontos és nem csak az, hogy szimplán nem bírsz el egymagad Morival. A köztetek lévő köteléket nem fogja semmi sem megtörni, ha csak nem találsz magadnak valakit a fajtájából, esetleg az enyémből.

Chuuya leengedte kezeit és kétkedve figyelte a nő arcát.

- Ha egy másik tisztavérű mellé állok, a kötelékem megszűnik Mori-sensei-jel? - összefonta kezeit s elgondolkodva állát cirógatta.

- Igen, ez az egyetlen módja, hogy többé ne tudjon követni téged. De most még érzi a jelenléted, s van egy olyan rossz előérzetem, hogy már úton is van érted - suttogta Yosano, majd megigazította köpenyét, s a férfihoz simult, aki zavartan odakapta tekintetét. A nő átkarolta s fülébe suttogott.

- Ő még azóta is itt várt rád. - S ahogy a szavai elérték Chuuyát, úgy a rémülete eluralkodott rajta, s az ajtó felé fordult.

- Ha már így felhoztad... Te is tudod, hogy lehet vámpírt teremteni, nem? - kérdezte Chuuya, amire a doktornőnek is felszökött a szemöldöke.

Nyilván tudta jól, de nem azért javasolta Chuuyának, hogy mindenek előtt Morival is tárgyalja át a döntését. Hanem azért, mert ha ezt megbeszélik, akkor lehet úgy csillapodik az ősvámpír haragja, aki egy ideig jól tudta követni a két kisegér nyomát, de hamarosan elveszítette őket. S mind e közben féltékenysége kiteljesedett, látva a két fél egyre szorosabb kapcsolatát.

Yosano gondolataiból kiszakadva kisvártatva, mosolyogva válaszolt:

- Noha nem vagyok még képes rá, de azért a válasz, igen. Tudom, hogy kellene.

Akutagawa a város központján át ívelő kisebb folyam mellett sétált. Átért egy hídon, s gyanakodva vett szemügyre egy holttestet. Mióta elhagyta a rendelőt ez már a negyedik tetem. Nyakukon tátongó seb, vérük elszínezte a kikövezett aszfaltot valamint a kora őszi faleveleket, melyeket a nyár végi szellő az útra sodort.

Valaki nagyon dühös lehetett, s attól tartott tudja is ki. S mint érző lény ő maga is tisztában volt a féltékenység fogalmával. Eleinte még nem feltűnő, ha így érez valaki, de idővel akár az őrület bugyraiba is sodorhatja.

Léptei visszhangot vertek a gyanúsan csendes utcákon. A házakban lobogó, apró, pislákoló fények megvilágították gondterhelt arcát. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy tudja egy teremtett lélek sincs életben a környéken. Azt nem tudta viszont, hogy ennyi idő alatt, hogy végezhetett az illető ennyi emberrel? A vérét sem fogyasztotta el mindegyik áldozatának, a városból kifelé haladva egyre inkább úgy festett, hogy már csak tébolyból ölt.

Elérkezett a következő hídhoz, mely átívelt a patak felett. Két végében ezer éves kandeláberek álltak, amelyeket már felemésztett a rozsda, de a városiak sosem cserélték le. Az egyik ilyen áldatlan darab alatt pedig egy fekete alak magaslott. Jól tudta ki ő.

- Megmagyarázná miért kellett ennyi életet elvennie? - kérdezte Akutagawa, miközben köpenye alatt kitapogatta a nyár során vásárolt, vámpír ölő fegyverét. Szerencsére a körzetükön kívül mások nem sejtették árulását, ezért jelvényét felmutatva már kézhez is kapta a felszentelt eszközöket, melyek Chuuya szerint ugyan hatástalanok, de nem feltétlen hasznavehetetlenek.

- A halandó élet szórakoztató. Bár sosem voltak túl bonyolult teremtmények, mind egytől egyig ugyanazt a sablont követve lelte halálát agyaraim által - mesélte diplomatikusan a lámpák halovány fénye alatt álló ősvámpír.

- Egyedül arra lennék kíváncsi, hogy a te halandóságod ugyanazt a magatartást fogja e kihozni belőled, mint a városban élő férfiaké nőké, vagy gyermekeké? – Szünetet tartott, majd folytatta: - Bár nekem sincs jogom hibáztatni őket, mert a féltékenység is egy emberi betegség.

- Mori-sensei, ugyebár...? Nem tudom miért engedett el minket ily egyszerűen, ha ennyire zavarta, hogy megszöktettem a párját? Arról nem is beszélve, hogy becsapta s rossz útra terelte korábban, mely során nem hagyott neki más választást. De már mindegy! Azért csak ne tessék meglepődni azon sem, hogy nem hagyom szó nélkül, amit Vele, s a városlakókkal is tett! - a férfi mérgében nem cselekedett belátásai szerint. Végig pörgette elméjében a korábban látott rettenetes arckifejezések sorát, kifelejtett csecsemők sírásának fülsiketítő moraját, az ismerős emberek utolsó szavait, kéréseit felé. Valamint a számára egyik legkedvesebb személy örökké távoli, fátyolos tekintetét. Vadászként persze pont nem ezt kellett volna szem előtt tartania, hanem hogy azt ígérte a lakóknak, nem kell félniük, mert megoldja a problémát, gyökerénél fogva tépi ki a kisváros szívének egyébként nyugalmas kis életéből, de végezetül semmit nem tett, csak megszökött a leggyengédebb, de legegyszerűbb emberi érzelmek forgatagában valakivel, akit alig ismert, de szívének mégis oly kedves volt a kezdetektől. Nem merte szerelemnek nevezni, de még barátságnak sem ezeket az érzéseket, melyeket Chuuya iránt táplált csendben, titokban.

De egyetlen életért több száz ártatlan lelket feláldozni...? - gondolta, majd ciccentett egyet fogai közt s megragadta fegyverét, amelyet azonnal a vámpírra szegezett.

- Az ámokfutásodnak itt a vége! Nem volt jogod ilyet tenni vámpír, ezért most életeddel fizetsz! - közölte, majd meghúzta a ravaszt.

Chuuya vámpírsebességének köszönhetően hamarosan átszelte a várost, s megérkezett a helyszínre, ahol már megpillantotta Akutagawát s Mesterét.

A fiútól pár méterre hevert fegyvere, ő maga pedig a csuklójánál fogva a magasba emeltetett Mori kezei által. Egyetlen kezével meg tudta tartani a vadász teljes testsúlyát, aki egy újabb rohamtól küszködött. Köhögése oly agresszív tempót vett fel magán, hogy hamarosan vér tört fel torkából és láztól kipirult arca eltorzult az ismeretlen fájdalomtól.

- Akutagawa - suttogta maga elé a vámpír, s gyorsan szemügyre vette a helyszínt. Még több holttestet látott, Mesterét beborította a bűzlő alvadt vér. A szerencsétlen városiak becses vére. Sosem gondolta, hogy a szökése ilyen láncreakciót fog kiváltani Mesteréből, s mindez oly hirtelen történt. Lehet Morinak elegendő volt az, hogy idővel nem tudta követni őket, majd a városba érésük során váratlanul megérezte jelenlétüket?

Mégis mit tehetnék? - kérdezte magától, az aktuális pillanatban ugyanis nehezen ment a gondolkodás. Fél füllel pedig meghallotta Mestere szavait, melyeket minden bizonnyal a vadásznak intézett.

- Korábban a jogokat említetted, hogy egy életet elvenni nem törvényszerű. Esetleg neked jogodban állt megszöktetni a kedvesem, ki oly becses számomra? - kérdezte Mori, majd egy könnyed mozdulattal a vadászt kezénél fogva elhajította. Akutagawa köhögése alább hagyott, ahogy gerince fájdalmasan csattant egy közeli épület sarkán.

- Persze én is hibás voltam, ahogy azt Te magad is jól látod, vadász. Korábban szórakoztatónak tűnt, hogy futni hagytalak benneteket, de egy bizonyos távolság után egy vámpír is képes elveszíteni arája nyomát – megigazította nyaka körül gallérját, majd a vadász elernyedt teste felé vette az irányt: - De kicsit bíztam benne, hogy Chuuya megtartja a szokásos távolságot tőled is, ahogy korábban az én esetemben. De nem tette... - Így a vámpír, s mondata végén hangsúlyát dallamosabb hangszínre emelte, mint aki maga is csodálkozott a végkifejleten.

Akutagawa alig hallotta. A legrémisztőbb az egészben az volt, hogy a kín csak pár percig tartott, de utána már semmit nem érzett. Amennyiben a fájdalom ily könnyen alábbhagy s egész testét a mozdulatlanság járja át, úgy könnyen lehet, hogy gerince eltörött az ütközés során s mellette még pár csontja. De persze simán megeshetett, hogy a korábbi eseményekhez kötődő érzelmi sokk is belevájta fogait húsába.

Ara? – gondolta hirtelen, s közben megpillantotta a patak túloldalán álló társát. Persze nem lepte meg, hogy ilyen hamar a nyomára bukkant, elvégre a vámpíroknak nagyon jó érzékeik voltak az emberek megtalálásához. S korábbi gondolatmenetét kiegészítette azzal is, hogy ennek fényében teljesen más kaszt, mint ők, emberek. A vámpíroknál így az sem számított, hogy nő vagy férfi az, kit társukká választottak, de valamilyen szinten akkor is furcsa, hogy az ő szemében mégis férfiasnak tűnő barátját ilyen jelzővel illette, mint „ara".

- Kh, Chuuya... menekülj - suttogta maga elé, mert tudta jól, hogy a vámpír így is meghallja. Ezt alátámasztotta az is, mikor társa riadt tekintete hirtelen hitetlenkedő, kellemes mosolyra váltott.

Nem fogja magára hagyni. Francba! – gondolta Akutagawa, amelyet az ősvámpír szavai is megerősítettek:

- Még szerencse, hogy ennyitől nem fog itt hagyni téged - lépett elé Mori, kitakarva a szeme előtt hősként lebegő Chuuya alakját. A vámpír folytatta: - Mindig is társas lény volt a távolságtartó magatartása ellenére is, de örök életem során egyszer sem hittem volna, hogy vámpírként valaki pont egy vadászt választ társául. Ám nem bánom... talán a köteléketek véget tud vetni ennek az örökké tartó, értelmetlen életnek is. Természetesen azért nem fogom olyan könnyen adni magam!

Véget vetni? Meg akar halni? - gondolta Akutagawa, s kelletlenül tapasztalta, hogy kezeit sem tudja mozdítani. Nem csak azért, mert nem érzi őket, hanem azért is, mert Mori fényes, feketére csiszolt cipőjének sarka ujjait tapossa.

A pillanat töredékénél, mikor már haloványan, de érezni kezdett valamit, az ősvámpír oldalra tekintett, s a magasba lökte magát.

- Remélem befejezted, te beteg állat - jelent meg Akutagawa felett Chuuya.

- Chuuya? - nézett rá a vadász, kicsit szégyellve magát, hogy ismét belátástalanul cselekedett, s ezzel társának is kellemetlenséget okozott.

A vámpír letérdelt mellé, karjaiba vette, s együtt emelték tekintetüket a magasban lebegő vámpír felé.

- Látod azt ott, Akutagawa? Egy szép napon biztos lehetsz benne, hogy megöljük, de nem tudhatod előre mikor. Azt se, hogy mi alkalmasak vagyunk e rá? De a sérüléseidet elnézve az is lehet, hogy nem veled fogom bevégeztetni ennek a szörnyetegnek a sorsát.

- Ne, Chuuya, segítek! - kapta el a vámpír kabátját a már-már nevetségesen tehetetlen Akutagawa.

- Ha tényleg segíteni akarsz, akkor azt nem ripityára tört csontokkal kellene megpróbálnod.

Az idő szorította őket, hiszen Mori még mindig türelmesen várt és figyelte mi fog kisülni kettejük eszmecseréjéből. Azt is tudták, hogy mindent hall, amit ő is megerősített:

- A szívemet örömmel tölti el, hogy az én kis kedvenc menyasszonyom végre döntésre szánta magát! – nevetett: - Legyen... adok még egy kis időt nektek, de jobb, ha igyekeztek! – suttogta, persze tudta, hogy kicsi teremtménye így is értett minden szót.

- Vissza kellene mennünk a klinikára - suttogta Chuuya egyre aggodalmasabb tekintettel mérlegelve Mesterét, annak szavait is figyelembe véve. - Majd ott kitaláljuk, mit kellene tenni, de azt már most megígérem, hogy nehéz döntés elé érkeztünk.

Akutagawa nyelt egy nagyot. Nem tudta mire gondolt a társa, de mire észbe kapott már a város utcáin belül mozogtak. A vámpír tempója követhetetlen lett volna a számára, de abban is biztos volt, hogy Morinak ez sokkal egyszerűbb. Nem sok reményt fűzött hozzá, hogy visszaérnek.

Mori hamarosan nyomukba szegődött, de a templomtorony egyik szegletén megállt és az emberi szemmel átláthatatlan sötétségben követte a két pára nyomát. Borús tekintettel figyelve őket a következő gondolatok merültek fel benne:

„Mégis mit akarok? Miért is kezdtem bele ebbe az egészbe? Talán az idő múlásával elmém is kezd megtörni? Vagy egyik részem szeretné elengedni ezt a ma-holnap felnőtt férfit, akit korábban a biztos halál, a halandó lét veszélyétől mentett ki eme igazságtalan világból? S a másik részem pedig legszívesebben bezárná s elrejtené mindenki szeme elől? Mégis mi a célom? A vágyam?" – gondolatai véget nem érő forgatagában hátat fordított az éjszakának s elindult, hogy egy kis szünetet tartson. Úgy gondolta pár száz év elegendő lenne arra, hogy tisztázza gondolatait, s ha végül ő maga is döntésre jutott, ahogy korábban Chuuya is, úgy újra felkeresheti ezt a két, árva lelket.

Lépten-nyomon egy-egy újabb holttest bukkant fel a két férfi útjában, valahol egy ház pedig lángra kapott, érezni lehetett a nádtetők füstölését, hiszen a szegény negyedben még nem egy háztartás rendelkezett ilyesmivel. Ahogy ilyen körülmények közt, stressztől felfűtve rohantak még nem látták be, hogy nem kellene menekülniük tovább.

Hamarosan éppen a háztetők szintjére keveredtek. Chuuya megállt egy teraszon, mert látta társa nyugtalanságát.

- Nem fog így könnyebben megtalálni? - kérdezte a magatehetetlen vadász, helyzetére való tekintettel aggodalmaskodva.

- Hűha, hova lett az én nagyszájú, "énmostmindenkinekodacsapok" haverom? - nevetett Chuuya és letette társát a balkon korlátjának tövébe. Leült mellé ő is, s hátát nekivetette a rácsoknak.

- A nagyszájú haverodnak eltört néhány csontja, ezért már csak a kérdések maradtak számára.

- Ez megmagyaráz sok mindent - sóhajtott Chuuya, s hajába túrt, sudár tekintete gondterheltre váltott: - Akutagawa... mit akarsz elérni? - kérdezte társa felé fordítva helyes arcát.

- Pont most kell a jövőbeni terveinket megvitatni, amikor a fél várost kinyírta a pasid és most feltehetőleg rám feni a fogát? - Nehéz, robotszerű mozdulattal a vadász is a vámpír felé irányította figyelmét.

Se ő, se Chuuya nem érezték biztonságba maguk, fogalmuk sem volt róla, hogy Mori már rég távoli vidékeken járt. Úgy érezték még most is futniuk kell. De kellett egy kis idő.

- Egérutat adott nekünk, azt szeretné, hogy tegyek valamit - magyarázta Chuuya.

- Valamit? Te? - érdeklődött Akutagawa, aki jelen állásban elképzelni sem tudta mégis mire gondolhat egy ősvámpír, akinek elméje megtébolyodott és kaszálta az embereket.

- Igen. Korábban már kérdezte, miért nem próbálom meg azt, amit ő is tett velem. Hogy miért nem választok egy társat, aki követ.

- Ilyen társad van, s ez a személy most próbálja nem elhinni, hogy felajánlod egy vadásznak, hogy vámpírt kotyvasztasz belőle. Pláne, hogy még életedbe nem csináltál ilyesmit! - sóhajtott fel Akutagawa, szemeit lehunyta, s ismét köhögésben tört ki. Chuuya megpaskolta hátát.

- Yosano azt mondta a betegséged nem nátha.

- Halálos, nemde? - kérdezte a vadász keserű mosollyal. Szinte már biztos volt benne, hogy a történtek nem csupán megmagyarázhatatlan véletlenek egymásutániságai voltak.

- Igen, szóval, ha nem a két oldali bordatörésed visz a sírba, akkor a tuberkulózis – idézte Chuuya Yosanot, csak a mondatkörnyezetet spékelte meg a helyzethez mérten. A „tuberkulózis" csupán egyetlen egy kifejezés volt, amely elhagyta a vámpír ajkait. S ez az egyetlen egy szó elegendő volt arra, hogy Akutagawa ereiben megfagyjon a vér.

- Tuberkulózis? Dehát ez... - Mondatát nem tudta befejezni, hiszen társa közbevágott:

- Fertőző. De ne izgulj, egy kicsit már túl halott vagyok hozzá, hogy rám veszélyt jelentsen - legyintett Chuuya, majd újabbat sóhajtott, s ismét Akutagawába folytotta a szót: - Vadászként nem térhetsz többé vissza, a vámpírok szemében többnyire pedig egy zavaró tényező vagy, egy leskelődő ragadozó, aki lecsaphat reájuk. Reánk.

- Ragadozó! - nevetett fel Akutagawa: - Éppen hogy ti vagytok a ragadozók.

- Ez csak a te szemszögedből van így, de igazából a miénkből Te egy potenciális veszélyforrás vagy.

- Kedvelem az őszinteséged - morgott a vadász, majd egy nem várt kérdést szegeztek felé:

- S engem Te kedvelsz? – kérdezte Chuuya, s az, mint egy villámcsapás a tiszta égbolton, úgy vágta el a vadász gondolatait is.

Mégis, hogy értve kedvelem? - gondolta, miközben fáradtan reá emelte tekintetét. A kedvelésnek több fokozata is lehetett, s nem tudta most melyikre céloz. Próbálta összeszedni magát és kellő komolysággal reagált végül a váratlan kérdésre.

- Kedvellek e annyira, hogy örökké veled meneküljek ez elől a szörnyeteg elől? Hát talán kedvellek annyira, de itt már becsület kérdéséről van szó. Vadászként a legnagyobb szégyen lenne vámpírrá válnom. Mivel ezt szeretnéd, nem igaz? - próbálta összeszedni magát, s felállni, de persze nem sikerült neki.

- Nem menekülni szeretnék, hanem pontot tenni az ügy végére. De ez egyedül nem menne, neked meg ma-holnap vége az életednek. Kereshetnék más balekot, de már túl fáradt vagyok ismerkedni - tájékoztatta Chuuya.

- Mégis mit nyerek vele? - így Akutagawa, se ezúttal az eget figyelte. Az éjszakai égbolt csendes volt és gyönyörű. Mint egy lebegő Meseország a fejük felett.

- Nyersz vele több száz vagy akár ezer évnyi tapasztalatot és megbocsájtást.

Megbocsájtás. Ó, mily szép kifejezés! - hiszen pont ezt kereste. A város lakói vélhetőleg miatta halottak, mert nem fejezte be azt, amit elkezdett. Egy küldetést hagyott félbe, melynek most ártatlan emberek isszák meg a levét. Vajon nyerhet-e ezen túl még megbocsájtást és elnézést a saját lelkétől?

- Mégis, hogy csinálod? Mi van, ha rossz vége lesz? - aggódott azért, de Chuuya már előtte guggolt.

- Ha rossz vége lesz, neked már akkor is mindegy! - S itt volt újra. Ugyanaz a kifejezéstelen arc, de számító mosoly. A szemei üresek, mosolya pedig lenéző volt a vámpírnak.

„Kedvellek. Azt akarom, hogy mosolyogj" – jött hirtelen egy távoli hang, valahonnan a vadász szívének mélyéről, de nem szólt azonnal, csak vetett még egy utolsó pillantást a csillagos égboltra s a kövér, fehér Holdra.

„Kedvellek. Te is kedvelsz engem. De tudom, hogy az én „kedvellekem" nem ugyanaz, mint a tiéd" – még egy gondolat. Szinte már megőrjítette Akutagawát a sok cikázó mondat a fejében, kifejezések, amelyeket sosem mondott volna ki, ha nem lett volna szükséges. De meg kellett tennie, nem akart hazug lenni!

- Ami az előző kérdésed illeti: kedvellek, s talán túlságosan is. Ez volt a vesztem. Sok dolgot csináltam, amit nem értek utóbb miért tettem. De abban biztos vagyok, hogy nem véletlenül alakultak így a dolgaim. Istenben nem hiszek, de a Sorsban már igen. S ha a sorsom azt kívánja, váljak eggyé az éjszakával, úgy örömmel elfogadom, ha ezt a Te oldaladon tehetem meg, Chuuya.

Erre a válaszra a vámpír sem számított. Vallomást kért ugyan, s vallomást is kapott. De nem egészen olyasmit, amire számított. Vajon mi lehet ez? Hűség, kedvesség, szeretet? Több, mint amit eddigi élete során kapott bárkitől. De valamiért úgy érezte nem válaszolhat a fiatal férfi érzéseire.

- Értem. - Tehát így döntött: nem utasítja el, de nem is fogadja el.

- Hát, éreztem, hogy valami ilyesmit fogsz felelni - nevetett Akutagawa, s lehunyta a szemét. Végtelenül megalázottnak érezte magát így is, de ezentúl már azt kívánta bár megnyílt volna alatta a föld.

- Készen állsz? - jött a kérdés, s válasz helyett biccentett egyet a vámpírnak.

Kisvártatva kínzó fájdalom lett úrrá rajta, melynek gócpontja pedig a nyakában lüktető ütőérben alakult ki. Testét átjárta, csontjaiba beivódott. De ordítani nem tudott. S mikor még egyszer utoljára kinyitotta halandó szemeit a jövőt látta maga előtt egy vörös hajú férfi vérben úszó személyében. Majd hamarosan azt érezte: lebegett. Végtelen sötétség keringett körülötte, mely megrémítette, de a fájdalom alább hagyott. Már szinte emlékét sem őrizte. Képeket látott maga előtt a múltból majd egy bizonytalan, csalóka fényfolt jelent meg szeme sarkában.

Ez lenne a jövő? - kérdezte magától, miközben kinyújtotta kezeit a folt irányába. A fénycsóva kiteljesedett, s teljesen körbeölelte.

Riadtan, levegőért kapkodva ült fel. Meglepetésére ágyban volt, s a korábbi lebegés sem hagyott alább.

- Hol vagyok? − kérdezte suttogva s körbenézett a helységben ahol volt. Ám bárhogy is pásztázta sehogy sem volt ismerős neki a környék. Emlékei zavarosak voltak, fogalma sem volt hirtelen mi történt vele.

Ott volt először Mori és a rengeteg halott. Majd Chuuya a karjaiba vette és egy erkélyen kötöttek ki. Beszélgettek. De miről is? - derengett még mind e mellett haloványan gyötrő fájdalom emléke is, valamint egy sötét kis szoba székekkel és fémeszközökkel. Azt is tudta, hogy orvosi eszközök voltak.

A rendelő! - ugrott fel az ágyról, de irgalmatlan hányinger vette át testének irányítását, s visszahullott az ágyra. Kitolta magát a falig, majd újra szétnézett. Meglepetésére egy félmeztelen női alak jelent meg előtte, tükör előtt igazgatva magát, háttal neki. A nő hátra fordult.

- Yosano-sensei? - kérdezte félrebillent fejecskével a vadász. A nő a hang irányába perdült, majd fülsiketítő visítást hallatva egy ékszeres dobozt hajított a fiú felé, míg magára kapta burgundi vörös köntösét.

- Nem kellene még felébredned!! - rivallt rá, miközben odasietett hozzá.

- Ezt feltétlen muszáj volt? - simogatta fejét Akutagawa. A fájdalom ugyan tompa volt, de elegendő ahhoz, hogy vérnyomása az egekbe szökkenjen s életében először komolyan elgondolkodjék rajta, hogy megüssön egy nőt.

- Nem, de neked se volt muszáj kukkolnod, rossz fiú... de ha már itt vagyunk, mutasd csak a fogacskáid! - Yosano az ágyhoz sétált, s négykézlábra helyezkedett, formás mellei előre buktak a köntösének takarásában, kerek combjai ki-ki villantak a ponyva alól. Akutagawa megriadt s a falba ékelte egész testét.

- Hol vagyunk? Mit keresek itt és mit akarsz a fogaimtól? - rántotta maga elé a takarót.

- Ara-ara, hiszen nem is emlékszel? A városban voltunk mikor kezdetét vette az átváltozás, aztán Chuuya elhozott a klinikára - sorolta Yosano, mire Akutagawának hamar visszatértek a korábbi halovány emlékei.

Az erkélyen megtörtént! Elvették halandó életét, majd kegyetlen láz kezdte uralni testét, s Chuuya elsietett vele aggódva az orvosi rendelőhöz. Yosanotól kért segítséget.

- Ez egy hajó - jelentette ki a tényeket. Kérdésnek indult, de hamarosan kijelentésbe torkollott.

- Oh, igen... Chuuya drága izgatott lett, mert több vért vett el tőled, mint szükséges lett volna, ezért elhozott hozzám, hogy figyeljek rád, míg ő megkeresi Mori-sensei-t, s egyezkedik vele. Aztán vette kezdetét az átváltozásod második szakasza és meghaltál − trillázta a nő, miközben felemelkedett az ágyról és a földre huppanva elkezdte kiszóródott ékszereit összerendezni, hogy majd ékszeres dobozába helyezze.

- Hol van ő most? - A férfi ezúttal óvatosabban emelkedett fel, megtalálta egyensúlyát majd elkezdett kitántorogni a folyosó felé.

- Oh, előtte azért vegyél magadra valamit! - javasolta Yosano, aki eddigre már ismét az ágyon volt. Hasalt s gyűrűit próbálgatta kecses ujjaira.

Akutagawa végignézett magán, s kétségbeesetten tapasztalta, hogy nincs rajta ruha. Elgondolkodott rajta, hogy ha rajta sincs ruha, de a nőstény ördög is kifejezetten alulöltözött akkor mégis mi a csodára nem emlékszik még?

- Ne izgulj, Rómeó, nem történt semmi. De az újszülött vámpíroknak kell a vér, méghozzá emberi. Az enyém félig-meddig az, de egy kicsit különleges, szóval mondhatni elkábultál tőle. Nem volt semmi felcipelni téged a legközelebbi kikötőbe és hajóra szállni! - mosolygott szelíden a nő, s hátára gurult, kezeit magasba emelte, s gyűrűiben gyönyörködött, melyek tökéletesen kiegészítették a rubint köves karperecét.

- Ez az egész még mindig zavaros... hol van Chuuya?

- Ezt már másodszor kérdezed: ne izgulj, itt van a fedélzeten, de tudod egy kicsit a vámpír számára is fárasztó az átváltozás folyamata. Pláne, hogy ő még soha nem is csinált ilyet, de ha annyira látni kívánod, hát menj csak, itt van a szomszéd kabinban.

- Rendben, azt add csak ide - imbolygott vissza Yosano felé a vadász, aki még most is az ékszereivel volt elfoglalva, ezért hirtelen csak azon kapta magát, hogy lerántják róla a köntösét. Sikítva tiltakozott, de már késő volt, a férfi maga köré tekerte, rögzítette megkötőjét.

- Visszaadom, addig simogathatod magad továbbra is a tükör előtt - morgott az immáron ex-vadász vámpír, miközben elhagyta a kabint. Fél füllel még hallott valami olyasmit, hogy „disznó", de annyira nem foglalkozott vele. A szomszéd kabinhoz sietett, s bekopogott.

- Zárva - jött bentről a válasz, de Akutagawa azért tett egy kísérletet a kinyitására. Tényleg zárva volt.

Nem sokkal később kicsapódott az ajtó és egy kócos hajú, ingerült Chuuya ordított az újdonsült vámpír arcába.

- Mondom zárva, vagy talán kínaiul beszélek?!

Akutagawa a lehető legnyugodtabb tekintettel vizslatta társát, majd kifejezéstelen arccal megölelte. Barátja sokkot kapott.

- Ez nem vall rád, Yosano csinált veled valamit? - paskolta meg a hátát Chuuya.

- Mondhatni: megmutatta a melleit - dünnyögte a másik.

- A melleit? - szaladt fel a szemöldöke Chuuyának, majd behúzta Akutagawát saját, gondosan elsötétített kabinjába: - Te tényleg meleg vagy - jelentette ki, s kibontakozott barátja öleléséből.

- Talán igen, de nem ez számít. Hogy érzed magad? A női démon azt mondta a vámpírok is nehezen viselik, ha átváltoztattak valakit.

- Női démon..! - nevetett fel Chuuya: - Hát, talán megfelelő egy jelző rá. De ő volt, aki megmentett minket, sose felejtsd.

- Micsoda, ő? - nézett szét a helységben Akutagawa. Számtalan kérdése lett volna még az adott percekben, például, hogy miért is kellett hajóra szállniuk, meg társaik, de apró léptekkel akart haladni.

- Dhampir... egy vámpír és egy ember első szülöttje. Nem hallottál még ilyesmiről? - kérdezte Chuuya, majd leült az ágya sarkába.

- De igen, de ez meglehetősen ritka. Egyszerű vámpír képes ilyenre? Nem csak ősvámpír? Bár mi vadászok a... - botlott meg a nyelve Akutagawának, majd kijavította magát: - ...a vadászok őket tisztavérű vámpírként tartják számon, egyedszámuk ismeretlen, s vajmi kevésnek akadt dolga hasonlóval. De a szakma nagyjai úgy tartják, hogy egy ember és egy ilyen vámpír első szülöttje lehet csak dhampir. Már, ha az anya képes túlélni egy ilyen kihordását... a dhampir többnyire felemészti a hordozóját és az fizikálisan, majd szellemileg is legyengül.

- Pontosan, de nyugodtan maradhatunk az „anya" és a „gyermek" kifejezéseknél, nagyon vadászos, ahogy jószágként tartod az ilyesmit számon, pedig már vámpír vagy te magad is. De tévedésben éltek, nem feltétlen kell ősvámpírnak lenned ahhoz, hogy gyereked lehessen egy embertől! A vámpírrá válást követően is lehetséges az ilyesmi, bár ez nem mindig tudatos, de ha hiszed, ha nem gyakoribb. Az ősvámpírok esetében sokkal inkább előre tervezett, mivel sokáig tart megfelelő gazdatestet találni, amely elbírja ezt az erőt, amit hordoznak. Még én se nagyon értem ezt, de Yosano csak egy egyszerű vámpír és egy ember keveréke.

- Vámpír... – hagyta figyelmen kívül a magyarázatot Akutagawa, főleg, mert ha megpróbálja megérteni, csak még jobban összezavarodik. Ezért témát váltott: - Yosano is utalt rá, de akkor sikerült. Jut eszembe, azt is mondta, hogy Morival egyezkedtél!

- Igen, de ne hidd, hogy sok jó sült ki belőle - dőlt hátra Chuuya: - Kaptunk egérutat. Nagyon úgy fest szórakoztatóak vagyunk számára, s én úgy vélem részesei lehetünk egy nagyobb tervének is. Netán egy újabb kísérletének, elvégre azt nagyon szereti.

- Akkor egyelőre békén hagy minket?

- Mondhatjuk így is, de inkább fogócskára, vagy... - nyelt egyet, majd folytatta: -... Vadászatra vágyik. Azt mondta, szeretne néhány évet pihenni, majd kíváncsi rá ez alatt az idő alatt meddig jutunk, milyen hamar tud a nyomunkra bukkanni, meddig tudunk elrejtőzni előle.

- De hát ennek nincs értelme.

- Sok dolognak nincs értelme, amibe belekezd! De kikapcsolódik, és újult erővel várhatja, hogy valaki az életére törjön.

- Korábban a hídnál mintha mondta volna, hogy meg akar halni...

- Igen, mivel már igen sokat élt, s kezd belefáradni abba is, hogy az uralkodás mellett még önmagát is szórakoztassa - túrt hajába Chuuya.

- Tessék, uralkodást mondtál? - kapta fel a tekintetét Akutagawa, s társa elé sietett: - Azt mondtad, hogy ősvámpír, de azt nem, hogy a király is!! - rivallt rá.

- Pedig úgy fest egy ideje ő az - vakarta állát a férfi, vörös tincseit elengedve.

Akutagawa számára ez még jobban összekutyulta a dolgokat, ezért témát váltott:

- Akkor most hova is menekülünk előle?

- Úgy hiszem Amerikába - dőlt hátra a pamlagon Chuuya: - Utána meg a fene se tudja. Velem tartasz?

Akutagawa elgondolkodott vámpír társa szavain, majd sóhajtva kiegyenesedett:

- Lenne más választásom? – nézett rá szende, féloldalas mosollyal.

- Aligha – mondta neki Chuuya, s nevetve karon csapta újszülött társát.

„Nem hagylak magadra. De kérlek, Te se hagyj egyedül engem. Ha megteszed úgy örökké követni foglak, s egy napon talán felteszem neked a kérdést: Kedvelsz már engem Te is?" – gondolta az, miközben az óceán kellős közepén haladtak, végtelen hullámok sodrásában, egy új, közös cél és közös jövő felé.

Folytatása következik...