1701. Márciusa;

Pirkadat előtt egy órával Akutagawa már a környék utcáit járta s nyomokat keresett, amelyen a kezdődő havazás nem sokat segített. A kövér hópelyhek lustán értek földet, s a rendkívüli mínuszok segítettek egybegyűjteni őket, megőrizni tökéletes fehérségüket. Szép volt, de nem tudott rá különösebb figyelmet fordítani, mert nem volt biztos benne, hogy bármit is talál. Egy-két alkalom kihagyása az étkezés tekintetében ugyanis nem jelentett problémát egy vámpírnak. Ez nyilván változhatott annak függvényében, hogy a lény mennyi idős és milyen életet élt átváltozása előtt.

A város szélén található óriási kúriák és nemesi kastélyok forgatagában meglelte az említett épületet, ahová az ismeretlenek költöztek korábban. Amolyan egy tucat tizenkettő, több szintes, szürkére és fehérre meszelt nemesi lak volt, itt-ott aranyló szegélyekkel, rendezett barokk kerttel, rokokó motívumokkal. A stílusok keveredése persze nem volt túlzott, elég kellemes összképet nyújtott.

- Itt kell lennie... - morogta maga elé, majd zsebébe rejtette kezeit és elindult a főkapu felé, normál sétatempóba.

Az égbolt alja enyhén vöröslött már ez idő tájt. A vadász léptei hamarosan elérték a gigantikus, kovácsoltvas kaput, amely előtt elgondolkodva megállt néhány percre. A felszentelt tőre csizmájában nyugodott összehajtva, elől töltős pisztolya a belegravírozott rózsa motívummal, ezüst golyóval kabátja alatt lapult, nadrágjához rögzítve. Ezen kívül rendelkezett még speciális démonölő ostorral és egy karddal. De ezeket a fogadóban hagyta, elsőnek nem szeretett volna komolyabb harcba elegyedni a célpontokkal, csak felmérni az erőnléti különbségeket.

- Mit keresel itt, vadász? – hallott meg egy hangot a kertből. Kereste a tulajdonosát és végül az egyik formára vágott bokor mellett pillantotta meg először a vámpírt. Minden bizonnyal fiatalabb, legalább ötven, legfeljebb pedig pár száz éves lehetett. Erre utalt vakmerő magatartása, hogy egy percig se akarta elrejteni igazi kilétét, mivoltát.

Egyszerű nemesi viseletbe öltözött, klasszikus, magas gallérú köpennyel, ami akkoriban nem feltétlen volt vámpír-viseletnek minősíthető. Kerek, de mégis férfias arcát egyedi, vörös tincsek keretezték, amelyek göndör fürtökbe vállára omlottak. Ugyan férfi szemmel is rendkívül elegáns és vonzó, karakteres fiatalembernek tűnt, ugyanott tekintete ürességről és ingerültségről árulkodott.

- Azt hiszem, téged kereslek – válaszolt neki Akutagawa, s egy szempillantás alatt átvetette magát a kapun, köpenye követte mozgását, kabátja megfeszült mellkasán. Talpra érkezett, s guggolása közben megcsillant a szépen megmunkált, egyéni mintázatú pisztoly oldalán. Persze a vámpír csak kifejezéstelen arccal figyelte, egész addig ameddig a fegyvert meg nem pillantotta. Látványától viszont furcsa, szórakozott mosolyra húzott szája. Minden bizonnyal azért, mert közelharcban egy ilyen eszköz nem a legjobb választás. Ez szórakoztathatta, de azt nem sejtette, hogy a vadász is tisztában van mindezzel.

- Állok szíves rendelkezésére, uram – vigyorgott, s Akutagawa még a félhomályban is tökéletesen kivette szemfogait.

Nem akarod rejtegetni, mi? – gondolta, s felegyenesedett. A nap perceken belül kikapaszkodhat első sugaraival a hegyek, dombok takarásából. Nem akarta rögtön megölni, de elképzelhető, hogy így is sikerülni fog. Ahogy az is, hogy esetleg ő kerül terítékre aznap a vérszívók asztalán. De hiszen a vadász szakmában ez az egyik legszebb... sosem tudhatod melyik nap, óra vagy perc lesz a legutolsó. Lélekben és fizikálisan is fel kell rá készülni, hogy minden küldetés és harc végzetes fordulatot vehet.

A vámpír könnyed mozdulattal a magasba szökkent, emberi ésszel felfoghatatlan magasságba, ahonnan egy másodperc elteltével már a vadász felé vetette magát. Az viszont nem cövekelt le, szinte nem is követte tekintetével az igen attraktív, természetfeletti jelenség mozdulatait. Hiába görbültek annak ujjai karom módjára, amellyel készült húsába vájni, ott volt a tőr. Lehajolt, kikerülve a vámpír támadását és csizmájához nyúlt a szúró eszközért. Így mikor a ragadozó szépség a faltól kölcsönzött rugalmassággal ismét felé közelített, a tőrrel kezében fogadta a támadást, amellyel az ütközés pillanatában megvágta annak karját.

- Nem akartam ma még harcolni... - tájékoztatta, majd derekáról, fegyvere alól lecsatolva ostorát, a levegőben lasszózva suhintott a vámpír bokája felé. Ellenben a fiatal példány fürgeségével nem vehette fel a versenyt, az egy elegáns szaltót követően kikerülte.

- Akkor miért is jött ide, vadász úr? A harcot elkerülni nem oly egyszerű manapság vámpír és vadász közt. Újabban nem divat a nappal alvás sem.

- Nevess csak vámpír, amíg tudsz, de jobban tette volna a fajtád, ha a temetőben vészeli át a mindennapjait és csak éjjel merészkedett volna elő, mikor már alig jár egy teremtett lélek is az utcán! – felelt Akutagawa, némiképp engedett a feszes harci pózon. A vámpírok szeretnek csevegni persze, ez idő alatt kitalálhatja, hogy s miként hagyja el a helyszínt, hogy majd éjjel egy kidolgozott stratégiával térjen vissza a szörny fejéért.

Bár könnyen lehet, hogy eleve butaság volt a terv kidolgozása előtt idejönnie.

- Ugyan kérlek, ne legyél ennyire ellenszenves, s legalább a neved áruld el, ha már voltál oly ostoba, hogy bevesd magad az oroszlán ketrecébe. Szeretnék emlékezni a vakmerő áldozatomra.

- Mitől vagy annyira biztos benne, hogy itt ma én leszek az áldozat? – fonta össze karját, figyelmen kívül hagyva ellensége védekező stratégiáját. Ideges volt, nyugtalan és vélhetőleg fáradt. Az is elképzelhető, hogy napok óta nem étkezett.

- A nevem Chuuya. Nakahara Chuuya. S a tiéd? Felelj szépen vadász, mert lehet, ezek lesznek az utolsó szavaid – szavai közt Chuuya kimért léptekkel, de ugyanott ugrásra készen elindult Akutagawa felé.

- Akutagawa Ryunosuke a becsületes nevem, de jelentéktelen. Ahogy hamarosan a te dühöd is.

- Miből gondolod, hogy dühös vagyok?

- Leginkább olyannak festesz, aki megközelítőleg mindenen felhúzza magát. De nem hibáztatlak, a fiatal vámpírok már csak ilyenek... - Pislantásnyi ideje sem volt a vadásznak, mikor is a vámpír előtte termett, megragadva torkát, majd a talajtól ellökve magát a falra emelte a fiatal férfit, akinek háta fájdalmasan csattant a ház oldalán.

Mikor és hogyan...? – kérdezte magától Akutagawa, s rájött, hogy mivel felhergelte lehet egy adreanalin löketet adott a szörnyetegnek, aki ezt észre sem véve, csupán ragadozó ösztönökre hagyatkozva már cselekedett is.

- Gyűlölöm ezt bennetek, vadászokban. Azt hiszitek, ismeritek a „fajtám"? Hah?! Azt, igaz? Mert nektek semmit nem jelentünk csak kiirtandó szörnyeket, akik valami mutáció áldozatai lettek és próbálnak megélni... – vázolta a véleményét Chuuya: - Belegondolt e már egyikőtök is abba, hogy ezt nem feltétlen mi akartuk? Vagy számításba vette egy is a kis hordádból, hogy nekünk is vannak érzelmeink? Hogy azért lettünk olyanok, amilyenek vagyunk, mert voltak és lesznek is céljaink az egésszel? Felelj, Akutagawa!! Gondoltál már egyikőnkre is élőlényként?! – A vámpír szinte kiabált. Akutagawa még sosem tapasztalt ilyesmit. Az még csak hagyján, hogy a semmiből jött a vörös hajú férfi idegi állapota, de amiket a fejéhez vágott már inkább fájdalomra, lelki sebekre utalt, mint sem a haragból fakadó ragadozói ösztönökre. Akutagawa látott már ilyet... egy vadász kollégája úgy változott vámpírrá, hogy a küldetés során elvesztett kedvesén akart segíteni. Utazásai során a vámpírokat nem megölte, hanem keresett köztük olyat, aki átváltoztatta. A probléma viszont az volt, hogy a vámpír, aki végül beteljesítette akaratát már nem tájékoztatta róla az illetőt, hogy a napok óta elhunyt embereken a vámpír harapás már nem segít. Csak élő embert lehetséges átváltoztatni. Ezt korábban még egy vámpír-kutatás sem jegyezte fel egyébként.

Ennek a munkatársának is hasonlóan üres és bánatos tekintete volt, szinte megegyezett Chuuya kristály kék szemeinek bánatos, meggyötört kifejezésén.

- Nem tudom... kh, kh, hogy mi vezetett rá arra, kh... hogy ilyen életet válasz... nh, de ha már megtetted viseld a következményeit! – köhögte ki végül a vadász, mire a vámpír szorítása gyengült torkán.

- Hahh.. – vett egy mélyebb levegőt Akutagawa, majd mikor a vámpír végleg elengedte hűvös tenyerét nyakára simította: - Ha gondolod, beszélhetünk róla, de ez nem jelenti azt, hogy életben hagylak. Csak... ismerős a helyzeted.

- Mégis honnan tudná egy egyszerű vadász, hogy min ment keresztül valaki, aki már vámpírrá lett? – tett hátra egy lépést Chuuya.

Akutagawa persze továbbra sem hagyott fel a küldetésével, csak próbálta elérni, hogy a vámpír maga kérje, hogy végezzen vele. Némiképp egyszerűbb lenne a dolga, de ez persze csak a dolgok felét könnyítené meg. Ott van még a másik vámpír, aki ki tudja, hogy hol tartózkodik. Lehet az egyik épületszárnyban, a városban, vagy akár az erdőben, hegyekben.

Minden esetre a semmitől több! – gondolta a vadász, mert már volt rá példa, hogy így sikerült a küldetéseket beteljesítenie.

- Érdekel a történetem, vadász fiú? – vigyorgott Chuuya némi hatásszünetet követően. Úgy fest a dolgokon elgondolkodott. Legalábbis addig így gondolta Akutagawa is, ameddig nem jelent meg ismét előtte egy szempillantás alatt és ökölbe szorított kezeivel gyomorszájon nem találta ütni. Erre is számított persze, de kicsit leengedte a védelmét, hát kétrét görnyedve, megjátszva, hogy hasához szorítja kezeit, ismét a felszentelt ostorhoz nyúlt, de Chuuya gyorsabb volt: térdét felhúzva állon rúgta a vadászt, majd megragadva vállát ismét az épület falához préselte. Nekisimult felsőtestének, s nyakába hajolt:

- Legyen, elmondom, csak előtte pihenj egy kicsit – suttogta Chuuya majd szemfogait a vadász torkába mélyesztette.

***

Amikor Akutagawa magához tért már ismét beesteledett. Szemeit kinyitva körbetekintett a helységben: nem az udvaron volt, hanem egy hálószobába. Az áporodott levegő és a por szagából ítélve leginkább vendégszoba lehetett, nem valószínű, hogy használták már egy ideje.

- Hol...? – kérdezte hirtelen felülve, ami persze rossz döntés volt. Hányinger és fejfájás kerítette hatalmába a hirtelen mozdulattól.

- Ahh, csak hogy felébredtél Akutagawa... - hallotta meg a vámpír hangját a vadász: - Azt hittem már soha nem kelsz fel, pedig annyira sok vért nem veszítettél, éppen csak annyit amennyivel jól laktam, s amennyi bőven elég ahhoz, hogy még egy ideig ne tudj védekezni.

Szavait követően egyre közelebb merészkedett. Akutagawa ekkor vette észre, hogy kabátja s fegyverei sincsenek nála. Persze még így is el tudott volna szabadulni, de ennyi vért már rég veszített, vigyázatlan volt. Várnia kellett.

Arra gondolt ameddig a vámpír kiéli magát minden lelkizés területén, addig felméri a terepet, megkeresi fegyverei esetleges tartózkodási helyszínét, s a köpenyét... persze a köpeny nem fontos, de kifejezetten szerette a régi, kopott ruhaneműt, amelyet a legendás vadásztól, Akutagawa Michiakitól, anyai nagybátyjától örökölt. Michiaki nevelte fel őt miután édesapja elhunyt. Édesanyjával és vele is kifogástalanul bánt. Nem is volt kérdés, hogy nyomdokaiba lép, ha már tulajdon apjáról vajmi kevés emléke volt.

- A fegyvereid keresed? Mert nekem elhiheted, hogy napokig is kutathatod, a segítségem nélkül az életben nem találod meg, amelyből igen csak híján van itt egy halandó...

- Megölhettél volna – dőlt neki az ágy háttámlájának, s szórakozott mosollyal figyelemre vette a vámpírt, aki nem úgy festett, mintha támadna bármelyik pillanatban.

- Igen, de nem tettem... viszont ahogy látom ez a beszélgetés elég egyoldalú lesz, ha figyelmen kívül hagysz minden kérdést, amit felteszek neked... - mosolygott a vámpír is, majd a kandaló feletti kancsót megemelve egy boros pohárba vizet öntött. Ezzel sétált oda Akutagawához, majd átnyújtotta neki.

Nyilván akár mérgezett is lehetett volna, de a vadász akkor úgy érezte a vámpír még nem akar neki ártani. Nyilván mert jól lakott vagy, mert kicsit elfáradt a hajnali harc végett.

Ennyi ideig aludtam? – jutott eszébe a kérdés a „hajnali harc" gondolatát követően.

Végiggondolni sem volt ideje, mert hirtelen valami üveg-szerű tárgy közvetlenül arca mellett csapódott a falhoz. Az iménti vízzel töltött pohár! S amint annak lennie is kellett, úgy a folyadék végig csordogált a falon, mint korábban Akutagawa vörös, meleg vére.

- Akkor halj szomjan, kit érdekel... - fordított neki hátat Chuuya, minek után a vadász megforgatta szemeit.

- Mi történt veled? – kérdezte tehát, mert tudta, hogy az előtte álló illető minden féle képen meg szerette volna osztani lelki bajait valakivel. S talán a hamarosan kialakuló atmoszféra hozzájárul ahhoz is, hogy munkáját mihamarább befejezni tudja.

A vámpír megállt, válla felett visszapillantott a vadászra.

- Leginkább örök kárhozatra juttattam saját lelkem, azt remélve, hogy ezzel egy számomra kedves személy életét megmenthetem...

- Családtag? – kérdezte a vadász, s párnáját megpaskolta, megigazította s az ágytámlának döntötte, hogy kényelmes pozícióba helyezkedjen.

- Úgy is mondhatjuk... - vakarta állát Chuuya s körbejárta a helységet, majd legyűrve számára is indokolatlan idegi problémáit még egy pohár vízzel megkínálta hallgatóságát, aki ezúttal el is fogadta.

- Anyám újra házasodását követően új családtagokra tettem szert. Egy kötelességtudó, de szerető mostoha apára, aki saját fiaként szeretett, s egy különc, ikerpárra. Egyikük lány, másik fiú.

A lány lesz az! - gondolta Akutagawa. A hangsúly eltért, ez különböző szintű kötöttséget jelent. Noha a pszichológia nem szükségszerű a vadászatban, úgy azért minden féle képen előnyt hozhat.

- Mondd Akutagawa: mit mond neked az, ha egy ember albínó típus? – kérdezte, a hirtelen témaváltásnak pedig bizonyára köze lesz a folytatáshoz, szóval a vadász elgondolkodott.

- Hófehér bőr, ezüstös haj és piros szempár. A napra érzékenyek, akár a kései őszi délelőttök is komoly sebet ejthetnek a szabad bőrfelületen egy ilyen embertípus esetében.

- Így van... hát ők is ilyenek voltak. Meglepően hasonlóak egy vámpírhoz, nem de? – nevetett, s leült az ágy szélére, kezében egy üveg borral. Akutagawa legalább is biztos volt benne, hogy bor, más volt az állag és a szag, amely körülötte terjengett.

- Az ilyen emberek jó, ha a húszas éveik elejét megélik – kortyolt bele ő is a vízbe, bár az aktuális pillanatban a borban ő is több örömét lelte volna.

Néhányszor már volt példa arra, hogy szóba elegyedett a leendő célpontjaival, de korábban egész társalgásuk végső pillanatáig a stratégián gondolkodott. Most ez kicsit különbözött. Elképzelhető nyilván az is, hogy az előtte ülő, abban a percben védtelennek tűnő, apró termetű, de rendkívül attraktív külsejű vámpír mihelyst vérét vette valamilyen szinten bűvkörébe sodorta. A fajtája rendkívül simulékony, ámulatba ejtő és az eszesebbek kimondottan lassú gyilkosok. Élvezik, hogy minden embert elcsábítanak, legyen az nő, férfi, gyermek, felnőtt vagy idős. S mivel örömüket lelik a csábításban, úgy gyakorta eljátszadoznak áldozataik érzelmeivel. Alattomos, félelmetes jószágok.

Ezt tudta Akutagawa is. De nem tudta eldönteni, hogy már Chuuya varázslatába esett e, vagy csak emberi szinten érez iránta megmagyarázhatatlan, bár talán mégsem oly alaptalan szimpátiát, vonzalmat, s a vámpír tényleg csak panaszkodni kíván.

Vajon miért szeretne egyáltalán panaszkodni? Kiutat keres? Rosszul bánnak vele? – nehéz persze elképzelni ilyesmit egy vámpírról, de koránt sem lehetetlen.

- Az öcsém sajnálatos módon az esküvőt követő első év végén elhunyt, elkapott egy tüdőgyulladást, és már meg is adta magát a szervezete. Anyám a végső percekig ápolta, míg mostohaapám minden követ megmozgatott, hogy megfelelő orvost leljen számára. Persze hasztalan volt... a húgom nehezen viselte, hirtelen magára maradt. Az ikrek közt tudod, eléggé mágikus egy kötelék van!

- De ott voltál még Te... - tette le a poharat az éjjeli szekrényre Akutagawa.

- Igen, de közel kétszer annyi idős voltam, mint ő, nyilván nem ugyanaz a kettő. Viszont igyekeztem ezt észben tartani s a saját tempójában támogatni, társaságát keresni. Végül megkedvelt, és én is őt. Azonban húszas éveim elején sajnálatos mód ő is legyengült. S mivel a kettőnk közt lévő kötelék addigra fokozatosan erősödött, hát én is nehezebben viseltem volna az elvesztését.

- És hogy jön képbe a vámpír-lét?

- Úgy, hogy kellett egy megoldás. Egy megoldás, ami segít elkerülni az elkerülhetetlent, s megérteni a lehetetlent. Egy megoldás, amely során nem kell meghalnia.

- Miről beszélsz? – gondolkodott el a vadász, s kicsit előre hajolt, hogy jobban értse beszélgető partnere szavait. De persze már sejtette miről lehet szó.

- Ötven évvel ez előtt még nem volt a közemberek körében ismert a vámpírság, mint fogalom. Azonban a mostohaapám kapcsolatainak hála volt részem magasabb körökbe is mozogni, ahol viszont már tényként kezelték a létezésünket. Avagy a vámpírokét, mert korábban ugye még jómagam is egyszerű halandóként éltem, akárcsak Te. – szünetet tartott: - Nos, hellyel-közzel egyszerű, ha egy vadászról van szó...

- Szép terelés – ismerte el Akutagawa egy halovány mosoly kíséretében. Meglepetésére a vámpír is megejtett egy enyhe kuncogást. Kék szemei szempillái takarásában, hunyorgástól alig észrevehető mód csillogtak, vörös ajkai óvatos, szinte láthatatlan mosolyra görbültek. Zavarát orra elé emelt, bársonykesztyűs kézfeje alá rejtette.

Igazán gyönyörű – pirult el Akutagawa, majd kétségbeesve saját gondolatain megrázta fejét és megköszörülte torkát. Annyi bizonyos, hogy nem száz, hanem csak kb. 70 éves.

- Igyekszem megtartani a jómodorom, legyen szó akár egyszerű személyről vagy a fejemre váró vadászról – igazította meg nyakkendőjét s folytatta a történetet: - Beatrix volt a húgom neve... tizenkettedik életévét töltötte abban az évben, amikor tovább álltam, hogy segítségül hívjak egy halhatatlant. A tervem egyszerű volt: először én változok át, majd én változtatom át a húgom. Így ha a család többi tagja nem is vágyott volna az öröklétre, úgy mi sem maradtunk volna magunkra. Én ott lettem volna neki, s vigyáztam volna mosolyát, míg világ a világ – mesélte, de tekintete elsötétült: - Miután találkoztam a Mesteremmel viszont már késő volt. Az első lépést követően tőrbe csalt és késve érkeztem haza – sóhajtott.

- Néhány nappal Beatrix temetése előtt – fejezte be mondatát, amire Akutagawa is lesütötte szemét.

- És ezt követően jöttél hát el a szülői háztól? Vagy esetleg elküldtek?

- Remek kérdés, de el kell, hogy keserítselek – vetett a vadászra egy diadalmas arckifejezést: - Nem elküldtek, nem elkergettek, nem akartak megölni... magamtól jöttem el. Hogy megkeressem a Mesterem, s kérdőre vonjam miért tartott magánál az utolsó percig, hogy már ne tehessek semmit Beatrixért. Aztán valahogy vele maradtam.

- Nem mintha reméltem volna a szenvedésed, úgy érzem abból már jócskán kijárt neked is – vakarta meg állát Akutagawa s tényleg szánta a vámpírt. Viszont volt egy kérdése, melyet nem habozott feltenni: - De mivel tartott távol a húgodtól vagy miért tette egyáltalán?

- Egyszerű: beleőrült a magányba és akart magának egy társat. Mind romantikus értelemben és mind magánya elűzésének érdekében. Hogy legyen kihez szólnia, vagy... legyen kit gyötörnie, legyen kin szórakoznia – harapta be alsó ajkát Chuuya.

- Gyötörni... hát miért vagy még mindig vele? – kérdezte a vadász, valami megmagyarázhatatlan indulattal szavai mögött.

- Miből gondolod, hogy ő az, akivel most megosztom házam és ágyam? – kérdezett vissza.

Ágyad... - vitte tovább a gondolatmenetét Akutagawa. Ezek szerint nem hallotta félre korábban a „romantikus" kifejezést. Tényleg „olyan" kapcsolat van a két, feltehetőleg hímnemű vámpír közt. Persze akkoriban még ez nem volt szokatlan, sok, temérdek esetben előfordult, hogy a férfiak közt is sor került néhány kiegészítő tényezőre egy ismertség vagy barátság árnyékában. Ki-minek nevezte. De a leggyakoribban a vámpírok közt fordult elő, ahol a szexualitás nem annyira megkérdőjelezhető, mint az embereknél. A vámpírok szépek, vonzóak, akár egymás számára is ellenállhatatlanok. Nem számít, hogy nő vagy férfi az illető, bárki elbájolhatja, nemtől és kijelentett szexuális orientációtól függetlenül.

- Csak abból feltételezem, hogy korábban mikor a Mestered magányát részletezted azt úgy tetted, mintha most is veled pótolná a hiányos emberi kontaktusokat. Vagy vámpíri, de nevezd, aminek szeretnéd!

- Hmpf. Haha! Nagyszerű. Vág az eszed, vadász! Hehe – nevetett fel Chuuya. Igazából maga sem tudta mit tartott olyan nevetségesnek. Meglehet, hogy saját magát. Jobbnak látta távozni, de a vadásszal nem igazán tudta mit kellene kezdenie.

- Pihenj még egy kicsit, a Mesterem elvileg nem tér vissza holnap éjjelig, szóval maradhatsz, ha jónak látod. Akár megpróbálhatsz megölni is, bár azt már rád bízom, hogy a fegyvereid nélkül, hogy teszed... - elindult kifelé.

- Azt mondtad visszakapom őket – próbált felállni Akutagawa, de még mindig úgy érezte hasztalan. Ugyan mennyi vért ihatott tőle a vámpír? Mivel már rég össze kellett volna magát szednie.

- Nem emlékszem rá, hogy ilyet mondtam volna, csak azt, hogy nélkülem nem találod meg őket – felelte Chuuya, s a vadász szemén látta, hogy bizony ezzel egyet kell értenie neki is.

Akutagawa persze nem igazán akart egy vámpírral egy fedél alatt tartózkodni, kifejezetten a teliholdas éjjelen nem, noha akkor a legkevésbé kell miattuk aggódnia.

A telehold a vámpírok számára azért problémás, mert fényük elbódítja őket, szinte úgy érzik, nappal járják útjukat. Emiatt lomhák és visszafogottabbak. Minden bizonnyal most ezért úszta meg a dolgot Akutagawa is egy egyszerű beszélgetéssel.

A szökés alternatívái viszont szóba se jöhettek, mivel Chuuya távozásakor gondot fordított az ajtó bezárására is. Egy legyengült emberi lény pedig rendelkezhet akármilyen különleges képességekkel, ennyi vér elvesztése után nem valószínű, hogy bármire is képes lenne.

Addig elmélkedett a kiúton, hogy végül hirtelen jött, pompás fáradtság lett úrrá rajta, meleg takarója alatt, puha párnák közt pedig nem igazán tudott ellenkezni. Ámbár lehet mégis csak volt valami apróság abban a vízben, abban a pohárban, és volt valami megnyugtató, kellemesen keserű magány azokban az égkék szempárokban.

Chuuya kifordult a szoba utáni első folyosóra és egy árnyékba burkolódzott személy felé fordult, aki a földig leérő, burgundi szín sötétítő függöny mögé rejtette magas, sötét alakját.

- Szóval hát még sem holnap este éjfél, hanem ma este éjfél. Úgy fest elvétettem mikor a vendégemet tájékoztattam. – Chuuya a folyosó közepén állt meg, hűvös, télies fuvallat keringőzött teste körül. A Mestere valószínűleg megint nyitva felejtette az ajtót.

- Nem tűnsz lelkesnek visszatértemtől. Ennyire elbűvölt hát ez a fiatal vadász? – lépett ki a sötétségből a férfi. Hosszú, fekete, egyenes szálú haja egy kis, alsó copfba volt oldalra fogva, bal oldalt vállát érte. Többnyire kiengedve hordta, de huzamosabb kitérők során kényelmesebb az összefogott haj, nem lóg annyira az ember orcájába.

Lassú, kényelmes léptekkel indult meg Chuuya felé, köpenye bársonyosan tekergődzött lába körül. Bőrcsizmája magasított sarka visszhangot vert a folyosón.

- Ez a baj a fiatalokkal, sose lesznek elégedettek – panaszkodott a férfi, ibolyaszín szeme fáradt, apró résnyire nyílva vizslatta a hamarosan közvetlen elé kerülő apró termetű férfit.

- Mori-sensei se olyan öreg azért – vigasztalta őt Chuuya, de a középkorúnak kinéző társát ez nem győzte meg.

- Kedves szavakkal simogatsz, miközben az imént csaltál meg. – Kijelentését követően tett egy kört társa körül.

Mori Ougai tisztavérű vámpír volt. Így született, családja korábban sosem keveredett emberekkel. Persze az idő múltával ez máshogy alakult és őt magát is elkezdte érdekelni mi oly vonzó a halandókban. Arra gondolt mindig is, hogy talán a múlandóság vagy az idő éles fogainak munkája, mi szerint hamar meglátszik, ha valaki felett eljárt az élet, ez lehetett a kíváncsiságuk legfőbb oka. Érdeklődése az utóbbi háromszáz évben nem hagyott alább, de találkozott ezzel a fiúval, amely kapcsán ez a kíváncsiság felerősödött és személyes érzelmekkel is keveredett.

Chuuya még csak élete tavaszán járt mikor felkínálta magát egy számára kedves személy megmentésének reményében. Persze Mori nem visszakozott. Érdekelte, miért akarja megmenteni a lányt? Mi az, ami miatt az emberek mindent félredobnak szeretteik megóvásának reményében? Szerette volna megérteni, ezért egy ideig még magánál tartotta a fiút az átváltozást követően. Csak mivel a saját érzései is megváltoztak a legvégén már nem akarta elengedni, így mire a fiú először megszökött előle már késésben is volt. Ezt Mori is jól tudta, s életében először aggódott valakiért. Vagy talán másodszor. Emiatt a hazatérni vágyó, tékozló fiú nyomait követte. Végig azon töprengett, hogy mi lesz, ha tényleg nem sikerül Chuuyának időben visszatérnie. S mikor rájön, hogy elkésett, akkor mivé változna ez a kétségbeesett fiú? Hiszen a nap hőse helyett csak az lenne, aki évekre magára hagyta a testvérét, majd szörnyeteg képében tért vissza. Vért iszik, elképzelhető, hogy a családtagjaiét is. Vagyis ez lett volna a legvalószínűbb, de nem így lett. Ám, ha mégis megtörtént volna, akkor Morinak is félre kellett volna tennie önös érdekeit és pontot tenni az ámokfutás végére. Nyilván a vámpírok számára is fontos, hogy megőrizzék a táplálék egészséges, kifogásolhatatlan minőségét. Ezért ebban az esetben ő maga vetett volna véget a fiú életének egy karóval, ahogy a hagyomány szerint szokás.

Igazából az emberek mellett nekik is oda kellett figyelniük a kérdéses, problémás társaikra. Ha pedig a helyzet úgy kívánta, akkor bizony el kellett varrni néhány elvarratlan szálat. Tehát Mori kezéhez is tapadt már elhunyt fajtársai vérének egy bizonyos része. De szerencsére ebben az esetben nem kellett ennek megtörténnie. Chuuya erős akarata, hogy ne emeljen kezet szeretteire pedig egy olyan számára, akit már jó ideje semmi és senki nem hozott lázba kifejezetten csodálatra méltó és vonzó volt. Eldöntötte tehát, hogy maga mellett tartja továbbra is, persze semmi megbánást sem tanúsítva az elvesztegetett, de halandó életért, amit emiatt hátra kellett hagynia a fiúnak.

Kár is lett volna érte! – gondolta mindig, mikor megkérdezte magát jól tette e, hogy arájának választotta ezt a fiatalembert. Neki persze nem igazán volt beleszólása, de sosem próbált hatékonyan elmenekülni előle, leszámítva néhány kisebb szökési kísérletet. Végtére is mire fel tette volna? Hiszen már senki nem élt a családjából, ő maga is csak kívülről tűnt élőnek, a lelke pedig húgával együtt lett oda. De még egy ilyen üres testben, ezzel a varázslatosan kék, kifejezéstelen szempárral is olyan csodálatos volt, hogy Mori egy percig se bánta meg tetteit.

- Milyen megcsalásról beszélsz, ember? – Chuuya szavai zökkentették ki gondolatmenetéből.

- Számomra az is félrelépésnek számol, ha csak rávetsz egy futó pillantást egy nőre vagy akár egy férfira. S a helyes kifejezés az nem az „ember" hanem a „vámpír".

- Mindig is sejtettem, hogy nem vagy normális – sóhajtott Chuuya, majd elsiklott mestere mellett, igyekezett hálószobája felé venni az irányt.

- Talán igazad van. Talán vissza kéne fognom magam... de meg tudnád magyarázni azért miért nem ölted meg? – fordult utána Mori.

Chuuya megtorpant. Az évek során, mióta csak vámpírként ébred minden áldatlan reggelen, s éjjelen soha, egyetlen embernek sem ártott annyira, hogy az végzetes legyen. Se vadásznak, se bűnözőknek, sem pedig örömlánynak, aki testét árulja, hogy elhalmozzák ügyfelei a pénzegységek mellett némi csecsebecsével, aprósággal.

Felelete előtt Mori folytatta előző gondolatmeneteit.

- Állandóan indulatos vagy, mindent összetörsz, tönkre teszel. De az erős, illemtelen szavak szótára az esetedben rendkívül széles körű és választékos, olykor egy kocsis is megirigyelné eme bájos szókincset, de soha egyetlen egy léleknek sem voltál képes ártani. A személyiséged és a világ felé mutatott éned teljesen diszharmonikus. Nem gondolod? – kérdezte Mori, miközben szemeivel kutatta a vadászt rejtő szobát.

Igen, féltékeny típus volt. De talán most ezt ki is tudja használni, egy újabb kutatás értelmében. Egy ideje már átjárta az unalom, az éjszakák egyhangúak voltak, kis teremtménye pedig minden egyes alkalommal tiltakozó és elutasító volt, bár sosem tudott felülkerekedni rajta. Persze ezt is meg lehet elégelni idővel, ilyenkor pedig újdonság után kell nyúlni.

- Ha ennyire életképtelen vagy mégis miből gondolod, hogy a te szépséges, édes kis Beatrixodnak tudtál volna segíteni? – kérdezte, miközben úgy érezte megtalálta a fiatalembert rejtő helységet.

Egyetlen egy lépés. Ennyit tudott megtenni mielőtt hirtelen előtte termett az ingerült vámpírfiú, s gallérját megragadva feszítette fel a falra. Persze mindig is erős volt, meg se kellett volna lepődnie, ez is egy ok volt a sok közül, ami kapcsán úgy vélte tökéletes lenne vámpírtársának. Erő, szépség és önuralom. Bár utóbbiból kicsit híján volt, de semmi sem tökéletes... mégis oly váratlanul érte a támadás, hogy egy apró, meglepett nyögés hagyta el ajkait.

- Jól figyelj Mori-sensei: akármilyen indulatos is vagyok általánosságba véve, de soha, semmi nem tud annyira kihozni a sodromból, mint az, amikor pont Te veszed a szádra a húgom nevét. Ha elengedtél volna hamar és nem burkolódzol minden féle kifogásba, akkor akár meg is menthettem volna! – kiáltott mestere arcába Chuuya.

Persze annyira nem tévedett. Miután Mori vámpírrá változtatta többségében olyasmikkel hátráltatta, hogy „még nem vagy képes arra, hogy az éhség és a józan lét határait el tudd választani egymástól". Ilyen szempontból az is könnyen megtörténhetett volna, hogy mire megérkezett régi otthonába már falvakat mészárolt le.

Persze ideje sem volt végiggondolni, mert már jött is a megszokott válasz.

- Heh~ rendben. De nekem elhiheted, hogy még nem álltál készen arra, hogy visszatérj hozzájuk. Hiszen ha nem viszi el a betegsége, akkor lehet Te magad ölöd meg. Egy újszülött vámpír nem képes maga felett uralkodni, te pedig olykor még mostanság sem. Ám tudod egyáltalán, hogy mit is kell tenned ahhoz, hogy valaki vámpírrá váljon? Mondd csak? – kérdezte széles, ördögi mosollyal a tisztavérű, miközben megragadta gallérját tartó, kesztyűs kezét partnerének. Örök élete egyik új szerelme volt az alacsony, csinos, de sosem őszinte Chuuya. Viszont nem tartotta a legokosabbnak, korábbi aráihoz mérten sem. Arról nem is beszélve, hogy ez az ördögi kis teremtmény soha egy percig sem gondolt rá partnerként, élettársként. A szemében csak egy utolsó féreg volt, egyedül a szíve mélyén vonzódhatott hozzá. Az is többnyire azért, mivel a mesterek és teremtményeik közt olyan kapcsolat, kötelék volt mindig is, amivel nem lehetett felvenni a harcot, elvégre akármennyire is ellenkezett az illető, végül mindig visszatért teremtőjéhez.

- Persze, hogy nem tudod, hiszen sose próbáltad. De lássuk – folytatta Mori, s Chuuya csuklóját megragadva egy egyszerű mozdulattal magasba emelte őt, majd az ablakon keresztül az udvarra hajította, mint egy darab zsákot.

Üvegszilánkok milliói terültek szét a csempén, ropogtak Mori csizmájának talpa alatt miközben elindult a vámpírvadászt rejtő vendégszoba felé. Chuuya legalább jobban elrejthette volna, de bizonyosan azt tervezte, hogy mivel csak holnap fog visszatérni hozzá, így addig a fiatal fiút szabadon engedheti. Nyilván ivott a véréből s mivel egy jó ideje már nem étkezett így elvethette a sulykot. Aztán őt ismerve ezzel akart kompenzálni, hogy éjjelre vendégül látja, majd nap közben szélnek ereszti, mielőtt hazatérne.

Ezért is szokás mondani, hogy ne etesd a kóbor macskát – gondolta Mori, s kiemelte kabátja zsebéből a mester-kulcsot, amely minden zárat képes felnyitni az épületbe. A kulcslyukba helyezte, elfordította a zárban, majd feltépte az ajtót, ami az alvó fiút rejtette.

Folytatása következik...

// Köszönöm a türelmet minden kedves olvasómnak! Az előzmények részletezése kicsit hosszabb folyamat lesz, mint gondoltam, de igyekszem tömbösíteni^^" //