A téli reggelek kifejezetten hűvösek, még egy vámpír számára is. Nehezen lehet behatárolni mely szobahőmérséklet a legoptimálisabb, a takaróból kibújva amúgy is mindig mindent sokkal hidegebbnek érzünk.

Akutagawa furcsa lüktető fejfájás emlékére ébredt a kb. 20 fok körüli hőmérsékletnek örvendő szobában. Leginkább azért nevezhetjük emléknek, mert a vérkeringés hiánya egyéb dolgok hiányát is jelentheti, első sorban mondjuk testi oldalról megközelítőleg, mit sem lelki. Hirtelen felült, körbenézett. Egyedül Jinko volt ott vele, az ágy végébe, a takaró aljában. Furcsa, gömbölyű fészket fekhetett ki magának egy pár órája. A takaró körbe ölelte apró, szőrös testét. Akutagawa onnan tudta, hogy mind össze néhány órája lehet csak az ellenkező oldal nehezéke a parányi kis állat, mert az éjszaka folyamán látogatója volt.

Előző este; Éjjel 12 óra körül;

Miután a könyvtárban otthagyta az enyelgő és nem kevéssé irritáló párocskát, a szobába vetette magát a cicával, akinek nem túl hosszas gondolkodást követően a Jinko nevet választotta, Atsushi alsónadrágjának emlékére. De nem sokkal éjfél után társa, Chuuya jelent meg a szobában. Egyelőre az egyetlen, normálisan fűthetőben. A többi lakóegység még nem kifejezetten volt kipucolva a kandallók és ezer éves radiátorok, vagy más, különböző fűtőtestek tekintetében.

Akutagawa nem tudta mivel telt Chuuya napja miután hátra hagyta őket még dél körül, a könyvtárban. De valószínűleg el kellett mennie, kiszellőztetni a fejét, ha már táplálkozásra nem volt szüksége. Ő is így tett, esetében ez egy régi novellás kötet olvasgatásával történt.

Társa pedig a visszatértét követően csak egy futó pillantást vetett az új jövevényre, aki a kandalló előtti fotelben tisztította bundáját. Közelebb ment hozzá és végig cirógatta selymes szőrét, majd csak annyit kérdezett:

- Hol találtad?

- A központban... Vagyis inkább a kikötő felőli részen. Ott volt egy szatyorban, bizonyára kitették.

- Szegény – zárta le a témát Chuuya, ezek szerint nem zavarta az új családtag. Aztán leült az ágy szélére.

- Nehéz napod volt? – kérdezte azért Akutagawa. Összecsukta a viselt, szebb időket is látott kötetet, majd lerakta az éjjeli szekrényre. Ezt követően teljes figyelmét társának szentelte, aki egy csúfos mosoly kíséretében újabb kérdéssel válaszolt kérdésére:

- Tudod jól, hogy az volt, nem? Nem teljesen voltam a toppon, de azért észre vettelek egy idő után – válaszolt neki, miközben hátra túrta vörös fürtjeit. Egy kicsit zavarban volt, el is pirult, de úgy gondolta, hogy a kandalló tüzének fényei arcán játszadozva elegendő álcát biztosítanak.

- Tch, persze, hogy tudom – kulcsolta össze kezeit az ifjú, sötét hajú, rendkívül feszült vámpír.

- Sejtettem, hogy féltékeny leszel – mosolyodott el az alacsonyabb teremtmény. Közben köpenyét felakasztotta egy régi ruhafogasra, majd letérdelt az ágy szélére, szembe barátjával, s lerúgta cipőjét is. A flanel ing és a bársony nadrág már megfelelő volt az ágyba bújáshoz, bár a zoknitól még meg kell szabadulnia. Chuuya nem szeretett zokniban aludni.

- Nem tudom, mire célzol. – Természetesen biztos volt benne Akutagawa, hogy társának igaza van. Azonban annak közeledésével, ahogy az illető elkezdett felfelé kúszni az ő irányába a régi franciaágyon, arcát elöntötte a vér, homloka izzadni kezdett. Zavartan lesütötte a szemét, megvárta, hogy a hullámos, vörös buci megérkezzen közvetlen közelébe.

- Pedig tudhatnád – csusszant be mellé, a takaró alá Chuuya. Vagyis ő semmi extrémre nem gondolt a cselekedeteit illetőleg. Aztán felé fordult: - Na, ne csináld már! Ettől függetlenül nem fogsz egyedül maradni. Azt tudom, hogy utálod... - mosolygott sejtelmesen.

- Hah?! – csattant fel a fekete, egyenes hajú fiú, majd társa vállát megragadva kilökte azt a franciaágy jól megmunkált, elegáns, kovácsoltvas keretének. Az ágykeret pereme fájdalmas koccanással találkozott a fallal, néhány apróbb darab vakolatot leverve.

- Ne idegesíts ezekkel a szarságokkal, nem félek ilyesmitől. Nem félek kb. semmitől, csak attól, hogy történik veled valami. Nem az egyedüllét rémít meg, azon már túl vagyok... csak aggódom miattad! – tört elő Akutagawa érzelmesebb énje, miközben szavai kereszttüzében Chuuya ölébe mászott. Még mindig vállát szorította, de mondandója befejezésével lesiklott tenyere barátja karjának vékony vonalán. Majd háta mögött összekulcsolta kezeit s szorosan megölelte.

- Chuuya... tudod jól, hogy Nála is így kezdődött... te magad mesélted! Ezt akarod megint??

Kérdésére nem felelve a maga elé meredő, helyes, vörös hajú férfi kicsit összerezzent.

Igazából örülnie kellene, hogy Akutagawa vele ilyen szinten őszinte és ennyire ki tudja fejezni az érzéseit. Chuuya tisztában volt vele ugyanis, hogy társa teljes mértékben az ellentettje ennek az őszinte, aggódó, lovagias jóbarátnak. Persze a magatartását mindenki úgy alakítja, ahogy szeretné, de tudta, hogy mindez ennél a problémás, örök-kamasz, vámpír srácnál kicsit másabb jelentőséggel bír. Ugyanis ez a feltétel nélküli és tartós bizalmat jelképezi.

Igaz is. Egyikőjüknek sincs senkije, akire számítson! Mégis sokszor megmagyarázhatatlan durvasággal viszonyulnak egymáshoz. Szóval összeszedte magát s válaszolt:

- Ryu, nem állt szándékomban így coming-outolni. Egyszerűen csak nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Ami azt illeti, ebben hasonlít Rá. És szerintem Dazai sem feltétlen átlagos ember... - taglalta.

- Abban biztos vagyok. Átlagon felüli a kiborítási képessége... - morgott Akutagawa.

A társalgás egy részt itt a végéhez ért, másrészt mindkét félnek hosszú napja volt, ezért hamarabb álomra hajtották a fejük.

***

Szóval Akutagawa ezek alapján előző este nem volt egyedül. Épp ezért is volt furcsa számára, hogy mikor felkelt, Chuuyának hűlt helyét találta.

Jinko feleszmélt újdonsült gazdája ébrenlétére. S állat lévén elő is törtek táplálkozási ösztönei, amit persze egymaga nem tudott megoldani, így Akutagawának lassan ki kellett kecmeregni a puha selyemtakarók forgatagából.

- Őszinte leszek veled: tegnap csak elhoztalak, macskakaja még nincs a háznál. De napnyugtakor majd elmegyek, hozok neked valami alutasakos vagy konzerves marhaságot. Addig bírd ki szépen... - mondta a jószágnak, de a kemény, rideg körítés mögött tulajdon képen röstellte, hogy nem volt elég felkészült. Jó szokásává vált, hogy mindig, minden körülmények között agresszív és távolságtartó viselkedést produkál, de a lelke mélyén igen is kedves, körültekintő lény volt, aki csak az embereket gyűlölte tiszta szívvel. Így hát lementek a földszinti konyhára, hogy valami apróságot kerítsenek reggelire, kettejük részére.

A vámpírok klasszikus értelemben véve vért isznak, azonban nincs probléma más, szerves, ember-étel szerűségek fogyasztásával sem. Ezért miután a macskát megkínálta némi szalámival és párizsival, úgy ő maga egy jó erős, feketekávé mellett tette le a lantot és a konyhát elhagyva, a közlekedőbe érve az ablakhoz simult. Chuuya lent volt, próbált valami normálisat kihozni a kertből. A rózsák elfagyott száraival bíbelődött, s lefedte őket az előző héten vásárolt nejlon zsákkal, miközben minden bizonnyal indokolatlanul káromkodott.

Akutagawának az jutott eszébe, hogy az a törődés, amelyet a halott virágok kaptak tőle egy időben elképzelhetetlenek voltak Chuuyától. Arra gondolt, hogy noha a vámpírok gyakorlatilag élőhalottak, úgy még valamennyire mégis csak élnek. Érzéseik vannak, vágyaik. Éhesek és szomjasok. Telente fáznak, noha a hideget jobban viselik egy embernél, és ehhez mérten nyaranta pedig sokszor melegük van.

Tulajdon képen nem sokban különböznek az emberektől...

Belekortyolt egy mélyebbet a kávéba, majd felidézte azt, amikor először találkozott Chuuyával. Szintén télen történt a dolog, bár akkoriban Chuuya sokkal inkább tűnt halottnak, mint élőnek Akutagawa szemében...

1701. Márciusa;

A századfordulót követő első évben Akutagawa még koránt sem volt tisztában vele milyenek is igazából a vámpírok. Hogy mit éreznek, mit gondolnak számára egyértelműen a nullával volt egyenlő. Úgy vélte egy üres testben lakozó gyilkos lélek az összes „példány", ami rosszabbá, romlottá és élhetetlenné teszi a világot.

Akutagawa Ryunosuke az átváltozását megelőzően, valamint a sors iróniájának köszönhetően pontosan ezen éjszakai lények esküdt ellensége volt, egy rájuk vadászó szakember: vámpírvadász.

Északon egy hűvös kis városkában az emberek rettegésben éltek. Titokzatos állattámadások és eltűnések árnyékolták be a lakók mindennapjait. Korábban gond nélkül fejlődő kis település volt, ahol a lakosok a betakarított takarmányaik és jószágaik értékesítéseiből keresték meg az asztalra valót.

Akutagawa azt kapta utasításba, hogy járjon mindennek a végére. Az egyházi tanács, amely felbérelte nem avatta be a legapróbb részletekbe, de abban bizonyosak voltak, hogy vámpírok és eretnekség volt a dolgok hátterében. S noha az egyháznak kifejezetten ezen időkben már nem volt oly nagy befolyása a környéken, mint a középkorban, úgy a háttérben mégis mindig jelen voltak, kétség sem fért hozzá, hogy a világ politikai és gazdasági helyzete még mindig azt ő tenyerükben volt.

Mindennek ellenére nem tudta hol kezdje. Ezért betért egy kis fogadó szerűségbe, hogy egy részt legyen hol álomra hajtania a fejét, más részt némi élelem reményében, és végül az információk megszerzésének érdekében. Az ilyesmikre szert tenni úgyis sok esetben a kocsmák és fogadók kategóriájában a legegyszerűbb.

Március elején a magasabban fekvő településeken még bőven havazott. Nem lepődött meg rajta, hogy útja során a két napja tomboló hóvihar eredményeként cipője nehéz, vizes és hideg volt. Ledobolta lábáról a havat a fogadó főbejáratánál, megtörölte talpát, s csak ezt követően lépte át a küszöböt.

- Nahát, egy vendég! Idehaza még nem láttam, honnan érkezett? – fogadta egy kedves arcú, középkorú hölgy, minden bizonnyal a tulajdonos asszonya. Elég otthonosan mozgott a területen, Akutagawa még be se ért igazán mikor elé libbent.

- Az egyháztól küldtek... - válaszolt, s szavaira egyszeriben némaság és döbbent tekintetek sokasága fogadta.

A bárpult mögül előlépett egy jól megtermett, hatalmas férfi, kezei közt egy koszos fehér rongyot s egy sörös korsót forgatott.

- Az egyháztól? Hát csak, hogy ideért. Végtére is a mondás úgy tartja, hogy jobb később, mint soha, de azért lehet néhány életet megspórolt volna a tiszteletes korábbi érkezése.

- Nem vagyok felszentelve – válaszolt a fiú, s leült a pulthoz. Nem zavartatta a lakók tekintetének kereszttüze. Nyugodtan leterítette átfagyott kabátját háta mögé, s elhelyezkedett.

- Akkor mégis mire megyünk azzal, hogy itt van? Én úgy tudom, hogy a démonok ellen csak a szent emberek tudnak eljárni – találgatott az asszony, akinek kezdeti meleg mosolya egyszeriben szerte foszlott.

- Nem feltétlen – így felelt Akutagawa, majd tekintete a kézzel írott táblára tévedt, hogy eldöntse mit igyék s egyék. Választásra nem volt annyira opció, mivel az „este 8 után minden harmadik korsó ingyen" felirat nem arra engedte következtetni, hogy egy elit étterembe érkezett. Persze tudta első perctől kezdve, de azért a három napon át húzódó utazgatás és a fagy miatt néhány meleg falat jól esett volna neki. Azért bátorkodott megkérdezni: - Esetleg étellel tudnak szolgálni?

- Hogyne, máris adok egy étlapot – vett vissza a pultos előző, kelletlen viselkedéséből. Nyilván a pénz az neki is pénz és, aki ilyen csizmában járt, mint az akkor jelen lévő fiatalúr az bizonyára nem verte annyira fogához a garast soha.

- Köszönöm – mondta leplezetlen undorral és lenézéssel a pénzeszsáknak feltételezett vadász és kinyitotta a dohos, régi, bőrkötésű étlapot. Nem volt nagy választék így sem, de többre jutott vele, mint a táblával. Két oldal, hatalmas betűkkel írottan. Leginkább húsételek, leves semmi. De nem válogathatott túlzottan, másnap kora reggel szerette volna kezdeni a nyomozást, lehetőleg napkelte előtt néhány órával. A vámpírok akkor térnek vissza az éjszakai táplálkozásból.

- Lesz két nagyobb sültmarha szelet, némi főtt burgonyával vagy más zöldségekkel és egy pohár víz, lehetőleg gyorsan – nyújtotta át az étlapot az előző nőnek, aki idő közben mellé araszolt, meglehetősen gyorsan megtéve egy kiszolgálandó asztal s az ő széke közötti távolságot. A vadász arra gondolt valószínűleg azért volt ilyen sietős, mert a konyha felszereltsége hiányos, de a pénzre mindenképpen igényt tartanának, csak izgalmában a nő elfelejtette leplezni az igazságot eme erőszakosnak is nevezhető magaviseletével. Szóval nem is foglalkozott barátunk kellően kompromittáló stílusával. Persze a sok utazás és különféle kiküldetés segít az egyszerű emberek kiismerésében, azonban nem is tévedett nagyot: a fogadó legnagyobb bevétele valóban az iszogatásokból származott, ezért a tulajdonosék saját ellátmányaikból oldották meg az akkor aktuális kívánságot. Ezt ki lehetett következtetni az elkészítési folyamat hosszúságából. Akutagawa viszont továbbra se zavartatta magát, egy térképet vett elő, míg készült az étel, s azt tanulmányozta.

- Szállással tudnak szolgálni éjjelre, egy fő részére? – kérdezte, mikor a nő visszatért a vacsorájával.

- Persze uram, ameddig étkezik elő is készítem a legszebb szobánk – kedveskedett a hölgy, amivel vadászunk nem igazán tudott mit kezdeni, főleg annak tudatában, hogy mivel nem helybéli s egyetlen tábla sincs a konkrét összegekkel tele vésve, így elképzelhető, hogy úgy is dupla annyit fizet, mint más környékbéliek.

- Remek – hajtotta félbe a térképet miután a nő eltűnt az emeleten, majd egy zsák érmét dobott a pultra, amit a tulajdonos úr szánalmasan kapkodva szeretett volna elérni, de egy kérdés megszakította a folyamatot:

- Tudnak esetleg valakikről, akik itt élnek egy ideje vagy csak néhány hónapja, de nem sűrűn találkoznak velük napközt?

- Hát csak az a két fő lehet, akik fél éve költöztek ide...

Fél éve. Remek! – gondolta Akutagawa. Két hónapja kezdődtek el a problémásabb esetek, eltűnések, majd holttestek sorozatos felbukkanásai. Leginkább a folyónál. De egy-két eset ezt megelőzően is bekerült az egyházi nyilvántartásba. Ami azt illeti egy vámpír vér nélkül több hónapig is kihúzza, szóval könnyen lehet, hogy egyszerűbb dolga lesz, mint hitte.

- Remek – állt is fel: - A többit megtarthatják. – lökte el a zsákot a pulton, amelyből csörögve, csattogva gurultak ki az érmék a pultra, s a tulaj szinte rávetette magát a pultra.

Hamarosan visszatért a fogadós asszonyság is, hogy felkísérje vendégük a leendő szobájába.

Ahogy a fiatal férfi megérkezett s megkapta a kulcsokat, úgy hamar bezárkózott s túladott ruháin, majd az ágy szélére ülve elővette a fő plébános levelét.

Holnap elkaplak titeket... – döntötte el, majd kisvártatva álomra is hajtotta fejét.

Folytatása következik...