CSATT! - érte el a jótékonynak nem mondható anyai pofon Dazait, melynek szelét, de még a szándékát sem érezhette meg, amikor máris egy hatalmas, vörös tenyérnyom terjedt szét helyes arcán. Az anyja nem volt elragadtatva attól, hogy késő esti órákban köszönthette otthon (nagykorú, felnőtt!!) fiát. A nőnek igazság szerint csak egyetlen tényleges félelme volt, méghozzá az, hogy egy napon Dazai se tér haza, ahogy annak idején a fiú apja sem.

- Hol jártál? Hétköznap van! A telefonod se vetted fel - kezdte a szokásos maszlagot a középkorú, megtört arcú hölgy. Riadt, mogyoróbarna szemei szinte egész arcát ellepték.

- Csak Atsushival járkáltunk és elnéztük az időt - felelt a fia zsebretett kézzel. Dazai számára meg se kottyanhatott az anyja apró tenyerének erőtlen ütése, de a szándék minden alkalommal egyre rosszabb, kellemetlenebb érzések sokaságát árasztotta lelkébe.

- Elnéztétek?! Mondtam már, hogy nem kéne vele közösködnöd! - csattant fel ismét a nő, amelyre fia válasszal se méltatta. Helyette a konyhába vette az irányt és témátváltoztatott.

- Mi a vacsora? - nyitotta ki a hűtőt. Piros arcát kellemesen hűtötte a fridzsider jeges levegője. Azonban mivel csak említésre sem méltó élelmiszerek és gyorskaják jelentek meg itt-ott a polcokon, hamarosan bezárta az ajtót. Megfordulva már jóval ízletesebbnek tűnő étkek hegye lepte el az asztalt, csak éppen nem a tányérokban, hiszen azok valahogy összetörtek. Vagy összetörték őket. A vacsorára való pedig halmozódott némiképpen rászáradva az abroszra.

- Óh, értem. - Dazai már maga előtt látta az eseményeket: miután órák múlva sem tért haza és a telefonjának létezéséről is megfeledkezett az anyja kétségbeesésében azt tette, amit ilyenkor mindig is szokott. Káoszt teremtett egy szempillantás alatt az otthonukból. A fiú előre félt, hogy mi várja a ház további szegleteiben, legfőképpen a szobájában. Egyedül egy elvétett piros foltocska volt az abroszon, ami visszahozta gondolatai közül a rideg valóságba.

- Anya, mit csináltál már megint? - Hangja nyugodtan csengett, lassú és kimért léptekkel közelítette meg a remegő nőstény ördögöt, aki indokolatlanul jobb kezét próbálta bal tenyerébe rejteni.

- Mit tehettem volna? Hiszen azt hittem nem jössz vissza. - Kitörni készülő hisztérikus rohamát félbeszakította fia gyengét érintése, amint megfogta sérült kezét és ajkaihoz emelte. Fognyom. Megint kárt tett magában. Dazai ajkai közé vette a sérült területet és igyekezett nyálával fertőtleníteni azt. A vér vasas íze valamiért mindig is érdekesnek bizonyult a számára. Nem tudta miért, de olykor még a szagát is érezni vélte. Na mondjuk az is igaz, hogy ez nem csak vele fordul elő, hanem más emberrel is megtörténhetett.

- Kezeljük le, rendben? Már itt vagyok, sosem hagylak el - ölelte magához édesanyját a férfi. A nő egy szempillantás alatt fakadt sírva, későbbi bömbölését pedig fia vállába próbálta folytani, s közben szapora levegővétellel esett neki a szokásos mondanivalónak:

- Ha te is elhagysz én megölöm magam. Nem érdekel... nem akarok... egyedül... lenni - sírt tovább, csapzott barna buksiját fia simogatta, s dédelgette, babusgatta a cseppet sem felnőttes nőt.

- Igaz is, még nem is fürödtél, ugye? Na majd segítek! - Lelkes mosoly ült ki Dazai arcára, noha erőltetett volt, anyját meggyőzte.

- Jó... - hagyta rá a nő.

Pár perc elteltével Dazai elhagyta a fürdőszobát, s miután figyelmeztette anyját, hogy ne legyen sokáig a forró vízben, azalatt fel is merészkedett a szobájába. A látvány kapcsán nem lepődött meg: a nő a párnáit feldúlta, a függönyt lerángatta és széttépte a nyári egyenruhát. Persze erre télen még nincs szükség, de azért nem lesz kis pénz egy újatt igényelni.

Mély sóhajtás közepedte ült le a vakolattól poros ágyára, félig a lerángatott függöny peremére, melynek egy része ágyán, másik a parkettán terült el.

"Már megint megtörtént" - írta a chat üzenetet a hozzá legközelebb álló személynek, annak akihez mindig fordulhatott problémáival.

Odasaku éppen az utolsó porontyot csomagolta be annak ágyába és egy hatalmas küzdelmen lehetett túl mikor megzörrent a telefonja. Üzenetet kapott, tudta is kitől. Ilyen késő esti órákban csak egyetlen ember van, aki képes neki írni.

"Mit csináltál?" - írta válaszul, nem telt bele öt perc sem, de már érkezett is Dazai reakciója.

"Csak sétáltunk Atsushival és új barátokat szereztünk" - mellé beillesztett egy mosolygós fejecskét, amin persze Odasaku átlátott. Senki nem ismerte tőle jobban Dazait.

"Legalább a telefonra figyelhettél volna..."

"Szerinted akkor talán nem akadt volna ki? Ne legyél hülye" - A szemtelen visszaszólás kicsit sem a tanár-diák kapcsolatot és egymás kölcsönös tiszteletét tükrözte, persze ettől függetlenül Odasaku tudta, hogy Dazai oda s vissza van érte.

"Felajánlanám, hogy beszéljünk, de rég elmúlt a lefekvés ideje"

És a telefon rezgett, elvégre a gondos apuka mindig lehalkítja azt, ha gyermekeit ellenőrzi az éjszaka során. Hatalmasat sóhajtott, végigsimított legkisebb lánya puha haján, majd kisétált a szobájukból és a füléhez emelte a kagylót.

- Dazai... anyád... - kezdte volna, de nem tudta befejezni, hiszen váratlan téma böffent fel:

- Hé, Odasaku, képzeld! A régi kísértetházba beköltözött valami ikemen... - lelkendezett Dazai. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy elterelje a gondolatait, miközben elkezdett rendet teremteni a szobájában.

- Tudok róla... Rika volt aki intézte - válaszolt Odasaku, aki bár kicsit meglepődött a nem várt témán, mégis örült neki, hogy Dazai másra is tud gondolni, nem csak a sok kellemetlenségre, ami körülbelül kétnaponta esedékes nála otthon. Rika pedig a felesége volt, akitől a gyermekeit kapta. Az asszony ingatlanokat értékesített már akkor is, mikor megismerkedtek. Szerelem volt első látásra, noha három év korkülönbség volt köztük a nő javára.

Nem számított rá, hogy Dazai érzései olyan komolyak iránta, hogy az egyetemre is követni fogja... ez persze okozott némi problémát. A maga módján igen is kötődött a fiúhoz.

- Rika? Akkor meg kéne lepnem valamivel, mert még életemben nem láttam ilyen csodaszép férfi embert, mint aki ott él! - ujjongott tovább Dazai, miközben már lesétált a fürdőszobához és bekukkantott rajta, hogy anyjával minden rendben van e. Az valami vidám gyermekdalt dudorászott miközben habot vett a tenyerébe és elfújta azt. Dazai ugyanekkor erős késztetést érzett arra, hogy kivesse magát a legközelebbi ablakon.

Valahol azt várta, hogy Odasaku féltékeny lesz. Odasaku pedig valahol az is volt. Bár azt maga sem tudta megmagyarázni miért.

Tény, hogy számára Dazai nagyon fontos kouhai volt, egy igaz barát. Valaki akit meg kellett védenie, valaki, akit meg is tudott akkor még védeni. Nem egyszer még arra is képes volt, hogy ott töltse az éjszakát, bár villanyoltást követőleg az ajtón felejtette a szemét, hogy mikor jön be a barátja anyja egy hatalmas vasvillával és szúrja halálra. Annak a nőnek a birtoklási mániája borzasztó volt!

Odasaku nem tudta, hogy milyen ember is lehetett Dazai apja. De a probléma az volt, hogy Dazai sem tudta. Hat éves korában hagyta el őket, de akkor valami olyasmi történt, hogy arra Dazai a mai napig nem tud visszaemlékezni. Az előtte lévő időszakról pedig szintén nincsenek emlékei, ahogy arról sem, apja hogy is nézhetett ki.

- Hát... ha annyira ragaszkodsz hozzá vehetsz neki virágot - tanácsolta Odasaku, aki nem tudta eldönteni, hogy most Dazaira, vagy a feleségére féltékeny e.

- Micsoda ötlet! Akkor vörös rózsa...? - ötletelt is a fiatalabb fél, aki közben fél szemmel azt vizslatta, hogy az anyja szárítkozás közben nem e tesz valami marhaságot. De szerencsére nem tett.

- Azt nem. Legyen mondjuk sárga! - tiltakozott Odasaku. Ő már saját hálókörletükbe tántorgott be, ahol az ő egyetlen és gyönyörű szerelme már az igazak álmát aludta. Annak köszönhetően, hogy remek alvóberendezéssel rendelkezett a nő, Odasaku nem fáradt azzal, hogy halkabban beszéljen Dazai-jal. Közben megcirógatta az ő Csipkerózsikájának puha, pirosló arcát.

- Heee?! A sárga nem az irigység színe? - méltatlankodott Dazai, de mivel az anyja lassan elhagyja a fürdőkörletet, kénytelen volt hamar búcsúzkodás irányába terelni a szót.

- Szerintem nem, rózsánál kedvességet jelent - vakarta tarkóját Odasaku, de nem volt biztos szavai igazságtartalmában. Nem értett a virágokhoz, bőven elég volt neki az is, hogy a vörös rózsa olyasmi, amit jobbára csak szerelmesek adnak egymásnak - szerinte legalább is.

- Hát ha Te mondod... na, csusszanyj' be te is az asszonykád mellé, én azt hiszem elköszönök! - tekergette egy hullámos barna tincsét a fiatal férfi és érezte, hogy kedvenc tanárával ez a pár szó is elegendő volt arra, hogy némi lelki megnyugvásra leljen.

- Jó, de Te rendben leszel? Aggódom - vetette be az aduászt Odasaku. Noha fogalma sem volt róla ki lehetett az, akivel a nap során Dazai találkozott, kicsit veszélyeztetve érezte saját territóriumát. Ez azonban olyan szempontból komoly problémát jelentett, hogy soha az életbe nem kezdene ki a barátjával. Nem csak azért, mert a diákja, hanem valójában azért, mert a családja fontosabb volt mitsem, hogy egy-két erőteljesebb érzelmi hullám elsodorja a kényelmes életéből. Továbbá, amit már korábban is említettünk: Odasaku igen is szerette feleségét. Nyolc év házasság után sem érezte volna, hogy nem a régi a kapcsolatuk.

Dazai nagyot nyelt. Neki ez az egyetlen szó, ez az egyetlen mondat is elég volt ahhoz, hogy ismét felkavarják gondolatait a kétségbeesés és a vágy jelképében álló, belső démonjai.

- Persze, hogy jól! Nem kellek én senkinek, csak az ördög a rossz, hogy el nem visz magával - erőltetett magára egy újabb vidám hangnemet a férfi, majd elkezdte fokozatosan távolabbra tartani magától a telefont: - Odasaku? Itt vagy? Nem hallak! Ajaj. Lehet gond van a vonalban? Majd holnap beszélünk, jó éjt! - aztán választ sem várva letette a készüléket.

***

Miután Dazai hazakísérte, Atsushi már gőzerővel turkált az internet veszélyes bugyraiban némi tananyag reményében. De senki sem tudott olyan jó jegyzeteket készíteni, amelyekkel képes lett volna Oda-sensei aznapi siralmas zárthelyi dolgozatát egy elégséges szinten teljesíteni. Már a fényt sem látta az alagút végén, ebben pedig az sem segített neki, hogy egyik testvére aprócska sarkát éppen belevájta a hátába. Valamiért a kisebb testvérei szeretnek a szobájában aludni, miközben ő tanul, vagy gépezik. Ez olykor kimondottan problémás tudott lenni, de az esetek nyomós többségében azonban nem zavarta Atsushit. Úgy gondolta nincs mit rejtegetnie, hiszen gyakorlatilag a legrondább nőstény is megtartja tőle a két lépés távolságot, a fiúk is csak szórakozás és időtöltés keretein belül keresik fel. Akkor is csak erősen inzultálva az ilyen alkalmakkol is cselekvésre képtelen fiút. Továbbá, véleménye szerint annyira alacsony kapacitású agyrendszerrel rendelkezett, hogy egy heti tanulás is csak a közepes szint elérésére volt elegendő. Szóval: minek követeljen pár magányos órát, ha úgy is szerencsétlennek érzi magát? Akkor már inkább próbál fontos bátyusnak tűnni, amit maga sem hisz el, a testvéreiről pedig már nem is beszélve. Egyedül a bátyja az, aki lát benne némi potenciált és folyton olyasmiket mondd, hogy: "csak az önbizalmaddal van a baj", meg hogy "nem kéne magad utálnod" - ilyenek. Irigylésre méltó a kitartása, csak a szándékával ellentétes hatást ér el az öcskösnél: Atsushi továbbra is kitartóan utálta magát mindig is.

- Nii-chan, nem alszol? - törölgette szemét a középső öccse, miközben hatalmas, bogár szemeit vetette Atsushira.

- Még egy kicsit tanulnom kell - ismerte be a bátyus, ám a nem várt válasz hamarosan kizökkentette eddigi koncentrálásából:

- Akkor most nem a 2D-s szerelmeidet vetkőzteted? - nevetett a kisfiú, mire testvérének hirtelen fuldoklási rohama lett.

- Menj aludni, holnap iskola! - parancsolt rá, majd, hogy félelmetesnek tűnjön még fel is pattant és öccse fölé magasodott.

- Nii-chan, nagyon aranyos vagy - nevetett a fiú, minek következtében Atsushi természetesen leszűrte, hogy most sem sikerült halálra rémisztenie a gyereket. Pedig a kicsik elég sok dologtól megijednek. Noha Atsushi úgy gondolja az ő rokonainak inkább alacsony a félelemküszöbe, azért amikor bátyja parancsol rájuk még ő is megrezzen, nem csak a másik négy. Ez nála miért nem működhet?

- Jó éjt - köszörülte torkát Atsushi, de a kisfiú rezzenéstelen arccal figyelte őt, ezért hozzátette: - Kérlek... - Persze nehezére esett elfogadnia, hogy még a nála jóval fiatalabbak is csak akkor tesznek valamit érte, ha szépen kéri, de a hatást elérte, így végre nyugodtan haladhatott a jegyzetek kutatásával. A bent maradó ikrek szuszogása már nem zavarta annyira, na meg másfelé kalandoztak kósza gondolatai.

- Vajon kik lehetnek ők? - suttogta maga elé. Éppen ebben a percben ugrott fel a jobb alsó sarokban egy kis ablak, ami egy új játék megjelenését jelentette a kedvenc fejlesztőjétől. Persze így sikerült elfeledkeznie azon perc Akutagawáról és Chuuyáról is, hiszen már a következő pillanatban a virtuális világ megmentésén dolgozott.

***

Néhány nap elteltével Dazai és Atsushi már úgy viselkedtek, mintha a közelmúlt eseményei meg sem történtek volna, persze azért egymás közt olykor megemlítették. Eleinte a csoporttársaikat szórakoztatták a kastélyban történtekkel, de azok persze csak jót nevettek rajtuk, azt hitték túloznak. Így rákényszerültek arra, hogy visszatérjenek a megszokott kerékvágásba.

Az ebédszünetet töltötték a campuson, miközben Atsushi átszellemülten pötyögött valamit a telefonján. Olykor elpirult, olykor furcsa, nem kifejezetten emberi hangot hallatott - és egy idő után már Dazait is elkezdte érdekelni, vajon mit csinálhat a barátja? Éppen ezért úgy döntött, hogy mikor az elmerül abban, amivel foglalkozott, akkor majd meglepi. Ez a pillanat valójában nem sokkal később be is következett. Dazai azonnal odasiklott Atsushi mellé, válla övét súrolta és ráhajtotta fejét. Barátja hirtelen kiegyenesedett, elpirult és rárikkantott:

- Mit csinálsz? Ne kutakodj a mobilomba! - siránkozott miközben ezüstös hajába túrt.

- Ez meg miféle aplikáció? Öltöztetsz benne egy lolit? - meresztette rá nagy, barna szemeit barátja.

- Nem, ez nem öltöztetős játék. Az a lényege, hogy kiválasztanak az istenek arra, hogy felnevelj egyet közülük, aki a te álombeli szeretőd lesz! - Atsushi olyan szájbarágósan mondta el mindezt a mérhetetlen mennyiségű képtelenséget, hogy Dazai az első pillanatban nevetni is elfelejtett. Azonban mikor hangja visszatért, megsimogatta Atsushi fejét.

- Szerintem virtuális barátnők helyett keresned kéne magadnak egy pasit. A nők nem a te asztalod, ezt már megtanulhattad volna! - vádaskodott, miközben alacsony barátja feje megközelítőleg a kétszeresére nőtt, mint szokott és felpattanva elkezdett vele veszekedni.

- Hagyjál már békén! Miből gondolod, hogy meleg vagyok? Életembe nem jártam senkivel! Nem férfival, de még nővel sem - ismerte be Atsushi, amire Dazai jóízűen kuncogott.

Odasaku éppen az árkádok alatt sétált mikor felfigyelt arra, hogy milyen hangos ricsajt csap a két tanítványa. Kíváncsiskodva, félig oldalra fordulva figyelte az eseményeket és mikor összetalálkozott tekintete a mosolygós, jóízűen nevetős Dazaiéval, akkor valami elégedettség töltötte el. Tulajdon képpen szerette, amikor boldog. Sokszor gondolt rá, hogy bárcsak többet tehetne érte és akkor mindig boldog lehetne. De hiába volt bármilyen fontos a számára, az nem jelenthetett többet egy egyszerű barátnál, vagy legjobb barátnál.

Dazai odaintett a tanárának, majd tovább heccelte Atsushit. Azonban mikor a sensei egy elégedett mosollyal tovább akart ballagni furcsa áramosság tekeredett fel gerincoszlopán és a hisztiző, pironkodó Atsushit figyelte. Eszébe jutott ugyanis a korábbi tervük, mi szerint féltékennyé kellene tennie tanárát, hogy az észrevegye.

- Hát... ha ennyire kétségbe vonod akkor én bizonyíthatok neked - kuncogott egy kósza, barna, hullámos tincset tekergetve ujja körül.

- Ne, nem kell semmit se bizonyítani! Utálom mikor így mosolyogsz - kereste a menekülő útvonalat a potenciális ukénak minősülő Atsushi.

Odasaku fél füllel hallhatta miről folyik a vita. Azonban Dazai bizonyítási vágyára megtorpant és egy kilencven fokos fordulatot követően egész testével a két tanítványát figyelte.

Mire készülhet Dazai? - A szíve csak úgy kalapált és nem tudta leemelni a két fiúról fürkésző tekintetét.

- Nyugodj meg, Atsushi-kun - Dazai maga sem tudta mitől jött neki a lehetetlen ötlet, hogy Atsushival tegye féltékennyé Odasakut. Érezte, hogy a tanár őket fürkészte, de azt is tudta, hogy az előtte reklamáló, kicsi, és szerencsétlen cimborájának nem tűnt fel a sensei jelenléte. Az ötletgazda egyébként is Atsushi volt és Dazai meg alapjáraton szerette kikészíteni a vele szemben tehetetlen barátját. Ezért nem aggódott annyira a következményeken és magához ölelte. Hosszú ujjait a fiú derekába süllyesztette annyira, hogy erősebben magához tudja vonni annak remegő testét. Homlokuk összeért.

- D-Dazai... san? - Atsushi már érezte, hogy ennek nem lesz jó vége és azt is tudta, hogy most nagyon mérges lesz barátjára. Ezzel szemben mégis bekövetkezett a kellemetlenség, ugyanis a szerelmi kontaktusokban teljesen tapasztalatlan fiú lefagyott, és csak hagyta az események lepergését. Dazai férfiasan nagy kezei derekát simogatták, ujjai belevájtak ruhájába. Selymes, rakoncátlanul kócos és fésületlen hajtincsei homlokát cirógatták, komolyságot sejtető barna szemei pedig csontjáig hatoltak Atsushinak, és ezért a lábai gyökeret vetettek a földbe. Szája kiszáradt, amelyekkel tiltakozó szavakat harsogott, már-már alig hallhatóan. Dazaié pedig végül megkaparintotta ezeket az eddig szűz ajkakat, és teljesen magáévá tette első csókjának pillanatait. A tapasztalatlan fiú reszkető teste az ismeretlen, de ugyanott kellemes élményre pedig teljesen hozzásimult. Dazai Atsushit kifejezetten aranyosnak találta mindig is, de most valahogy ez az ártatlanság izgatóan hatott rá, így csókja is mélyebbre sikerült. Lehet a körülmények és a ténylegesnek vélt szerelme pillantásai keltették a feszültséget? A karjaiba simuló, engedelmes barátja pedig úgy érezte elolvad és megszűnik körülötte létezni a világ.

Odasaku eleinte nem hitt a szemének. Arra gondolt, hogy "ez most valóban megtörténik?" - márpedig az arcát csiklandózó, csípős téli szél azt sejtette, nem álom. S mivel jól ismerte Dazait, a szándéka is tiszta volt előtte. Ezért egy elismerő mosoly kíséretében biccentett, aztán az enyelgő cimborája legnagyobb döbbenetére pedig továbbállt.

- Ez most komoly? - Dazait annyira meglepte Odasaku viselekdése, hogy Atsushiról megfeledkezett és lazult szorítása körülötte. Ennek következtében a már ettől is elképesztő izgatottságot érző barátja szinte összecsuklott. Alig tudta elkapni és megtartani. A földre ült vele és ölébe húzta.

- Hé, Atsushi-kun... nem azt mondtad, hogy az bejön, ha féltékennyé teszem? - nézett csalódottan a karjaiban ekkor már hitetlenkedő fiúra, akinek ha lett volna elegendő energiája, vélhetőleg akkora tarkóssal lepte volna meg, mint annak a rendje.

- Te most ezt teljesen komolyan megtetted velem?! - könnyesedett be azonnal Atsushi szeme, akinek az intenzívnek se mondható csók már elég volt ahhoz, hogy olyan szaporán vegye a levegőt, mint mikor a múltkorában Akutagawa elől menekült.

- Sajnálom? - mondta Dazai, bár inkább kérdésnek hangzott, mint vallomásnak.

- Ember, ez volt az első csókom! - kapott szívrohamot kétszer Atsushi. Erősen megragadta barátja kabátját, amit meg is rángatott volna, ha több helye lett volna erre. Csak a helyzet az volt, hogy éppen Dazai ölében csücsült és annyira remegett, hogy még egy lepke szárnycsapása is elsodorta volna.

- Hé, mondom, hogy sajnálom, de Odasaku... - kezdte volna Dazai, mire barátja olyan hangerőt vett szavain, hogy kishíján halláskárosodást okozott számára:

- Téged nem érdekel más, csak saját magad! Az én érzéseimet persze semmibe veszed - kezdte Atsushi és végül akármennyire is szerette volna tartani magát, de sikerült sírva fakadnia.

Dazai persze nem tudta mégis mit mondjon, persze elismerte, hogy valóban hidegen hagyták barátja érzelmei. És emellett simán a fejére tudta volna kiabálni azt, hogy a múltkor mikor Chuuyát megismerte Atsushi volt, aki őt cserben hagyta. De ez már csak azért sem lett volna fair, mert Dazai maga kérte, hogy meneküljön. Nyilván azt is hozzá kell tenni, hogy Atsushi jóformán egy percig sem ellenkezett, de a jelenlegi állapotában ha most ezt mind elmondja, elképzelhető, hogy ez a kölyök a következő előadás legvégére sem hagyja abba a sírást.

- Atsushi-kun, tényleg sajnálom - vett tehát nyugodtabb hangsúlyt magán, miközben sokkal óvatosabb ölelésben részesítette a fiút. Azon gondolkozott, édesanyja mivel nyugtatta őt mikor még normális volt? - de hamar rájött és törődő, óvatos simogatással kezdte csitítani a még mindig remegő Atsushit. A fiú arca vállába fúródott és érezte, hogy pulóvere nedvességtartama megkétszereződik.

- Kegyetlen vagy - mondta az, miközben a nyugtatás ellenére csak nagyobb izgatottságot érzett. Az előző percek heves vitája és érzelmi megterhelése végedt ugyanis valahol bódítónak és izgalmasnak vélte Dazai cirógatását.

- Nyugalom - mondta neki barátja, egyenesen fülébe tukmálva, amire az ártatlan, de kifejezetten érzékeny fiú elfelejtett sírni is, és csak kapkodva vette a levegőt. Furcsa melegség árasztotta el, amit eddig korábban csak akkor érzett, mikor egy új erogéval került közelebbi kapcsolatba. Az erotikával fűszerezett animés játékai gyakran értek el nála ilyen jellegű légzési nehézségeket és a nadrágja is hasonlóan szorította, mint ezekben az esetekben. Szóval Atsushi számára beigazolódott a tény: ő tényleg meleg.

Dazai észlelte, hogy barátja megfeledkezett magáról. Nem sírt többé, csak fuldokláshoz közelítve kapkodta a levegőt. S mivel az ölében ült, természetesen érezte is annak erekcióját. Valamint talán a korábbi vitájuk tehette, vagy a közelmúltban történt kellemetlen percek az anyjával, esetleg a Chuuyával való találkozásának jelentősége - amelyet még mindig nem tudott hova tenni -, de apró pír jelent meg arcán és határozottan izgalmi állapot uralkodott el rajta is. Nagyot nyelt, majd úgy döntött, ha már ellopta barája első csókját akkor ráfoghatja arra, hogy ki akarja engesztelni és közben ő is jól fogja érezni magát. Valamiért cseppet sem szégyellte azt, hogy ismét kihasználni készül Atsushi ártatlanságát. Pedig tényleg nagyon kötődött ehhez a fiúhoz.

- Atsushi-kun, így nehéz lesz az órán koncentrálnunk. Nem gondolod? - kezdte a játékot és körbenézett az udvarhelységben. Sehol senki, hiszen tél van. Erőt vett magán és felkapta Atsushit a további megaláztatások elkerülésének érdekében. Ebben azonban ő sem lehetett biztos, mert ahogy hercegnő módjára karjaiba vette a megilletődött barátját, azt sem lehetett túl férfiasnak tituálni.

- Mi? Mire készülsz? - Atsushi vészlyelzői beindultak a fenekében, hiszen találkozott már yaoi tartalmú mangákkal a fudanshi öccsének hála, de valahogy nem érezte magát felkészüle egy ilyen alkalomra, mikor még csak most jött rá, hogy meleg.

Dazai letelepedett egy padra, ismét ölébe húzva Atsushit. Egymással szembe kerültek és miután levette a tekintetét a fiúról, hogy felmérje a terepet, úgy ítélte meg, biztonságba vannak. A kedvenc padján ücsörögtek, ahol tavasszal a buja növényzettől már semmit sem látni belőle, de a sok gally most is kellő cenzúrát kölcsönzött számára. Korábban még csak lányokkal volt itt dolga, de úgy gondolta most ez kivételes, hiszen eléggé kellemetlen helyzetbe hozta Atsushit. Ráadásul nem is ő lenne, ha egy ilyen remek helyzetet nem fordítana saját előnyére.

- Dazai-san, esküszöm megöllek, ha...! - kezdte volna Atsushi, de barátja egy újabb csókkal elhallgattatta. Ez most más volt mint az előbbi. Sokkal intenzívebb, mélyebb és... nyálasabb. Dazai nyelve végigsiklott ugyanis az ajkain és behatolt közéjük, hogy végezetül elérje az övét. Atsushi nyögésbe folytott tiltakozása azonban fel sem tűnhetett neki, ezért kezeivel próbált hadakozni. De ezzel sem ért el különösebb hatást, ugyanis a nála jóval erősebb barátja könnyű szerrel fogta le őket. Ráadásul csuklójánál fogva csak jobban magához rántotta és a nyelve már oly' mélyre hatolt Atsushi szájába, hogy közel lassan nyelőcsövét is elérte. Bekönnyezett ismét, szemeit lehunyta és egyre több kellemetlen hangot hallatott.

Dazai számára egy percig sem volt kérdés ki lesz a domináns fél, ezért könnyű szerrel engedte el Atsushi reszkető kezeit, amikor már úgy érezte többé nem fog tiltakozni ellene. Ismét végigsimított így barátja hátán, gerincoszlopának nyomát szorosan követve, derekán és csípőjén keresztül, lassan elérve annak fokhagyma formára emlékeztető fenekét.

Atsushi egy újabb elcsépelt nyekkenést hallatott és kezei tétován Dazai vállaira tévedtek. Muszáj volt kapaszkodnia, mert úgy érezte bármelyik pillanatban elájulhat. Közben folyamatosan azon törte a fejét, hogy mit fog mondani a bátyjának.

Na nem! Nii-san sosem tudhatja meg - gondolta még, de lassan már ez sem ment neki, hiszen az ismeretlen érzés valahol félelemmel és aggodalommal töltötte el, ami végedt képtelen volt  a racionális gondolkozásra.

- Atsushi-kun, ne aggódj, elérem, hogy jobban érezd magad - bíztatta őt Dazai, miközben egyik keze előre tévedt nadrágja cipzárához.

- Ne! - nyöszörgött Atsushi és barátja vállára dőlt. Persze amaz egy pillanat erejéig sem foglalatoskodott a tiltakozásnak nem nyilvánítható kérleléssel, hiszen körülbelül úgy hangzott a "nem" Atsushi szájából, mint máskor az "igen, kérlek".

Dazai érezte saját és barátja merevedését is, ezért kicsit gyors mozdulattal siklott keze annak nadrágjába. Az utolsó akadályt jelentő ruhadarab lerántását követően pedig izgatni kezdte a fiút, tapasztalt és heves mozdulatokkal, közben saját hímtagját is kiszabadította a borzasztóan szűk nadrágból. Atsushi persze félt, ez a tiltakozásából természetesen kivehető volt, de Dazait jelenleg nem hatotta meg, sokkal inkább idegesítette. Így egy újabb csókot követően simította saját tagját Atsushiéhoz, hogy egyenlő kényeztetésben részesíthesse mindkettejüket. Az ölében továbbra is remegő fiú pedig egyre szorosabban bújt hozzá. Egyikőjük számára sem tellett bele sok időbe, mire elérték határaikat és élvezetük beteljesedett.

- Tch, most ragadok - elégedetlenkedett a semének minősülő férfi, de Atsushi meg se moccant - Hé, elaludtál? - döbbent le azonnal.

A másik fél arcára nyugalom ült ki, ahogy szuszogott barátja vállába, aki egy elégedett mosoly kíséretében előkotorászott némi zsebkendőt Atsushi farzsebéből. Ilyenkor kapóra jött a tisztaságmániája!

Miután a cimborája semmi nemű külső ingerre nem reagált, Dazai jobbnak látta, ha elszállítja őt a gyengélkedőre. Ott aztán kialhatja majd magát! - gondolta. Neki pedig nem volt kedve ezek után bemenni az utolsó órákra, ezért inkább elindult haza. Viszont így még borzasztóan sok ideje maradt hátra, az órarendjével pedig kettyós anyja is tisztában volt.

Tekintete elkalandozott az erdő közepén kimagasodó kúria irányába.

- Végtére is, csak azt mondta aznapra tűnjek el... - gondolta, majd hónaljához hajolt és mélyet szippantott, aztán egy elégedett mosollyal elindult.

Folytatása következik...