Atsushi remegő térdeivel alig tudott átmászni a kerítésen. Még mindig nem volt biztos benne, hogy a legjobb ötlet volt az amúgy sem túl okos barátjára hallgatni, aki ráadásul oda és vissza van az öngyilkosság bármi nemű formájáért. De már késő volt ezt fitogtatnia magában.

Az éjszakai erdő hideg fuvallata áttört a fák ágai között, megborzongatva a néhol még le nem hullott leveleket. Az, hogy éppen téli időszak volt szintén közrejátszott abban, hogy Atsushit időnként a hideg rázta, bár a fiú szerint ez sokkal inkább a fák ijesztő árnyékának volt köszönhető.

Gyakorlatilag cserben hagytam! - futott át elméjén ez a szánalmas gondolat, amely' bármilyen szánalmas is volt, de mégis az igazságot jelentette. Tudta, hogy bár sosem volt bátor, sem erős, hanem sokkal inkább vékony és védtelen, sokmindent nem is tehetett volna, ha barátjával marad. De mivel mindig is céltáblája volt a népszerű srácoknak, s az egyetlen ember, aki mindezek ellenére mellette maradt az Dazai volt, így nem lett volna szabad magára hagynia. Mindig védte őt, amit Atsushi sosem tudott mire vélni az önmagával szemben táplált, nem feltétlen indokolatlan utálat miatt. Az esetleges gonoszkodásokat és beszólásokat leszámítva Dazai igaz barátja volt. Ő pedig mindezek után mégis otthagyta.

- Annyira... - suttogta maga elé, lehelete párát képzett a fagyott, deres levegővel elegyedve. Nem tudta befejezni a mondandóját, helyette azonban valaki segítőkészen megtette:

- ...Szánalmas! - Hangos, tisztán érthető, egyetlen szó. Teljes mértékben jogos és helytálló kifejezése volt a kerítés aljában várakozó fiú tetteinek rövid leírásához. Az elismerésre azonban nem volt ideje, mivel a hirtelen, ismeretlen hang felzaklatta, és ezzel egyetemben pár közeli jószágot is. Szárnycsapásokat hallott. Meg kellene fordulnia?

- K-K-Ki...? - nézett el válla fölött a valamivel mögötte álló személy irányába.

Mivel sötét volt, gyakorlatilag semmit sem látott a vele megközelítőleg egy magas férfi alakjából, pusztán csak annak körvonalát.

- Figyeltelek már egy ideje kettőtöket, hogy a területünkön ólálkodtok, de eddig nem cselekedtem. Azonban a hozzád hasonló gyáva férgek kifejezetten értenek hozzá, hogyan hozzanak ki a béketűrésemből, ezért most lehet meggondolom magam - és megöllek. Még az is lehet, hogy hálás lennél érte, tigris-fiú... - Az ismeretlen szavai megfagyasztották Atsushi ereiben a vért, de mivel nem tudta hova tenni a fura becenevét, úgy gondolta rákérdezhetne az eredetére, így ezzel talán húzhatja az időt, míg ki nem talál valami okosabbnak mondhatót, hogy elmeneküljön. Ugyanis a másik fiú szavai nem arról árulkodtak, hogy viccnek szánta volna az öldöklős részt, még ha nem is ez volt az első, amit kiragadott a szövegkörnyezetből.

- Tigris... mi? - kezdte és közben végiggondolta a névválasztás lehetséges körülményeit.

- Aha, az alsónadrágod... fehér tigrisek vannak rajta, láttam mikor bemásztatok a kerítésen - taglalta a sötétbe burkolózott fél és mintha pár lépéssel közelebb ment volna Atsushihoz, aki a tények hallatán fülig pirult és még az élete féltését is elfelejtette pár percre.

- Micsoda?! - meglepődött saját hangjának agresszivitásán, de mivel hamar eldöntötte, hogy bárki is legyen a már vele szemben álló alak, nem fogja kedvelni, így nem esett nehezére folytatni hisztérikus kirohanását: - Ember, iderángat ez a gyökér Dazai, aztán mikor elkezd lelkiismeret furdalásom lenni amiatt, hogy otthagytam megjelenik egy sötét alak, aki az alsónadrágom figyelte miközben a házába belógtam! Nem lett volna ésszerűbb azonnal hívni a rendőröket, hogy valakik betörnek hozzátok, hallod?! - Valahogy úgy érezte a létező öszes feszültség kitermelődött belőle. Sosem szokott agresszív lenni, a véleményét is többnyire megtartja saját magának, de most ez az illető, akinek még az arcát sem látja kihozta a sodrából. Oly' annyira, hogy Atsushi már szinte bátornak is érezte magát. De ez nem tartott sokáig.

- Minek hívjam a rendőröket, ha magam is el tudom intézni a magadfajta kotnyeles kis patkányokat?

Atsushi nagyott nyelt a srác szavaira és időszerűnek érezte, hogy elkezdjen rohanni az életéért. Ezért így is tett. Eliszkolt a kastély mögé, hogy majd az erdőbe érve a főutat vegye irányba, miközben úgy gondolta a tigrises hasonlat jobban hangzott, mint a patkányos része a történetnek.

- Hasztalan a futás - jelent meg az ismeretlen fiú, különös módon éppen Atsushi előtt, aki így frontálisan ütközött is annak csontos mellkasával és a fodros nyakkendőjén lévő díszkővel.

- Hogyan...?! - emelete fel tekintetét a riadt fiú, miközben üldözője szorosan csuklója köré fonta ujjait. Nincs menekvés. Atsushi nem tudta, hogy szerencsés e avagy sem, de a Hold éppen a háta mögött volt, így teljesen megvilágította a vele szemben álló, fekete hajú srác arcát. Azt is biztosra vélte, hogy ezek a szürkén csillogó szemek bizony vért kívánnak, jelen pillanatban pedig az ő vérét.

- Te jó ég, biztosra vettem, hogy lehagytalak! - esett kétségbe azonnal, miközben a csuklója köré fonódó ujjak egyre szorosabbá váltak, szinte fájt neki. Nyöszörgése és szabadulási kísérletei közben nem volt ideje jobban szemügyrevenni a srácot, akiből mondjuk annak fekete kabátja miatt nem is láthatott volna sokat.

- Előlem egy ember nem tud csak olyan egyszerűen elmenekülni, Tigriske.

- Könyörgöm, csak ezt hagyd abba! - kérte őt az ezüst hajú, alacsony, még mindig rángatódzó teremtés, aki nem tudta, hogy fog ebből a szorult helyzetből kimászni. Félt, de ugyanott dühös is volt. Haragudott Dazaira, haragudott erre a csávóra, a világra, de mindenek előtt saját magára. Ellenben nem akart meghalni és a pillanat hevében ezért bármit megtett volna. Bár nem volt rá szüksége, mert váratlanul megjelent a hőse:

- Oh, Atsushi-kun, ki az új barátod? - hallotta meg Dazai pajkos hangját, ami az alapszituációban elég indokolatlan volt. A szorítás azonban nem gyengült a csuklója körül.

- Bartát?! - kérte ki magának saját, tényleges barátja alaptalan feltételezését.

- Oi, Ryu... elég lesz - Még egy hang. Ezt Atsushi már ismerte. Ő volt az, aki miatt fület-farkat behúzva, tigris helyett, kiscica módjára menekült a kúria falai közül.

A Hold fénye elég világos volt, a csuklója pedig végre szabad. Így Dazai felé fordulhatott, akit mondhatni tökéletesen látott, a jelenléte pedig megnyugtatta. A másik kettő azonban zavarta, ezért irigylésreméltóan szapora léptekkel barátja karjaiba vetette magát, aki teljes lelki nyugalommal ölelte át őt. Végre biztonságban volt, úgy gondolta. Ha nem maradt volna benne egy maroknyi tartás sem, akkor lehet el is sírta volna magát, de szerencsére nem így lett. Félig visszafordult a másik kettő felé, akik idő közben beszédbe elegyedtek egymással.

- Chuuya, kik ezek? - kérdezte az elhangzottak szerint a Ryu nevű fickó, aki eddig megpróbálta elvenni Atsushi legdrágább kincsét, ami a saját életét jelentette.

- Ahogy mondtad: kotnyeles kis patkányok - ismételte meg Chuuya az előbb elhangzottakat. Atsushi nem tudta, hogy honnan tud mégis erről, mikor még jelen sem volt abban a pillanatban, amikor ez elhangzott?

- Atsushi-kun, jobb lesz, ha most megyünk - tanácsolta Dazai, akin látszott, hogy nem kifejezetten örült a rágcsáló-hasonlatnak, ahogy annak sem, hogy menniük kell. Atsushi már jól tudott benne olvasni. Így hát vetett egy futó pillantást az előtte állókra, jobban megnézve magának az alacsony, vörös hajú férfit.

- Ez most komoly? - suttogta alig hallhatóan kérdésként megfogalmazott feltételezését, ám Dazai füle éppen erre volt kihegyezve.

- Micsoda? Ne kombinálj, csak menjünk! - mondta Dazai, majd odaszólt a másik két félnek, avagy sokkal inkább csak az egyiküknek: - Köszi a vendéglátást, Chuuya!

- Ha?! - jött egy felháborodott pótlószó, aztán a vörös, Atsushi szerint is férfi létére csodaszép élőlény, feszült lépések közepette indult meg feléjük, nem kifejezetten barátságos nézéssel. Így jobbnak látta, ha Dazai háta mögé áll. A kicsi és kifejezetten agresszív Chuuya pedig kiegészítette mondandóját:

- Nem tudom dereng e, de meghívó sem kellett hozzá, hogy bepofátlankodj hozzánk. Hord el magad, amíg jó kedvemben vagyok!

Atsushinak úgy festett a dolog, hogy Chuuyának már most sincs jó kedve. De ezt inkább megtartotta magának és az alacsony, ám legalább annyira dühös, vörös hajú férfi mögött pár méterre álló Ryu-t figyelte, aki éppen elkapta a nézését. Ezért hamar el is fordult, mintha meg sem történt volna a romantikusnak nem nevezhető szemezés.

Barátja ezt észre sem véve folytatta a maga módján a flörtölést.

- Persze, persze... Ebben igazad van, szóval majd találkozunk! - Kacsintás.

- Micsoda?! Ember, meguntad az életed? Vagy ilyen lassú a felfogásod? Azt mondtam "ne gyere ide többé"!

- Ez így nem igaz, Chuuya. Azt mondtad, hogy "hord el magad és kész", de azt nem mondtad, hogy soha többé ne jöjjek ide... - ábrándozott tovább Dazai.

- Hogy... he? MI VAN?! - szorult ökölbe a keze az ingerült, hullámos hajú, jól öltözött fiúnak, csinos arcát eltorzította a düh. Ezen az sem sokat segített, hogy Dazai egy csókdobással is megtoldotta a búcsú pillanatát, amire már Atsushi előző üldözőjének kellett lefognia az állati hangon hörgő férfit.

- Hát, akkor viszlát Chuuya, viszlát Ryu - próbálkozott Atsushi a meneküléssel és már indult is volna, de a hirtelen keletkezett csöndre hátranézett, mert gyanús volt. Úgy gondolta, ha valakitől elköszöntek azt viszonozni szokták. Ezzel szemben Chuuya kifejezéstelen arccal meredt rá, határozottan rá. Nem Dazaira, hanem rá. Ez a tekintet sok jót nem sejtetett, így úgy döntött most megnézi Ryut, hátha az ő tekintetéből többet tud majd kiolvasni. Többet is tudott: nem kevesebbet, mint a végrendeletét.

- Neked. Csak. AKUTAGAWA!!! - emelte meg a hangját tehát nem Ryu, hanem így inkább Akutagawa.

- É-értettem - ragadta meg Dazai kezét Atsushi és már rohantak is az erdő sűrűjébe, hogy mihamarabb hazaérhessenek.

- Hé, "neked csak Akutagawa". Hányszor mondjam el, hogy ne szedj össze minden féle kóbor jószágot? - mondta Chuuya társa felé fordulva.

- Ne aggódj, nem akartam volna megtartani. Azt reméltem helyette elszórakoztatna, de inkább csak kiborított. Azt hiszem utálom - közölte a tényeket Akutagawa Ryunosuke.

- Hiszed, vagy tudod? Nem mindegy - indult meg befelé Chuuya. Miután Dazai távozott határozottan érezte, hogy kezd megnyugodni a lelki világa és megoldást talált eddigi dühkezelési problémái sokaságára.

- Hogy jöttek be? - kérdezte visszafelé menet Ryu.

- Ki tudja - mondta Chuuya és már tényleg azon gondolkozott, hogy jutottak be.

Nem régen költöztek csak a városba, az előző lakhelyükön túl sokáig éltek. Az emberek pedig furcsálták volna, ha évek múltán semmit sem változtak volna. Mindennek az az oka, hogy Chuuya és Ryu nem emberek, hanem valami mások. Valami természetfeletti, valami lehetetlen. Olyasmi, ami csak horror mesékben vagy újabban romantikus filmekben és egyéb szappanopera-félékben jelenik meg az emberek tudatát átformálva.

Ők ketten nem éltek, de nem is voltak halottak. Évek múltán sem változtak, de emellett veszélyesek és vérbeli gyilkosok voltak. Nem lehetett könnyen megölni őket, könnyen lehet, hogy maguknak sem sikerült volna, ha esetleg tettek volna rá kísérletet.

Amit a többi emberhez hasonlóan Dazai és Atsushi sem tudhatott az az, hogy Nakahara Chuuya és Akutagawa Ryunosuke vámpírok voltak. Ezért nem örült egyikőjük sem annak, hogy valaki random betoppant új, nem rég vásárolt otthonukba.

- A francnak kellett ezeknek idejönni! - mérgelődött Chuuya, mikor beértek a házba. A hatás kedvéért az első útjába kerülő tárgyat felrúgta, ami néhány virágcserép féleséget jelentett. Növénynek a nyoma sem volt már bennük, elképzelhető, hogy már évek óta ott voltak és csak elrohadtak, majd porosodtak. Nem tartoztak a két fiúhoz, elvégre gyakorlatilag csapot-papot otthagyva hagyták el a fővárost. Kényelmes hely volt, de a közvetlen közelükben már több embernek is feltűnt, hogy tíz-tizenöt év alatt semmit sem változtak. Elköltözhettek volna a város egy másik pontjába is, de valamilyen szinten mind a ketten vágytak a nyugalomra, ezért egy vidéki város jobban kecsegtetett.

- Engem ne kérdezz, én is csak azt láttam, hogy random bejött valaki - vett elő egy selyem zsebkendőt a korom fekete bársonykabátjának gondosan hímzett zsebéből Akutagawa, amibe beletörölte a kezét. Az a kissrác majdnem összevizelte magát, ezért azon sem kellett volna meglepődnie, hogy ennyire izzadt.

Megigazította ruhája szépen vasalt kihajtását és elrejtette a zsebkendőt annak mellzsebébe.

- Te, ha láttad, hogy be akarnak jönni miért nem csináltál valamit? - torpant meg Chuuya.

- Vártam az alkalmat - kerülte társa tekintetét Akutagawa. Már várta a reakcióját. Szeretett vele vitatkozni, de azt vette észre, hogy az ismerőseik közül többnyire mindenki szerette Chuuyát piszkálni, hiszen hamar fel lehetett mérgelni, olyankor pedig kifejezetten vicces emlékeket szerezhettek.

- Az alkalmat...! A szemed előtt úszott el a lehetőség, nem tudom mégis milyen alkalomra vártál? - rejtette zsebébe a kezeit nem kissé ingerült tekintettel a vörös hajú. Köpenye megfelelő takarást adott karjának. Egy ideje már nem tartotta divatosnak egyikük sem az elegáns, "vámpíros" öltözetet, amit jobbára csak öniróniából hordtak, de a ruhatáruk lecseréléséhez még nem folyamodtak. A nők egyébként is imádták az akkurátusan öltözött, csinos, különc fiúkat, ez élelem szerzés céljából pedig optimálissá tette ezen ruhaneműk megtartását és viselését. Így Akutagawa megmaradt a fekete, szürke és ezek kombinációjánál, Chuuya viszont kedvelte a barna és piros színeket is. Egy vámpír köpenyének belseje egyébként is rendhagyóan piros!

Chuuya kényelmesen sétált, de váratlanul társa megragadta vállát és egy határozott lökéssel a falra kente.

- Akkor mégis mit vársz...? Öljem meg őket? Ha ezt akarod, megteszem! - hajolt arcába Akutagawa, de "áldozata" nem repesett az örömtől.

- Vedd le rólam a kezed, Ryu - vette fenyegetődzőre a figurát, de társát ez meg se rezzentette. Egyikőjük sem a visszafogodt, nyugodt társalgási képességéről volt híres. De ezúttal Akutagawa mégis engedelmeskedett Chuuya szavainak. Nem azért, mert idősebb volt, sőt nem is azért, mert ő volt, aki segített vámpírrá válnia még annak idején. Sokkal inkább azért, mert legbelül komolyan tisztelte és becsülte őt, korra és minden egyébre való tekintet nélkül.

- Jó fiú - mondta Chuuya és megpaskolta társa vállát egy erőltetett mosoly kíséretében. Akutagawában így ismét felment a pumpa, de nem tett semmi meggondolatlanságot. Helyette csak morgott, amit a másik halk kuncogással jutalmazott.

- De akkor mégis mit akarsz? - kérdezte és mindketten lelassítottak, majd megálltak.

- Végre nyugodt életet... távol Tőle.

Akutagawa tudta kire gondol, ezért leengedte vállait és sóhajtott.

- Jó, akkor semmi feltűnés. Rendben, megegyeztünk. De más problémánk is van.

- Éspedig?

- Chuuya, egy hónapja érkeztünk, de azóta nem ettünk. Nem gondolod, hogy el kéne látogatni a városba? - tervezett az ifjú vámpír, végigsimított éjszínű hajfürtjei ezüstös végén, majd várakozóan a döntő félre meredt.

- Még egy ideig rendben leszünk, de lassan ideje lesz ennek is. Holnap majd szétnézek a környéken.

- Rendben, túltárgyaltuk - zárta le a témát Akutagawa, majd váratlanul megtorpantak mindketten. Szinte tudta, hogy egyre gondol társával: - Van ám más kérdés is...

Egy hónap alatt nem sokminden történt. A kúria nagy és régi, a környék pedig bódítóan csendes. Összegezve: mióta beköltöztek tulajdon képen semmit sem csináltak, tehát nem is takarítottak. A kastély gyakorlatilag tele volt ezer éves lomokkal és minden bizonnyal jó sok takarítani valóval. Az apró, szőrös, soklábú vagy esetleg mindkettő tulajdonsággal rendelkező lényekről már nem is beszélve. A szerelők, akik aminap érkeztek és végre bevezették az elektromosságot a házba furcsálhatták, hogy mekkora a por és a rendetlenség, ez nem is könnyítette meg a feladatukat. Az utolsó család (Dazai korábbi tippelését megvétózva) a '90-es évek elején elköltözött. A kastély jogos tulajdonosai voltak, de idős emberek, akik inkább vágytak az akkori nehéz időkben egy csendes kis vidéki házra, gondos kis kertecskével, mint egy nagy, komor, egy nap alatt szinte bejárhatatlan kastélyra. A leszármazottaik pedig még annyira sem óhajtottak ilyen ódon falak közt élni.

- Hát... szerdán jönnek az építészek, igaz? Addig talán ki kellene takarítani - vakargatta állát Chuuya, megértve Akutagawa gondolatait.

- Ehem - köszörülte meg a torkát a fekete hajú férfi. - Szerintem az ő munkáltatásukkal sem kellett volna eddig várni. Milyen nap van ma?

- Hétfő. Vagyis talán már kedd... De mondasz valamit, hallod... - adta áldását társa barátja megállapítására, de mivel már nem volt mit tenni, úgy gondolták, majd aznap rendet tesznek. Nyilván ez nem fog olyan könnyen menni, mint azt szeretnék.

Vámpírok ide vagy oda, azért mégsem különbözhettek annyira az emberektől ezek szerint..

Folytatása következik...