Chuuya az ezer éves kúria második emeleti ablakából figyelte az erdőben honoló, sírig hatoló csendet. Nem tudta hova tenni a megérzést, mi szerint baljóslatú árnyak közelednek lakhelye irányába. De úgy vélte az is elképzelhető, hogy a korábban vett forró fürdő hőmérséklete okozza képzelgését.

Minden bizonnyal jobb lenne visszatérni az ostoba halandó társaságába - gondolta.

Sietős léptei halk csattogás kíséretében lepték be a folyosót. Mezítelen lába még meleg volt és így nem érezte a hajdan pompás, ám jelenleg már nemiképp hagyatott csempe csontig hatoló hidegét. Igyekezett mihamarabb visszaérni a hálókörletébe!

Eközben a kinti búskomor téli hózápor elrejtette az épület felé közeledő alakot, aki persze már korábban megérezte, hogy Chuuya hol leledzik éppen - valamint, hogy nincs teljesen egyedül az óriás, ódon falak rejtekében.

Az épület nemiképp nosztalgikusnak tetszettek az ősvámpír számára. Emlékei közt felelevenedett az, mikor még egykoron saját kastélya adott otthont szerény személyének és olykor problémás pribékjeinek. Köztük Chuuyának is.

Miközben felfedezte az épületet eszébe jutott valami: kedvelte őt. Minden kiszámíthatósága ellenére el volt tőle ragadtatva.

Ó, mennyire szerette volna örökké maga mellett tartani! - ábrándozott. Persze mindig voltak férfiak és nők egyaránt, akik különös helyet foglaltak el romlott szíve mélyén, de szintén sűrűn voltak, akik ezek közül is kitűntek. Ilyen volt annak idején a fiatal Chuuya is. Mindent megtett volna a célja bevégeztéért, s mikor ez nem sikeredett a végtelen szomorúság és megbánás csak vonzóbbá tette Mori számára az összetört fiú jelenségét. Szerelemnek kéne nevezze? Talán nem. Soha sem volt szerelmes. Inkább csak ragaszkodó. Nem szerette, ha rátette bárki a mocskos mancsát arra, ami az övé.

Minden esetre már alig várta, hogy láthassa az ifjú vámpírt.

Chuuya kisvártatva beért saját hálókörletébe és az éppen az ágyat visszatámasztó Dazai vállát elkapva kimért hangon közölte vele:

- El kell menned - mondta, miközben észrevette, hogy amaz még az ébren lét és az álomba szenderedés mezsgyéjének határán leledzik: - Szedd össze magad, nincs sok idő!

- Micsoda? Máris kidobnál?

- Igen. Vagyis nem! - túrt bele vörös fürtjeibe: - Ne nehezítsed meg. Mindjárt ideér, bár lehet már az óta itt is van...

- Kicsoda?

- Senki.

- Ha senki, akkor nem kell elmennem.

Chuuya beharapta alsó ajkát és segített felegyenesedni a még mindig kissé kókadt Dazai-nak. A fiatal férfi barna szemei üresen csillogtak, szinte, mint aki alva járt. A vámpír hegyezte fülét, hogy bármit meghall e, de nem történt változás: a fák ágainak susmorgásán kívül semmit nem lehetett hallani.

- Figyelj, aki itt van az a Mesterem. Valószínűleg elég éhes lehet már, gondolom, Te meg nem akarod, hogy megkajáljon?

- Ő az, aki vámpírrá változtatott?

- Így van, Akutagawát pedig meg akarta ölni. Az első találkozásuk alkalmával, mivel velem látta.

- Már az első alkalommal? Hát ez pompás! - tért vissza az élet a fiú szemeibe: - Ha esetleg megöl, még lehet belőlem vámpír. Te is megtennéd, ugye?

- Nem! És most kifelé - adta ki az útját az alacsony, egyre feszültebb fiú.

Tulajdon képen félt. Szinte rettegett, hogy a történelem megismétli önmagát. Sosem értette Mestere miért ragaszkodik hozzá ennyire, hiszen oly sok vámpír volt már végtelen élete során eddig mellette, hogy nem értette miért pont ő kellett neki. A képességei sem voltak kimagaslók sem vámpírként, sem emberként. Az egyedüli kincs, ami kiemelte őt a szürke tömegből az az, hogy a számára fontos embereknek, az őt körbe vevő társainak mindig a javát kereste és óvta, védte bajtársait. Bármit megtett, hogy rendben legyen azoknak az életük. Persze elég ügyes kardvívó is volt, hamar megtanulta azonban az elöl töltős fegyverek használatát is, később pedig a modern változatok sem jelentettek számára kihívást. De a harci képességeire a háborúkat követő időszakokban aligha volt bárkinek is szüksége. Főleg nem Morinak, aki maga egy élő fegyver.

- Állj, Chuuya! - torpant meg Dazai miután a halhatatlan minden ruháját és kiegészítőjét a kezébe nyomta: - Már tényleg itt van.

Kijelentésére a vámpírban megfagyott a vér, levegőt venni elfelejtett. Egyszeriben csak ledermedt és a fülét hegyezte, hogy hall e bármi féle neszt a közelből. Újdonsült partnere sem moccant, ugyanúgy körbe-körbe tekintgetett a szobába.

Chuuya lehunyta a szemét. Átadta magát érzékeinek és beazonosította a szoba különböző pontjait elméletben. Ott volt az ágy, a kandalló, a dohányzó asztal, a függönykarnis.

AZ ABLAK!! - pördült meg tengelye körül Chuuya és meglepetésére egy nyílvessző suhant felé teljes sebességgel. Mivel időben észrevette könnyű szerrel el tudta kapni, aztán térdére feszítve ketté is törte a régi fadarabot.

Egy sötét alak csendes, ám annál vérfagyasztóbb kuncogása telítette be a szobát. Sziluettje csak pár pillanat erejéig rajzolódott körbe a függönyre vetülő, sápadt holdfény reflektorában. Nem sokkal megjelenését követően azonnal eltűnt.

Dazai egy ideig vizslatta az ablakot, de az nem jelent meg ismét. Tanulmányozása közepén pedig óvatosan magára öltötte hiányzó ruhaneműit. Azonban a csuklóját ért, hirtelen szorításra felszisszent, és azon kapta magát, hogy máris az ajtó felé rohannak Chuuyával.

- Elkéstünk, francba - szitkozódott a vámpír miközben a folyosóra léptek.

Dazai nem lehetett biztos benne, de mégis úgy érezte őt félti. Kellemetlenül kellett volna éreznie magát, ehhez képest azonban különösen élvezte a figyelmet, amit Chuuya szentelt neki.

- Várj - mondta az, majd pár lépést előre téve Dazait az ajtó előtt hagyta. Szemei ide-oda cikáztak miközben ingje alól, de legalábbis a jó ég tudja honnan „elővarázsolt" egy kést.

Dazai természetesen azon perc elkezdte tekergetni agyspiráljait, hogy ugyan hogy és mikor került Chuuya ruhája alá a tőr, amikor az illatából, és testhőmérsékletéből ítélve nem rég fürödhetett. Korábban észrevette már, viszont jelenleg nem szentelt neki túl nagy figyelmet, hogy több lépésnyire is ugyanolyan intenzíven érzi a frissen fürdőzött vámpír rózsa-szerű illatát.

Tényleg nagyon szeretheti a rózsát. Ő pedig tényleg nagyon szeretheti Chuuyát.

Imádottja egy szempillantás alatt felé fordult. Összehúzott szemöldökkel figyelte Dazait, aki kabátját összehúzva kissé aggódva nézett a vámpír gyilkos fényben ragyogó szemeibe.

- Oké, tudom, hogy kicsit durva voltam, meg még isten tudja mit is mondtam álmomba, de most komolyan ezért akarsz megölni? - pislogott a halhatatlanra.

Az egy szót sem szólt, figyelte és figyelte. Egyszeriben megemelte kezét és irigylésre méltó csukló mozdulattal Dazai felé hajította a tőrt.

Dazai mindig is mulatságosnak tartotta a halál gondolatát, de ebben a percben a legkisebb mértékben sem vágyott rá. Ugyanott remélte, hogy a maga mögött érzett ismeretlen jelenléte is összefügghet azzal, hogy Chuuya tőre egyenesen az irányába száguld, mint a korábbi, indokolatlan nyílvessző. Csak, hogy ez is túl pontos volt. Oly annyira pontos, hogy ha reflexből nem hajol ki irányából, valószínűleg a két szeme közé talált volna. Ehelyett azonban más célba talált. Az áporodott levegő pedig kisvártatva vér szagával elegyedett.

Dazai kicsit megszédült a hirtelen mozdulat és a folytogató szagok hatására. Ott állt a nyitott ajtóban, szinte koppanásig, mégis maga mögött érezte a jelenséget. Be akarta csukni ezért, hogy láthassa, jól érzi e a dolgot, hogy minden bizonnyal a mögött áll valaki. Az ajtó azonban nem mozdult, egy fekete bőrkesztyűs kéz megállította.

- Úgy hiszem, jó kis összhang van köztetek az ember-barátoddal, Chuuya - szólalt meg az árny.

Dazai szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, majd hogy nem élesen látta a fekete hajú, magas, idősebb, de ismeretlen férfit maga mellett, de moccanni se méltóztatott, csak csendben figyelte. Meglepetésére félelmet nem érzett, ehelyett furcsa mód... nosztalgiát?

Egy újabb kés indult útjának a levegőben, amelyet Mori azonnal elkapott. Az ember fiú jelenléte kicsit lekötötte, lévén, hogy már napok óta éhezett, de azért még tisztában volt vele, hogy régi kedvese is jelen van. Ezért tudott hamar reagálni a gyilkos eszközre, amely noha nem okozott volna túl nagy károkat testében, de minden képen kényelmetlen lett volna a fájdalom, amely húsa felszakadását követte volna.

Dazai pedig már azon gondolkodott mégis hány tőr lapulhat Chuuya ruhája alatt...

- Mit keresel itt, Mester? Értesíthettél volna érkezésedről, hogy illően fogadjunk - mondta Chuuya és egy félszeg mosolyt követően összekulcsolta kezeit mellkasán. Homlokán alig látható izzadtság cseppek gyöngyöztek. Igyekezett normálisan viselkedni, de zavarta, hogy Mori túl közel állt Dazai-hoz.

- Ó, a meglepetés erejét jobban szeretem - vetett egy futó pillantást az ősvámpír Dazai-ra, majd, Chuuya nagy megkönnyebbülésére elindult irányába.

Dazai szeme egyre jobban rángatódzott, ahogy az ismeretlen férfi közelebb s közelebb ért szerelméhez.

- Ezt is meg tudom érteni, de legalább kitakarítottunk volna Ryuuval - folytatta a párbeszédet a vámpír, szándékosan kikerülve Dazait a beszélgetésből.

- Nem szükséges takarítani, ha egy ilyen páratlan szépség üdvözli szerény személyemet. Örülök, hogy látlak, kedvesem.

Dazai pulzusa hirtelen az egekbe szökkent. Természetesen visszafogta magát, lévén, hogy igen egyértelmű milyen következményeket vonna maga után, ha feltűnne ismét az idegennek, hogy még jelen van ő is. Érezte, hogy Chuuya szándékosan vonta magára a figyelmet, hogy ő addig kereket oldhasson. De izmai nem mozdultak, erőteljesen szuggerálta a Chuuya körül legyeskedő, számára igen kellemetlen alakot.

- Mester, Te hízelegsz - mosolygott szelíden a fiatal vámpír. Nem értette Dazai miért nem moccan. Már rég eltűnhetett volna, ameddig ők báj csevegnek a Mesterrel.

Mori azonban követhetetlen gyorsasággal csökkentette egy idő után a köztük lévő távolságot és végül, mikor már homlokuk is majdnem összeért Chuuyával, megtorpant. Egy harmadik tőr szegeződött mellkasának.

Most már Mori is azon gondolkodott mennyi minden lapulhat még Chuuya ruhája alatt.

- Ezüst. Nyilván nem okozna maradandó sérülést neked, csak egy kis kellemetlenséget, de elegendő ahhoz, hogy egy jó ideig ne érj hozzám.

- Pimasz, de őszinte, mint mindig. Ezért is kedveltelek mindig, Chuuya-kun.

Mori mosolygott ugyan és pillantását oldalra vetette. Távolodó lépteket hallott. Nyilván az ember fiú végre rájött, hogy Chuuya neki falaz, így pedig el tud menekülni tőle.

- Oh, de kár. A vendéged máris elment... most mihez kezdünk?

Chuuya leengedte a tőrt.

- Beszélgessünk.

Dazai az udvarra érve, ugrálva próbálta az utolsó hiányzó ruhaneműt is magára ölteni, amely a bakancsát jelentette. Mezítelen lábával véletlenül a hóba taposott és egyből fel is szisszent a hirtelen hideg érzésére. Miután magára vette a lábbelijét máris az emeleti folyosók ablakainak irányába pillantott.

Mégis mit tudtam volna tenni? - gondolkodott. Hiszen Chuuya vámpír, az a valaki szintén zenész, ő pedig csak egy ember. Úgy vélte az ismeretlen halhatatlan nem fog ártani Chuuyának, de közben erősen ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy ha bántani nem is fogja, de valami hasonlót is le tud művelni vele, szintén fizikális értelemben. Chuuyát korábban elnézve pedig ellenkezésnek sok jelét nem mutatná, csak szóban a régi Mestere irányába. Ahogy korábban az ő irányába is tette.

Ez viszont már nagyon zavarta. Olyan szinten zavarta, hogy kabátját összegombolva máris egy olyan pontot keresett tekintetével, ahonnan tudná követni mi folyik a kettő közt a későbbiekben. Viszont már abban sem lehetett biztos, hogy ugyanott vannak ahol két perccel ez előtt. Rémesen gyorsak voltak ezek a vámpírok.

Lehunyta szemeit. Maga elé képzelte Chuuyát és próbált rájönni ugyan hol lehetnek most, hova vihette a Mesterét, és miről beszélgetnek vajon? Miközben ezen agyalt hirtelenjében furcsán erősnek érezte a külvilág zajait.

Madarak az égen. A fákon.

Erdei állatok. A bokorban, az erdőben, akár egy közeli réten.

Még szinte a gyenge faágakról összegyűlt és túlsúlyában leomló havat is hallotta.

Természetesen nem lepte meg, elég jók az érzékszervei, de sajnos nem erre volt éppen szüksége. Egész addig figyelt és hallgatott ameddig nem meghallotta Chuuya hangját. Nagyon halk és érthetetlen volt. Kereste az irányt, hogy vajon merről jön? - a hang nyomában eredve lassan megkerülte az ódon, nagy épületet és az első kert felőli oldalon mintha már értett volna beszédfoszlányokat is.

Végignézett a falakon és megállapodott tekintete középtájt, egy, a fal külső széléhez közelebb eső ablakon. Közelebb araszolt, megtámaszkodott az épület aljában és csak figyelt. Ha a számításai nem csaltak az a hajdani társalgó terme lehetett.

Továbbra is alig értett valamit, de szerencsére nem olyan hangokat hallott, amely okot adott volna aggodalmára.

Azért csak jó lenne többet tudni! - gondolta és szétnézett a környéken. Az egyik régi bükk fa ugyan távol esett a kúriától, de nem volt túlzottan külön álló sem. Az ágai pedig szerte-szét nyújtózkodtak, nem egy pedig az ablakok irányába. Dazai pedig tökéletesnek gondolta arra, hogy felmerészkedjen rá és megtudja, hogy miről van szó.

- Egy ideje már nem tartom számon a sok ivadékod, Mester, de úgy hittem Te sem. Hirtelen miért ez az érdeklődés hát az egyik iránt? - hallatszott ki a résnyire nyitott ablakon át miközben kövér ködfelhő formájában gomolygott kifelé a helység melege.

- Kérlek, ne vádolj ilyesmivel. Tény, hogy hozzád hasonló gyermekem rengeteg van szerte e világon, de ő az édes fiam. Szóval húsom és vérem, melyet egy ember nő nemzett.

- Ez felettébb érdekes. Hogyan is lehet egy élőhalottnak gyermeke, pláne egy embertől? - kérdezte a párás üveg mögött kirajzolódó, vörös hajú buksi.

- Ősvámpír vagyok, Kedvesem, sok dologra képes vagyok, amire Te nem. De ez így van rendjén, nem? Ha minden fajtánkbéli képes lenne ezekre akkor már úgy vélem az emberiség kihalt volna - állapította meg Mori: - Minden esetre ma csak üdvözölni szerettelek volna, rövidesen távozok. Sok elintézésre váró feladatom van még hátra, mondjuk mára inkább nyugovóra térnék.

Az ablakon a pára hamar szerte foszlott, így Daza már elég tisztán látta szokatlanul éles szemeivel, hogy mi történik a társalgó falai közt.

- Hol? - kérdezte Chuuya, csípőre tett kézzel.

- Itt meg ott. Egyenlőre nem kívánom felfedni hollétem.

- A nap már magasan jár, akár itt is elalhatnál - javasolta Chuuya: - Rengeteg vendégszobánk van.

- Köszönöm a vendégszereteted, de egyelőre nem élhetek vele - lépett oda Mori Chuuyához és a pillanat töredékénél homlokon csókolta.

Dazai szinte leesett a fáról.

- Ahogy kívánod - biccentett a bájos, fiatal vámpír és kikalauzolta Mesterét a társalgóból, azonban nem követte. Miért is tette volna? Hiszen az ősvámpír egy szempillantás alatt akár az egész világot is megkerülhette volna, még így is, hogy nincs ereje teljében. Az ajtót óvatosan csukta be utána, majd megpördült tengelye körül és egy nem túl elégedett tekintettel egyenesen Dazaira pillantott.

Ó, persze, hát hogy is felejthette volna el? Hiszen vámpírok. Minden bizonnyal egész idő alatt érezték a jelenlétét. Ennek ellenére moccanni nem mert, bárgyú vigyort villantott az alacsony, vörös hajú, halhatatlanra. Annak arcvonásai a lila és a zöld különböző árnyalataiban úsztak, s a mindig oly tiszta, varázslatos és kifejező, kék szemeiben már ilyen távolságból is láthatta magát Dazai, a Pokol legmélyebb bugyraiban fürösztve.

Chuuya lesütötte tekintetét és lassan az ablakhoz ballagott. Szélesre tárta, így a maradék meleg is kiszökött az üvegek takarásából, Dazait pedig megcsapta a pára.

- Te tényleg meg akarsz halni, mi? - kérdezte a vámpír kikönyökölve a párkányra.

- Akár ezt is megerősíthetném, de igazából csak elfelejtettem valamit megkérdezni - rögtönzött a halandó.

- Éspedig? - kérdezte Chuuya összehúzott szemöldökkel, érezte, hogy az ember csak improvizált. Szeretett volna hamar túlesni a beszélgetésen, és minél előbb megszabadulni az embertől, ugyanis jelenleg komolyabb dolgokkal szeretett volna foglalatoskodni. Semmi jót nem takar egy dhampir jelenléte.

- Hát... - gondolkodott el Dazai, miközben erősen kapaszkodott a feje fölötti faágba: - Hamarosan itt a hónap vége és a város központjában, egész Decemberben karácsonyi vásárt szoktak tartani. Arra gondoltam, hogy résztvehetnénk rajta. Leginkább úgyis csak este látványos, és ti is inkább naplemente után szerettek kimozdulni.

Chuuya kiegyenesedett, hirtelen meg is feledkezett a Mesterével való beszélgetéséről. Úgy fest a rögtönzés remekül sült el, hiszen ez egy egész normális program lehetőség volt, amely - Dazait ismerve - igen csak meglepő javaslat. Persze nem tudott azonnal válaszolni, elvégre oly régen is volt már, mikor bármi nemű rendezvényre ellátogatott. Utoljára tán még a húgával... nyilván a vámpír bálokat nem vehette egy kalap alá a kellemes kikapcsolódás fogalmával, hiszen ezen események java leginkább erőfitogtatásra szolgált Mori részéről, továbbá a legkevésbé sem voltak ízlésesen kivitelezve.

- Mint egy randevú? - pillantott oldalra a vámpír, füle pedig kipirosodott.

Dazait szórakoztatta mindig is a halhatatlan szókincse. Persze a „randi" helyett „randevú" kifejezés használata a mai napig általános, azért meg kell jegyezni nem az ő korcsoportjuk használta elő szeretettel. Persze Chuuya több száz éves tapasztalattal már veteránnak számított, így feltehetőleg ezen meglepődni sem érdemes.

- Így van - mosolygott Dazai. Természetesen a beszélgetés kínosságát épp ésszel felfogta, de sosem zavartatta magát semmi ilyesmiben. Ám látva Chuuya gyanakvó tekintetét, miközben mutató ujja körül egy göndör, vörös fürtjét tekergette, meg kellett toldania a javaslatát: - Vagyis nem egészen... Legyen páros randi!

- Páros randi - ismételte Chuuya, továbbra is hitetlenkedve: - Páros randi? – ismételte: - Szerinted, ha a barátod tudomására jut nem fog összeesni izgatottságában? - mosolyodott el a vámpír.

- Ugyan, maximum félelmében - vont vállat Dazai: - Én jobban aggódnék Akutagawa miatt.

- Ha már őt is felhoztad én a helyedbe magam miatt aggódnék - nevetett fel Chuuya, megfeledkezve magáról még hegyes szemfogait is közszemlére téve.

- Ne félts engem - vont vállat, majd hátat fordítva az alacsonyabb férfinek, leereszkedett a fáról.

Chuuya ráérősen végignézte, ahogy Dazai leszenvedi magát korábbi rejtekhelyéről, s mire a halandó leért már odalent várta őt, zsebre tett kézzel.

- Ezt a gyorsaságot sose szokom meg - jegyezte meg a halandó, elcsodálkozva Chuuya rendezett, kinti öltözékén. Korábban, amikor a Mesterrel beszélgetett még szokásos, hétköznapi, s leginkább benti viseletben társalkodott, most pedig határozottan szabadtérre szánt, megszokott téli viseletben láthatta. A sál elegánsan a nyakára tekerve, szövetkabátjával tökéletes kombinációt képzett. Bársony kalapján egyetlen hópehely sem pihent, noha a havazás lustán ölelte körbe a tájat. Elég egyértelműen most ért ki, még a csizmája sem volt nedves.

Dazai is zsebre tette a kezét, félve, hogy rossz helyre nyúlna, ha nem így cselekedne.

- Akkor eljönnél?

- Minden további nélkül, csak egy előzetes egyeztetést azért javasolnék. Mondjuk két hét múlva, pénteken?

- Megfelel, addig Atsushit felkészítem lelkileg - nevetett saját viccén Dazai, hiszen jól tudta, hogy barátja sosem lesz egy ilyen eseményre felkészülve lelkileg. Ám Akutagawától már kevésbé tartott. Úgy vélte a Chuuyával való kapcsolata továbbra is egyoldalú, és az is marad, amivel a vámpír is tisztában van, szóval valószínűleg nem rendezne jelenetet. Még valószínűbb az, hogy egyébként el sem jön majd.

- Hamarosan karácsony - tette még hozzá mondandójához a magas, barna hajú fiatalember: - Ha egy aprósággal készülnék szerelmem zálogjaként, azt elfogadnád?

Úgy gondolta jobb lenne ezt megkérdezni, hiszen semmi esetre sem szeretné, ha a tervezett ajándéka mikroszkopikus darabokban végezné egy közeli konténerben.

- M-mi?! - döbbent meg Chuuya, meglepetésében kipirosodott az arca, de legalábbis úgy festett. Hiszen nincs is vérkeringése... Minden esetre a vámpírok teste elég összetett „találmány", ezért az élőhalott mivoltuk sokszor feledésbe merülhet: - A-ajándék? - próbálta megtalálni hangját, de egyszerűen nem tudta. Férfi létére lányos zavart érzett elterülni mellkasában.

- Igen, ajándék - mondta Dazai halovány mosollyal, szeme alatt apró, rózsaszín folt jelent meg. Sosem érezte még zavarban magát egy hasonló alkalommal sem. Mégis ahogy ránézett a tökéletes partnerjelöltre maga előtt, nem tudott nem zavarba jönni. Ahogy a szelíd hópelyhek lassan már láthatóvá váltak Chuuya ruházatán, kiemelve bőre makulátlan fehérségét, és szeme tiszta kékségét, még meg is szédült egy pillanat erejéig a látványtól.

- Attól tartok akkor nekem is készülnöm kellene valamivel. Az emberekkel mindig csak a gond van - fintorgott a vámpír, kerülve a halandó tekintetét.

Dazai hirtelen eszét vesztette és felkiáltott lelkesedésében:

- Ajándék, Chuuyától?! - Természetesen hamar észre is vette, hogy kicsit túlzottan lelkes volt, ezért megköszörülte a torkát s nyugodt hangon kiegészítette: - Már az is elég öröm lesz számomra, ha egyáltalán eljössz - hirtelen kinyújtotta a kezét és a vámpír zsebe felé nyúlt velük. Kisegítette Chuuya kesztyűs kézfejeit és óvatosan fogva alulról annak puha, fedett tenyereit, ajkához emelte őket.

- Nem kell viszonoznod, ez az én döntésem volt - nézett mélyen a szemébe. A vámpír persze már ekkorra el is vesztette tér és idő érzékét és kábult tekintettel figyelte a zabolázatlan emberi teremtmény cselekedeteit, miközben megfeledkezve magáról egy lépést közelebb tett hozzá.

- Mégis mi ütött beléd, szinte semmit nem tudsz rólam - suttogta a havazásnál is halkabban.

- Idővel remélem ez is változik... - szólt Dazai, miközben a vámpír kesztyűit lesegítette. Annak minden ujjáról egyesével lehúzgálta a meleg réteget, és mikor így Chuuya kezei végre felszabadultak, egyesével csókot hintett rózsaszínes kézfejeire.

- Nh - nyögött egy aprót a halhatatlan: - Rendben, rendben. Mára elég ennyi, jobb lesz, ha most mész!

A rendre utasítást már éppen idején valónak érezte, hiszen kezdte elveszíteni fejét. Pár száz év alatt nem érte még ennyi impulzus, mint most öt perc alatt! A már egy ideje nem dobogó szíve is nehezen viselte a tempót. Hevesebb reakciót hagyott mindez maga után, mint a korábbi légyottjuk az emeleten.

- Rendben - kuncogott Dazai, összeszorított szemekkel, majd magához vonta a vámpírt.

- H-hé, mondtam, hogy...! - kezdte figyelmeztetni Chuuya, de hirtelen belé folytotta a szót halandó hódolója egy agresszív csókkal. Levegőért kapkodva vált el tőle, de meglepetésére Dazai még mindig nem engedett a szorításán. Ehelyett füléhez hajolt és így szólt:

- Attól tartok, ha még egyszer meglátom ezt a férfit a közeledben lehet, valami ostobaságot művelek.

Bár Dazai tárgyilagosan ejtett ki minden egyes szót, a szájából ez Chuuyának mégis olyan sötétnek és távolinak tűnt. Mondhatni fenyegetőnek. Úgy érezte azonban, hogy ez a halandónak viszont cseppet sem tűnt fel.

Aggodalmasan ráemelte tekintetét a fiatalember arcára. Valami végtelen elkeseredettséget, szomorúságot és egyéb, egyelőre ismeretlen dolgot látott annak üresen fénylő, barna tekintetében megcsillanni.

- Az a te bajod lesz - szerelte le egyszerűen, leplezve pillanatnyi bizonytalanságát: - Ha azt veszed végtére is ő teremtett, sokáig a menyasszonya is voltam.

- Menyasszony - mosolygott Dazai: - Még mindig furcsa egy férfire ilyet mondani. A vámpírok elég érdekesek!

- Természetesen. De a vőlegénye nem lehetek, nem? - nevetett kínosan.

Dazai arra gondolt, hogy ő szívesen lenne Chuuya vőlegénye, de jobbnak érezte ezt kivételesen nem megosztani a másikkal. Helyette elengedte és távozni méltóztatott.

- Alig várom a pénteket! - fordult vissza a kapuból a szokásos, bohókás mosolya kíséretében, majd futva az erdőbe vetette magát.

Ez skizofrén - gondolta Chuuya.

Dazai az erdőt szinte átfutotta és közben próbált rendet tenni elméjében. Az a tömör vérszomj és bosszúság, amit korábban érzett nem kifejezetten volt ismerős számára. Hiába próbálta elnyomni, sokáig nem tudta magában tartani, és végül olyasmit mondott Chuuyának, amit nem kellett volna.

Vajon mindezt az ősvámpír megjelenése okozta?

Az utóbbi időben nagyon sok furcsaságot érzett saját viselkedésében, érzelmeiben és szavaiban. Korábban sem mindig tudta kontrollálni saját érzelmi kicsapongásait, de ez az utóbbi időben kicsit összetettebb lett.

Rohanó léptei alatt ropogott a frissen esett hó. Az erdő tiszta fehérségében valahogy úgy érezte ő egy borzasztó rossz ember, aki véletlenül betévedt egy tiszta és érintetlen közegbe. Egy betolakodó, nem kívánatos alak.

Egyre gyorsabban futott, míg el nem érkezett egy ismerős erdei kereszteződésig, ami az egyik irányba tartva a város határát jelentette, míg a másik irányba pedig a közösségi víztározót. Megrázta a fejét miközben folyamatosan kapkodta száján a hideg, téli levegőt. A tó irányába fordult, de már nem futott tovább. Lassan szelve a távolságot az ösvényen, egy negyed óra sétálást követően megérkezett a tóhoz. Kisétált a partjára és a befagyott vízfelszínt kémlelte.

- Valami nincs rendben - suttogta, majd lekuporodott a partra. Nem akart leülni, elég hideg volt, guggolásában is a térdét súrolta a hó.

- Legalább valamiben egyetértünk - hallatszott egy ismerős hang a halandó háta mögül. Felegyenesedve az irányába fordult és Akutagawát pillantotta meg. Minden bizonnyal nincs a legjobb kedvében.

- Te hol voltál? - kérdezte Dazai, leporolva térdéről és fenekéről a havat.

- Mi vagy Te, az anyám? - kérdezett vissza Akutagawa. A legkisebb mértékben sem akart beszámolni előző esti kalandjáról a városban. Nem csak ennek a jelentéktelen emberi lénynek, hanem általánosságban senkinek. Sőt, minden olyan zavarba ejtő volt, hogy ha tehette volna, máris elfelejtette volna ő maga is!

- Legjobb védekezés a támadás, mi? - sétált oda hozzá a halandó: - Persze, nem tartozik rám, de már mintha legalább két napja nem láttalak volna, bár az utóbbi időben eléggé összekuszálódott az időérzékem.

(Itt meg szeretném jegyezni, hogy az írónak is :D - elvégre már lassan két éve november van... )

- Nem hiszem, hogy olyan nagy szükség lett volna rám, pontosan tudom, hogy nagyon jól elvoltatok nélkülem is - fonta össze karjait a vámpír.

- Nem is azt mondom, hogy hiányoztál, csak találgatom merre csatangoltál. Bár amennyire szabadkozol a válaszadás ellen... Lehet annyira nem is voltál egyedül - vetett egy ördögi vigyort a halhatatlanra Dazai.

- Te...! - lendült azon perc támadó pozícióba Akutagawa.

- Nyugi, nyugi! Nem kérdezősködöm, ma már elég izgalomban volt részem! - hessegette el az indulatos vámpír ifjoncot a magasabb férfi: - Jut eszembe. Két hét múlva péntekre tedd szabaddá magad!

- Nem mintha olyan sok mindent csinálnék... De ne parancsolgass, kinek képzeled magad? - hadonászott öklével a halhatatlan.

- Akkor fogalmazzunk így: két hét múlva pénteken volna kedved részt venni egy dupla randin? - tette zsebre kezeit Dazai és várakózón meredt Akutagawára.

A vámpír persze még nem tudta azonnal feldolgozni az információkat. Miről beszél ez, milyen randi? Kivel? - sok kérdés megfogalmazódott benne, de mindegyikre elég egyértelmű válaszok voltak, ám ennek ellenére is hihetetlenül egyenes kérdés volt, így végül csak visszakérdezett:

- Parancsolsz?!

Folytatása következik...

Üdv kedves olvasók^^
Ahogy a történetben is meg kellett jegyeznem: már kicsit fura, hogy november van mióta elkezdtem írni. Attól tartok ez életem leghosszabb novembere, ahogy a karaktereké is ☺ - legalábbis nem dereng, hogy azóta is decemberre váltott volna a sztori idősíkja. Éppen ezért bátorkodtam végre egy decemberi programmal folytatni a srácok kalandjainak sorát! Alap esetben egy karácsonyi extrával kedveskedtem volna hűséges olvasóimnak (akik maradtak?), de ugye karácsony előtt jóval megrekedt a sztori menete. Ez úton még egyszer elnézést kérek! V.V - ahogy mindig, úgy most is próbálom megígérni, hogy ezúttal 3 hónapon belül lesz folytatás ☺ (hiszen szegény ember az, aki még ígérni sem tud)
Kicsit más: a történet borítóját ezúttal magam készítettem. Az árnyékolás eddig is meg volt, de ez tényleg teljes mértékben az én munkám! *the girl of pride* Én fotóztam gyűjteményem legújabb gyöngyszeméről, Dazai figurájáról, az Orange Rouge jóvoltából. Itt megtaláljátok egészében:

Remélem nektek is tetszik! További képeket találtok itt-ott a neten, vagy a kiadó honlapján:
https://www.goodsmile.info/en/product/8304/Osamu+Dazai.html

Köszönöm ismét, hogy velem tartottatok -
és ismét áldozatául estetek némi ingyen reklámnak^^