Az éjszaka igen ködösnek tetszett már este tizenegy óra magaslatában. Az aszfalt jégpáncélt öltött magára a nyirkos tél követeléseinek megfelelően. Akutagawa sietős léptekkel fordult le az első utcán. A mögötte koslató Atsushi szapora tempóját már nem tudta követni, ám a világ minden pénzéért sem akart volna a ködben egyedül maradni, netán elveszni, ezért úgy döntött a vámpír után szól:

- Akutagawa, várj meg! - szavai közepette mondhatni futott.

A halhatatlan lába megálljt parancsolt magának, ám nem fordult meg, hogy felmérje a közte és a halandó fiú közti távolságot. Anélkül is tudta, hogy mint egy két méternyire lehetett már tőle, utolérte.

- Mi-miért futottunk így el? Este van és Dazai...

- Dazai éppen nagyon jól érzi magát! - vágott közbe Akutagawa, emelt hangerővel. Válla felett végül visszapillantott a didergő Atsushira. Homályos, szürke tekintete azt sugallta szívességet tesz ezzel az ezüsthajú fiúnak.

Atsushi megemberelte magát: összefonta karjait, s emelt állal egyenesen a vámpírra meredt:

- Hát nekem fogalmam sincs róla, hogy Dazai mit csinál. Őszintén nem is érdekel, így is okozott már nekem ma több rosszat, mint jót, szóval tőlem akár a barátod meg is kajálhatja, nem izgat - hadarta, megvárta míg Akutagawa végre teljesen felé fordul, majd folytatta: - Csak nem akarok egyedül hazamászni, mert annyi minden történt és egyszerűen túl sok ez. Nem mondom, hogy félek, de...

- Hát pedig nekem eléggé úgy tűnik - morogta Akutagawa orra alatt.

- Hagynád, hogy befejezzem?

- Nem, így is annyit beszélsz állandóan, hogy megőrülök - csúsztatta elegáns kabátjának bársonyos zsebeibe kezeit a vámpír.

Atsushi szinte felrobbant. Persze tisztában volt a tényekkel, hogy valószínűleg Akutagawa azért ilyen harapós mert, ahogy ő is, úgy maga is szintén tudta mi történt az emeleten a két férfi között. Viszont számára már az is fontos és ez által kihagyhatatlan tényezőként számon tartandó volt, hogy az egyetlen, aki odahazáig a társasága lehet egy horrorisztikus, kora-téli éjjelen az az előtte álló vámpír, legyen akármilyen depressziós is az egész lénye.

- Oké, akkor hagyjuk... de megtennéd, hogy hazakísérsz? - kérte szépen az ezüsthajú.

- Miért tennék ilyesmit? - mosolyodott el a vámpír. Atsushit kicsit zavarta a tény, hogy kb. most látta Akutagawát először mosolyogni, s ilyenkor is csak a gúnyos, megvető verzióval lett megtisztelve. Igyekezett azonban nyugodt maradni, mert semmi esetre sem akart aznap már egyedül bolyongani. Éppen azon gondolkodott erre a kérdésre mégis mit válaszolhatna, mikor Akutagawa ismét megelőzte:

- Egyébként hányingerem van az ilyen gyáva alakoktól, csak, hogy tudd. Egyáltalán nem zavar, hogy a társad lehet már halott?

A kérdésére Atsushi lefagyott. Teljes mértékben a pillanat hevében tért ki arra a pontra, hogy „az sem érdekel, ha megkajálta", de valójában abba nem gondolt bele, hogy Chuuya tulajdon képen egy veszedelmes, természetfeletti ragadozó és Dazai pedig akár a fő fogás is lehetne. Ezen eshetőségek gondolatára megfagyott a vér ereiben és még tornazsákját is kiejtette kezéből.

Akutagawa újabb elégedett mosolyt lejtett s apró lépésekkel körítve elindult az ezüsthajú irányába. Mint egy pár centiméterre megállapodott előtte, majd egy éhes farkashoz is méltó vigyort ejtve előre hajolt a fiú füléhez.

- Látom fején találtam a szöget, de ezekben a percekben biztosan miatta kellene aggódnod?

Atsushi nem tudott moccanni sem. Óvatosan a vámpírra emelte tekintetét és szóra nyitotta száját, ám hang nem jött fel torkán.

- Mindjárt gondoltam... - mondta Akutagawa s egyik kezét előcsúsztatta zsebéből, mellyel megragadta Atsushi tarkóját. A fiú egy riadt nyögés kíséretében reagálta le érintését, amely kifejezetten szórakoztatta, de persze nem érte be ennyivel. Magához rántotta, homlokuk összekoccant.

- Szeretem, amikor félsz, Tigris, tudod miért? - kérdezte miközben mutatóujja körül tekergette a fal fehér fiú egy ezüst hajtincsét.

- M-mert akkor csendben vagyok? - kérdezte az bizonytalanul, nem tudván, hogy most rettegjen vagy pironkodjon.

- Pontosan, nagyszerű a felfogásod! - engedte el végül a vámpír az infarktus közeli állapotban levegőt venni is elfelejtő fiút, majd elfordult tőle és tovább állt.

Atsushi óvatosan sóhajtott, tenyerével szívét masszírozva. Előre érezte, hogy hosszú lesz még az éjszaka. Minden esetre követte tovább Akutagawát. Pontosabban szívesen követte volna, ha hirtelen nem ütközik a hátába, mert az random megtorpant előtte.

- Oh, hé... ne állj már meg csak így az út közepén! - förmedt rá, de miután látta, hogy a vámpír erre se reagált (igen szokatlan módon), úgy kikukkantott a háta mögül, hogy felmérje a terepet.

A sorházak mellett, amelyeknél elhaladtak épp már meggyűlt a köd, és a legközelebbi utcalámpa homályában pedig egy férfi-alak magaslott ki. Éppen akkor lépett elő a tartó oszlop takarásából. Atsushi nem is igazán látta jól, nagyjából a sziluettjét viszont ki tudta venni: a férfi elég magas volt, hosszú haja volt és fekete ballonkabátot viselt, ami igen meglepő egy rideg téli napon.

Az illető közelebb lépett, de Akutagawa csak állt, mint akit odacövekeltek. Felismerte a feléjük közeledő alakot.

- Mester - suttogta. Kicsit szokatlan volt tőle, hogy Mori Ougai személyét a „mester" jelzővel illette, de Chuuyától már annyit hallotta ezt a megnevezést, hogy idővel csak azon kapta magát, hogy már ő is így szólítja.

Mori hamarosan közelebb ért a furcsa kis párocskához, mely egy számára jól ismert, hozzá mérten fiatal vámpírból, és egy ismeretlen, de elég átlagos ember fiúból tevődött össze. A viszontlátás örömtelinek nem volt mondható, hiszen az előtte álló egykori vadász volt, aki ismét személyiséget adott hajdani bábjának. Chuuya már egész kezes bárány volt, szinte úgy táncolt, ahogy az ősvámpír fütyült, de aztán jött ez a férfi és egyszeriben megemberelte magát (már amennyire ez egy halhatatlantól elképzelhető), s szembeszállt vele.

Hiába. A birkák falkában képesek legyőzni a legerősebb farkast is - gondolta, s megállt a két fiatalember előtt.

- Akutagawa, hát nem tanította meg neked Chuuya, hogy nem szokás játszani az étellel? - kérdezte, s megállapodott fél méterrel előttük.

A másik vámpír lefagyott. Úgy vélte nagy meggondolatlanság volt az tőle, hogy átengedte magát a haragnak és féltékenységnek, hiszen emiatt nem volt abban a pillanatban nála semmi védelmi eszköz, csak egy egyszerű ezüst tőr. Egy átlagos vámpír esetén komoly sérülést lehetett ezzel az aprósággal okozni, de azért Mori más kategória volt. Éppen ezért egy furcsa belső kényszer hatására nekisimult a mögötte álló Atsushinak és egy gyors mozdulatot követően a legközelebbi falnak préselte azt.

- Mikor tértél vissza? - kérdezte, miközben érezte a mögötte zavarodottan fészkelődő fiú mocorgását.

Az ősvámpír felnevetett. Mulatságosnak találta azt, hogy az egykori hírhedt vámpírvadász most tanácstalanul áll előtte, és saját testével védelmez egy olyasvalakit, akit a korábbi párbeszédeket hallgatva bizonyosan útált. Persze Mori nem érezte egy percig sem illetlenségnek, hogy hallgatódzott, noha volt idő mikor annak érezte volna.

- Remek terelés. Ne izgulj, nem fogok hozzáérni a fiúhoz! Csak beszélgetni jöttem, kivételesen békés szándékkal.

- Miből gondolod, hogy el is hiszem ezt neked?

- Teljesen mindegy mit hiszel - vont vállat az idősebb férfi: - Nem fog sokáig tartani, még hosszú út áll előttem. Chuuya mellett egy másik régi barátomnál is látogatást kell tennem, szóval tényleg csak pár szó erejéig tartalak fel.

- Hallgatlak - húzta ki magát Akutagawa. Atsushi már-már alig kapott levegőt, olyan erővel feszült neki. Természetesen a halandó nem fogta fel azt mi zajlik előtte. Hirtelen rengeteg kérdése volt: Ki ez az ember? Vagy ember egyáltalán? Mi köze Akutagawáéknak hozzá? Veszélyes lehet? - persze egyiket se merte feltenni, ám legutóbbiban biztos volt. Ettől függetlenül jobbnak látta hallgatni, pláne, hogy a szó egyszeriben torkán is akadt, és csak reszketve simult Akutagawának, dermedt kezei kabátjába kapaszkodtak.

- Tudod, miért vagyok itt? - kérdezte Mori.

- Eddig azt feltételeztem, hogy Chuuyától akarsz valamit, netán rajtam bosszút állni. De ha már így kérdezed, kötve hiszem. Ám ha valóban annyira sietsz, a világért sem rabolnám tovább az időd, szóval fejtsd ki, kérlek minél szaporábban.

- Haha. Nem hibáztatlak azért, ha nem kedvelsz! Én sem kedvellek különösebben. De lehet tudnátok nekem segíteni Chuuyával!

- Ezért jöttél? Hogy segítséget kérj pont tőlünk? – Egyértelmű volt, hogy a legkevésbé az érdekelte mi kapcsán lenne szükség a segítségére.

- A gyermekeim vagytok, szóval miért ne tehetnék egy próbát? - mondta Mori miközben szórakozottan járkált fel-alá.

- Próbálkozni lehet, de segíteni nem fogunk - kezdte Akutagawa, de az idős férfi a szavába vágott:

- Keresem a fiam. Mármint a vér szerinti fiam, nem pedig olyasvalakit, mint ti, drága kis teremtményeim - mondta sokat sejtetően, háttal állt meg a párosnak. Kissé lekicsinyítő volt szavajárása az Akutagawáékra vonatkozó kijelentés kapcsán.

- Fiad? - kérdezett vissza a fiatal vámpír, akit nem zavart Mori stílusa, megszokhatta már tőle. Természetesen sikerült meggyőződnie arról, hogy ezúttal nem fog harcra kerülni a sor, így kicsit engedett testtartásán. Jól érezte Mori aurájából, hogy az már napok óta nem étkezett bőségesen, ki volt merülve. Elképzelhető, hogy a korábbi holttestekhez ugyan köze van, de ezek elfogyasztása vajmi keveset ad hozzá ősi erejéhez. Nem kellett félniük. Ám Atsushi nyakát simán kitekerhette volna, ezért nem állt el továbbra sem az ezüsthajú elől. A nyomozás még nem került lezárásra, szóval egyenlőre szükséges az élete.

- Így van. Ősvámpírként képes vagyok ilyesmit, nos... nem tudom mi lehet a megfelelő kifejezés. Talán a létre hozni? Minden esetre általában a próbálkozások zöme kudarcba fulladt ez idáig, viszont az embereim jelentették, hogy márpedig volt egy sikeres kísérlet. Az anyja azonban jól elrejtette a kis lurkót, szóval azt sem tudom pontosan mi a neve, hogy néz ki és hány éves. Bár, ha jól emlékszem a történtekre, akkor a mögötted álló fiúval egy idős forma lehet.

- Atsushi - morogta oda Akutagawa. Nem tudta miért, de irritálta, ahogy a szerencsétlent jóformán senki sem volt képes nevén nevezni. Ő sem persze, de úgy érezte neki jogában áll ezt kihagyni. Ám Dazai-on kívül még sosem hallotta, hogy bárki is nevén nevezte volna az ezüsthajú fiút, na nem mintha túl sok alkalma lett volna ezt megfigyelni. Korábban mikor hazavitte, s szobájába fektette akkor sem. Az öccsei és a szülei sem nevezték Atsushinak. Bátyó, Kedvesem vagy egyéb becenevekkel illették. Pedig úgy vélte, ha valami hát a neve elviselhető.

- Pardon. Tehát úgy vélem a fiam megközelítőleg Atsushi barátoddal egyidős – tért vissza a tárgyhoz Mori.

- Nem a barátom.

- Akkor netán szeretőd? – vetette rá ravasz tekintetét a halandóra.

- Ki tudja - nézett vissza válla felett Akutagawa is egyenesen Atsushi irányába, aki zavarodott tekintettel viszonozta a szemkontaktust.

- Micsoda?! - nyikkant meg végre. Természetesen a másik két fél ignorálta.

- Akárhogy is, nem fogunk segíteni. - Akutagawa oldalra fordult, átkarolta Atsushi nyakát és előre húzta, majd tovább álltak.

- Pedig lehet már találkoztatok vele. Oly' kicsi ez a város - próbálkozott Mori, de nem ment utánuk, úgy döntött aznapra ennyi beszélgetés elegendő.

- Akkor old meg, az ilyesmiben úgyis jó vagy - intett Akutagawa, de hátra se nézett.

- Köszönöm az elismerést - suttogta Mori miközben mélyen, tiszteletteljesen meghajolt. Tudta, hogy szavait a másik vámpír jól hallotta. Ám mivel valóban igyekezett volna a következő lépést megtenni, már nem állt ott tovább, egyszeriben köddé vált. Sok terv várt még aznap este pontosításra, túl sokáig nem szórakoztathatta magát a hajdani vadásszal és annak kis kedvencével.

Akutagawa érezte, hogy az ősvámpír már nincs jelen. Elengedte Atsushit, közben minden felgyülemlett feszültségét sóhajtás formájában kifújta.

- Mégis mi volt ez az egész? - állt meg az ember fiú: - Ki volt az a pasi? Vámpír ő is?

- De még mennyire - válaszolt Akutagawa: - Ő egy ősvámpír. Nagyon erős, kegyetlen vámpír, fajtánk jelenlegi uralkodója. Sok dolgot meg tud tenni, amit mi nem. Egy halandó szívért cserében például gyermeket tud adni az illetőnek, ahogy ezt hallhattad - indultak tovább.

- Nemtől függetlenül? - bambult előre Atsushi míg nem egy gyengéd tockos érte feje búbját. Fájdalommal nem járt különösebben, de azért felszisszent.

- Idióta, szerinted hol képes egy férfi gyereket nemzeni? Nincs olyasmi bennük, ami ezt a feladatot ellátná - morgott a vámpír.

- Persze, de azért durva a nőket mindig a szüléssel párhuzamba hozni. Akkor is teljes értékű emberek, ha nem vállalnak gyereket, tudod e?

Akutagawa nagyot sóhajtott, nem tudta miért kellett ezt most végig hallgatnia.

- Fogalmam sincs, hogy mire célzol ezzel, semmi esetre sem akartam egy nőt sem megbántani azzal, amit mondtam. De tény és való, hogy a férfiak nem tudnak szülni.

- Jó rendben. Akkor ez a csávó a fiát keresi, aki...

- Dhampir. Félig vámpír.

- Az... – hajtotta le a fejét Atsushi, majd apró sóhajtást követően megkérdezte, inkább csak magától: - Mi a fenéért kell nekem megismernem ilyen kifejezéseket?! – vakarta közben fejét a fiú: - Na mindegy. Ő lenne az szerinted, aki az embereket sorra végzi ki a környéken?

- Elképzelhető. De igyekezzünk, mert már egyre kevésbé bírja elviselni a fülem az együgyű hangod - turkált fülébe a vámpír miközben sietősre vette lépteit. Nem kellett Chuuya miatt aggódnia, az meg tudta magát védeni. Kicsit abban is bízott, hogy Mori Dazai-t még a kúriában találja és idegi alapon likvidálni méltóztatja. Akárhogy is, nem tudott most ilyenekkel foglalkozni a rengeteg új információ hallatán.

- Hogy mondhatsz ilyet a szeretődnek?! - akadt fenn korábbi szavain az ezüsthajú.

Akutagawa ismét megállt: - Ki lenne a szeretőm, te?

- Természetesen, te magad mondtad – húzta ki magát a fiú, aki elég hamar rájött arra, hogy valami úton-módon ez egyfajta védelmet jelentő státusz volt a vámpíroknál. Nem volt nehéz rájönnie miután a korábbi férfi megkérdezte Akutagawától, hogy mégis milyen kapcsolatban állnak egymással. Újdonsült „barátja", avagy kísérője a kérdésre kérdéssel felelt, mely nem tisztázta a köztük lévő köteléket, vagy nevezze bárminek is azt, hogy napok óta indokolatlanul egybebotlottak.

A vámpír erre ismét nagyot sóhajtott. Már ő is úgy érezte igen hosszú út áll előttük.

- Azért mondtam így, mert a vámpírok számára a szerelem megkérdőjelezhetetlen, tiszta és értékes. Jobban, mint bármi egyéb kapcsolat, legyen az egy barát, vagy akár a szüleid. Oly különleges, mint egy hattyú számára. Életedben csak egyszer választasz párt magadnak, és ha ő nincs többé, hát vele halsz. Érdekes dolog emellett az, hogy egy vámpírnak több menyasszonya is lehet, de ezt már csak kiegészítő információként tartjuk számon – tartott egy rövid szünetet, hogy megbizonyosodjon róla Atsushi nem-e esett el, esetleg a saját lábába és maradt le valahol fél úton. De miután megbizonyosodott róla, hogy még vele van és kíváncsian várja a folytatást, hát kifejtette:

- Leginkább a testi vágyak kielégítésére alkalmasak vagy táplálkozást helyettesítenek, esetleg segítenek izgalmassá tenni az öröklétet. Így volt ez a Mester és Chuuya esetében is.

- Ez a csávó ismeri Chuuyát? – tántorodott meg Atsushi.

- Így van, de ehhez semmi közöd, csak azért mondtam el mindezt, hogy ne értsd félre a korábbiakat és ne érezd ennyire biztonságban magad egy olyan dolog miatt, amit szinte ki sem mondtam.

- Nem jutott ilyesmi az eszembe – hazudott a halandó.

Persze a füllentést Akutagawa meg sem hallotta, csak folytatta, amit elkezdett. Be akarta fejezni, mielőtt a fiú túl sokat várna tőle. Akkor is, ha érthető, hogy a jelen helyzetben miért van megijedve és miért keres oltalmat. Bár dicséretre méltónak tartotta a szemfülességét!

- Amúgy tök mindegy, de ha most Morinak azt mondom te csak egy jött-ment senki vagy, akivel valamiért mindig összehoz a karma, akkor lehet, hogy kikap mögülem és kiszopogatja minden csepp véred a csinos kis nyakacskádon át, amennyire éhezik. Kapizs?

- I-igen - fagyott le ismét a fiú. Hamarosan persze tovább is álltak. Egész úton hazafelé a vámpír szavain gondolkodott. Csodálta, hogy ezeknek a lényeknek milyen misztikus és egyedüli dolog a szerelem, eközben az emberek felelőtlenül kijelentik ezt néhány perc ismertség után is manapság. Így volt ezzel Dazai is, hiszen Atsushi számon tartott minden alkalmat, amikor beszámolt a Chuuyával való találkozókról, de ezek száma elenyésző volt. Nem hitte, hogy elég ahhoz, hogy beleszeressen. A barátja lehet csak egy kiutat keresett egy viszonzatlan, szinte plátói érzésből, ami már évek óta folytogatta.

Hamarosan bekanyarodtak a házukhoz és megálltak a kapu aljában. Atsushi Akutagawa felé fordult:

- Köszönöm, mivel tartozom? - kérdezte, remélve, hogy a vámpír már válaszolni sem méltóztat a kérdésére.

- Mindenről tudni akarok a bátyád nyomozását illetőleg. Cserébe annyiszor kísérlek haza, amennyiszer akarod, mert ha ennek az alaknak még gyereke is van, könnyen lehet, hogy az is hasonló tettek mezejére lép, mint az apja. Semmiképpen sem szabad, hogy igyon a véréből, márpedig úgy vélem önszántából adná neki.

- Nem szabad? De miért? Mármint... a vámpírok nem csak embervért isznak, ezt már tudom abból, amit a menyasszonyokról mondtál. De akkor miért baj az, ha egy dhampir iszik egy ősvámpír véréből? - kérdezte a fiú, mert már személyes ügyének érezte valamiért az egész cirkuszt.

- Miért miért... akkor teljes értékű vámpírrá válik, megörökli apja erejét, és ha legyőzi ő lesz a következő vámpír király. Nincs szükségünk egy kegyetlen uralkodóra, akkor sem ha ez csak egy státusz és a királyunk különösebben nem zargatja ügyleteinket.

- Oh, ez ö... még mindig nem tudom, hogy elég érv e.

- Arra akarok kilyukadni, hogy nem tudhatod milyen uralkodó lesz. Lehet, hogy egy gyenge pillanatában emberek hadát végzi ki és városok, falvak tűnnek el a Föld színéről. Minden féle képen be kell határolni egy erős, inhumánus lény tetteit, döntéseit. Ha valami elmebeteg az illető, akkor viszont ez egy nehéz kérdés, arról nem is beszélve, hogy a vérszomj a legnormálisabb vámpírt is megőrjíti.

- Tehát akkor lássuk jól értem e: lehet eleve őrült az utód, de lehet, hogy majd egyszer csak megbolondul? - kaparta állát az ezüsthajú.

- Nagyjából. De eredj be végre, már látni sem bírlak! - csúsztatta zsebre kezeit Akutagawa.

Atsushi egyre jobban felhúzta magát. A vámpír nem elég, hogy össze-vissza beszél, még sértegeti is naphosszat. Emellett még azt is kéri, hogy mindenről számoljon be neki? Mégis, hogy képzeli? Nem olyan egyszerű egy rendőrségi nyomozást átlátni!

Ám Akutagawa helyében lehet ő sem lenne beszámíthatóbb. Szinte egy nap alatt vesztett el valakit, akire felnézett, akit szeretett. Mind e mellett még egy kellemetlen ismerőssel is összehozta a sors, aki elképzelhető, hogy még sok borsot tör majd az orra alá. Ráadásul kiderült, hogy mondhatni kettő van ebből az illetőből, pláne, ha a fia egy őrült félvámpír!

- Nehéz lehet - sóhajtott fel végül: - De ez nem ok arra, hogy így viselkedj velem, Akutagawa!

A vámpírt megérintette a fiú szájából kihallatszott tulajdon neve. Nem tudta miért, de a jelen pillanatban fenn álló kavarodások közepette ez most olyan volt számára, mint egy pohár víz reggel, egyenesen az arcába öntve. Hirtelen tisztábban látott: most lehet, hogy össze-vissza cikáznak a gondolatai, de ez nem fog segíteni. Sok minden történt, ez tény és való, de ilyen állapotban ezzel nem bír el. Le kell higgadnia, ki kell eszelnie egy tervet és utána mindent másként lát majd. Beszélnie kell Chuuyával, aki elképzelhető, hogy már tudni is fog a gyermekről, mire visszatér a kúriába. Aztán együtt kitalálnak valamit. Remélhetőleg hamar kiderül az is, hogy tényleg Mori volt a sok áldozatért felelős vámpír és nem valami tébolyult újszülött. Bár az utóbbi esetben sokkal könnyebb dolguk lenne.

- De felvágták a nyelved, halandó - fonta össze karjait és szórakozott mosollyal meredt Atsushira.

- Mondtam már, nem viselkedhetsz így a szeretőddel - vigyorgott az. Hirtelen ötlettől vezérelve ragaszkodott legalább névlegesen ehhez a védelemhez. Megemberelte magát, hiszen most patt helyzetbe van a vele szemben álló halhatatlan is, elvégre a nyomozás kapcsán már csak ő tud neki segíteni.

- Rendben, segítek, de cserében szeretnék némi biztonságot – folytatta: - Elmondok mindent, a bátyám nyakára járok, és amit csak tudok átadok nektek, de ha úgy alakulna szeretném, ha a testőröm, de legalább is a kísérőm lennél.

- Kísérő? – vonta fel szemöldökét Akutagawa, aki már kezdte sejteni mire megy ki a játék. A fiú félt, mint ezt korábban már egyértelművé is tette neki. Beleüti az orrát valamibe, ami kapcsán lehet, hogy fontos szerepe van egy félelmetes ősvámpírnak is. Nem érzi azt, hogy ez biztonságos, nem látja tisztán a holnapot, pláne ha esetlegesen lebuknak a nyomozgatás során. Emellett ki tudja még így mibe kell belekeverednie, holott eddig teljesen átlagos életet élt. Nem voltak kérdései, de olyan hamar a derekát sem akarta beadni.

- Nagyon ragaszkodsz a védelemhez, Tigris. De ne legyél olyan biztos benne, hogy így könnyebben életben maradsz! - morgott, majd hamar átgondolta a dolgokat és úgy vélte ez az elvárás teljesen helyén való, ő maga is így tett volna, szóval folytatta: - Az egyetlen szerencséd az, hogy valóban csak te vagy a legfőbb információs csatorna a nyomozás kapcsán. Szóval nem bánom, legyen. Nem árt, ha életben maradsz!

Atsushi már kissé megnyugodott, nem tudta még, hogy mennyire számíthat Akutagawára, mint testőrére (pláne kvázi ingyen és bérmentve, szinte 24/7-ben), de egyelőre elégedett volt. Ám mivel későre járt és úgy érezte a csapdába esett vámpírt hamarosan elragadják az indulatok, így jobbnak látta, ha ezt már nem várja meg, lassan eloldalog. Már lökte volna befelé a rácsot, hogy hamarosan befusson a házukba és legalább holnapig elfelejtsen mindent, ami aznap történt. Ám a rács hirtelen visszacsattant helyére, a fém kapu pedig fájdalmasan csattant rozsdás hüvelyébe. Még hátra fordulni sem volt ideje, mikor Akutagawa keze torkára fonódott, felsimított állára, orcáját két oldalt összecsippantotta, s hátrafeszítette fejét, átfagyott testét mellkasához rántotta.

- Azért örülnék, ha belátnád, hogy most igen nagy kéréssel fordulsz felém így is. Szerinted a nyúl viszi a puskát? A minden napi jelentés ezt nem fedezné, pláne, hogy volt itt még valami. Egy kérés, dereng? Amit nem tudtál teljesíteni - mondta Akutagawa. Úgy gondolta nem ártana megmutatni a fiúnak hol a helye, hiszen igen sokat vár. Persze eszébe jutott a Dazai-Chuuya kapcsáni kérése is, ahogy azt említette, melyre a kiszabott idő még ugyan nem telt le, de valószínűleg már nem lesz ez olyan egyszerű. S mivel erre sem volt képes a szerencsétlen halandó, így sokallotta, hogy védelmet ígérjen neki.

Szabad kezével a régi vaskapuba kapaszkodott és Atsushi nyakába hajolt. Mellkasa az ezüsthajú hátához simult, ágyéka pedig a fenekét súrolta. Teljesen nekipasszírozta a kapunak és nyakára tapadt. Nem akarta megharapni, de szeretett volna ráijeszteni, ezért hosszasan belecsókolt, miközben szabad keze felsimított a fiú kabátján. A ruhanemű cipzárját összecsippentette ujja hegyével és lentebb húzta, majd benyúlt a textíliák közé, a fiú pólóját is kikerülve, tenyere egyenesen annak csupasz mellkasára simult, mely kellemesen meleg volt a hideg ellenére.

Atsushi megrémült természetesen. Ijedtében felsóhajtott, belekapaszkodott ő is a kapu rácsaiba, menekülni nem tudott. Lábait összezárta midőn testét elöntötte a forróság. A csók még tartott, érezte, ahogy Akutagawa ajkai felsimítanak nyakán, egyenesen füléig, amit óvatosan fogai közé csippentett.

- Ah! - nyögött fel, majd megemberelte magát és kiszabadult a szorításból. Ellökte magától a vámpírt, aki sértetten igazgatta kabátja nyakát.

- Ezt meg mégis mire véljem?! - rivallott rá Atsushi: - Nem leszek senki pótléka!

- Pedig megteheted, elvégre ennyivel tartozol, ha már nem tudtad megtenni, amit kértem.

Atsushi hirtelen nem is tudta miről beszél a vámpír. Kellett egy kis idő, hogy a korábbi egyezségük eszébe jusson.

- Három napot adtál! Még nem is telt le!

Akutagawa tudta, hogy ezt fogja mondani. Nem régiben ő is erre gondolt.

- Szerinted azok után, hogy az emeleten kufircoltak erre még van bármi esélyed is? - sóhajtott. Összefont karjaival ismét közelebb lépett a fiúhoz. Persze a kérdés nem volt jogos, mert az nem Atsushi hibája volt, hogy így alakultak a dolgok.

- Egyébként ne térj el a tárgytól, mert ebben az esetben többel tartozol nekem, ha már azt akarod, hogy megvédjem a segged a csúnya, csúúúnya vámpír bácsiktól - Akutagawa szinte nevetett. Valamiért feldobták a korábbi események emlékei és kicsit elfelejtette milyen gondjaik is lesznek a közel jövőben.

- Mit akarsz tőlem akkor cserébe? - kérdezte Atsushi miközben nyakát masszírozta, amely még mindig égett a vámpír csókjától. Elpirult, ezért szégyenlősen lesütötte a szemét.

Akutagawának kellett egy kis idő, hogy felfogja ezt a naiv kérdést. Egy szűz leány vére nyilván értékesebb, mint egy szűz férfié, de azért utóbbinak is megvan a maga ereje és varázsa. Ha harcra kerülne a sor kapóra is jön, nagyobb erőt ad, mint bármi. Ám úgy gondolta aznap estére már elég rejtéllyel kellett a halandónak szembe néznie, szóval, hogy egyel kevesebb, vagy több az már nem számol. Így kiegészítette:

- Egy köszönöm már nem elegendő, ha ily nagy a kérés - suttogta szinte a szélnél is halkabban. Ismét szinte csak pár centi választotta el őket, ahogy közelebb ért hozzá, így a fiúnak nem okozott nehézséget az, hogy meghallja soron következő szavait: - Egyértelmű, mit kívánok tőled a védelemért és a sikertelen küldetésért cserébe, nem? Ha így sem akkor gondold végig, Tigris. Én vámpír, Te ember. Ráadásul szűz... a véred tiszta, a tested érintetlen.

- Fejezd már be! - emelte fel a fejét Atsushi, akit zavart, hogy ismét a kilátástalan szerelmi élete miatt szekálták, de Akutagawa addigra már egyszeriben a semmibe foszlott. Eltűnt olyan gyorsan és váratlanul, mint a korábbi ősvámpír, akit aznap megismert.

- Egy köszönöm már nem elég... elbuktam a küldetésem és még a védelmét is kértem - gondolkodott tovább, majd mint egy cirkuszi majom megrángatta egyszeriben a kaput: - Neeem, nem akarom, hogy megharapjon! Uramisten... biztos túl lehet egy ilyet élni egyáltalán?! - Észre sem vette, de szinte kiabált. A bejárati ajtó pedig egyszeriben kinyílt a háta mögött:

- Hé, bátyó, sokáig akarsz még ott kiabálni? - jelentek meg az ikrek a ház előtt, tőle nem messze.

- Nem is kiabáltam - próbálkozott miközben feléjük fordult, fülig pirulva. Belökte a kaput és csendben elindult feléjük. Hirtelen nem találta a szavakat, de az iker-öccsei már el is kezdtek beszélgetni:

- Amúgy láttad? Volt itt egy ember vele. Ez tök jó, nem? - fordult az egyik a másikhoz: - Atsushi-nii-nek végre van egy barátja.

Atsushi közelebb lépett öccseihez, szószátyár kistestvérének pedig két oldalt megragadta orcáját és rángatni kezdte: - Mégis miért mondod ezt most úgy, mintha egy szociális zsákutca lennék?! Dazai is a barátom, őt ismeritek!

- Pont ezért - nevettek össze.

A beszélgetés nem tartott sokáig, mert hamarosan az ajtó nagyobbra nyílt és feltűnt egy szőke buksi a láthatáron:

- HÚZZATOK MÁR BEFELÉ!!! Rég elmúlt a takaródó ideje. Neked is Atsushi! - jelent meg Kunikida az ajtóban. Persze szavaira egyszeriben mindenki besereglett a házba.

Pár órával később Atsushi már ágyban volt. Nem igazán vacsorázott, egy pohár joghurtot leerőszakolt ugyan bátyja a torkán, de nem kimondottan esett neki jól. Azon gondolkodott egész idő alatt, hogy ugyan mit adhat egy vámpírnak egy szűz vére? Vagy az miért különlegesebb, mint a „meglett" társaiké? Persze azért az is eszébe jutott, hogy Kunikida igen hamar otthon volt aznap. Noha úgy volt, hogy a közelben lesz a munka azt mondta, sokat fog túlórázni. Emellett fontos kérdés még az is, hogy a bátyja nem tartja gyanúsnak, hogy mindig eltűnik, és csak késő este ér haza?

- Mégis mibe keveredtem... - morgott magában és az ablak irányába fordult. Megbizonyosodott róla, hogy alaposan bezárta és beépítette mangákkal és DVD-kkel, de tartott tőle ez nem lenne akadály Akutagawa számára, ha még aznap megéhezik.

Tudta jól, hogy a vámpír egy részét izgatja a tény, mi szerint kínozhatja őt, akit nyíltan gyűlölt, de azért reménykedett némi könyörületben. Arról nem is beszélve, hogy Atsushi maga se igazán kedvelte a véleménye szerint hulla-merev arcú, karót nyelt vámpírt. Legyen bármilyen gyönyörűséges így is.

Egyáltalán milyen érzés az, ha megharapnak? Meg kellene kérdezni Dazai-t, ő már lehet tudja. Már ha még él... - gondolta, de elmélkedésében hirtelen felült és két oldálról saját arcára csapott.

- Mégis miken gondolkodom?! - dobta magát hátra és fejére rántotta a takarót.

Rémes... - gondolta. Pont abban a pillanatban megrezzent telefonja a párnája alatt. Reménykedve, hogy Dazai üzent, elő is kapta. A takaró alatti sötétségben elég fájdalmas volt a hirtelen fényáradat, de sejtése beigazolódott, egyben megnyugodott.

„Oyasumi~ remélem azért összebarátkoztatok! Dazai."

Sejtette, hogy barátja tudja, hogy nem tervezett egymaga hazamászni, s az egyetlen, aki szóba jöhetett, mint kísérő az a körülményekre való tekintettel csak Akutagawa lehetett. Tehát az is bizonyos volt, hogy az SMS „barátkozós" része rá vonatkozott.

„Dögölj meg"

Ennyit írt volna vissza. Alap esetben azt mindig figyelembe vette, hogy Dazai idősebb nála, s ezért igyekezett tisztelettel beszélni hozzá, legyen akármilyen is. De abban a pillanatban az egész napi feszültséget beletette ebbe a két szóba. Persze kitörölte és csak ennyit írt helyette:

„Nem. Mennyire fáj, ha megharapnak?"

Kellett egy kis idő, mire választ kapott, szinte már el is aludt a telefonnal a kezébe, de amint megrezzent már fel is oldotta a képernyő zárat. A válasz a következő volt:

"Nagyon."

Erre inkább már vissza se írt, helyette álomba sírta magát.

***

A várost körbe ölelő hegyek közt egy kiálló sziklafrontról nagyon jól kivehető volt a lakások és az utcák éjjeli fénye és jól érezhető volt a füstölgő kémények büdös, kénes szaga. Rendkívüli látvány volt azon a ködös téli éjjelen is egy ilyen kis városka, amelyen Mori végre megtalálta saját számításait. Kezében egy képet tartott hajdani emberi szeretőjéről, aki információi szerint életet adott gyermekének.

Talán ő véget tud vetni ennek az örökös szenvedésnek - gondolta.

Mori már nem akart tovább a világon létezni. Semmiben nem találta meg amit keresett, minden üres és színtelen volt számára. Ám a vámpírok közti hierarchiát fenn kellett tartani, ezért mindenek előtt szüksége volt egy utódra, aki majd átveszi helyét, miután vérét vette és életét kioltotta.

- Nem árt néha egy kis kitérő, de azt hiszem, már időszerű lenne tényleg tiszteletem tennem a másik kis barátomnál is - mondta félhangosan és pár perc múlva eltűnt az éjszakában. Tervei szerint a következő hely, amelynél legközelebb felbukkan egy ezer éves kúria lesz, mélyen a kisvárosi erdő sűrűjében, ahol valószínűleg szintén nem számítanak rá. De hiszen mindig ezt tette azt utóbbi száz évben! Csak a felfordulást okozta, reménykedve némi izgalomban, kalandban, kihívásban. Persze már azt is alig várta, hogy láthassa egykori kis kedvence zavarodott tekintetét midőn megjelenik annak saját portája táján. Vajon rózsát is vigyen neki?

Folytatása következik...

Kedves olvasóim^^
Köszönöm a türelmeteket újfent, remélem a rész befejezése azért nem lett annyira összecsapott, mint éreztem. Valami úton-módon a végére mindig elfárad az ember, nem? ☺
Búcsúzóul a következő epizódig hoztam nektek egy pici Dazai-t, aki nem rég érkezett meg hozzám ♥ Ő kedvel titeket, ti is kedvelitek őt?^^

Remélem legközelebb is velem lesztek~