A várost körbeölelő hegyek és völgyek ragyogó, tiszta fehérsége árulkodott a tél korai beköszöntéséről. Bár még csak november vége felé jár az idő, de már leesett az első hó. A félhold formában elnyúló hegyvidék, lábainál a melegebb évszakok idején sűrű, lombhullató erdővel, körbeölelte a kis térséget, ezért annyira nem tetszett hidegnek, mint az ilyenkor elvárható. Persze a mínuszok ellenségesen röpködtek a járókelők útját keresztezve, de a szél lágyan fujdogált, mivel ez a nagy hegység nem engedte át a vadabb fuvallatokat.

A térségben található általános - és középiskola tanulói, valamint a helyi egyetem hallgatói vastag kabátokat öltöttek magukra, melyet kellemesen meleg, puha sállal, sapkákkal és bakancsokkal, vagy csizmákkal megtoldva viseltek. Hiába: már nem lehet átmeneti kabátban és sportcipőkben vagy félcipőkben róni az utcákat.

A város lakói nem voltak sokan, rengetegen elköltöztek még a válság idején, de a vidéki iskolák híre mára már eljutott a nagyobb városokba is, ezért megélhetési problémákkal többé nem küszködtek a helyi kereskedők és boltosok.

A városka szépen fejlődik tehát, azonban valamiért a lakosság mégsem mutat növekvő tendenciát. De ennek senki sem tudja mi lehet az oka...

***

A frissen hullott hó az erdő széli elit egyetem környékén lábnyomokkal és keréknyomokkal ékelt, csillogása szinte elveszett. A campus üres és csendes. Csak ezek a nyomok árulkodnak arról, hogy itt emberek vannak. Nyilván a hideg senkiben sem ébreszt leküzdhetetlen vágyat a kint sétálgatást illetőleg, így mindenki inkább az épület falain belül tölti idejét.

- Ugyan, Atsushi-kun, ne legyél ilyen naiv. Ez mind csupán a figyelemfelkeltés eszközéül szolgál, hogy Sakanosuke-sensei végre észrevegyen - folytatta a közös beszélgetést barátjával Dazai, aki már második éve koptatja az egyetemi előadótermek székeit. Végülis, ha nem lenne abban a helyzetben, amiben jelenleg, akkor elképzelhető lenne számára egy diploma megszerzése is, de erről már korábban lemondott, helyette csak azért jár iskolában, mert kell egy hely, ahol távol lehet elborult elmélyű édesanyjától. Ilyen-olyan okokból kifolyólag ugyanis még nem költözhetett el otthonról. A helyzetén az sem könnyít, hogy mindössze két utcára lakik az egyetemtől, így megfelelően érvelni sem tudna elmeháborodott anyjának, hogy miért is szeretne végre önálló életet kezdeni.

- Elég optimista vagy, Dazai-san. Pedig gyakorlatilag lehetetlen, hogy egy tanár felfigyeljen a diákjára, aki ráadásul szintén egy pasi. - Atsushi mindig is megfelelő társalkodónak tűnt Dazai számára, noha a barátjának sem sokkal egyszerűbb a helyzete az övétől. Na jó... talán azért egy kicsit egyszerűbb Atsushinak, mint neki.

- És? Hogy akarod csinálni? - folytatta Atsushi a beszélgetést, azonban Dazai nem válaszolt azonnal, végig kellett gondolnia az otthon még briliánsnak hitt tervének menetét.

- Egy megjátszott öngyilkosság? - válaszolt végül, mire Atsushi olyan lendülettel ugrott fel asztaluk mögül, hogy a szék, amelyen eddig ült hátradőlt és hatalmas csörgéssel, csattanással ért földet. Néhányan oda is néztek a kellemetlen zajra, valamint az éppen felkiáltó Atsushira.

- Hogy micsoda?! Nem... ez... nincs más megoldás? - kereste a megfelelő szavakat a fiú, de Dazai csak lepisszegte, miközben felállította az eldőlt bútordarabot.

- Nyugalom, a megjátszás és a tényleges öngyilkosság között azért komoly különbség van. De ha rosszul végződne ennyire hiányoznék neked? - rántotta vissza a fiú Atsushit, aki ösztönös távolságot vett fel barátjától.

- Ember, én hetero vagyok, mikor fogod fel? - pirult el az alacsony, szerencsétlen Atsushi, akiből a férfiasság minden apró mozzanata hiányzott.

- Atsushi-kun, te nem vagy hetero... - közölte a tényeket barátja, a magas, vékony, barna hajú Dazai, aki csökött, ezüstös hajú barátjától már jóval komolyabb férfinak minősült. Igazából a lányok mindig is kedvelték Dazait, aki nem feltétlen ellenkezett, hiszen nemi identitása számára se feltétlenül volt egyértelmű. Életében most először érzett komolyabbat egy férfi iránt, aki tulajdon képpen az egyik előadó tanárja volt, aki nem mellesleg négy-gyermekes, családapa egy elég csinos, tip-top feleséggel.

- Hé, ez övön aluli volt! Ezt csak te hiszed így! - visított ismét az ezüst hajú fiú, aki mindig is szenvedett barátja mellett egyfajta kisebbségi komplexustól.

- Inkább maradjunk a tárgynál, ebben a témában sose szoktunk egyetérteni, te kis buzi - simogatta meg Atsushi fejét a magas, barna hajú ikemen.

- Dazai...! Na jó... - hagyta rá Atsushi, majd folytatta: - Akkor mégis hogy akarod csinálni? Más megoldás nincs? Pl. keress egy nőt és meglátjuk féltékeny lesz e a Sensei.

- Hm, ez nem is rossz ötlet... - simogatta állát Dazai. Atsushi azonban elképedve vette tudomásul, hogy barátjának egyetlen használható ötlete is az öngyilkossággal kapcsolatos. Arra gondolt ez is minden bizonnyal annak a nőstény-ördögnek, Dazai anyjának a hibája.

A hullámos, barna fürtös fiú váratlanul felpattant és ökölbe szorította jobb kezét, majd céltudatosan a plafonra meredt.

- Rendben, ezt fogjuk csinálni! - Majd visszatért tekintete barátjára: - Atsushi-kun. Keress nekem egy nőt - fogta rövidre, mire az említett ismét felnyikkanni kényszerült:

- Miért én?! - De kérdésére nem kapott választ, a szóban forgó tanár ugyanis hamarosan megjelent a színen, hogy elkezdhesse előadását.

- Jó reggelt kívánok. Kijavítottam a múltkori zárthelyi dolgozatokat, de az eredményektől nem vágtam hanyatt magam. Aki gondolja mondja a hallgatói azonosítóját és a nevét, nekik odaadom a feladatlapot, hogy megtekinthessék.

Oda Sakanosuke rendkívül jó tanár hírében állt, ámbár kifejezetten szigorú volt osztályozás tekintetében. Az óráin gyakorlatilag mindent meg lehetett tanulni, az előadásai elérhetőek voltak és a tankönyvek, amelyeket saját maga írt a könyvtárból is kikölcsönözhetőek. A tárgyai viszont leginkább humán típusúak voltak, így elképzelhető, hogy tanulás és megfelelő felkészültség nélkül már nem olyan elérhető az elégséges.

Dazai már nem is emlékezett rá mikor szeretett bele a Senseibe. Ha megerőltette magát azt tudta egyedül, hogy valamikor még középiskolában történt. Sakanosuke-sensei ugyanis két évvel felette járt. S mivel az élete már ezekben az időkben sem volt olyan egyszerű, Odasaku-senpai jelenléte volt, ami ezekben az időszakokban segített neki átvészelni a hétköznapokat. Csak aztán, mint minden végzős tanulónak, neki is eljött a ballagás napja. Így egyre kevesebbet találkoztak Dazai-jal, akivel addigra már egész összebarátkozott. Miután megtudta, hogy a helyi egyetemen sikerült elhelyezkednie barátjának, mint tanárnak, azonnal tudta mit kell tennie: bejutnia. Ez így is lett.

- Osamu Dazai - állt meg Odasaku barátja mellett. Iskolában mindig megtartotta a két lépés távolságot: - Gratulálok, neked sikerült a dolgozatod a padtársaddal ellentétben - vetett egy szúrós pillantást Atsushira Odasaku. Látszott rajta, hogy nincs megelégedve az eredménnyel.

- Ne már! - hitetlenkedett Dazai, miközben kikapta a feladatlapot tanára kezéből. A többi csoporttársa ezt nem tartotta furcsának. Nem csak arról volt szó, hogy Dazainak volt egy sajátos stílusa, amelyben nem feltétlen szerepelt a tisztelet és szerénység fogalma, de ugyanitt mindenki tudta, hogy milyen kapcsolatban van ez a tanár és ez a diák. Ahogy egy páran azt is, hogy Dazai mégis mit érez a tanárúr iránt. Ez is csak azért lehetett, mert Dazai bátran vállalta és nem egy lánynak okozott szomorú perceket jelenlegi hűségével. A legnagyobb probléma ezzel az volt, hogy Odasaku is jól tudta mi folyik barátja fejében, de éppen ezért volt szükséges egy bizonyos távolságot betartani. Maga sem tudta mennyire jöhet kísértésbe egy ilyen közeledéstől. A feleségét viszont szerette, ahogy a gyermekeit is, ezért nem kockáztathatott. El kellett játszania, hogy semmit sem észlel Dazai agresszív közeledéséből.

- Most mi bajod? Neked legalább nem kell a vizsgák előtt bejönni javítót írni... - szenvedett Atsushi, mire Dazai fintorogva folytatta:

- Éppen ez a baj. Így december elejétől legközelebb csak januárban láthatom a Senseit!

- Hát akkor én már itt se vagyok... - suttogta Odasaku és elsétált a következő tanítványához.

Az óra további ideje Dazai részéről látványos szenvedéssel tellett, Atsushi oldaláról pedig kétségbeesett találgatásokkal, hogy mégis ki lehet az, aki fel tudja készíteni. Dazai ugyan elég jó eredményt ért el, de biztosra veszi, hogy féltékenységében az aligha fog segíteni neki. Valaki mást kellett kispéciznie a feladatra... de ki legyen az?

Végül hamar rájött, hogy Dazai-on kívül egyetlen barátja sincs az egyetemen. A legokosabb ember, aki ugyanitt a számára egyik legkedvesebb hölgy szerepét is betöltötte pedig még csak középiskolás volt. Egyébként is: Kyouka nem a városi gimnáziumba járt, hanem egy lány-iskolába, valahol északon. Atsushi nem tudta mi tévő legyen.

***

Az órák után Dazai és Atsushi az iskola mögötti erdő mellett sétáltak hazafelé. Az út erre jóval hosszabb volt, nem kevesebb, mint huszonöt perccel. De most mindkettő úgy érezte értelmetlen és jelentéktelen problémáik elől csak a fák kopár ágai alatt lelnek megnyugvásra.

Nem sokszor jártak erre haza, ahogy más emberek sem. Tulajdon képpen az erdő telis-tele volt régi, elhagyatott és ijesztő házakkal, amelyektől általában mindenki félt. Bátorságpróbák és baráti összejövetelek színhelyének viszont éppen hogy megfelelőnek bizonyult. Pláne az erdő sűrűjén rejlő, megközelítőleg négyszáz éves kúria. Ez az épület azonban olyan messze volt az egyetemtől és a várostól, hogy Dazai és Atsushi maguk sem tudták hogyan keveredtek ide.

- Ember, eltévedtünk! - siránkozott Atsushi. Aggodalomra azonban nem sok oka volt, elvégre barátja és ő is születésüktől fogva itt éltek, bár az erdőbe nem sűrűn látogattak el gyermekkoruk idején sem. De az ezüst hajú fiú lelke mélyén már olyan sok érzelem keringett, mint a harag, féltékenység és értelmetlen indulatok változatos skálája, hogy lányt megcsúfoló módon is sopánkodott, valamint Dazai-t okolta a körülményekért:

- Ez is a te hibád. Mindjárt sötétedik! Hétfőn rohadt sokáig vannak óráink, erre te éppen most akartál erdei túrázni!

Dazai szinte meg sem hallotta a barátja hangját, úgy járta körbe az épületet a vinnyogó Atsushival a nyomában.

- Dazai-saaan~ Miért teszed ezt velem...? - nyöszörgött Atsushi és végkimerültségében lehuppant az egykori főkapu melletti padra. Vagyis annak maradványaira.

- Hé, Atsushi-kun! Szerinted milyen csodálatos hely lehetett ez annak idején? Biztos volt itt élet... - képzelődött Dazai bárgyú mosolygás kíséretében, ami nagyon is arról árulkodott, hogy valójában végig hallotta barátjának minden egyes szavát, csak éppen annyira nem tudta átlépni érdeklődésének küszöbét, hogy reagáljon is rá. Továbbá meg kell azt is említeni, hogy az esetlen és kiszámítható Atsushi a kezdetektől fogva szórakoztatta Dazait. Nem bírt magával így sosem és már akkor is heccelte, mikor ennek nem is volt tudatában.

- Be kéne menni... - találgatott egy hullámos, barna fürtöt tekergetve a fiú, szabad kezét kabátja zsebébe rejtette.

- Én ezt nem tartom olyan jó ötletnek, mi van, ha valami szellem vagy ilyesmi lakik idebent? Arról nem is beszélve, hogy a romos ház törmelékei simán agyonnyomhatnak! - magyarázta az alacsonyabb fiú barátjának, de hamar rájött, hogy féltő és aggodalmaskodó szövegkörnyezete Dazai fülei számára csak muzsikáltak.

- Ha meghalnék biztos eljönne a temetésemre, nem? - vigyorgott, s hamar elkezdett felfelé kapaszkodni a hatalmas, ódon, rozsdás vaskapun.

- Neee, Dazai-saaan! - kapta el barátja lábát Atsushi. - Ne menj, fejezd már be ezt a szuicid marhaságot és gyerünk haza, kérlek! - könyörgött, de Dazai egy rántással kiszabadította lábfejét és lassan leereszkedett a kapu túloldalán. Talpra érkezett, s miután elkönyvelte magában, hogy ez a menő mozdulat biztos letaglózta volna Odasakut, úgy zsebre is vágta a kezét és egy indokolatlan, ravasz mosollyal kezdte megközelíteni a főbejáratot.

- D-D-Dazai... san... - nyöszörgött Atsushi - Én ide nem megyek utánad, ha kiélted magad akkor kint találkozunk! - hátrált az ellenkező irányba.

Barátja válla felett visszanézett irányába és sunyi mosollyal az arcán vesztegette meg:

- Hm, tényleg, Atsushi-kun? Milyen kár, ha egy törmelék rámesik így nem lesz, aki megakadályozza a halálom - sóhajtott a fiú, mire a már szívritmus zavartól szenvedő, lelkiismeretes társa is átmászott a kerítésen. Macskát megcsúfoló ügyességgel került fel a tetejére, aztán véletlenül egy kiálló, elszáradt borostyánágba akadt a lába, és fenékre esett a túloldalon. Ezen persze Dazai felszabadultan nevetett.

- Ne nevess, mi lesz, ha meghallanak a kísértetek?! - állt fel Atsushi, leporolva nadrágjának farzsebét. Kikapta belőle a telefonját, s miután megállapította, hogy az érintőképernyő nem repedt el, úgy vissza is helyezte, ezúttal első zsebének rejtekébe a fehér készüléket.

- Kísértetek...! - kuncogott Dazai miközben ízlelgette ezt az elnevezést. Mindig is tudta, hogy barátja sosem a legbátrabbak közé tartozott, de azt sosem hitte volna, hogy ilyen babonás. Pedig régtől ismerték egymást, bár Atsushi az általánost a szomszéd városban végezte, de középiskolás éveit már helyben töltötte el. Szóval volt egy pár évük, hogy igazi barátsággá cseperedjen az ismertségük.

Végül az ajtóhoz érkeztek lassan és a kicsit sem szívbajos Dazai már meg is próbálta kinyitni. Természetesen az zárva volt, mert hát egy ezer éve elhagyatott kastély miért is lenne nyitva?

Atsushinak azonban nem volt ideje megkönnyebbülni, mert miután barátja megállapította, hogy az a hatalmas ajtó már kulcs segítségével is nehezen nyílna, úgy rögtön talált másik bejáratot. A borostyánbokor örökzöld levelei alatt ugyanis alig észrevehetően ékelkedett egy falba vésett lyuk. Közelebbről megnézve nagyobbnak tetszett, de a kúszónövény levelei befedték több, mint a felét, ezért nem tűnt fel egyik fiúnak sem az alternatív bejárat kiemelkedő mérete, ahol ők is könnyedén beférhettek.

- Dazai-san, ez már birtokháborítás! - keresett újabb kibúvót Atsushi, de Dazai továbbra sem tágított persze. Miközben eltávolította a zavaró levelek lehetetlen sokaságát, ismét hátrafordult Atsushihoz, és szórakozott mosolyát villantotta barátja felé:

- Ugyan, szerinted mégis ki lehet az, akinek a birtokában egy ilyen ápolatlan kastély lenne? - közben elkezdett bemászni a lyukon, de Atsushi még hallhatta hangját: - Szerintem az egykori tulajdonosok még a 19.század elején kihaltak. Jó nekik! - Végül teljesen eltűnt odabent.

- Oh, egek... rossz előérzetem van - csipogtak rögtön Atsushi vészlyelzői, de a maga naiv természetéhez simán passzoló befolyásolhatósága nevében azért csakhamar barátját követte a kastély gyomra irányába. A bejárat gyakorlatilag egy rövidebb folyosó is lehetett akár, hiszen egy ideig négykézláb kellett mászni benne befelé, de kiérve meglepő inger érte a félénk fiú arcának felületét:

- Meleg van...? - tápászkodott fel az ezüsthajú fiú, s tekintetével azonnal barátját kereste. Egy barna buksit vélt felfedezni, amint éppen bekanyarodott egy ajtón.

- Dazai, várj már! - szaporázta lépteit s a nyomába eredt.

Ahol bejutottak bizonyára egy korábbi szoba volt, vagy raktárhelység, mert egy tátongó dohos ajtón kellett kikanyarodniuk a fiúknak, hogy kiérjenek egy hatalmas, tanterem méretű közlekedőbe. A fal tökéletesre faragott, fa domborművek sokaságát rejtette, itt-ott kissé sérült, néhol egész jó állapotban meglévő maradványok tömkelegével. A hajdan bizonyára rendszeresen fényesre suvickolt padlót pedig egy vörös, poros szőnyeg fedte, mely' felívelt egy hatalmas lépcsősoron, amelynek tetején két irányba ágazott és további két, nagyobb ajtókeret alatt tovább haladt. Dazai kíváncsi volt, hogy mennyire hosszúak lehetnek ezek a szőnyegek, de a legjobban az érdekelte, hogy miért is kellett ide bejönnie. Ráadásul még Atsushit is magával rángatta és a port meg a lelakottságot számítva a szobahőmérséklet igencsak arról árulkodott, hogy itt bizony lakik valaki. Vagy valakik. Szúró érzést vélt felfedezni mellkasában. Talán bűntudatot? De hamar elhesegette, s eluralkodott rajta az izgatottság. Vajon kivel fognak itt találkozni és mit fognak mondani?

A falon gyertyákra emlékeztető, kisebb lámpák sorakoztak a terem egész hosszában, ahova következőleg betértek. A bútorok régiessége nem annyira, de az elrendezés már arról árulkodott, hogy nem is olyan régen valaki felújításokat végzett az épület belselyében, bár ez kívülről már annyira nem látszott. A külső képe a kastélynak egy lepukkant, ezer éves kúriát juttatott volna bárki eszébe, de a belső kép már mást mondott. Az, hogy a por itt-ott letörlődött, lenyomatokkal tarkított és, hogy a szőnyegek felett vastag rétegben csillogott repkedve már azt mondta, hogy nem rég ide jött valaki és az elektromosság beszerelése mellett talán tovább is ott időzött. Lehet akkor is ott tartózkodott.

- Hé, Atsushi-kun... szerinted a házigazdának megemlítsük, hogy van egy cseszett nagy lyuk a háza oldalán? - tette ismét zsebre kezeit Dazai, de mielőtt Atsushi bármit is válaszolhatott volna egy ingerült kiáltás zengette be a folyosó eddigi békés csendjét:

- Ki az, aki megunta az életét a mai napon már másodszor?! - A minden bizonnyal férfi egyed szavaira gyökeret vetett a két fiú lába, és bár Atsushi már az elején sem tartotta ezt a látogatást annyira nagy ötletnek, mint a barátja, de már az is úgy kételkedett önmaga éppelmélyűségében, mint még soha. Biztos jó ötlet volt ez? - Dazai már végkép nem tudta. Egyedül azt érezte, hogy Atsushit meg kell védenie, hiszen az életképtelen haverja valószínűleg már most növesztett néhány őszhajszálat. Tekintetével kutatni kezdett és egy régi komódot pillantott meg nem messze attól az ajtótól, amin bejöttek.

- Ember, ha kérdeznek válaszolj! - jött ismét az ismeretlen hang és Dazai csuklón ragadta Atsushi kezét, majd elbújt a szekrény mögé.

- Elterelem a figyelmét, te szaladj. Tudod még hol jöttünk be, Atsushi-kun? - Dazai-nak sikerült megőriznie higgadtságát a legproblémásabb helyzetekben is, ezért most se rezzent a hangja.

- I-igen... - dadogott Atsushi, akinek már most sem tetszett az ötlet, hogy egyedül kell lelépnie és hátra kell hagynia a barátját. Bár az megérte a pénzét mindig is, szóval annyira nem kellett volna aggódnia.

- Akkor menj! - mondta Dazai, kezdésként pedig lökött is egyet a barátján, aki rögtön elterült a földön, de irigylésre méltó gyorsasággal fel is pattant és egy macskát megcsúfoló gyorsasággal már kint is volt.

- Ha? Szóval ketten voltatok?! - közeledett Dazaihoz az ismeretlen hang. Dazai várt pár percet és csak akkor settenkedett elő mikor úgy érezte barátja már bizonyára a bejárat közelében lehet. Szerencsére Atsushi életösztönei sokkal érdemlésre méltóbbak voltak az övénél, ezért az ügyben nem kellett aggódnia, hogy esetleg a gyökér haverja önfeláldozósdit akar játszani. Végül előmerészkedett a biztonságos szekrény takarásából.

- Ne haragudjon, kedves uraság, véletlenül tévedtünk erre... és azt hittük nem lakik itt senki, szóval... - Be se tudta fejezni a mondandót, mert valami nehéznek tűnő tárgy elrepült a füle mellett pár centire. Talán egy láda-féleség? - minden esetre így jobbnak látta ha visszabújik a szekrény oltalmazó takarásába.

- Hinni a templomba kell, te szerencsétlen... - ért közelebb a hang és a tulajdonosa elérte a hozzá közel eső első, hatalmas ablakot. Dazai kicsit kikukucskált a bútor mögül és végre megpillantotta azt, akinek birtokára betört. Végülis mi másnak nevezhető az, amit csinált?

A másik fiú alacsonyabb volt tőle, a felemelkedő Hold fénye pedig már átvilágította az éjszakát és a lámpákkal keresztezve megfelelő fényviszonyt kölcsönzött az újabb folyosónak, ahová korábban betért Atsushival.

- Oh, ember... - Dazai csak ennyit tudott kinyögni, ezt is csak halkan, suttogva. Ha látott már gyönyörű férfit, akkor az bizony ez a teremtés itt előtte!

- Na? Előbújsz még ma, vagy a hunyónak kell kikotornia a kibaszott szekrény mögül? - fonta karba kezeit a fiú, vagy sokkal inkább férfi. Arcáról az tükröződött vissza, hogy a húszas évei elején járhat, ámbár furcsa, magasnyakú, fekete köpenye beletakart a panorámába. Hullámos, vörösnek tűnő haja baloldalra fogva esett vállára, majdnem elérte az ingjét összefogó nyakkendő fodrait. Mellényt viselt, mely' kihangsúlyozta vékony, törékeny alakját. Bár Dazai nem lehetett ennek a törékenységnek kapcsán meggyőződve, hiszen az imént majdnem lefejezte egy kb. húsz kilós, suhanó ládával.

Ingje fehér volt, fekete kesztyűt viselt, hozzá illő fekete, szűkebb szabású nadrággal és elegáns csizmákkal. Dazai még mindig kereste a megfelelő szavakat.

- Most, hogy vége a bújócskának, nem akarsz ezúttal te lenni az... elhunyó? - A férfi szépség megtestesítőjének szavai elég halálközeli élmény-gyanúsak voltak Dazai számára, de sajnos már gyermekkorában kiveszett belőle a félelemérzet minden nemű példája, ezért bátran közelebb merészkedett:

- Hát ne haragudj, hogy ezt mondom, de a te kezedtől ezer örömmel meghalnék. Hogy lehet egy pasi ilyen szép? - tört rá az őszinteségi roham Dazaira, mire a tőle megközelítőleg egy fejjel alacsonyabb fiúnak elpattant néhány ér az agyában és emberi ésszel felfoghatatlan gyorsasággal kapta el a fiú nyakkendőjét, majd kente fel a falra. Dazai nagyot nyikkant, meg merte kockáztatni azt is, hogy pár bordája is eltörhetett.

- Szórakozol velem? Tényleg meg akarsz halni?! - veszekedett rá a fiú, akit aztán váratlan köhögési roham kapott el és elengedte Dazait, majd tett hátra néhány lépést.

- Te... ember vagy? - kérdezte saját torkát szorongatva az ismeretlen szépség, Dazai azonban jobban aggódott az előbbi váratlan köhögésért.

- Hát igen, de esküszöm fürödtem az este! - mentegetődzött, mivel teljes mértékben úgy vélte az új ismerős azért fuldokol, mert már ideje lenne ismét egy újabb fürdőt vennie.

- Miről beszélsz? - egyenesedett fel a vöröshajú teremtés és mivel a holdfény arcába kapott Dazai végre láthatta annak kifejező, kék szemeit. Úgy látta ez a tekintet egyszerre dühös és riadt.

- Ah, a nevem Dazai. Osamu Dazai. Te ki vagy? - virgonckodott haját túrva a magas férfi, s izgatottan várta a választ.

- Hát te nem vagy normális, most akartalak kinyírni - sóhajtott a még mindig ismeretlen nevű fiú, de nem adott megfelelő választ: - Most komolyan a nevemre vagy kíváncsi? Vágod, hogy birtokháborítást műveltél, Dazai? - tette csípőre kezeit a srác, Dazai már azonban nem bírt magával:

- Igen, de megtudhatnám mi lesz a feljelentőm neve? - próbálkozott másként. Maga sem tudta miért ennyire erőszakos, de ez a kicsi és agresszív teremtés minden bizonnyal ennek a jellemváltozásának az első oka.

Az új arc sóhajtott, nem tűnt valami lelkesnek, de kicsit úgy festett, mintha éppen elengedett volna valamit.

- Ha elmondom utána lelépsz? Nem foglak feljelenteni, csak azt akarom, hogy egyszerűen hord el magad és kész... - túrt hosszú fürtjeiben az idegesnek tűnő srác.

- Oh, hát persze, hogy elhúzok, csak mondd már el, kérlek! - sétált még közelebb a barna hajú srác, mire a vörös és még mindig ismeretlen nevű kiszemeltje ösztönösen hátrált pár lépést.

- Chuuya. Nakahara Chuuya a nevem - adta a halk és visszafogott választ, tehát Chuuya.

- Chuuya - ismételte meg Dazai, indokolatlanul boldogan trillázva új barátja nevét. Vagy... mégsem a barátja még? Akárhogy is, a Chuuya nevezetű, ikemen aurát árasztó szépfiú tekintete továbbra is riadt volt és ugyanott a dühös mellett már türelmetlen is.

Dazai érezte, hogy arcába szökik a vér, s furcsa szédelgés kerítette hatalmába. De mivel már órák óta nem evett azon sem lepődött meg, hogy megkordult a hasa. Chuuya hitetlenkedve meredt a fiúra, testtartása és arckifejezése azt tükrözte, hogy "itt biztos nem kapsz enni". Ezért Dazai úgy érezte kénytelen lesz távozni. Ráadásul Atsushi is hajlamos eltévedni. Mi van ha a kerítés előtt várakozik?

Sűrű, barna fürtjeibe szaladtak ujjai és az aggodalom lassan eluralkodott rajta. De szinte tudta: nem most találkoztak utoljára Chuuyával. Gyakorlatilag ő is azt mondta, hogy csak mára kell "eltűnnie" Dazai-nak, az elkövetkezendő időszakokról szó sem volt. Az viszont már egy egészen más jellegű kérdés, hogy Chuuya vajon azt hiszi e, hogy ma volt az első és utolsó találkozója ezzel az irritálóan laza és pofátlanul barátságos fickóval. Szóval még mindkettejük számára rejthet meglepetést a holnap!

Folytatása következik...