A szőke fiú csak állt a sikátorban, megszakadni készülő szívvel.

Nem volt semmi fennakadás, vagy támadás, minden csendes volt. A legutóbbi nyertes csatájukra már eleve úgy készült, hogy magával vitte azt a papírfecnit, amit végső elkeseredésében írt a kacabónak, hogy beszélni akar vele, s még az előtt nyomta a kezébe, hogy az a fülbevalója csipogására hivatkozva megpattant volna a tetthelyről.

S ím, most itt álltak egymással szemben, a megbeszélt helyen, a pizzéria és a kávézó mögötti sötét sikátorban, az egy szem fali lámpa pislákoló fényében, ahová a kíváncsi szemek elől csalta a számára oly kedves nőszemélyt, aki feszengve várta mi következik. Hazudott volna ha azt mondja nincs sejtése róla. Tucatszor voltak már hasonló helyzetben, és mindig ugyanazzal végződött a beszélgetés.

A fekete álarcot viselő mélyet sóhajtott az éjszaka áporodott levegőjéből és megpróbálta felköhögni azt a mondatot, ami abban a pillanatban – és még megannyi másikban – a torkát szorongatva tört életére. Ajkát idegesen rágcsálta, kezei ökölbe szorultak a teste mellett a tehetetlen várakozástól.

– Szerelmes vagyok beléd – nyögte elhalón. Fülei enyhe ívben lekonyultak, ragyogó zöld szemei érdeklődőn fürkészték az alanyt. Katica a kezébe temette arcát, hogy ne lehessen leolvasni róla az érzelmeit. Türelmetlenül fújt egyet, megdörzsölte hamvas bőrét majd kék szemeivel a társa teli zöld pillantását állva megcsóválta a fejét.

– Miért csinálod ezt velem? Annyiszor beszéltünk már erről – sóhajtotta, látványosan gondterhelten. – Nekem már van szerelme...

– Aki a saját elmondásod szerint, észre sem vesz téged! – vágott a szavába a fekete ruhás alak indulatosan. Arcán már nyoma sem volt a korábbi félelemnek. – Miért futsz olyan után, aki a létezésedről sem tud. Itt vagyok neked én! Az életemet adnám a boldogságodért! Hát nem bizonyítottam már elégszer? Hát még mindig nem érted? – kiáltotta a lánynak abból a pár méteres távolságból. Szemeit könnyek lepték el, s nem akarta tovább ezt az állapotot fenntartani. Karja sőt az egész mivolta remegett, ahogy esetlenül a teste mellett lógatta.

– Macska, ne csináld ezt – könyörgött a hősnő békülékenyen, halkan és puhán. – Fontos vagy nekem, a társam vagy, sőt...

– De nem vagyok elég jó ahhoz, hogy szeress! – szakadt félbe újra a monológ az indulatos szőke által.

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással.

Katica arca kisimult, sajnálat ült ki rá, míg Macskáén végtelen fájdalom húzott mély barázdákat. A fiú úgy érezte, hogy bármit is tenne, soha nem felelne meg azzal a lány elvárásainak. Elkeseredetten hozta meg a döntését, mely jeges kézként mart a lelkébe.

Ha nem lehet az övé... ha nem akar az övé lenni... akkor nem képes ezt az egészet tovább folytatni. Nincs hozzá tovább elég ereje.

Elfogyott.

Elfogyott a remény, kifogyott a lelkesedés, és a türelem.

Kagaminak igaza volt, ideje célpontot váltania. Az ő hangja visszhangzott a fejében, de tudta azt is, hogy ez butaság. Soha többé nem lesz szerelem azon a helyen, ahol lelkét felperzselte a Katica iránt érzett lángoló vágy és szenvedély. A lelke többé terméketlen a szerelemre, mert a keserűség lángjai mindent felemésztettek. A torka újra kaparni kezdett, ám ezúttal nem a kimondatlan szavaktól, hanem az elfojtott érzelmektől.

Keserűen húzta össze a szemeit. Két vékony zöld csíkként villant fájdalmas tekintete az előtte kínosan feszengő lányra. Élete egyetlen szerelmére, aki köszöni szépen, nem kér belőle.

Rendben, de ez akkor sem mehet így tovább.

– Én ezt nem tudom folytatni – suttogta kiszáradt torokkal és a gyűrűjéért nyúlt. Nem akarta látni a lány tekintetét. A sajnálatot, a szánalmat, és a hasonló érzelmeket tartsa meg magának ha a szerelmét nem adja neki önszántából. Egy pillanatig habozott, majd szilárd elhatározással húzta le az ujjáról a gyűrűt, amivel egy időben az ijedt Katica ráeszmélt tervére és ijedten felkiáltott.

– Macska, Ne!

Immár csupán a város divat üdvöskéje állt szemben az elképedten tátogó ünnepelt hősnővel.

– Nem vagyok képes tovább hurcolni magammal ezt a terhet. Keress magadnak egy másik macskát! – suttogta gyengén. – Add oda a szerelmednek, mert én látni sem bírlak többé.

A gyűrű visszhangot verve koppant a macskakövön, miután kihullott a fiú erőtlen kezéből. Nem nézett a lányra, nem nézett vissza, egyedül a magára hagyott fekete jószágnak mormolt egy halk „sajnálom" ot.

Katica nem ment utána, nem szólt utána, így némán lépdelt elő a szűk mellék utcából, hogy beolvadjon a péntek este szórakozni igyekvő embertömegbe és nyoma vesszen közöttük.

Katica szívverése megállni látszott abban a pillanatban, amikor a zöld fénycsóva kialudtával az a fiú állt vele szemben, akinek mosolyától hevesebben vert a szíve, erőtlenül csuklottak meg a lábai, összegubancolódott a nyelve. Torkára forrtak utolsó kiáltásának elhaló szavai, s mérgezetten kaparászták tovább a nyelőcsövét. Nyelt egyet, majd még egyet, de nem múlott az epe keserű íz, amit a leleplezés és az előtte elhangzott monológ együttesen váltott ki belőle.

Könnyek lepték el szemeit, túláradtak az apró könnycsatornák gátján, s a gravitációval ölelkezve potyogtak szaporán, egymás után a mellkasára apró ezüstlő cseppenként. Soha nem gondolta volna, hogy eddig azért utasította el a társát, hogy a szerelme figyelmére várjon. Aki tulajdonképpen a társa volt. Hangtalan sírás bénította meg, úgy figyelte a távolodó alakot, aki már egy kósza pillantásra sem méltatta őt ezek után.

Mit tett?

Nem ismerte fel a végletekig imádott srácot abban a gúnyában, ami alól teljes gőzzel őt akarta meghódítani. Tehetetlenül borult térdre, hogy üveges tekintettel bámulja a földön heverő tárgyat, amit ezerszer látott a fiú ujján, mégsem ismerte föl.

Nem ismert fel egy ennyire nyilvánvaló árulkodó jelet, ami ráadásul végig az orra előtt volt.

Felkapta a földről az imádott fiú ujjáról lehúzott ékszert és szorosan magához ölelte. Csak ölelte és ölelte és a végén már a saját keserűségtől zokogó testét tartották kezei a hidegen és keményen sötétlő macskakövekre borulva.

Adrien teljesen csupasznak érezte magát a gyűrűje nélkül. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a meggondolatlan tettével elzárta a haza vezető utat. Szerencséjére már kitapasztalta a cselédbejáró áldásos előnyeit, s néhány percnyi ácsorgás után kínosan vigyorgott az alkalmazottra, aki a kopogására ajtót nyitott neki.

– Nem akartam, hogy a többiek felébredjenek – motyogta zavartan. Maga is ostobaságnak érezte amit mondott, hiszen eleve szegény alkalmazottat is kiverte az ágyból a kopogásával. Szerencséjére azonban nem elegyedett vele szóba, csak megcsóválta a fejét és már ment is a dolgára.

Szótlanul és nesztelenül lépdelt végig a hatalmas előtérnek a hideg márványlépcsőin. Fogalma sem volt róla, hogy a mellkasán érzett erős szorítás mikor fog enyhülni, fog-e egyáltalán. A szobájába érve elfordította a kulcsot a zárban és zsibongó fejjel vetette magát az ágyára. A gondolatok, az emlékek a történtek vertek visszhangot a fejében, és nem volt képes csitítani a lelke mélyéig bugyogó káoszt.

Marinette kivörösödött szemmel nézett a tükörbe s legszívesebben tarkón csapta volna saját magát. A szerda éjjel után a héten már egyszerűen nem volt képes iskolába menni. Nem tudott volna a szőke fiú szemébe nézni. Nem lett volna képes ott állni, és mosolyogni, mintha semmi nem történt volna. Nem tudott volna a barátnője szemébe hazudni, hogy semmi baja. Otthon maradt és sajnálta magát bőszen. Az órák anyagát és a jegyzeteket Alya átküldte neki és részvétteljesen küldött egy jobbulást mémet is neki a menstruációs görcseire. Nem tudott jobbat kitalálni az otthon maradásra mint a görcsölő hasát, ami egyébként görcsben is állt épp csak az idegtől és az éhségtől. Anyukája észrevette, hogy lánya ilyenkor a kelleténél több csokis sütit igényel, így előzékenyen csúsztatott be a szobába egy kistányérra pakolva. Marinette borús képpel nézett hátra és a sütire zizzenő kwamit faggatta.

– Miért nem vettem észre hamarabb? – vádolta magát, míg a kis lény betolt egy egész karikát a szájába és megcsóválta a fejét

– Ne rágódj ezen, a talizmánhordozót egyfajta védelem veszi körül, amikor átváltozik, hogy még a legközelebbi ismerősei se legyenek képesek felismerni. Mit gondolsz, hogy nem vették észre eddig, hogy kik vagytok?

A lány nagyot nyelt és játékosan forgatta ujjai között a könnyed, varázslatos fémet. Annyi kérdés kavargott a fejében, amikkel nem tudott mit kezdeni. Sírni már nem volt ereje, a telefonját pedig a kezébe sem bírta venni, miután ezerszer körözött az ujja a hívás kezdeményezése gomb fölött mindhiába.

Mi legyen? Mi lenne a megoldás?

Az elmúlt napokban Adrien csak feküdt az ágyán és senkivel nem volt hajlandó beszélgetni. Apja megneszelhette hangulatát, mert hirtelen követelőzve invitálta közös vacsorára, de elhárította egy „nem éhes" megszólalással. Mivel két iskolanapot is kihagyott különös rosszulléte miatt, felmenője eltekintett a további háborgatástól. Fia ezalatt az teste gravitációs erejét tesztelgette az ágyán. Néha tanácstalanul körbesétált a szokatlanul nagy és üres cellájában és erősen hiányolta az egyetlen társaságot, amit egy büdös-sajt zabáló nyújtott neki élete sivár évei után. Sokat sóhajtott, s mikor szerelmi bánata könnyadagja megcsappant, kimerülten aludt tovább, hogy a gondolatoktól megkímélje az egyébként is zsongó agyát. Sajnos az álomképei is őt gyötörni keltek életre, mert minden alkalommal a vörös ruhás lányról álmodott, akit nem kaphatott meg.

Hétfő reggel a napsugár kegyetlenül nyúlt végig az ágyán és ébresztette a sajgó tagjait mozgató fiút. Emlékei szerint behúzta a spalettákat, s csukott szemmel tapogatott a távirányító után, ami újra áldott sötétséget hoz a szobájára, amikor diszkrét köhintésre rezzent össze.

Ágya végében Nathalie állt szigorúan, és a kezében lévő fehér távirányítót lóbálta.

– Apád szeretné tudni, hogy jól érzed magad az iskolába menéshez, vagy hívassa az orvost? De a kiiratkozást is megemlítette, mert úgy véli esetleg meguntad az intézményes tanulást – mondta lassan és kimérten, ahogy a napirendet szokta neki felolvasni.

Adrien visszahanyatlott az ágyára és a mennyezetet bámulta.

– Nem kell – fújt egy idegeset. – Megyek!

Száraz és tömör kijelentését követőn a nő arcvonásai rendeződtek és a további teendőire összpontosított.

– Remek. Akkor megyek és ennek megfelelően variálom a mai napirended. Az étkezőben ismertetem – közölte szárazon, s távozott.

Adrien fáradtan dörzsölte meg arcát, pirosra és pufira duzzadt szemeit, majd fölült és a készülődést emésztgette.

A hétfő hamarabb eljött, mint gondolta volna. A női problémák sem tartanak ám örökké, így Marinette is kénytelen volt kikászálódni a depresszióból és részt venni az élet további körforgásában. A nap reggel felkel és este lemegy, és a körülöttünk lévő élet nem áll meg, hogy sajnáljon minket az összetört lelkünk miatt. Ezen merengve kászálódott ki az ágyból és néhány perccel később a biztonsági okokból egy nyakláncba fűzött gyűrűvel együtt az iskola felé loholni. Késésben volt ismét, de ha ez nem is lepett meg senkit, az mindenképpen, hogy a kimerültnek látszó lány után nemsokkal a még kimerültebb Adrien csoszogott be, beesett arccal és nulla életkedvvel a tekintetében. Össze is súgtak mennyire rosszul néz ki

Marinette szíve kihagyott egy ütemet a szeretett arcot látva, s torkát újra szorongatni kezdték az érzelmek. A fiú elnézést kért a késésért s a tanárnő rövid kérdésére, hogy érzi magát, gépiesen felelte, hogy már jobban van de még nem az igazi.

– Kiscsaj, jól vagy? Mintha zombit látnál – suttogta Alya a baljáról, miközben lefagyva figyelte a padjára lecuccoló szőkét. Arca elgyötört, és kialvatlan volt, pont mint az övé. A szíve szakadt bele a látványba is, mert már tudta, hogy ő okozta a szenvedését. Az állandó elutasítás után Adrien mindig mosolyogva ment iskolába a sajgó szíve ellenére is, ám ezúttal látványosan más volt. Szeme élettelenül csillogott, érdeklődését az sem ragadta meg, hogy Nino a hogyléte felől érdeklődött. Röviden, tömören válaszolt, majd az óra anyagára próbált odafigyelni, míg a mögötte ülő lány azon tépelődött mit kellene mondania vagy tennie, hogy a szeretett srácnak a szenvedését enyhítse. A bűntudat mocsarában nyakig tocsogva hárította barátnője kérdéseit, s tipródott egészen az első szünetet kihirdető hangjelzésig, amikor is a padra borult fiúnak gyengéden a vállára helyezte a kezét. A figyelemfelkeltés működött. Elcsigázott zöld szemek villantak rá kérdőn a fáradt és karikásra sírt szemek tulajdonosára. Marinette halvány mosolyt villantott rá, kezét még mindig a fehér anyagon pihentetve, amit Chloe nyomban meg is jegyzett a háttérben.

Marinette azonban túllendült már azon ponton, hogy a jelentéktelen dolgot meghallja, így könnyedén eresztette el a füle mellett.

– A-Adrien, szeretnék veled pár szót váltani – motyogta alig hallhatóan, mire a srác egy pillanatig habozott, majd úgy döntött talán jót tenne egy kis séta, így egy hümmögéssel bólintott neki, s fölállt a helyéről. Szerette volna mondani, hogy nyugodtan tegye fel a kérdéseit, de nem tudta nem észrevenni az osztálytársa ideges pillantásait, amivel az ajtó felé tekintett.

Alya és Nino csodálkozó tekintettel nézték a párost, ahogy a teremből kivonulnak. Szünetben nyugalmas helyet találni lehetetlen küldetés volt, így kötöttek ki a lépcső alatt, ahol Marinette a szája szélét rágcsálva próbálta összeszedni a gondolatait. Félénken mérte végig a lustán és hanyagul várakozó fiút, aki látványosan nem ott volt lélekben.

– Sze- szeretném – szólalt meg félénken és dadogva, miközben a pólója alá rejtett láncnak az ideiglenes medáljára markolt, hogy azt átemelve a fején a markában szorongassa. Ideges torokköszörülésére Adrien összerezzent és csodálkozva nézett a lány kék szemébe. Pillantásuk összefonódott, s a felé nyújtott kéz alá automatikusan tartotta oda a tenyerét. – Szeretném, ha ez nálad lenne mert... mert – itt a lány látványosan elpirult és félrenézett. Kezük összeért így Adrien érezte, hogy a tenyerébe lévő kéz enyhén megremeg, de pillantását rabul ejtette a nefelejcskék szempár. – Valaki azt mondta, hogy adjam ezt annak, akit szeretek.

A cserzett tenyérbe egy láncra fűzött tárgy pottyant. A szőke összevont szemöldökkel emésztgette a hallott mondatot, s pillantása óvatosan a tenyerében lévő tárgyra vándorolt.

– Nálad jobb macskát száz év alatt sem találnék – hebegte halkan a félénk lány.

Adrien szíve kihagyott pár ütemet, torkában hatalmas gombóc képződött a felismeréstől. Zöld szemei hatalmasra kerekedtek és ajkai szétnyíltak a csodálkozástól. Tekintete kérdőn siklott a vele szemben álló osztálytársára, s hirtelen minden olyan világossá vált számára, hogy végtelenül ostobának érezte magát abban a pillanatban.

– Te?

A fekete hajú lány félénken bólintott, majd ijedten sikoltott föl, mert a szőke srác felkapta és perdült vele egyet, ezzel magukra vonva a figyelmet. Az önfeledt és boldog érzés angyalivá varázsolta a nem sokkal ezelőtt élőholtként vánszorgó Agreste fiú arcát. Kellett ugyan egy pillanat míg az „adjam annak, akit szeretek" és a „nálad jobb macskát nem találnék" mondatok szorosan összekapcsolódtak a fejében és ráeszmélt a dolgok állására.

Olyan hévvel kapta a két kezébe a lány arcát és hajolt a szájára, hogy a foguk is összekoccant. Előbb szájával ostromolta a cseresznyeszín ajkakat, ezernyi puszit osztva a vágyott sőt álmodott területre, majd örömkönnyek között lassú nyelvescsókos ölelkezésre vonta magához, hogy az iskola azon tanulói, akik már régóta tisztában voltak a lány rajongásával, hangos ovációval ünnepeljék az egymásra találásukat. Marinette pedig odaadóan simult a karjába és végtelenül megkönnyebbült, hogy a fiú nem haragszik rá az átszenvedett időszak miatt. Az már csak a hab volt a tortán, hogy viszonozta is az érzéseit.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen te vagy az én cicusom – súgta a fülébe, amikor végre elszakadtak egymástól és szoros ölelésben pihegve álltak tovább, míg Adrien visszanyelte a boldogságkönnyeit.

– Én sem gondoltam volna, hogy éppen az a lány az én Bogárkám, akiről nem akarok tudomást venni, mert a szívem hamarább telt meg az én bátor és magabiztos hősnőmmel.

– A szerelem vak – sóhajtotta Marinette a szőke nyakába. Mire az kissé megrándult a nevetéstől.

– De ennyire?

*****

egy kis fluff, amit már rég lejegyzeteltem, de már ideje volt belőle történetet faragni.

Ha még nem csatlakoztál volna a "reflections" könyvhöz, szólok, hogy adventi történet áradat várható 24 napon át. 

ʕ•́ᴥ•̀ʔっ♡bai bai