Levegőt kapkodva kelek fel az ágyamból, érzem ahogy a izzadtság cseppek folynak végig a testemen megállás nélkül. Pár perc múlva nagyjából lenyugszok, és az órámra pillantva látom hogy hajnali 3 óra.

Sóhajtva pillantok oldalra ahol a kis mini szekrényem van, rajta rengeteg gyógyszerrel, lassan nyúlok érte majd két kis kapszulát a számhoz emelve nyelek le.

Ekkor a látókörömbe megjelent egy döbbent tekintettel a vörös hajú osztálytársam. A tekintete mindent elárult. Látta az egészet.

- Bakubro? - nyel egy nagyot, majd belép a szobámba, miután látta hogy nem érdekel ha bejön vagy sem.

- Igen? - nézek rá úgy mintha semmi se történt volna pár perccel ezelőtt.

- Az milyen..gyógyszer? - mutat a fiókom levő 2 dobozra amiből kivettem a már elfogyasztott kapszulákat.

- Nyugtató és Antidepresszáns - vonok vállat majd helyet engedek neki, így letud ülni.

- Miért és mióta? - a tekintette komolyságot tükröz ez alkalommal, szinte sugallja hogy nem választ nem elfogadni. Feleslegesnek tartom, már tudja hogy gyógyszereken élek, így hülyeség tovább titkolnom.

- Fél éve - pillantok el, majd kezeimet ölembe helyezem. - Azóta a nap óta szinte aludni se tudok, rémálmaim vannak - hunyom le a szemeimet egy pillanatra.

- Mit álmodtál most? - kezét vállamra téve megszorítja, jelezve hogy itt van mellettem és meghallgat.

Mit álmodtam?

Ugyanazt a napot élem át nap mint nap.

Csak egyre rosszabbul.

Ott fekszik előttem vérben ázva miközben rám mosolyog. Szinte hallom miket mond. A szemei mindent elmondanak.

- Nézd mivé lettél Kacchan. Egy gyilkos vagy. Egy szörnyeteg. - nevet fel mögöttem Izuku, szemeim kitágulnak hogy mégis hogy lehetséges hogyha ő előttem fekszik, nagyot nyelve fordulok hátra ahol Ő áll ugyanolyan véresen, csak jelenleg nem fekszik mint a hátam mögött levő.

- Mégis..hogy lehetséges ez? - nagyot nyelek amint végigmérem.

Ez biztosan Izuku, de a másik is Izuku.

Mi a fene történik?

- Aw, a nagy Bakugo Katsuki csak nem fél? - mosolyodik el Izuku. - Nézd a remekművedet - mutat végén a testén ami vérrel van borítva.

- Te tetted ezt! Mindig is csodáltalak! Követtelek mindenhova akárhova mentél! Ittam a szavaidat! És ez a hála?! - kezd el ordítani, összeszorítom a számat és szinte remegek már. - 11 éve. 11 kibaszott éve mást nem csináltál csak megaláztál, földbe tiportál, majd otthagytál! Miért egy olyan lesz hős mint te? Egy bully aki élvezi amit a gyengébbekkel csinál?! NEM ÉRDEMLED MEG A HŐS NEVEZÉST BAKUGO KATSUKI! - Az előttem levő szinte örjőng, patakokban folyik a könnyem.

Igaza van.

Nem érdemlem meg a hős kinevezést.

-- Nem akarok róla beszélni - szólalok meg végül, miközben egy árva könnycsepp úgy dönt ideje távoznia a helyéről.

- Itt maradjak veled? - guggol le elém Kirishima majd eltünteni ujjaival azt a fránya könnyet.

- Kérlek - suttogok, majd Kirishima karjaiba borulok - Nem akarok egyedül lenni.