Azóta az edzőmecs óta eltelt 2 hét, fokozatosan nyertem vissza a régi énemet, ezáltal a többiek is megismerhették az elrejtett énemet.

A meccset természetesen én nyertem meg, hála az erő különbségnek és Tokoyami gyengeségének, semmi esélye sem volt ellenem, vagyis pontosabban az új énem ellen, ha még  mindig nem használnám a képességemet, simán nyerhetett volna ellenem, de így esélytelen volt neki, és ezt ő maga is tudta.

Azóta Izukuról semmi hír, viszont gyilkosságok folyamatosan majdnem mindennap történtek, így összetudtam hozni azt az elméletet hogy idetelepedett le Hosu után. Egyre többen haltak meg, és a neve és létezése mai napig ismeretlen.

- Bakubro - teszi vállát kezemre Kiri, mire morogva pillantok rá, szobámban vagyok így nem kell megjátszanom magamat.

Egyáltalán melyik már az igazi énem?

- Mi az Kiri? - fordítom fejemet ismét a mini tv irányába ahol a hírek mennek.

- Csak megmondanád hogy mi történik veled? - ül le mellém, ezáltal kissé kitolva engemet a saját ágyamról. - Tudod hogy értem, nem voltál ilyen míg - a hangja elhal, sóhajtok egyet majd a televíziót lekapcsolva dőlök le.

Avassam be?

Vagy hallgassam el az igazságot előle?

Mi lenne a helyes döntés?

Végiggondolván az egész ügyet, az igazság mellett döntök, vagyis pontosabban a fél igazság mellett, behunyom a szememet majd nekikezdek a mondandómnak.

- Semmi, csak megtörtént - egyik szemem kinyitom és rápillantok Kiri arcára - Mindig is érdekelt titeket hogy milyen vagyok igazából, így most láthattok engemet igazi valómban.

Megint hazudtam.

Látszólag Kirishima nem hitte el, de nem erőltette a dolgot, ezért is hálával tartozom neki, ő egy igaz barát amilyen én sose voltam vagy leszek.

- Vegyük úgy hogy elhiszem ezt a mesét - pillant rám Kiri majd egy búcsú intéssel távozik a szobámból, így egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Visszagondolok a múlt esti álmomra, ami miatt egy könnycsepp szökik ki a vérvörös szemeimből, de nem törlőm le, szabad utat adok neki.

- Megszegted az ígéreted - nevet fel kárörvendőn Izuku - Gratulálok Kacchan - mosolyodik el - Milyen érzés megint bántani valakit csak úgy mint te tetted velem középsuliban meg azelőtt - lép egy lépéssel közelebb hozzam, egész testem remeg és nem bírok megmozdulni sem, egy hang kifejtésre is képtelen vagyok jelen pillanatban, de végül erőt veszek magamon, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az előttem lévő vérrel borított Dekut.

- Én..érted teszem, ígéretet tettem neked Izuku - hangom megremeg minden egyes lélegzetvételnél - Nem akarok többé senkinek se ártani - kezdek el sírni, tiszta szánalmasnak érzem magamat.

- És ehhez csak egy bizonyos ember halála kellett nem igaz? - villant egy mosolyt, majd átkarolva remegő testemet ránt a mélybe.