- Hé Szaros Deku, mégis hova akarsz menni? - negédesen mosolyog rám gyerekkori barátom, Kacchan.

- Uh..haza? - próbálom tekintetét kerülni, és nem sírva fakadni ami jelen pillanatban nehezemre esik visszatartani.

Miért fáj még mindig?

Hisz ezek már a mindennapjaimmá  váltak, mégis valamiért még mindig kapaszkodok egy apró reménybe hogy az a Kacchan akit ismerek még létezik. Létezik valahol belül, egy eldugott kis zúgban.

- Mész haza apucihoz sírni? - nevetett fel Kacchan egyik barátja, a kérdés hallatán ösztönösen beharaptam alsó ajkamat ezzel is elfolytva a már lassan kitörő zokogásomat.

- Miért csinálod ezt egyáltalán Kacchan? - sóhajtva nézek szemeibe, amik utálattal néznek az én könnyáztatva teli zöld szemeimbe.

- Miért ne? Hisz egy senki vagy, egy kavics, még képességed sincs. Nem vagy te semmi csak egy Deku - von vállat majd kezét felemelve használja rajtam a képességét, aminek hatására neki esek a beton falnak. A fizikai fájdalom elviselhetőbb mivel az begyógyul, de a lelki fájdalmat nem lehet csak úgy befoltozni.

Nem szólalok meg, rájuk se nézek, remélve otthagynak. Végül ez történt, egy rúgás kiséretében amit a gyomromra mért az egyik srác, otthagytak.

Nem tudom meddig sírhattam ott csendben, de mire az égre néztem már csak a végtelen csillagokat lehetett látni.

Lassan feltápászkodok a koszos földről, majd utamat hazafelé veszem, csend honol az utcákban, csakis az én szipogásom töri meg a csendet. De tudom hogy abbakell hagynom és egy mosolyt erőltetve kell édesanyámat köszöntenem és egy hazugságot kitalálni természetesen.

Nem tudhatja meg.

- Szia anya - mosolyogva köszönök be majd csukom be az általam kinyitott ajtót.

- IZUKU! - ugrott édesanyám elém a semmiből, amitől hátrahőköltem ijedtemben.

- Mi történt az arcoddal? - könnyezik be a szeme édesanyámnak, és két kicsi keze fogja a pofámat.

Sóhatjva rakom a kezeire a sajátomat majd elmosolyodva nyugtatom hogy semmi baj, jól vagyok.

Látom a szemeit, tisztán látom hogy már képtelen hinni nekem, mégse erőlteti. Ami valamilyen szinten jó meg rossz is, de ennek így kell lennie, nem akarom hogy aggódjon vagy a két barátnő eltávolodjon egymástól, a mi kapcsolatnak se nevezhető dolgunk miatt.

- Most lefekszek ha nem gond - emelem le kezeinket, majd engedem el és indulnék fel a szobámba, de egy kéz ismét megállít.

- Nem akarsz enni? - aggódó tekintette a retinámat égeti, utálok hazudni annak a nőnek aki életet adott nekem, és felnevelt.

- Később eszek, jó? - mosolyodok el ismét kényszeresen, hátha megtudom nyugtatni ezzel. És ezúttal elengedett szintén mosolyogva, így utamat a szobám felé vehettem végre, ahol ledőlhettem kipihenni a mai szokásos napomat.

Meddig bírom még ezt a egészet?