Sima, fehér, letisztult tükör.
Ki előtte áll?
Én vagyok. Ember, azaz hatalmas ökör.

Látom magam benne.
Fejemet.
Abban emlékek elfeledve.

Ott a szemem.
Miket látott az már.
Mind fertelem.

S itt a kéz.
Mi kinyújtva,
Meg nem tett tettek felé néz.

De a szívem.
Mi töretlen dobog azóta is,
Még itt van mellkasomban, itten.

Ti tettetek azzá ismerősök,
Kit most tettetek.

Ott az ujj.
Minek percei, mint az óra
Úgy fakul.

A szám.
Perzsel a hidegtől,
Akár egy szerelmi kazán.

S a hidegben piros orrom.
Vérben ázva, összedöntve;
Mint az egri orom.

És a szépséges fül,
Minek párkányára oly sok
Trágár szó kiül!

Jaj te lét!
Minek kellett megteremtened eme emberi lényt?
Hogy vak vakond módjára keresse,
Mindhiába a ki nem gyúlt fényt?

S jaj de nehéz,
Eme sok tudás
Eme tömött ész!

És pláne az emberség,
Jónak lenni, s azt érezni ha nem vagy az
Reád szakad az a szépség
A halvány kék ég...

Aranyozott szavakat mondok mostan:
"A legnehezebb dolog az emberi létben,
Embernek maradni,
minden de minden körülményben!"

És mily igaz.
Mily fájdalmas.
Észre sem véve ártunk másoknak,
Míg ők szitokszót a szitokszóra áldva átkoznak.

Nem vagyok egy hatalmas ember.
Nem is vagyok elismert, legendás költő.
Ellenben tudom s nektek is kell,
Ne hagyjátok, hogy búsan teljen eme emberöltő.

Kezeljétek tisztelettel társaitok,
Ne fenyítéssel, épp ésszel tanítsatok,
Ne feledjétek ezt, jöjjön bármily álnok ok.

Persze nem azt várom, hogyha kővel dobnak
Kenyérrel dobj vissza.
Viszont ha édes nedűvel kínálnak, s annak látszik: bornak,
Azt ez ember úgyolyan kézséggel meg is issza.

Így hát utoljára.
A boldog lét,
Az igaz létnek befolyásos ára.
S ha csak teljesíted felét,
Mit itt írtam a poémában
Rímbe rázva,
Akkor nincs okod félned bús maradásra
Ebben az emberiségnek színlelt
Szörnyek tárházában.